Pesti Napló, 1850. november (1. évfolyam, 196-220. szám)

1850-11-04 / 197. szám

Budapest, nov. 4. * A bélyegdijak behozatalának napja I. november hó 1-je volt. E naptól fogva tehát az adózásnak ezen, nálunk eddig csak névről, s az 1848-diki nemzetgyűlés irományiból isme­retes neme szinte meg van állapítva. Nem mulasztottuk el az illető pátens megjelentekor elmon­dani nézetünket e tárgyról, sőt már jóval előbb megtettük az összehasonlítást a magyar bélyegdíj törvényjavaslata, és a be­hozott osztrák pátens némelly szabályai között. *) Elmondtuk, miszerint e neme az adózásnak Európa minden financziáriusai által behozatván , mintegy magától követke­zett, hogy attól Magyar hazánk sem fog menekülhetni, hogy sok idő el fog múlni, míg a magyar közönség, s különösen annak eddig adómentes része „ezen új korlátai közé a va­­gyonforgalomnak“ magát kényelmesen betalálandja; végre, hogy az illető pátens homályos, s azért, kivált kezdetben , az illető hatóságok némi méltányossággal kell, hogy legyenek ez új dologban a könnyen hibázható felek iránt. Most már ott vagyunk, hogy a kiadott rendszabály teljesít­sük , mihez képest fölösleges volna annak jog- és törvény­szerűségéről hosszas értekezéseket írni. De a homályos helyek felvilágosítása is bajos volna, mivel megtörténhetnék, hogy magyarázatunkkal tévútra ve­­zetnék t. olvasóinkat, s ezáltal nemcsak erkölcsileg ártanánk, de árt/totnánk anyagilag is, nekik hiú költséget, fáradozást, s talán még jogcsorbulást is, okozván. Különben is a törvény magyarázata nem a journalistát, hanem azt illetvén , ki hozta. Fölhagyván tehát minden további okoskodással, utasítjuk a közönséget a következő munkálatra: „Táblázati kivonat az 1850. augusztus 2-dikai ideiglenes (bélyegdij) törvényből a jogügyletek, okiratok, irományok és hivatalos cselekvények­­től fizetendő illetékek iránt,a melly kapható pesti könyvárus Emich Gusztáv urnál, s általa minden magyarországi köny­­kereskedőnél, 6 pengő krért, s mellyel az említett tulajdonos ur szívességéből t. olvasóinknak mai lapunk mellett ked­veskedünk. E Táblázat, a legnagyobb pontossággal, a lehető legnagyobb világosságban állítja szem elé az ideiglenes bélyegdíj törvény főbb s gyakrabban előforduló szabályait, s mélhatlannak tart­juk annak megszerzését mindazokra nézve, kik olly esetbe jöhetnek, hogy illyetén díjakat vagy magok fizessenek, vagy azok iránt másoknak felvilágosító utasítást adjanak, s az illető pátenst mindannyiszor átlapozni nem akarják. S ki nem jöhetne ezentúl illy esetbe? LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. LXII. , Bécs, oct. 31. Egyik félhivatalos lap állítása szerint a vallásügyi miniszter úr oda nyilatkozott volna, hogy a polgári házasság (Civil-Ede) sem a bölcsészet, sem a vallás és erköl­­csiség szempontjából nem helyeselhető. Mi rendesen nagy áhítattal tekintünk fel azon kiválasztottakhoz, kik a hatalma­sok „szivébe és veséibe“ láthatnak, de ez ízben még is két­kedünk a félhivatalos állítás valóságán. Ha az egyház olly ha­talmat képez, melly az állodalomnak mellette, vagy épen fe­lette áll, akkor csakugyan igaz volna, hogy a házasság az egyház áldása nélkül érvényes nem lehetne. De a dolog nem így áll, vagy — legalább nem kellene így állania. A házassági viszony nem tisztán egyházi, hanem—éspedig főleg — polgári, e viszonyon alapul az állodalom jövője. A kormány nem érhe­ti be csak azon bizonyossággal, hogy a jövő nemzedék tagjai igen jámbor keresztények lesznek, vagy hogy felserdült polgá­rai szorgalmasan templomba járnak; neki derék polgárokra is van szüksége, kik a haza iránti kötelességeiket pontosan teljesítik.