Pesti Napló, 1850. július (1. évfolyam, 92-118. szám)

1850-07-24 / 112. szám

Azt mondják, a tarthatlan múlt állapot vezetett a gyászos katasztrófákra, mellyeknek elsőjét a szeren­csétlen irányú márcziusi törvények képezték, tehát in­kább attól minél meszszebb kell távoznunk, hogy a ka­tasztrófák bekövetkezhetésének elejét vegyük. Erre közelebbi czikkünkben felelni megkisértendjük. LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. XXIII. , Bécs, jul. 21. Az uj franczia sajtótörvény a Tinguyféle toldalékczikkel együtt a párisi nemzeti gyűlés által elfogad­tatott ! Ezen toldalékczikk, mellynélfogva minden politikai, philosophiai vagy vallástani értekezés szerzője nevét aláírni köteles , hallatlan a sajtó történetében. Ha bizonyos gróf Wurmbrand nem igen régen megjelent röpiratára emléke­zünk , mellyben a cseh gróf szinte a névtelenség ellen kelt ki s csaknem Tinguy-éval hasonló javaslatot tett, nem kételkedhe­tünk , hogy Ausztriában van egy párt, melly az érintett rend­szabályt örömmel üdvözlendi s ennek behozatalát tán nálunk is ajánlatosnak tartaná , sőt egy prágai lap máris „jó forrás­ból“ azt akarja tudni, hogy csakugyan számunkra is hasonló sajtótörvény terveztetik. A miniszteriális lapok ez ízben nem mutatják a szokott összhangzást, — ezek dicsérik, amazok ócsárolják az új törvényt. Az „Österreichischer Korrespon­dent“, journalistikánk üstökös nagypapája, igen üdvösnek mondja a névtelenség megszüntetését, mert — úgymond — eddig bármilly tökfej felelős szerkesztő gyanánt figuráit, míg mások — neve pallastjától fedetten , — a lapba azt írták, mit ők akartak. Meglehet, hogy igaza van a nagypapának, de a Tinguyféle törvényezikk­e bajön bizony nem segít, mert ha eddig találkozott ember, ki pénzért vagy az ügy iránti érde­kért mások helyett hátát döngetni hagyta, lesz ezentúl is oly­­lyan, ki nevét kölcsönzi, hogy ez vagy ama czikk alá helyez­tessék , — ha nem félt attól, hogy mint állítólagos szerkesz­tőt bezárják, attól sem fogom félni, hogy mint állítólagos szer­zőt hűvösre teszik s így mit használ a Tinguyféle czikkely? De sok esetben még igen, igen ártalmas is lehet, főképen a nagypapa pártjára nézve. Ha például a nagypapa olvasói kezükbe veszik a lapot s a vezérczikk alatt ez vagy amaz „özönvíz előtti“ celebritás nevét pillantják meg, könnyen megtörténhetnek, hogy majd azt gondolják : „Jó ember, de kissé vénecske, és igen nagyon———“ no, a nagypapa hozzá gondolhatja a többit s aztán bizony vége volna a nagy­papa dicsőségének. Azonfelül az az „erkölcsi kezesség“, mely­­lyet a miniszteriális sajtó az uj franczia törvénytől remél, sem olly igen igen nagyszerű. Elemezzük a fogalmat! Az „erköl­csi kezesség“ csak abban állhat, hogy az, ki magát szerző­nek aláírja, mintegy becsületszavát adja, hogy a czikket ő írta; — itt pedig nem lehet az anyagi írást, hanem a gondo­latok eredetét s azok összeállítását érteni. Tehát az erkölcsi kezesség abban áll, hogy az, ki a czikket aláírja, azt vallja, hogy az abban letett eszmék s nézetek övéi. E módon pedig a miniszteriális sajtó fenállása lehetetlen volna, mert a kor­mány lapjai ettől veszik utasításaikat, s ez sugallja ama gon­dolatokat, miknek közlönyéül szolgálnak, sőt — mint itt ott már meg is történt a nagy világban — némelly czikk egyene­sen a kormány tisztviselőitől iratik. Hogy tehát az illy