Pesti Napló, 1850. július (1. évfolyam, 92-118. szám)
1850-07-24 / 112. szám
Azt mondják, a tarthatlan múlt állapot vezetett a gyászos katasztrófákra, mellyeknek elsőjét a szerencsétlen irányú márcziusi törvények képezték, tehát inkább attól minél meszszebb kell távoznunk, hogy a katasztrófák bekövetkezhetésének elejét vegyük. Erre közelebbi czikkünkben felelni megkisértendjük. LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. XXIII. , Bécs, jul. 21. Az uj franczia sajtótörvény a Tinguyféle toldalékczikkel együtt a párisi nemzeti gyűlés által elfogadtatott ! Ezen toldalékczikk, mellynélfogva minden politikai, philosophiai vagy vallástani értekezés szerzője nevét aláírni köteles , hallatlan a sajtó történetében. Ha bizonyos gróf Wurmbrand nem igen régen megjelent röpiratára emlékezünk , mellyben a cseh gróf szinte a névtelenség ellen kelt ki s csaknem Tinguy-éval hasonló javaslatot tett, nem kételkedhetünk , hogy Ausztriában van egy párt, melly az érintett rendszabályt örömmel üdvözlendi s ennek behozatalát tán nálunk is ajánlatosnak tartaná , sőt egy prágai lap máris „jó forrásból“ azt akarja tudni, hogy csakugyan számunkra is hasonló sajtótörvény terveztetik. A miniszteriális lapok ez ízben nem mutatják a szokott összhangzást, — ezek dicsérik, amazok ócsárolják az új törvényt. Az „Österreichischer Korrespondent“, journalistikánk üstökös nagypapája, igen üdvösnek mondja a névtelenség megszüntetését, mert — úgymond — eddig bármilly tökfej felelős szerkesztő gyanánt figuráit, míg mások — neve pallastjától fedetten , — a lapba azt írták, mit ők akartak. Meglehet, hogy igaza van a nagypapának, de a Tinguyféle törvényezikke bajön bizony nem segít, mert ha eddig találkozott ember, ki pénzért vagy az ügy iránti érdekért mások helyett hátát döngetni hagyta, lesz ezentúl is olylyan, ki nevét kölcsönzi, hogy ez vagy ama czikk alá helyeztessék , — ha nem félt attól, hogy mint állítólagos szerkesztőt bezárják, attól sem fogom félni, hogy mint állítólagos szerzőt hűvösre teszik s így mit használ a Tinguyféle czikkely? De sok esetben még igen, igen ártalmas is lehet, főképen a nagypapa pártjára nézve. Ha például a nagypapa olvasói kezükbe veszik a lapot s a vezérczikk alatt ez vagy amaz „özönvíz előtti“ celebritás nevét pillantják meg, könnyen megtörténhetnek, hogy majd azt gondolják : „Jó ember, de kissé vénecske, és igen nagyon———“ no, a nagypapa hozzá gondolhatja a többit s aztán bizony vége volna a nagypapa dicsőségének. Azonfelül az az „erkölcsi kezesség“, melylyet a miniszteriális sajtó az uj franczia törvénytől remél, sem olly igen igen nagyszerű. Elemezzük a fogalmat! Az „erkölcsi kezesség“ csak abban állhat, hogy az, ki magát szerzőnek aláírja, mintegy becsületszavát adja, hogy a czikket ő írta; — itt pedig nem lehet az anyagi írást, hanem a gondolatok eredetét s azok összeállítását érteni. Tehát az erkölcsi kezesség abban áll, hogy az, ki a czikket aláírja, azt vallja, hogy az abban letett eszmék s nézetek övéi. E módon pedig a miniszteriális sajtó fenállása lehetetlen volna, mert a kormány lapjai ettől veszik utasításaikat, s ez sugallja ama gondolatokat, miknek közlönyéül szolgálnak, sőt — mint itt ott már meg is történt a nagy világban — némelly czikk egyenesen a kormány tisztviselőitől iratik. Hogy tehát az illy