­­ A házassági viszonynak két oldala van : polgári és vallási. Az előbbire nézve kényszerítésnek helye lehet — az utóbbira nézve nem ! — Ki az állodalmat aziránt biztosítja, hogy családot fentartani és gyermekeit becsületesen fölnevel­ni képes, attól a házasulási engedelmet, jog és józan ész sze­rint , megtagadni nem lehet; — a többi magán ügy, mellybe avatkozni senki hivatva nincsen. Épen mi volnánk legutolsók, kik azt ajánlanók, hogy a házasság puszta prózai szerződés le­gyen s egyéb semmi. — Az emberi lélek maga úgy van al­kotva , hogy az élet ünnepélyesb perczeit egyszersmind ün­nepélyes cselekmény által óhajtja megfeleltetni. A köny, melly magasztos­ ihlettség egy perczében szemünkbe tolult, évekig legszebb gyöngy gyanánt ragyog emlékeink koszorújában, s midőn életünk uj szakaszába lépünk, a térdünként hajol meg, a fejönként emelkedik fel, s a szív Isten áldását kéri az emberi mi­re. Ez mind helyén; de ha a lélek e szükséget nem érzi, ha a szív ez áldást nem keresi, nincs hatalom, mellynek joga volna ezt erővel reá tolni. A bölcsészet, vallás és erkölcsiség szempontjából tehát csakugyan helyeselhető a polgári házas­ság ; de lehetnek — vagy szóljunk határozottabban — vannak más tekintetek, mellyek ez intézmény behozatalának útját állják. E tekintetek talán győznek is, de a bölcsészet vagy erkölcsiség rovására ne írjuk azt, mi egészen más forrásból veszi eredetét. Csodálkozni fog talán a nyájas olvasó, hogy háborús idő­ben olly békés tárgyról tudunk szólni. Megnyugtatására mond­hatjuk — vagyis ismételhetjük, mivel már rég mondtuk — hogy az idő koránsem olly háborús, mint némellyek hiszik. Kívül kissé ránczba szedi homlokát, hanem belül igen békés és nyugalmas. A hesszeni ügynek komoly meghasonlás és vé­rengzés nélküli vége leend ; sőt ha jólértesült személyeknek hitelt adhatni, épen a varsói tanácskozás nyomán az egész né­met ügy végképeni megoldásához közelebb állunk, mint valaha. Sokkal aggasztóbbnak látszik előttünk azon viharmadarak szárnycsattogása, melly másunnan hangzik felénk; azon moz­galmakat értjük, mellyek birodalmunk déli határainak köze­lében már csaknem két évig tartanak. Nagyon távol állunk az események színhelyétől, s azok maguk még nagyon is éretle­nek arra , hogy felőlök tisztán meghatárzott ítéletet lehetne mondani. Ezúttal csak figyelmeztetni akarjuk az olvasót az ama tájakról érkező hírekre. Könnyebb lesz a folyam természetét m­egismerni, ha azt egész útjában figyelemmel kísértük. Bécs, nov. 2. A miniszteriális „Oest. Correspondent* a varsói conferen­­tiáról ezeket írja : „A varsói értekezletek bevégződtek; egy érzelem járja át az egész világot, hogy az elhatározás órája közelebb jött. „Lázas ingerültséggel terjesztetnek és gyártatnak a hírek a tartott tanácskozmányok gyanított eredménye felöl és min­denki által saját vágyai­ és reményeinek megfelelőleg zsák­mányoltalak ki. Szabadjon mindenek előtt, azon hit ellen föl­lépni, mintha Németország belalakításának megoldása Varsó­ban döntetett volna el. Ez, a német államok és a német nép belügye, és az is marad. Senki sincs távolabb Németország belügyeibe avatkozástól, mint az orosz cs. udvar, senki sincs távolabb egy illy idegen beavatkozást, bár legjogosabb igé­nyeinek gyámolítására, felidézni, mint Ausztria. De valamint bizonyos az, miszerint Németország belügyeinek, saját kebe­lében minden idegen befolyás kizárásával kell