minisz­teriális lap lelkismeretesen megnevezze a tulajdonképi szer­zőt, csaknem lehetetlen, s ha szinte lehetne, a czikkek hitele oda volna; ha pedig nem nevezi meg, hanem csak annak ne­vét írja oda , ki sajátképen csak másológép volt, akkor épen ő szegi meg legelőször az „erkölcsi kezességet“ s igy ennek fentartását az ellenpárttól sem kívánhatja. Ez utóbbinál pe­dig mi fog történni ? Egy pár szabadelvű iró, kinek egy­szersmind független s nem veszélyeztethető állása van, ma­gára fogja venni minden czikk felelősségét s ez által a nagy tömegnél könnyen olly népszerűségre vergődhetik, mellyet a conservativ sajtó tán legkevésbé fogna kívánatosnak mon­dani. — úgy hiszszük, kormányunk mindezt fontolóra veen­i s azt fogja megmutatni, hogy ő okosabban tud cselekedni, mint közlönyei írni tudnak. Végezetül — hogy a komoly után tréfa se hiányozzék — minden commentár nélkül azon tényt közlöm, miszerint bizo­nyos oldalról az itteni egészségi bizottmányhoz folyamodványt szándékoznak benyújtani az iránt, hogy súlyos nyavalyákban zsidó orvosok ne bocsáttassanak keresztény betegekhez. — Látszik , hogy némelly emberek mégis haladnak — a közép­kor felé! Zemplénből, jut. 18. Reméltem, hogy megyénk jelen bonyolult viszonyainak raj­zát valamelly avatott toll h­ondja meg e közméltánylatot nyert lapok olvasói számára; azonban reményemben csalatkozván, gyönge tollam kisérti meg azt úgy festeni, mint lelkem tiszta lapjain írva találom. Még múlt hó 20-án érkeztek székvárosunkba Bordoló két. katonai parancsnok, Melczer eperjesi féltörvényszéki elnök és Fábry ideigl. miniszteri biztos urak. Ideutazásuk czélja: tiszti kinevezés és törvényszék rendezése volt. Napokat töltenek közöttünk, tanácskozmányokat tartottak zárt ajtóknál, s csak kevés meghívottak jelenlétében. Mi minden végeztetők ott, minő nyelven folyt a tanácskozás? azok írhatnák meg legjob­ban, kiknek bölcs tanácsa kikéretett; mert a nagy közönség, melly megszokta ügyeinek nyilvános tárgyalását, most azokról holmi pamlag-krónikák hulladékainál alig tud egyebet. — Pe­dig alkotmányos országban a jóakaratu kormánynak — igény­telen meggyőződésünk szerint — alig van erősebb támasza, hűségesebb szövetségese a nyilvánosságnál, mellyet nemes s a szív mélyéből forrásozó bizalom szokott jutalmazni, míg a titkolódzást ólálkodó gyanú kiséri; ezért adott Druzus, a fedd­­hetlen lelkű romai, az építésznek, ki olly ház fölépítését aján­ló, mellybe senki be ne láthasson, illy választ: „Te pedig úgy építsd azt, hogy az emberek mindent láthassanak , a mit cse­lekszem.“ — A műveltség boldogító polczán álló nemzetek is a szabadság elidegenithetlen palládiumának s az alkotmány egyik legerősebb biztosítékának vallják a nyilvánosságot. Az 1848 előtti kormánynak ösztönszerű borzadása mind attól, mi a nyilvánosságnak legkisebb színét viselte is homlo­kán, könnyen megfogható az előtt, ki tudja, hogy az soha az alkotmány élén, hanem vele mindig szemlsözt állván a közvé­lemény, vagy inkább nyilvánosság mindenható birószéke előtt nyílt homlokkal nem jelenhetett volna meg. — Ámde a jelen kormány, melly alkotmányos ösvényen járni, a jogok tisztele­tét s nemzeti érdekeink méltánylását tűzte ki nemes irány­el­­véül, miért vonakszik, vagy jobban mondva: miért vonaksza­­nak megbízottai a nyilvánosság terére kilépni? vagy tán itt is csak a kivételes állapot kényszerűségében keressünk meg­nyugvást ? vigasztalván magunkat a költővel: „no de sebaj! máskép lesz ezután!