Pesti Napló, 1850. május (1. évfolyam, 44-67. szám)

1850-05-22 / 60. szám

Még egy szót. A tisztelt szerző röpiratában alapta­lanul mondja, hogy: a Pesti Piapló megmutatta, mi­kép kell a magyar ellen magyarul írni. Eddigelé csak a tisztelt szerző egymaga állithatá ezt, de szál­fa nem erdő! Mi is a nevezett lapnak hasábjain munkálván közre. .. nem mentségül, mert hiszen nincs szükség rá, de h­a rágalommá fajult ráfogásnak visszautasításául, ki­jelentjük, miszerint a tisztelt szerző, midőn az érin­tett valótlan szavakat röpiratába beigtatta, komolyan nem gondolkodott "); s meg vagyunk győződve, miszerint többet mondott, semhogy alaptalan szavait, felelősségre vonatván, kellőleg igazolni képes volna. De se baj! ez máskor is megtörtént már a tisztelt szerzővel. Végül őszintén megvalljuk, hogy en bloc a kérdéses röpirat — nem rész. Ér-m­ellékről (Biharban) május 15. Tisztelt Szerkesztő úr! Vidékünkről eddig önnek lapjában semmi tudósítást sem olvastunk, miből csak azt kell gyaníta­nunk , hogy nincs önnek vidékünkben rendes levelezője. Ha tehát kész szolgálatomat szívesen veendi , én ígérem, hogy egyszer másszor, a midőn t. i. nemcsak reánk, de a nagy­közönségre nézve is valami érdekes fogja magát előadni, önt levelemmel megtisztelendem. Mindenekelőtt megjegyzendőnek véltem, miszerint vidé­künk lakossága nagyrészt magyar, és pedig törzsökös ma­gyar ; vannak nagy számmal románok is, és ha a munkát is ide értjük, igen kevés számmal tótok is. — Azon egyetértés, és testvériség, mi nálunk a külön nemzetbeliek között nem­csak eddig létezett, de máig is fennáll, talán Magyarország egyik vidékében sem találtathatik fel. — Azért nálunk nem gyéren merül fel azon eset, miszerint a magyarok a romá­nokkal, és viszont öszveházasodnak. — A románok , ke­vés kivétellel , majd mindnyájan beszélik a magyar nyelvet, — gyermekeiket magyar iskolákba küldik, de sőt a román helységek iskoláiban — kivétel nélkül — a magyar nyelv is taníttatik, és sokszor örömömre szolgált a román iskolák­ban román gyermekeket és ifjakat magyar nyelven szónok­iam hallani. A tótoknak azon nehéz szerep jutott, miszerint ők nem­csak a magyar, de a román nyelvet is kénytelenek megta­nulni ; mert a román atyafiakban megvan azon akaratosság, miszerint ők a tótokkal a világért sem beszélnek magyarul, a tót nyelvet pedig megtanulni éppen nem akarják , következő­leg a nagy kisebbségben levő tótok kénytelenek a román nyelvet is megtanulni, mellyel aztán — ámbár e két nyelv közötti különbség ég és föld — sokkal jobban beszélik, mint a magyart. — Megvan e mellett tót atyánkfiaiban azon sa­­játszerü tulajdon , miszerint — ha a magyar nyelvet csak kö­zépszerükig beszélik is — ők többé nem tótoknak , hanem magyaroknak vallják magokat lenni, melly tulajdont a romá­nokban feltalálni épen nem lehet, — és azért mégis e há­rom nemzetbeliek egymás között a legnagyobb barátságban, és testvériességben élnek. Vidékünk népei között fennálló íme szoros egyetértésnek okát sokan abban akarják feltalálni, miszerint nálunk mind a magyar, mind pedig a román lakosságnak nagy része nemes lévén, az eddig divatozott megyei tisztválasztások alkalmával mindig közös erővel, és öszvetett vállakkal­­igyekeztek párt­­juk jelöltje mellett ülni. Én azonban — ki a nép fiai közöl való vagyok, s ki a népet közelebbről ismerem — egészen másban tudom felta­lálni az okot, és pedig nem alap