Pesti Napló, 1851. január (2. évfolyam, 245-269. szám)

1851-01-02 / 245. szám

nácsot alkotó személyeket ismerjük. Ezek közül ed­­digelé csak Kubeck báró úr jön határozottan kine­vezve ; a többiekre nézve csak­­ többékevésbé ala­pos hírek keringenek. Ezeknek egyike, ha valósul, hazánkra nézve évek óta legörvendetesb eseménynek volna mondható ; beszélik t. i. miszerint Magyaror­szágot e tanácsban, több ismeretes­ hazánkfiai is fognák képviselni. A birodalmi tanács a legmagasb körökben szint­­olly nagy rokonszenvre talál, mint a­milly nagy kedvetlenséget okoztak ottan az utóbbi napok né­­melly eseményei. Egyik conservativ lap finánczczik­­kei ott kedvező benyomást épen nem tettek, még pedig azon igenis fontos okból, hogy azoknak a kül­földre még kártékonyabban kell hatniok , mint a bél­­hangulatra. Milly véleménynyel leend a külföld ösz­­szes minisztériumunk irányában , ha annak egyik meghitt és tetőtől talpig conservativ közlönye illy hevesen kel ki a miniszteri tanács egyik —­ bizony nem minden érdem nélkül szűkölködő — tagja ellen ?! E helybeli lapnak pénzügyre vonatkozó czikkei egy idő óta különös zajt gerjesztenek, nem annyira béltartalmuknál, hanem azon forrásnál fogva, melly­­ből azokat eredteknek vélik; sőt e lap minapi sza­vai , miszerint a legközelebbi napok be fogják bizo­nyítani , kinek van igaza, a pénzcsarnokot is egy kis zavarba hozták s általánosan azt hitték, hogy a pénzügyminiszter elbocsáttatását kivánandja. Igen hiteles forrásból jelenthetem, hogy ez aggodalom egészen alaptalan s hogy a pénzügyminiszter nem fog lelépni, először, mert nem akar, másodszor mert nem lehet. Nem akar, mert saját rendszere szerint meglehetősen bonyolódott pénzbeli viszo­nyainkat mégis rendbe hozhatni reméli; nem lehet, mert nincs, ki e perezben helyette e nehéz hivatalt magára vállalná. Pillersdorf és Slifft bárók jártasak ugyan a közigazgatás ezen ágában, de ők teljes visszavonultságban élnek s nem annyira egyes mi­niszternek, mind inkább az egész minisztérium ösz­­szes politikájában kívánnának itt ott némi módosítást; Kubeck báró pedig egészen új hatás­kört nyert a bi­rodalmi tanács életbelépte által, és ezenkívül ő in­kább Krausz báró barátjai, mint elleneihez tarto­zik. Jól értesült körökben azt is beszélik, miszerint a birodalmi tanácsban, nevezetesen a pénzügybeli szakmány fogna Kubeck úrra ruháztatni, s hogy a birodalmi tanács elnökének a pénzügyminiszterhezi vi­szonya e tekintetben legközelebb megjelenendő sa­játkezű császári levél által meg fog állapíttatni. A finánczminisztériumból még e hó folytában , vagy legalább is a következőnek kezdetén néhány igen fontos rendelvényt várhatunk. A drezdai conferentián, mint biztos forrásból hal­latszik, az 1815. évi szövetségi oklevél fog alapul vezetni, ennek utólagos toldalékai pedig, mint fen­­nemállók tekintetni­­; egyszersmind minden német szövetségi államok képviseleti alkotmányaik vizsgá­latait vezetni, s a szabadelvű intézmények bizonyos maximuma fogna megállapíttatni. Schwarzenberg hg. általában nagy kitüntetéssel fogadtatott, Drez­dában szinte, mint Berlinben, s a többi állodalmak miniszterei s küldöttei órákig szoktak nála mulatni. A legközelebbi napokban több nem német állam kül­döttei is , habár nem hivatalos tulajdonságban, Drezdába váratnak. Ha a császári család magánünnepei ön olvasóit, mint hiszem, érdeklik, közölhetem, hogy Karácson előestvéjén igen fényes családi ünnepet ült, hogy dús ajándékok nem hiányoztak , azt emlitnem is fö­lösleges. Sófia lignő­i cs. k. fensége a fiatal ural­kodónak egész sor szobrot ajándékozott, mellyek az ausztriai hadsereg ruházatát legrégibb időtől fogva mai napig mutatják. — A tartományokban is mozognak. Legújabban Szilézia küld folyamodványt az országgyűlések egy­­behivatása iránt. Mint halljuk, e példát nemsokára más tartományok is követendik. Stájerország már London , dec. 18. 1850.­­ XXXV. Az oriens élet kérdése, melly a diplomá­ciát néhány év előtt annyira foglalkoztatta, Közép- Európa küzdelmei miatt háttérbe szorult; de a nép­vihar Európában elnémult, a hullámok a constitu­­tionális (?) határok közé visszatértek, tán azért, hogy nemsokára újabb és nagyobb erővel kitörjenek s Európát eláraszszák! — A porosz becsület, daczá­ra Prinz von Preussen ellenmondásának, mentve van, s a holtak újra feltámadnak. A „Times“ leteszi parókáját, s nyírott fővel a for­radalom terére lép; bevallja nevetséges őszinteség­gel, hogy a revolutiók leszuronyozásának szívből ör­vendett vala; de a­mi sok, az mégis csak sok; illy kimenetelét a dolognak nem várta: „Hát hol a con­­stitutionalis szabadság, melly Európa kabineteiben olly fennen viszhangzott, ?