Pesti Műsor, 2005. szeptember (54. évfolyam, 35-39. szám)
2005-09-29 / 39. szám
BEMPesti Műsor MŰCSARNOK, Pl Rudolf Pepucha: In memóriám I. Parik zigorúan megszállottaknak — mondhatnánk, mert hát szlovák kísérleti muzsika, ismeretlen nevek, ismeretlen művek, és szerencsés esetben még a címekhez is kell valami lábjegyzet: ki az a Parik, akire Pepucha emlékezik? De lassan a testtel. Máshol meg azt nem tudják, ki az a Mihály András, akire Kurtág emlékezik, és mégis micsoda remekmű a Sztélé. Bizalommal többre megyünk. A Szlovák Rádió Kísérleti Stúdiójának koncertje. S Schumann: a-moll zongoraverseny élutáni hangverseny a zene világnapján, és nagy ünnep. A ritkán látható géniusz, Radu Lupu játssza el a Schumann-darabot, három nap alatt háromszor. Izgalmas lenne persze összehasonlítani a három produkciót, vajon egyre érettebb vagy egyre fáradtabb lesz. De a fáradt Radu Lupu is csodálatos. Az érettről nem is beszélve. A Budapesti Fesztiválzenekart Fischer Iván vezényli. Tallér Zsófia: Johanna V áltoznak a szerzők. A darab marad ugyanaz. De korábban Mundruczó Kornél filmjéhez írta a zenét Tallér Zsófia, most pedig Tallér Zsófia operáját rendezi Mundruczó Kornél. Csak az idő dönti el, melyik az erősebb, a kép vagy a hang, a film vagy a zene. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem. Az AURIS Társulat előadása. NEMZETI HANGVERSENYTEREM. SZERDA Ibert kalandjai Ibert: Concertino da camera N éha megfordul a világ, és nem az előadó van a szerzőért, hanem a szerző az előadóért. Alig hinném, hogy olyan sok ember hajtotta volna nyugtalanul álomra a fejét, sok zenét hallgattam már, de most valahogy nem jut eszembe, hogyan kezdődik Ibert szaxofonversenyének negyedik tétele. Ha nem, hát nem, Ibert nélkül is áll a világ, és ha valamilyen oknál fogva ki kellene őt radírozni a zene történetéből, kevesen vennék észre azt a két üres lapot. Pedig Ibert pályája egyenes, és a maga kisebbfajta körein belül sikeres is. A műveit bemutatták, operáit játszották, aztán elfelejtették, de filmzenét is írt, és Orson Welles Macbethjéhez írt muzsikája fönt fog maradni — ha nem is saját jogon. És van egy másik darab, amit időnként elővesznek: a Szaxofonverseny Mert szegény szaxofonistáknak nagyon kevés lehetőségük van arra, hogy frakkba öltözve bizonygassák a képességeiket. Érdekes, hogy a komoly szerzők milyen kevés figyelmet fordítottak a nikkelpipákra. Pedig idejük lett volna rá. Nem is hinné az ember, de Adolphe Sax már akkor föltalálta a saját magáról elnevezett hangszert, amikor Petőfi Sándor még gatyában táncolt, vagy legalábbis kiskamaszként ábrándozott a világszabadságról. Hosszan és hosszan lehetne sorolni a nagy komponistákat, akik mind nem írtak szaxofonműveket, talán mert maguk sem tudták, mit tudhat ez a hangszer. Aztán jött a dzsessz, és a szaxofon átható hangjával, érdekesen rekedtes-recsegős hangszínével karriert futott be. 1935-ben már nem volt nehéz Ibert-nek ráébrednie, hogy a szaxofon maradandó hangszer. Azt viszont neki kellett észrevennie, hogy a klasszikus zene számára is értékes lehet ez a hangzás. Más kérdés, hogy játszanák e a darabot, ha nem lennének szaxofonművészek, akik be akarják bizonyítani, hogy ebben a zenében is otthon vannak Vagy hogy hányan mennének el a koncertre, ha nem Branford Marsalis fújná a szólót. De Ibert talán azt felelné erre: nem mindegy? Karom Zoltán