miniszteriális lap lelkismeretesen megnevezze a tulajdonképi szerzőt, csaknem lehetetlen, s ha szinte lehetne, a czikkek hitele oda volna; ha pedig nem nevezi meg, hanem csak annak nevét írja oda , ki sajátképen csak másológép volt, akkor épen ő szegi meg legelőször az „erkölcsi kezességet“ s igy ennek fentartását az ellenpárttól sem kívánhatja. Ez utóbbinál pedig mi fog történni ? Egy pár szabadelvű iró, kinek egyszersmind független s nem veszélyeztethető állása van, magára fogja venni minden czikk felelősségét s ez által a nagy tömegnél könnyen olly népszerűségre vergődhetik, mellyet a conservativ sajtó tán legkevésbé fogna kívánatosnak mondani. — úgy hiszszük, kormányunk mindezt fontolóra veeni s azt fogja megmutatni, hogy ő okosabban tud cselekedni, mint közlönyei írni tudnak. Végezetül — hogy a komoly után tréfa se hiányozzék — minden commentár nélkül azon tényt közlöm, miszerint bizonyos oldalról az itteni egészségi bizottmányhoz folyamodványt szándékoznak benyújtani az iránt, hogy súlyos nyavalyákban zsidó orvosok ne bocsáttassanak keresztény betegekhez. — Látszik , hogy némelly emberek mégis haladnak — a középkor felé! Zemplénből, jut. 18. Reméltem, hogy megyénk jelen bonyolult viszonyainak rajzát valamelly avatott toll hondja meg e közméltánylatot nyert lapok olvasói számára; azonban reményemben csalatkozván, gyönge tollam kisérti meg azt úgy festeni, mint lelkem tiszta lapjain írva találom. Még múlt hó 20-án érkeztek székvárosunkba Bordoló két. katonai parancsnok, Melczer eperjesi féltörvényszéki elnök és Fábry ideigl. miniszteri biztos urak. Ideutazásuk czélja: tiszti kinevezés és törvényszék rendezése volt. Napokat töltenek közöttünk, tanácskozmányokat tartottak zárt ajtóknál, s csak kevés meghívottak jelenlétében. Mi minden végeztetők ott, minő nyelven folyt a tanácskozás? azok írhatnák meg legjobban, kiknek bölcs tanácsa kikéretett; mert a nagy közönség, melly megszokta ügyeinek nyilvános tárgyalását, most azokról holmi pamlag-krónikák hulladékainál alig tud egyebet. — Pedig alkotmányos országban a jóakaratu kormánynak — igénytelen meggyőződésünk szerint — alig van erősebb támasza, hűségesebb szövetségese a nyilvánosságnál, mellyet nemes s a szív mélyéből forrásozó bizalom szokott jutalmazni, míg a titkolódzást ólálkodó gyanú kiséri; ezért adott Druzus, a feddhetlen lelkű romai, az építésznek, ki olly ház fölépítését ajánló, mellybe senki be ne láthasson, illy választ: „Te pedig úgy építsd azt, hogy az emberek mindent láthassanak , a mit cselekszem.“ — A műveltség boldogító polczán álló nemzetek is a szabadság elidegenithetlen palládiumának s az alkotmány egyik legerősebb biztosítékának vallják a nyilvánosságot. Az 1848 előtti kormánynak ösztönszerű borzadása mind attól, mi a nyilvánosságnak legkisebb színét viselte is homlokán, könnyen megfogható az előtt, ki tudja, hogy az soha az alkotmány élén, hanem vele mindig szemlsözt állván a közvélemény, vagy inkább nyilvánosság mindenható birószéke előtt nyílt homlokkal nem jelenhetett volna meg. — Ámde a jelen kormány, melly alkotmányos ösvényen járni, a jogok tiszteletét s nemzeti érdekeink méltánylását tűzte ki nemes irányelvéül, miért vonakszik, vagy jobban mondva: miért vonakszanak megbízottai a nyilvánosság terére kilépni? vagy tán itt is csak a kivételes állapot kényszerűségében keressünk megnyugvást ? vigasztalván magunkat a költővel: „no de sebaj! máskép lesz ezután!