Pesti Műsor, 2011. október (66. évfolyam, 9. szám)
2011-10-01 / 9. szám
Címlapfotó: Almási J. Csaba 2011 SZÉP 29 Közérzet kis helyen Sok jó ember fér el kis helyen, de úgy tűnik, ezt az évadot inkább kevés ember tölti el jó helyen. És ez most nem a szokott vészmadárkodás, mi lesz velünk, lesz, ami lesz, legalább a jövő évadot várjuk meg, mielőtt a magyar kultúra vagy a magasabb előadóművészet totális válságáról beszélünk. Ami jelenleg probléma, az tisztán gazdasági, akármilyen csodálatos előadások is születhetnek, nem lesznek elegen, akik megnézzék. Évről évre végignézem, hogy egyre rövidebb a sor az operabérletekért. Magyarázat mindig van, hol túl konzervatív a műsor, hol túl merész, de a sor mindig rövidebb. Az Operaház maga egyelőre tele van, de ma már két helyszín helyett csak egyen, a kisebbikben játszanak, az évadonkénti ötszáz előadás helyett körülbelül a felét tartják meg. Esténként egyre reménytelenebb megtölteni a Müpa nagytermét, pedig az épület ma Budapesten az egyetlen, ahol reprezentatív klasszikus zenei esteket lehet tartani. Hogy hogyan juthattunk el idáig, miképp lehetséges, hogy nincs Vigadó, és a Zeneakadémia felújítását az ígért átadási határidőre éppen csak hogy elkezdik, az egy másik kérdés. Súlyos kérdés az is, mintha senkinek sem tűnne föl, hogy egy koncertteremmel kevesebb van, sem a zenészek, sem a közönség nem vonult az utcára, hogy tiltakozzon, amiért hozzá nem értő emberek megakadályozzák, hogy hivatásuknak vagy kedves szórakozásuknak éljenek. Jelen pillanatban csak a sznobizmusban reménykedhetünk. Hogy igenis vannak események, amelyekről nemcsak tudni kell, hanem jelen is kell lenni. Ha jelen kell lenni azoknak, akiknek ez presztízskérdés, akkor talán beférnek a karzatra azok is, akiket az események érdemi része foglalkoztat. Ebben az évadban ilyenek a Fesztiválzenekar koncertjei, a Metropolitan élő közvetítései, és talán tucatnyi muzsikus, akik szélesebb körre hatnak, nem pusztán a zeneértőkre és rajongókra. Egyikük, Cecaia Bartoli éppen ebben a hónapban jön, el is kelt minden jegy. De vajon meddig lesz még szerencsénk? Meddig tudja még elhitetni az a kevés ember, akit az üyesmi érdekel, hogy fontos dologról van szó, talán a legfontosabbról. Meddig sikerül még meggyőzni a világot, hogy nem csak kenyérrel él az ember? Marcus Aurelius szerint a tökéletesség útja, ha úgy élünk le minden napot, mintha az lenne az életben az utolsó. Nem életünk utolsó színházi és hangversenyévadát kezdjük el, legalábbis remélem. De éljük úgy át, olyan intenzitással minden hasznos estéjét, mintha nem lenne több lehetőségünk. Talán éppen ettől lesz majd. ■ FÁY MIKLÓS Jelen pillanatban csak a sznobizmusban reménykedhetünk. Hogy igenis vannak események, amelyekről nemcsak tudni kell, hanem jelen is kell lenni. Fotó: Bársony Bence KÖZÉRZET Pesti Műsor 1