elintéztetni, úgy másfelől bizonyos az is, hogy a német­ szövetség kívülről, mint politikai testület, a nagy európai állam­családnak nép­jogi egyezmények alapján nyugvó egyik tagját képezi, melly­­ egyezményekből úgy politikai léte, mint jogai és kötelezett­ségei is származnak. „Midőn tehát ezen szerződések megváltoztatnak, s a szö­vetség népjog szerinti elismerése kérdésbe vonatik, ott kezd ezen ügy európai fontosságot nyerni, s a bécsi szerződések jótállói alkalmat nyernek, s joguk is van, érdekeik és igényeik védelmére a szerződések szempontjából lépni föl. Ha tehát a német­ szövetségi állodalmak megtagadják a szövetség egyedül törvényes elismerését, s azon iparkodnak, hogy a német nem­zetet külfe­lé minden képviselettől, lelfelé pedig minden erőtől s kormányzattól megfoszszák, vájjon meglepő lehet-e ránk nézve, ha a külföld is elkezdené vizsgálni: vájjon létezik-e még valóban Németország, s kinek van joga annak nevében felszólamlani, vagy cselekedni is? Poroszország, melly túl­­hatalmaskodása és terjeszkedési vágyának pártolást s elnézést kívánt szerezni egész Európában, köteles felelni azért is, hogy a német ügyek idegen hatalmakkali alkudozások tár­gyává levének. Mennyire tudjuk, saját méltósága s a német név ezen megalázásából igen csekély hasznot húzott. — Az igazságtalan ügyekezetek,s dicsvágyra mutató igényeknek ter­mészetében fekszik, hogy rokonszenvre igen ritkán számít­hatnak. „Olly állodalom, melly szomszédai rovására akar nagyob­bodni, ritkán talál olly más hatalomra, melly hasonló érde­keket látna a foglalási vágyra ragadtatott állam czéljaival. — Ausztria, melly a szerződésekhez szigorúan ragaszkodik, melly sem nagyobbodást, sem előnyöket nem keres, — melly mindenkinek meghagyja saját jogait, a magáéit azonban eré­lyesen védi. — Ausztria sehol sem bukkan sem­ bizalmatlan­ságra , sem féltékenységre. Ereje épen jogszerűségén s ha­szonlesés nélküli magatartásán alapszik. „Olvasóinkat a leghatározottabban biztosíthatjuk is, hogy e politika az orosz kabinetnél nemcsak általános körvonalai­ban , hanem egyes részleteiben is oszthatlan helyeslésre ta­lált. Oroszország, mint a bécsi kötésekérti jótálló, Ausztriá­val kezet fogva menend minden eventualitásokba, mellyek e kötések fentartása­ és védelmére magokat előadhatnák. „Ausztria el van határozva a szövetségi okirat fenntartá­sára, mellyből Németország újjáalakítása törvényes úton esz­­közlendő. Ausztria is ez okiratból fogja meríteni a jogot és eszközöket, mellyekkel a Hesszent és Holsteint érdeklő ide­iglenes nehézségeket elhárítandja. Poroszország ugyan, e határozat végrehajtása esetére , kétségtelen fenyegetéseket mondott ki, de örülünk a biztosítást kimondhatni, miszerint e fenyegetés legkisebb hatással sem volt. Mi volna Ausztria, ha jogait fenyegetésekre odaengedné? ha megengedné, hogy Európában csak annyi hatása legyen , mennyit egy dölyfös szomszéd megenged ? Ausztria tüszint azon helyzetbe is tévé magát, hogy illy fenyegetések irányában elég erős legyen. Miután egy nagy hadsereg mozgóvá tételére az elháríthatlan áldozatok megtétettek: mindenki képes leend felfogni, hogy Ausztria jogaiból egy talpalatnyit sem engedend. Reméljük, hogy e pont felett Berlinben sem fognak csalód­ni. Nagyság- és hatalomról álmodozó illú tervek, mint azok a forradalmi év túlizgatottsága után néhány berlini főben kisér­tenek , megérhettek ugyan egy bátor foglaló lelkében a dia­dalmas hareztéreken, de a vállalat­ azokat az Íróasztal mellett létesíteni, és egy világuralmat paragrafok szerkesztése által, mellyek egy még el sem­ foglalt ország rendezésére készíttet­nek, megalapítani akarni, uj és eredeti. Mielőtt mi e törvény­­czikkek előtt meghajolnánk, erős és hadgyakorlott seregünk­­beni bizalmunkban még egy lépést m­e­gki­s­ér­­­en­­dünk. ") Lásd: PESTI NAPLÓ 15. és 165-dik számait.