nélkül. Én ezt egyenesen és egyedül a római és görög két szertartásu katholikus papság érdeméül rovom fel, miután ezek egymás irányában különös rokonszenvet táplálva, egymás között nemcsak gyakoribb barátságos érintkezésben éltek, de még némelly egyházi functiokban , minek : a keresztelés, temetés, egyházi proces­­siók vitele sat. — egymást szükség eseteiben fel is váltották, — mit látva a nép — melly igen hajlandó kedvelt lelkipász­torának példás nyomdokit követni — részéről szinte­­igyeke­zett a külön felekezetű néppel, s illetőleg lakostársaival, szo­­ros­ öszveköttetésben lenni. E részben a görög szertartási­ katholikus hierarchia külö­nös elismerést érdemel, melly az aktába gyűjtött egyes nyá­jakat mindenkor olly pásztorokkal­­igyekezett s­­igyekszik ellátni s megajándékozni, kik nemcsak a hittanokbani jár­tasságuknak , de egyszersmind a szépművészetek­ s állodalmi jogtanokban szerzett ismereteiknek jeleit adák egyrészt, másrészt pedig híveiknek teljes bizodalmát bírták. Az illy lelkipásztorok aztán, kik egyrészt elegendő kép­zettséggel bírnak, másrészt pedig a népnek bizalmát bírják, képesek híveiknek kedélyeikre hatni! — képesek a nép han­gulatának irányt adni!-------s innen magyarázható azon kö­rülmény is, miszerint vidékünk népének legnagyobb része sehogy sem tudott a forradalmi időszakkal megbarátkozni, de óhajtva óhajtotta a forradalomnak mielőbbi elnyomatását, — mert papjainak tanításából merítette azon meggyőződést, mi­szerint a forradalom országokat s nemzeteket tönkre juttatni igen,­­ de azoknak felvirágzását eszközölni sohasem ké­pes ; azért is vidékünk sehogy sem igyekezett a forrada­lom előmenetelét elősegíteni. Van itt azonban egy másik bike is, melly miatt a mostani állapottal legkevésbbé vagyunk megelégedve, s mellyet nem annyira a népnek, mint ama nálunk olly nagy quantitásban termett szájhősöknek kell tulajdonítani , kik az 1848—ik év előtti liberalistáknak elveit nem azért kapták fel s párto­­lák hatalmasan , mintha azok saját meggyőződésük szerintiek lettek volna, hanem egyedül mivel a liberális pártnak — melly­­nek színleg ők is hívei szerettek lenni — elvei valának. Ezek azok, kik a közteher-viselési eszmének elfogadása mellett annyit szájaskodtak; — s most, midőn ez általok any­­nyira pártolt eszmét a kormány nemcsak felkarolta, hanem azt tettleg is életbeléptette, — szidják, és átkozzák a forra­dalmat , — átkozzák azon pártot is, mellynek ők hívei valá­nak, s melly szerintük egyedül idézte elő a forradalmat. Nem akarnak ezek többé semmi áron liberalisták lenni, mert szörnyen fáj nekik azon közös teherviselés, melly őket az eddig úgy gúnyolt paraszt emberrel egyenlőkké teszi! — hét pedig az az egyenlőség!?-------Feltették tehát maguk­ban , hogy ők ezentúl az ó-conservativ pá­rthoz fognak csatla­­kozni , nem csak , de gyűlölni mindazokat, kik aa. c-ernserva­­tiveket csak szóval is bántani merészelnék. Azért tisztelt szerkesztő úr! ne vegye rész néven , ha ön­nek ezennel nyíltan tudtára adom , hogy mi önt felette gyű­löljük , és pedig úgy gyűlöljük, miként gyűlölte a forradalmi kormány az egyenlőség eszméjének megtestesitését. — Gyű­löljük pedig nemcsak önt, de önnek lapját is; és pedig nem ok nélkül, mert ön azon 24. 