“ És most vegyük fel a megyei bonyodalmak dióhéjba szorított ismertetésének megszakasztott fonalát. Alig állott helyre a forradalmi villongások által súlyosan veszélyezett nyugalma az országnak: megyénk rendezése azonnal megkezdetett, s egy rendeletnél fogva majd mindentől megfosztanánk, mihez hosszú századok emlékezetén kívül a kegyelet vallásos érzelmeivel is köttetünk. A változás valóban vérig, velőig hatolt. S lelkünk néma fájdalmával láttuk megyénknek önkörébeni szabad mozgását semmivé tétetni, s a tisztviselői kart egy lélek- és akaratnélküli géppé alacsonyulni. A megye élén álló egyén ,elnöki nevet kezde viselni, a szolgabirói czim, mellyhez évek hosszú során keresztül olly sok független lelkü hazafi szívesen közeledett, a Kreishauptmann gyűlölt nevével cseréltetett föl. Dicső elnökünk D. — mint hiszszük — ezen ősi vér által szentelt alkotmányunk elveibe ütköző rendelettel megbarátkozni nem tudván, leköszönt. A megürült elnöki szék csakhamar betölteték. Nem sok idő múlva érkezett a kassai fiók-kormánytól egy, a megyét feldaraboló, nemzetiséget letipró s igy magával a mart. 4-diki engedményezett alkotmány alapelvével, szellemével homlokegyenest összeütköző rendelet. Ámde Zemplény fiai nem feledék , hogy ők magyarok! s mi a hazafius öröm legbensőbb érzelmeivel idézzük vissza emlékezetünkbe a szép napokat, mellyekben Zemplén fiai túléltnek hitték életük becsét, ha a nemzetiség szent érdekei háttérbe szorításához segédkezet nyújtanának. Az elnök s vele egyetemben a tisztikar nagyobb része leköszönt, kinyilatkoztatván: mikép illy rendszer mellett hivatalt semmi esetre sem vállalandnak. Még alig jutott el ez elhatározott lépés diplomatikus hite az illető felsőbbséghez: máris új ideigl. elnököt nyert Zemplén Szepesből, kinek első teendője tisztikar összealakítása volt. Találkoztak még ekkor körülbelől 11-en, kik a parancsolt hivatalt visszautasíták maguktól, úgy mondják, a leköszönt elnök is felhivatott, de a magához és elveihez mindenkor hű férfiú csak föltételek mellett ajánlkozik az elnökség elvállalására. Ez időtájra esik a felczímzett három férfiúnak székvárosunkba érkezése. Hittük: a magyar jellemszilárdság a rendületlen akarat óriási erejében fogja magát kitüntetni. Fájdalom ! csalódtunk. A magyar nem tud tűrni szegénységet mint egykor Epaminondas, ki szegénylétére is meg tudta őrizni lelki függetlenségét. — A magyarnak keletről hozott nyavalyája a hivatal- és czímvadászat. De ezzel koránsem akarjuk azt mondani, hogy hazánkfiai hivatalt ne vállaljanak, sőt hazánk szomorú körülményeit tekintve, legnagyobb szerencsétlenségnek tartanák , ha tagjai magányba vonulnának; de kimondjuk tartózkodás nélkül keltlünk azon meggyőződését, miszerint megyénk fiaitól több jellemszilárdságot vártunk volna , s kivált megvártuk volna, hogy magok és elveikhez hívek maradjanak. — Sérteni nincs szándékunkban, de el nem titkolhatjuk azon fájdalmas hatást, melly keblünkre nehezült, midőn a folyamodók hosszú sorában ollyanokat is láttunk, kik pár hónap előtt a hivatalbóli kilépést hazafias resignationak tartották — hová törpült azon nagyszerű demonstrationak erénye, mellyben az elv magasztos diadalát olly hazafias örömmel