“ És most vegyük fel a megyei bonyodalmak dióhéjba szo­rított ismertetésének megszakasztott fonalát. Alig állott helyre a forradalmi villongások által súlyosan veszélyezett nyugalma az országnak: megyénk rendezése azonnal megkezdetett, s egy rendeletnél fogva majd mindentől megfosztanánk, mihez hosszú századok emlékezetén kívül a kegyelet vallásos érzel­meivel is köttetünk. A változás valóban vérig, velőig hatolt. S lelkünk néma fájdalmával láttuk megyénknek önkörébeni szabad mozgását semmivé tétetni, s a tisztviselői kart egy lé­lek- és akaratnélküli géppé alacsonyulni. A megye élén álló egyén ,elnöki nevet kezde viselni, a szolgabirói czim, melly­hez évek hosszú során keresztül olly sok független­ lelkü ha­zafi szívesen közeledett, a Kreishauptmann gyűlölt nevével cseréltetett föl. Dicső elnökünk D. — mint hiszszük — ezen ősi vér által szentelt alkotmányunk elveibe ütköző rendelettel megbarátkozni nem tudván, leköszönt. A megürült elnöki szék csakhamar betölteték. Nem sok idő múlva érkezett a kassai fiók-kormánytól egy, a megyét feldaraboló, nemzetiséget letipró s igy magával a mart. 4-diki engedményezett alkotmány alapelvével, szellemé­vel homlokegyenest összeütköző rendelet. Ámde Zemplény fiai nem feledék , hogy ők magyarok! s mi a hazafius öröm leg­­bensőbb érzelmeivel idézzük vissza emlékezetünkbe a szép napokat, mellyekben Zemplén fiai túléltnek hitték életük becsét, ha a nemzetiség szent érdekei háttérbe szorításához segédke­zet nyújtanának.­­ Az elnök s vele egyetemben a tisztikar nagyobb része leköszönt, kinyilatkoztatván: mikép illy rend­szer mellett hivatalt semmi esetre sem vállalandnak. Még alig jutott el ez elhatározott lépés diplomatikus hite az illető felsőbbséghez: már­is új ideigl. elnököt nyert Zemplén Szepesből, kinek első teendője tisztikar összealakí­­tása volt. Találkoztak még ekkor körülbelől 11-en, kik a pa­rancsolt hivatalt visszautasíták maguktól, úgy mondják, a le­köszönt elnök is felhivatott,­­ de a magához és elveihez mindenkor hű férfiú csak föltételek mellett ajánlkozik az el­nökség elvállalására. Ez időtájra esik a felczímzett három férfiúnak székváro­sunkba­ érkezése. Hittük: a magyar jellemszilárdság a rendületlen akarat óriási erejében fogja magát kitüntetni. Fájdalom ! csalódtunk. A magyar nem tud tűrni szegénységet mint egykor Epami­­nondas, ki szegénylétére is meg tudta őrizni lelki független­ségét. — A­ magyarnak keletről hozott nyavalyája a hivatal- és czímvadászat. De ezzel koránsem akarjuk azt mondani, hogy hazánkfiai hivatalt ne vállaljanak, sőt hazánk szomorú körülményeit tekintve, legnagyobb szerencsétlenségnek tarta­nák , ha tagjai magányba vonulnának; de kimondjuk tartóz­kodás nélkül keltlünk azon meggyőződését, miszerint me­gyénk fiaitól több jellemszilárdságot vártunk volna , s kivált megvártuk volna, hogy magok­ és elveikhez hívek maradja­nak. — Sérteni nincs szándékunkban, de el nem titkolhatjuk azon fájdalmas hatást, melly keblünkre nehezült, midőn a folyamodók hosszú sorában ollyanokat is láttunk, kik pár hó­nap előtt a hivatalbóli kilépést hazafias resignationak tartot­ták­­ — hová törpült azon nagyszerű demonstrationak erénye, mellyben az elv magasztos diadalát olly