­ jes ártatlanságáról; lemond mindenről, s hogy amazokat bol­dogítsa, kiissza a nő által elkészített méregpoharat, élet­mentő jelt adván a gyertyával unokaöcsének , ki csakhamar épen visszatér, s az ő és a nő karjában adja ki lelkét a gróf. E tartalmat, ámbár a dráma hatástalanul maradt színpadun­kon , elmondani czélszerűnek tartottuk , azon egypár eszme végeit, mellyet belőle, mint figyelemre méltót, emlitendünk... A dráma hatástalanságának okai leginkább a cselekvény lassú menetében s a jelenésezés meg dialogok élénktelenségében ke­resendők , mik itt annyival inkább feletlenek, mert franczia színművekben a leggyorsabb fejleményhez és folytonos élénk­séghez van szokva a közönség. Ezen, a színpadi hatásra vo­natkozó , hiányokon kívül, felötlő következetlenségek tűnnek elő mind az orvos, mind Mária jellemzésében, mellyek azon­ban nem annyira lélektani képtelenségek, mint inkább ok­­adatoltság hiányai a jellem és az indulatok festésében. Magát, például, azon körülményt, hogy Mária az egyik férfit (Flors­heim bárót) szereti, a másiknak szíves barátnője és arája s a harmadikhoz megy férjhez, csak mind­ez eléggé okadatolva legyen , könnyen meg lehet lélekism­eretileg érteni és fej­teni , ámbár e hármas viszony egyszerre alig látszik össze­egyeztethetőnek.­­ Megértéséhez csak kettő kívántatik : ki­emelkedés azon életnézletből, mellyet a jelen társas szerkezet tesz, mint csaknem elkerülhetlen következményt, kötelesség­gé, s fölemelkedés az emberi lélek azon őseredeti tulajdon­ságainak belátásához, mellyek abba a természet által minden időkre változhatlan birtokul vannak oltva, s mellyek ős­e­redeti mivoltukban annál inkább kitűnnek egyes embernél, minél ke­­vesbbé van ezen ember valamelly természetellenes társas szerkezet módosító erejének kitéve. Csak röviden érintjük, hogy ez utolsó föltétel Máriánál betöltve van, teljesen elszige­telt magános neveltetése s életmódja által . . . Egyébiránt a lélektan e pontját, melly minden iskolai s egyéb hétköznapi tanításokkal merőben ellenkezik, itt csak futólag érintjük. Szemléink rendszerbe szedett életnézletnek lévén összefüggő lánczszemei, lesz alkalmunk, ezen nézetet bővebben kifejteni. Most a dráma két pontjára térünk vissza, mellyeket figye­lemre érdemesnek tartunk, mint ollyakat, mellyek fájdalmas sebhelyeket érintenek az emberiség életéből, s mellyek a jelen drámát, minden színpadi hatástalansága mellett, becsessé te­szik. ... A dráma, a költészet általában, az élet tükre; nem annyira arra kell tekintenünk tehát : czifra rámája van-e e tükörnek, hanem : jól mutat-e e tükör ? E tekintetben nevezetes e drámában azon két viszony, melly 1) az orvos és a gróf, 2) Stauffenbach báró és nővére közt van ... Az első az embert tünteti fel általában, mint használ­­tatik fel és zsákmányoltatik ki egy másik ember által ön­ző czélra, és pedig olly ember által, ki nálánál lelki stes­ti tulajdonokra, s így az emberiség köz czéljára való használhatóságra nézve, sokkal alantibb fokon áll, csu­pán azért, mivel e felhasználó ember, épen lelke alan­­tiságánál fogva , képes nemcsak a közöst, hanem az egyes emberek iránti viszonyát is alárendelni saját egyéni s önző czéljainak. A jelen