jósolgattuk ? ! . . . Végre megalakult az új tisztikar compromittált és nemcompromittált egyénekből. Ekkor borúlnak ránk az érdeksértés nyomorúságos napjai; ekkor kezdenek kimászni kedves odvaikból a hiúság, az önzés fanyalgó gyásziitézei; ekkor kezdődött a hivatal-vagy gyáva, nyomorés forrongása! egyik ármány a másikat, egyik vád érte és követte a másikat a kinevezettek ellen. Erre sokan önkényt siettek beadni lemondásukat , érdemes férfiak Kassára idéztetének, s tudok egyént, ki, midőn hivatalnokul ajánltatnék, csak azért nem neveztetett ki, hogy a családi élet nyugalma föl ne zavartassák; mert 2X2—4, hogy, mihelyt kineveztetnek, feltámad ellene az árulkodók tömege. „Te lásd meg, a sors, szenvedő hazámat, Vérkönynyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét. S a vad csoport, melly rá dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki.“ így önte ki panaszos fájdalmait a lángkeblü férfiú, kiről irva van, hogy egyetlen szemében a nemzet minden múlt és egy perezre saját hatalmából... Magánkívül ragadó elő kebléből a rejtve hordott tört, s rohant Damjanicsnak, hogy keresztül döfje. A parancsnok a hideg nyugalom öneszméletével kapó ki kezéből a rávillant vasat. A hölgy, mint villámsujtott, néhány perczig mereven maradott. Szótlanul, reszketve, fenakadó pillantással függő a megrohant hősön. . .. Aztán mintha annak déléjes szemigézete alatt tört volna meg, székéhez visszahanyatlott. Damjanics visszaadó tőrét. — Vegye vissza asszonyom ez asszonyos fegyvert.... Ne adja isten, hogy egykor saját keble ellen használja, ha az önvád űzi, s a hasonlott kedély menedéket keres. Szevera nem tűrheté tovább az alázat súlyát. Két kezébe rejté piruló arczait, s kirohant az egyszerű sátorból, mellyben a magyar had jellemét olly feledhetlenül megismeré. * — Hiszi-e parancsnok ur, hogy e fogolynök elbocsátása által a hon ügyének használt ? — kérdé a segédtiszt, miután a kiadott parancsra Szeverát és Pelagiát fedező kíséretével az előőrsökön kívül vezetés arról jelentést ten. — Sztratimirovics Szevera okvetlenül fontolóra veszi a velem töltött órát. — felesé Damjanics. — Vagy meggyőztem őt, s akkor e két nő elvonja fanatizmusától a karloviczi vérszomjas pártvezért; vagy nem győztem meg, s akkor szerelme megmaradt és e szerelem fogja készteni őt, hogy a lázadók fékezése által jegyese életét megtartsa.... — És ha egyik sem történnék .. ? — Még akkor is nyertünk, mert a kegyetlenség több ellenséget szerez, mint az eszme. * Tíz nap múlva, egy borongós éjen, két honvéd állott őrt egy kisded magánysátor előtt, a tábori kórház megött. Éjfél körül, miután gondosan szétnéze az egyik kolossális legény, félrehajtá a sátor függönyajtaját, s vigyázatot intve örtársának, belépe. Egy szikár szőke férfi alvék ott tarka ráczszőnyeggel beterített tábori nyugágyon, s mellette viasz gyertyafonadék égett, félig feldőlve egy ruganyos mézgahevederrel, mellyet éjszakára leoldott az alvó, hegedő sebéről. A kolossális honvéd az alvó férfihoz közeledők s lágyan felrázva öt suttogó hangon szólítá: — méltóságos gróf ur ! Az alvó férfi, egy pár ismételt serkentés után felébredt, s körülnézvén kitörlött szemekkel meglepőjéig mondá: — hogyan? Venczel, régi hű vadászom, te itt vagy? — Csitt! mondá a honvéd suttogva. — Szever a nagyságos kisasszony tanácsából, egy pár elestekről honvéd-ruhát szerzek, s egy hét elött Tamás lovászszal ide jöttünk a magyar táborba, — azon szin alatt, mintha mi a sz.