6-conservativ mágnást és nem­­m­ágnást, — kik a nemzet sorsának enyhítéséért Ő felségéhez emlékiratot nyujtanak be, s kiket mi hazánk s nemzetünk mind meg annyi megváltójaként tekintvén, szemeinket egyedül reájok meresztjük , — lapjaiban nemcsak nem gyámolitja ; de azoknak szándékát úgy tünteti fel, mintha ezek az aristo­­kratia és olygarchia országainak megállapítására törekedné­nek ; — pedig ön e részben nagyon csalatkozik! — mert Lassa szerkesztő úr! its úgy vélekedünk, miszerint ezek az ó-conservativek a percara gens hungara nevezet alatt igen bölcsen egyedül a magyar főaristokratiát, és nemességet értik, és egyedül e két osztálynak jólététől föltételezik egyszersmind a hazának s nemzetnek jólétét is. — Ez okból szükségesnek lát­ták ők mindenekelőtt hathatós lépéseket tenni az iránt, hogy e két osztály régi kiváltságait, és jogait ismét visszanyer­hesse ; mi ha megtörténendik, eddigi adómentes szűz válla­­inkról azonnal lepattanand ama mind nevére, mind pedig je­lentőségére olly gyűlöletes „adó“, a mellett pedig megm­enek­­szünk ama tisztviselőktől is, kik nem is nemes szülőktől szár­mazván , legutóbbi időkben elég vakmerők voltak az egyedül bennünket mint törzsökös nemeseket illető hivatalokat elvál­lalni. És ha mindezek megtörténnek, akkor ismét virágzásnak indul majd hazánk s nemzetünk, s nem leszünk mi többé elégületlenek, hanem hálát fogunk adni Isten után ama 24. magas állású férfiúnak, kik közbenjárásuk által bennünket is­mét a boldogság legmagasb polczára helyheztettek vissza. Azért kérjük önt szerkesztő úr! legyen szíves nem bántani azokat a jó ó-conservativeket, hiszen ezek a mi javunkon dolgoznak, miből önnek, mint, véleményem szerint, szinte nemes embernek, csak haszna leend , ellenben a nem-nemes osztály önnek sohasem hálála adja meg érdekéérti felszólalását. Úgy hiszem, elég világosan adom elő az ó-conservativek s azok emlékirata iránti rokonszenvünket, s ez alkalommal legyen elég ebből ennyi, máskor talán többet s érdekelhet. Isten Önnel! VASADY JÓZSEF. ') Sőt, mi igen szép tőle, a PESTI NAPLÓS még nem is olvasta, nem­hogy komoly gondolkozásra méltatta volna. Szerk­­ gálnak, bár épen nem kimerítőkkel arra, hogy régi monda­körünknek csak távolról is elégethető ismeretéhez juthatnánk. Az utolsó fejezetet a keresztény-magyar lovagkor szintolly ta­nulságos kifürkészése teszi. — Álmos a magyar krónikák sze­rint Jászay Páltól az ismeretes nagy tudományos készítű­ségü szerzőnek nagy alaposságával, s egyszersmind virágos ked­ves előadásával állítja össze a honalapító Álmos képét azon adatok nyomán, mik bel- és külföldi történetíróink munkái­ból kiszemelhetők. — Ős történetünk néhány fontos kérdé­séről Dr Schedel Ferencihez dr Rischel Ágoston, az Album történettudományi tartalmának utolsó czikke, szinte a magyar régi kor némelly fontos kérdéseire hoz összehasonlítások nyo­mán fölvilágosító adatokat. Az album szépirodalmi része áll a következő munkákból: A különcz, víg beszély, b. Jósika Miklóstól; Troubadour, szomorújáték 4 flv. Szigligeti Edvárdtól; Szilaj Pista, köl­tői beszély, Petőfi Sándortól; Régiségbuvár, vígjáték 1 flv. Vahot Imrétől; A munkácsi rab, novella Jókai Móricztól; Reguly-dal 1845. Lugossy Józseftől, mellyeknek mulattató tartalmáról a költők nevei kezeskednek. A könyvet Reguly Antalnak Barabás által rajzolt, és Tyro­­ler által metszett jól talált csinos arczképe előzi meg. Miután e becses tartalom mellett a kiadás tiszta jövedelme R. A. sok évig tartott utazásai költségeinek némi utó-kárpót­lására van szánva, szinte felesleges