hazafias örömmel jó­solgattuk ? ! . . . Végre megalakult az új tisztikar compromittált és nem­­­comprom­ittált egyénekből. Ekkor borúl­nak ránk az érdek­sértés nyomorúságos napjai; ekkor kezdenek kimászni ked­­ves odvaikból a hiúság, az önzés fanyalgó gyásziitézei; ekkor kezdődött a hivatal-vagy gyáva, nyomorés forrongása! egyik ármány a másikat, egyik vád érte és követte a másikat a kinevezettek ellen. Erre sokan önkényt siettek beadni le­mondásukat , érdemes férfiak Kassára idéztetének, s tudok egyént, ki, midőn hivatalnokul ajánltatnék, csak azért nem neveztetett ki, hogy a családi élet nyugalma föl ne zavartas­sák; mert 2X2—4, hogy, mihelyt kineveztetnek, feltámad ellene az árulkodók tömege. „Te lásd meg, a sors, szenvedő hazámat, Vérkönynyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét. S a vad csoport, melly rá dühödve támad, Kiket nevelt, öngyermeki.“ így önte ki panaszos fájdalmait a lángkeblü férfiú, kiről irva van, hogy egyetlen szemében a nemzet minden múlt és egy perezre saját hatalmából... Magánkívül ragadó elő keb­léből a rejtve hordott tört, s rohant Damjanicsnak, hogy ke­resztül döfje. A parancsnok a hideg nyugalom öneszméletével kapó ki kezéből a rávillant vasat. A hölgy, mint villámsujtott, néhány perczig mereven ma­radott. Szótlanul, reszketve, fenakadó pillantással függő a meg­rohant hősön. . .. Aztán mintha annak déléjes szemigézete alatt tört volna meg, székéhez visszahanyatlott. Damjanics visszaadó tőrét. — Vegye vissza asszonyom ez asszonyos fegyvert.... Ne adja isten, hogy egykor saját keble ellen használja, ha az ön­vád űzi, s a hasonlott kedély menedéket keres. Szevera nem tűrheté tovább az alázat súlyát. Két kezébe rejté piruló arczait, s kirohant az egyszerű sátorból, mellyben a magyar had jellemét olly feledhetlenü­l megismeré. * — Hiszi-e parancsnok ur, hogy e fogolynök elbocsátása által a hon ügyének használt ? — kérdé a segédtiszt, miután a kiadott parancsra Szeverát és Pelagiát fedező kíséretével az előőrsökön kívül vezeté­s arról jelentést ten. — Sztratimirovics Szevera okvetlenül fontolóra veszi a ve­lem töltött órát. — felesé Damjanics. — Vagy meggyőztem őt, s akkor e két nő elvonja fanatizmusától a karloviczi vérszom­jas pártvezért; vagy nem győztem meg, s akkor szerelme megmaradt és e szerelem fogja készteni őt, hogy a lázadók fékezése által jegyese életét megtartsa.... — És ha egyik sem történnék .. ? — Még akkor is nyertünk, mert a kegyetlenség több ellen­séget szerez, mint az eszme. * Tíz nap múlva, egy borongós éjen, két honvéd állott őrt egy kisded magánysátor előtt, a tábori kórház megött. Éjfél körül, miután gondosan szétnéze az egyik kolossális legény, félrehajtá a sátor függönyajtaját, s vigyázatot intve örtársának, belépe. Egy szikár szőke férfi alvék ott tarka rácz­­szőnyeggel beterített tábori nyugágyon, s mellette viasz gyer­tyafonadék égett, félig feldőlve egy ruganyos mézgaheveder­­rel, mellyet éjszakára leoldott az alvó, hegedő sebéről. A kolossális honvéd az alvó férfihoz közeledők s lágyan felrázva öt suttogó hangon szólítá: — méltóságos gróf ur ! Az alvó férfi, egy pár ismételt serkentés után felébredt, s körülnézvén kitörlött szemekkel meglepőjéig mondá: — ho­gyan? Venczel, régi hű vadászom, te itt vagy? — Csitt! mondá a honvéd suttogva. — Szever a nagysá­gos kisasszony tanácsából, egy pár elestekről honvéd-ruhát szerzek, s egy hét elött Tamás lovászszal ide jöttünk a ma­gyar táborba, — azon szin alatt, mintha mi a sz.