-tamási táborból ráczfogságba estünk, s most onnan szöktünk volna, — besorozhatni magunkat. — És sikerült e csel ? ■— Minden akadály nélkül. — És aztán ? — Egy hosszú hétig vártunk, mig cseles intézményemnek sikerült, hogy ma éjjel Tamással őrködünk méltóságod betegsátra előtt. — És most? — Biztosan elszökünk. Már tudósítom is egy zsidó kém által Szevera kisasszonyt, ki a legközelebbi hadtestben folyvást táborozik. — Hát a karloviczi főnök ? — Sztratimirovics... ? Mint a felbőszült oroszlán dühösködik a magyarok ellen. Szevera kisasszony, midőn fogságból haza jött, megesketett, hogy mig egy magyar lesz, vagy ő el nem esik, engesztelhetlenül üldözendi a gyűlöletes fajt___De talpra gyorsan méltóságos uram! Itt az álbajusz és szakál, s a magyar tisztruha. Lovainkban várnak közel a sátorhoz. Itt a kórház megött úgy sem fekszik csapat, biztosan szökhetünk. És ha magyarokkal még is találkoznánk, megcsalhatjuk őket nyelvünkkel s ruhánkkal. Gróf Hadlaky elfuvá a gyertyát s gyorsan felöltöző álalakját, miközben Venczel hűségének gazdag jutalmát ígérte. Néhány percz múlva 3 lovag vágtatott a magyar tábor megött. — Itt egy pár terreros méltóságos uram, egyiket keblébe, másikat kezébe. — mondá útközben Venczel, mialatt a pisztolyokat Hadlakynak nyujjá. Jó félórányira az elhagyott sátortól, egy csörgő patak vizenyős balpartján, néhány aranyfüznek függő lombja között, mozgó alakok árulták el magukat. Hadlaky ösztönszerüleg ragadá fel jobbját, s oda süté a felvont csöveket. Nősikoltás követé a lövést. Venczel oda ugratott, s döbbenve ismerő fel a vérébe rogyott Sztratimirovics Szeverát, Hadlaky átkozó hirtelenkedését, de ez átokban nem vala olly mély kin és bensőség, mennyinek egy gyilkos vőlegény önátkaiban lenni kell. Szevera, Venczel tudósítása következtében a magyar táborszem közelébe portyázott, hogy találkozásával meglepje jegyesét. E véletlen veszély meglankaszta az éji csoportot. Azonban a késedelem veszélyes lett volna.... Hadlaky nyergébe ölelé a félhalott arát, s Szevera csatárja vezetéken ragadá utánuk az üres paripát, hogy szükség esetén a fáradt lóért átcserélje. — Nem hittem Damjanics becsületszavának,. ..hogy neked .. meg.. kegyelmez.... Elszöktetélek, hogy másik.. sza.. va betelje .. sedjék.... s enge.. met... meg.. ölj... — hörgő futásközben a haldokló Szevera. Egy órai gyors vágtatás után szürkülni kezdett a kora nyári hajnal, s fokonként világult a ködtelen vidék. Balról egy kisded portyázó ráczcsapat merült fel, mellynek főnöke látcsővel vizsgálta a rohanó csoportot. Egyszerre parancsot int a nyúlánk ifjú lovag, s az egész ráczcsoport vágtatva iramlott Hadlakyék felé. Biztosabb közelben még egyszer véve látcsövét, s mintha a lóháton repülő halottlyányt felismerte volna, ordítva vette űzőbe a menekvő reaktionariust. Néhány percz múlva ismételt lövések tétettek az üldöző csapattól. A golyók megelőzők a csapat főnökét, s mire vágtató mentén oda ért, halva rogyott gróf Hadlaky saját keze által megölt jegyesére. Az őt elejtő lovag ön sógora volt, Sztratimirovics, a karloviczi vezér, ki a tájat ismerni portyázott, s a magyartiszt ruhában nővére gyilkosát vélte üldözőbe venni.