emlékeztetnünk, hogy ki ez Albumot elolvassa, önmagának, ki megvásárolja, közügy­nek tesz hasznos szolgálatot. HETI SZEMLE A NEMZETI SZÍNHÁZRÓL. Május 14. Telepi György jutalomjátékául először LECOUV­­REUR ADRIENNE, drama 5 flv., írták Seribe és Legouvé, ford. Csepreghi és Egressi B. (Folytatásul a múlt számhoz.) Csak röviden érintjük, mikép iparkodnak a jelen színmű irói a már mondottak ezért elérni. Adrienne elejétől végig nemes jó lélekkint állíttatik elénk. Bouillon hgnét aljas, önző, vé­rengzésre is kész asszonyul ismerjük, kit házas viszonyában erkölcsi feslettség indokít, ki magas állásánál fogva az emberi erkölcs és kötelességek szabályai alól magát kivettnek hiszi; amaz tisztán szeret, mint szabad nő, ez vétkesen, mint másnak lekötelezett házastársa; amaz szerelmével minden jóra, nagyra s szépre buzdítni iparkodik Maurice grófot s öt nagy tettekre lelkesíti; imez elvonni iparkodik őt magasabb hazafiai s lovagi kötelességek teljesítésétől, hogy azon önzéssel, melly osztá­lyának tulajdona, egyedül önmagának birtokául kösse le; a hűné, midőn vétkes szerelmében gyanúhoz jut, aljas után iparkodik boszutállani, egyszersmind magát a szeretett gróf eltávoztatása ellen biztosítni, bezáratván őt az adósok börtö­nébe. Adrienne utolsó fillérét viszi áldozatul, hogy szerelme tárgyát kiszabadíthassa; Adrienne,midőn azon hit kezd ébredni keblében, hogy Maurice a hgnét szereti, bármilly fájdalmas küzdés közt is, hajlandó lemondani szerelméről, csakhogy a grófot boldognak tudhassa, a hgné, midőn látja, hogy nem szerettetik, állati beszédühre vetemedik, és gyilkolja az ártat­lanságot. S az ártatlan e nyomorult lélek gonoszsága által csakugyan elvesz, míg maga a gonosz hgné megmarad előbbi állapotában, magas rangjában, élvei közt, s még csak arra sem nyujtatik kilátás, hogy majd lelkismereti furdalásokban veszi bűndíját gonoszságának; nem, hanem igenis ellenkezőleg arra, hogy tovább is úszni fog az állása által nyújtott gyönyörérvek­ben, s tán m­ég néha előkelő főúri életeket is mondogatni a legyilkolt szegény nő felett, kit eltiport büntetlenül, mert az emberi érzelmek és indulatok terén akadályozólag találkozott vele, a társas helyzete által hatalmasabbal. Nincs itt költői igazság, az igaz; de mennyi a valóság, mennyi az élet-igazság! Nem látjuk-e a dolgokat illyeténkép történni mindennapi tapasztalás nyomán? Nem látjuk-e, mint nyomatik el jog, erény, érdem, ártatlanság, úton útfélen, bün­tetlenül ? Nem látjuk-e magasban fényleni a szemtelen bűnt ? nem halljuk-e megirtózva a gúnykaczajt, mellyet az a letiprott erény felett ? Nem találkozunk-e mindenfelé úri romlottsággal, melly iszonyitó megelégedéssel mosolyog és hahotázik ön­­elmésségei felett, értvén ,elmésségi nevezet alatt az erény ki­játszását, eltiprását? . S aztán csodálkozzunk, ha a költészet nemes musája méltó haragra gyúrva fordítja el tőlünk arczát, és azt mondja, hogy ő megunta már üvegen át nyalatni mézet velünk emberekkel, megunta, évezredeken át csak a csalódás színpadán nyújtani nekünk költői igazságot, ha mi nem bírjuk oda emelni lelkünket, hogy azt min magunk megkeressük, és megadjuk magunknak a valóságban ? Ha ezeket meggondoljuk, el kell némulniok a művészet kö­veteléseinek ... Századokon át kölcsönzött a művészet az élet­nek a csalódás színpadán csalékony harmóniát, és csak kevés­ben bírta előmozdítni az emberiséget czélja felé; mai nap