-tamási tá­borból ráczfogságba estünk, s most onnan szöktünk volna, — besorozhatni magunkat. — És sikerült e csel ? ■— Minden akadály nélkül. — És aztán ? — Egy hosszú hétig vártunk, mig cseles intézményem­nek sikerült, hogy ma éjjel Tamással őrködünk méltóságod beteg­sátra előtt. — És most? — Biztosan elszökünk. Már tudósítom is egy zsidó­ kém által Szevera kisasszonyt, ki a legközelebbi hadtestben foly­vást táborozik. — Hát a karloviczi főnök ? — Sztratimirovics... ? Mint a felbőszült oroszlán dü­hös­­ködik a magyarok ellen. Szevera kisasszony, midőn fogságból haza jött, megeskete­tt, hogy mig egy magyar lesz, vagy ő el nem esik, engesztelhetlenül üldözendi a gyűlöletes fajt___De talpra gyorsan méltóságos uram! Itt az álbajusz és szakál, s a magyar tisztruha. Lovaink­ban várnak közel a sátorhoz. Itt a kórház megött úgy sem fekszik csapat, biztosan szökhetünk. És ha magyarokkal még is találkoznánk, megcsalhatjuk őket nyelvünkkel s ruhánkkal. Gróf Hadlaky elfuvá a gyertyát s gyorsan felöltöző ál­alakját, miközben Venczel hűségének gazdag jutalmát ígérte. Néhány percz múlva 3 lovag vágtatott a magyar tábor megött. — Itt egy pár terreros méltóságos uram, egyiket keblébe, másikat kezébe. — mondá útközben Venczel, mialatt a pisz­tolyokat Hadlakynak nyujjá. Jó félórányira az elhagyott sátortól, egy csörgő patak vize­nyős balpartján, néhány aranyfüznek függő lombja között, mozgó alakok árulták el magukat. Hadlaky ösztönszerüleg ragadá fel jobbját, s oda süté a fel­vont csöveket. Nő­sikoltás követé a lövést. Venczel oda ugratott, s döbbenve ismerő fel a vérébe ro­gyott Sztratimirovics Szeverát, Hadlaky átkozó hirtelenkedését, de ez átokban nem vala olly mély kin és bensőség, mennyinek egy gyilkos vőlegény ön­átkaiban lenni kell. Szevera, Venczel tudósítása következtében a magyar tábor­szem közelébe portyázott, hogy találkozásával meglepje je­gyesét. E véletlen veszély meglankaszta az éji csoportot. Azonban a késedelem veszélyes lett volna.... Hadlaky nyergébe ölelé a félhalott arát, s Szevera csatárja vezetéken ragadá utánuk az üres paripát, hogy szükség esetén a fáradt lóért átcserélje. — Nem hittem Damjanics becsületszavának,. ..hogy neked .. meg.. kegyelmez.... Elszöktetélek, hogy másik.. sza.. va betel­je .. sedjék.... s enge.. met... meg.. ölj... — hörgő futás­közben a haldokló Szevera. Egy órai gyors vágtatás után szürkülni kezdett a kora nyári hajnal, s fokonként világult a ködtelen vidék. Balról egy kisded portyázó ráczcsapat merült fel, mellynek főnöke látcsővel vizsgálta a rohanó csoportot. Egyszerre parancsot int a nyúlánk ifjú lovag, s az egész ráczcsoport vágtatva iramlott Hadlakyék felé. Biztosabb közelben még egyszer véve látcsövét, s mintha a lóháton repülő halottlyányt felismerte volna, ordítva vette űzőbe a menekvő reaktionariust. Néhány percz múlva ismételt lövések tétettek az üldöző csapattól. A golyók megelőzők a csapat főnökét, s mire vág­tató mentén oda ért, halva rogyott gróf Hadlaky saját keze által megölt jegyesére. Az őt elejtő lovag ön sógora volt, Sztratimirovics, a karlo­viczi vezér, ki a tájat ismerni portyázott, s a m­agyartiszt­ ru­­hában nővére gyilkosát vélte üldözőbe venni.

Next