színműben egy ármányos orvos, egy szel­lemben és vagyonban gazdag, tehát az élet élvezésére min­denkép nagyon képes, gróf felett, mint élet és halál ura ren­delkezik ; most halála látszik czéljára nézve szükségesnek, s elhatározza, és csaknem szemünk előtt meg is cselekszi, hogy a gróf meghaljon ; utóbb életéből remél több hasznot, s lát­juk, hogy csaknem halottaiból támasztja fel előttünk a gró­fot, és visszaadja az életnek, hogy tovább kizsákmányolhassa; meg utóbb szenvedélyeit kelti fel tetszése szerint, s vezérli őt és játszik rajta tetszése szerint, mindenkor úgy, a mint sa­ját önző czélja jónak és szükségesnek láttatja. Nem mondjuk, hogy e bepillantással, mellyel itt a költő az emberi lélekbe, úgy, mint azt egy hiányos társas szerkezet áta­lakítja, tennünk enged, valami újat és eddig soha nem hallottat mutatott fel. Nem! Fájdalom, a dolog nagyon is mindennapi; ezer és ezer, sőt millió és millió illy viszony forog fen az emberek közt, a legalsó foktól kezdve a legfelsőbbig, hol az emberek egyenként és tömegekben, teljes kíméletlenséggel az élethalál, a testi lelki szenvedések iránt, használtatnak fel és zsákmányoltanak ki egyeseknek önző,s az emberiség köz czél­­jával egészen ellenkező, czéljaikra. A költőnek itt csak az az érdeme, hogy élesebben , segélyért kiáltóbban tüntette fel e­­ természetellenes viszonyt, s hogy látván a kizsákmánylások­­nak fel és le elágazó elterjedését, lehetlen a nézőnek vagy ol­vasónak e kérdést nem tennie : jól van-e ez, és így kell-e ennek lenni ? Azon emberek, kiket elmetunyaság vagy elfogultság nem enged kihatolni a mindennapi élet szűk láthatárából, azonnal készek a felelettel: így kell lenni, mert így van. S az így szóló vastag elfogultság, neveztetik: gyakorlatias gondolko­zásnak , a­mi tehát, illy fogalom szerint, nem volna egyéb, mint: semmiről, különösen semminek jobbításáról, nem gondolkozni, hanem hagyni menni mindent úgy, a­mint megy évezredek óta, hagyni küzdeni az embert a természet, ön­maga és rendeltetése ellen, mindig sükertelenül ugyan, de mindig új csatakezdéssel. Annyit ugyan a legelfogultabb sem mer állítani, hogy ezen természet­gúnyoló és embernyomo­­rító zűrzavar jól van; de azért a mindennapi ember mégis elmondja, hogy ennek úgy kell lenni, mert úgy van. . . Ho­lott semminek, a­mi nem jól van, nem kell úgy lenni. A költészet az élet tükre; ezt elmondja minden ember, s e rég koptatott mondat után, mint a­ki mindent megtett, meg­áll és megnyugszik a legtöbb. . . Ha a tükör megteszi köte­lességét , tegye meg az is, a­ki bele tekint. Csak gyermek szokott a tükörbe bámulni a nélkül, hogy vizsgáljon és vizs­gálatának hasznát vegye. Ha betekintünk a költészet által elénk állított tükörbe, s az rajtunk foltokat vagy épen körje­leket mutat, iparkodjunk szemléletünkből hasznot vonni, s a fölfedezett bajoktól menekülni. Ez a költészet, ez általában a művészet czélja, ha azt az emberiséghez viszonyítjuk, és csak így érdemes a költészet helyet foglalni az emberi észte­hetség azon nyilatkozásai közt, mellyeket tisztelünk. . . So­káig volt a költészet a népek és nemzetek számára olly tükör, mellyben az eget, földet és saját magának ártatlan mozdulatait nézte s gyönyörködött a látványokban, mint pásztorlányka a tóból feltűnő képekben. Az újabb kornak lön szép nyeremé­nyévé : a költészetben egyeseknek, valamint tömegeknek és az egész emberiségnek azon öntudatos czéllal adni vissza ké­pét, hogy látván a foltokat, okuljon és tölök menekülni iparkodjék. Vége következik.

Next