tehát maga a művészet, a költészet disharmóniát hoz, és az élet hű festése által iparkodik ébreszteni a szunyadókat. Mind­ezekben eléggé ki van tüntetve azon czél, mellyre a szóban forgó szín költői törekesznek , s egyszersmind méltányolva azon módok, mellyek e czél elérésére vezérel­nek. Nem teszszük ez által magunkat ellenkezésbe azokkal, kik azt tanítják, hogy a művészet önmagának czélja; csak azt jegyezzük meg, miszerint az emberiségnek még nagyobb és magasabb czélja van, s ez a folytonos fejlődés és haladás a tökély és boldogság felé, s ha e magasabb czélra magát az önczélú művészetet is eszközül látjuk használtatni, ezért duz­zoghatnánk tán mint tiszta műitészek, de legkevesbbé sem mint bölcsészek és az emberiség barátai. Mert nem egy vi­szony fordul elő a világ folyamában, a­hol, apróbb követelé­seken felülemelkedve, el kell mondanunk: Frangatur potius legum veneranda potestas. Mi az előadást illeti, intézetünk jeles tagjainak működésé­ről csak dicséretest említhetünk, Adriennét Jókainé, Maurice szász grófot Lendvai, Bouillon­­get Szigeti, nejét Szath­­mári-Laczkócziné , Chaseuil abbét László , Michonnetet Szentpéteri ismert jelességgel személyesiték. Május, 15. AZ EZRED LEÁNYA, víg opera 2 flv., írták Saint Georges és Bayard, ford. Egressi B., zenéje Donizetti­től. — A czím­szerepben Kaiser­ Ernstné lépett föl, s mind élénk játékával mind kedves olasz modorú énekével kielégí­tette a közönséget, különösen a második felvonásban. Május, 16. SZELEBURDI vígjáték 3 felv., írták Bayard és Lara, ford. Egressi B. Május 17. LECOUVREUR ADRIENNE, dráma 5 flv., írták Seribe és Legouvé, ford. Csepreghi és Egressi B. Május 18. MÁRTHA vagy a RICHMONDI VÁSÁR, víg opera 4 flv., írta Fridrich, ford. Szerdahelyi, zenéjét Flotow. Május 19. A pünkösdi ünnep miatt a színház zárva volt. IDŐSZAKI LEVELEK L* barátomhoz. ') IV. Somogy, máj. 8. *► — Örökké gyászolnunk ! ? ez mit sem ér. Kitűzni a ha­ladás lobogóját legmagasb pontjára e hazának, hogy minden­kinek szeme beleakadjon: ez már jobb jövővel fogja kecseg­tetni a kétségbeesett lelkeket... Állítsunk fel egy nagy vedret, mellybe minden igaz fia e hazának dobja bele esküszavát — e szent szót,teszek! — — meglásd, ha mindenki csak ez egy vederbe szórja szent sza­vát; ha a szétágazó vélemények fenéi nem szaggatják ismét szét a nép közös akaratának súlyát, — — győzni fogunk a ho­mályon , s észre sem veszszük, midőn kihajnallott beborult egünk... Készítsünk erős lánczot, mellynek neve legyen népkapocs, hogy minden kebelt egyformán s egyvélem­énynyel kössön ösz­­sze, még azokat is, kik eddig e hazához mostohák valának, s mindig elhagyók bajaiban (kedves mágnásaink) ; s e láncz olly erős legyen, hogy sem veszély, sem félelem, sem irigy­ség-, sem megvesztegetés tüze soha el ne olvaszthassa.... Illy közös erő egy mérlegben megfelel még a poklok rémeinek is. Rakjunk egy nagy máglyát. Tegyük rá a félreértés, bizal­matlanság s eskütörés képeit. Gyújtsuk fel ezt a közös szere­tet szent lángjával, hogy hamuvá legyenek ... Milly nagyot nyerünk, ha e háromfejű brillant a kigyó megtörve leend... Ha sötét van , mirevaló az ész fáklyája ? Gyújtsunk világot, s tapogassuk ki a fátyol alá rejtett pokoli képeket, kike hazát nem szánják ennyi megrongáló vihar után, s még uj sebekbe akarják dönteni, hogy az ezredéves földből ezredéves temető ") Lásd PESTI SAPLÓ 43. 53. 59-d. számát.

Next