Pesti Műsor, 2000. június (49. évfolyam, 22-26. szám)
2000-06-08 / 23. szám
Versben búilosi? olvasni és látnivaló egész nyárra! a:net mms ■ u: •OJW :ankm .maim tuwh FIJB amu* m m BislUSM CURIK» «RU numui somts vu»a. „Húzd rá cigány...” — süvíti Balkay Géza színművész. Két kezével az asztalra támaszkodik, tekintete átfúródik a tőle kartávolságra ülő (maroknyi) hallgatóság feje fölött, túl az írószövetség termein, valahol a végtelenben landol. Balkay László (gitárral nyakában) valamennyi „húzd” kezdetű Vörösmarty-strófája végighúzza a szenet a (táblára szúrt) rajzlapon. Serceg a papír, száll a szó. Vége a versnek, s kész a kép. íme, a Nagyvárosi vagabundok. Ők ketten. Legalábbis ez a címe új, közös hangkazettájuknak, amelynek anyagából ízelítőt adnak. — A versmondás számomra nem búvópatakszerűen működik — mondja a néhai Platonov. — Hol intenzíven, hol kevésbé, de állandóan jelen van az életemben. Engem a versek hoztak a pályára, mindig őket hívom segítségül, s úgy tapasztalom, a nézőknek is segítenek eligazodni, ha érzéki vagy érzelmi zűrzavarba kerülnek. — Milyen elvek alapján válogattak? — Öcsémmel — aki hivatása szerint grafikus — olyan műsort céloztunk meg, amely ugyanúgy eladható egy gimnáziumi irodalomórán, mint egy klubhelyiségben, vagy a pódiumon. Megpróbálunk egyfajta képet adni arról, milyen hallatlanul gazdag a magyar költészet. Petőfi vagy Vörösmarty már 150 évvel ezelőtt — a mára is érvényesen — fogalmazták meg, miféle (kibillent) világban élünk. — Testvére hogyan sodródott az előadóművészi pályára? — Régi keletű vonzalom ez részéről, visszanyúlik a főiskolás évekbe. Érdekelte a dolog, ezért bejárt hozzánk próbákat nézni, beszélgetni. Akkoriban kezdett el zenélni. Jó így együtt. Én elmondom a verset, ő pedig gitározik, s az általa megzenésített költeményt elénekli. Ez oldja a hangulatot. — Mi egyebet csinál a versmondáson kívül? — Szabadúszó vagyok. Eljárok a rádióba, meg szinkronizálok. — Ez elég? — Persze. Önálló estünkkel a közeljövőben több helyen fellépünk. — Jósd? — Jól. — Nem hiányzik a színház? — Most...? Nem. — Semmiféle színház? — Csak az a fajta hiányzik, amelyet én csinálnék. De az még odébb van. — Egyetlen társulat sem? — Nem látok olyan társulatot, amelyben el tudnék helyezkedni. — Ezért „versbe öltözik”... — Nem. Én kirakom a verset. „Meztelenül” jelenek meg. Ha jól mondom el... — Magányos ordas lett? — Dehogy. Laci öcsémmel abszolút jól vagyunk. Ő hat húron pendül. Én pedig azon egyen, amely a torkomban van. kissé A KÉT BaLKAY