“ — így kiált fel bámul­­tában és méltó haragúban az öreg úr. Szegényke, úgy járt, mint az öreg apósok rendesen járni szok­nak, kik elmondják unokáinknak józan tanácsaikat, s azt hiszik, hogy az erőteljes fiatalságot korlátok közé szok­ták, hogy egy jobb világnak alapkövét rendületlenül letették és­­ nyugodtan elszendered­­nek karszékeikben. — Mig a conservativ lapok így tépelődnek, s nagyapjuk, a Times, félszázados szo­kása szerint, önmagát czáfolgatja, addig az oriens háttérbe szorult kérdése ismét fölmerül a színhelyen. Az orienst mindenki feledé, csak Anglia és azon hatalmasság nem, melly titkát asszonyra bízta, s elá­rulta , midőn a Feketetenger közelében bizonyos ka­pura azt íratta: „Ezen út viszen Konstantinápolyba.“ De Anglia szenvedőleg viselte magát; szemmel ki­sérte a koleszt; mig Oroszország cselekedett és szőtte a hálót, mellyet a nagy ácsmester Petrus­­­us, és utóda Catharina 2-a megkezdett. Csalatkoznak, kik azt hiszik, hogy Oroszország, Németországban, Ausztriában vagy tán épen Ma­gyarországban jelenleg csak egy maroknyi földet is akarna. A petersburgi politika a legkövetkezetesebb a világon: nem dől ajtóval a szobába, de nem is ko­pogtat engedelemért, hanem amúgy észrevétlenül suhan be. Az orosz politika fontolva, de gyorsan ha­lad, s mindig ott kezdi, hol elvégezte. A vakbuzgó ozmánok azon pártja, melly a nagy próféta idejét óhajtja vissza, már régen kibékült vol­na az európai műveltséggel s a szultán korszerű in­tézkedésivel,ha a tűz hamvaiban folytonosan nem élesz­­teték. Boszniában, Szerbiában, Bulgáriában — sőt legújabb hírek szerint, mindenütt az Alduna menté­ben , hol a félhold fölött már régen a pétervári sas ül, vészes kitörésektől lehet tartani, mellyek a hal­dokló török birodalomnak aligha meg nem adandják a halálcsapást. A londoni börzén e pillanatban feledik Közép-Eu­­ropiát, melly olly soká kötve tartotta a bank arany-, zsákait, s aggodalmasan kacsingatnak apró szeme­ikkel a Feketetengerre. Itt gyűlnek meg bajaim! mondá egyik potroh­os szomszédom; innét fog kiin­dulni a nagy harcz! mondá egy másik; és egy har­madik : mit fog tenni Britannia, mellynek annyi a gondja Amerikában ? Francziaország az oroszszal fog szövetkezni ellenünk ; ezt kétes politikája a gö­rög ügyben eléggé tanúsít­ja.— Ausztria, melly 182­5- ban olly erélyesen lépett fel a török mellett, mitsem fog tehetni; mert saját ügyeivel van elegendőleg el­foglalva. Slezvig-N­olstein életéhez itt nem sok a remény, mióta Willisen a főparancsnokságot letette­, s mióta, Schleiz-Greiz-Lobenstein herczege, megtartván Ge­­rában a két Reusz összes ármádiája fölött (778 em­ber) a nagy katonai szemlét, LXII Henrik uralkodó asztalánál, a friedrichstadti győzőknek — a Dánok­nak — emelt poharat! — Ha csalatott reményeiben nagyot boszankodtak azok, kik hinni akarák, hogy Dr. Wiseman bibornok számüzettetik, vagy talán épen deportáltatik , lehet képzelni a haragot most, miután még mindig itt van, imo in senatum nénit, beigtattatja magát, s védő szót emel pro aris et focis! Újabb időben egy menekült jeles hazánkfia, Dr. Glück, a londoni német kórház rendes orvosává ne­veztetett. Tőle nemsokára „Hadi sebésztan“ fog meg­jelenni, mellyben európai utazásaiban, s főleg a ma­­gyaországi harcrokban tett tapasztalatait rendszere­sen fogja tárgyalni. A munka hasznosságát és kor­szerűségét a jövő majd meg fogja mutatni, mert hej! Európa békéje még sok csonka kézbe és béna lábba kerülhet! C Aleppo, nov. 13. A város tökéletesen csöndes. A keresztények nagyobb része visszatért lakába. A legtöbb kereszténybódék nyitvák. A mahomedán ke­reskedők még nem nyitják ki boltjaikat, valószínű­leg a katonaságtóli félelemből. A lefegyverzés meg­kezdetett , s valódi török modorban folytattatik, t. i. a katonák átkutatják a házakat, elkobozzák a fegy­vereket , s ismét eladják az utczákon. Abdallah Bey, ki iránt bizonyos rokonszenvemet el nem titkolha­tom , veszélyesen beteg. A városban beszélik, hogy vason ül, s igen rosz bánásmódban részesül. Én azonban bizonyosan tudom, hogy ez mind nem igaz. Egy más hírnek nem merek olly határozottan ellene mondani, jóllehet annak igazságáért sem kezesked­­hetem. Beszélik ugyanis, miszerint a basa egyik ro­konának fejét küldte volna hozzá egy tálban, azon ürügy alatt, miszerint a fejet nem ismerné, s igen óhajtaná tudni, kié volt légyen ? Abdallah Beynek ez ü­gybeni állása előttem megfoghatlan. Ha ő lett volna az egész szíriai lázadás vezetője, s mint rész­vevő , a keresztények kiraboltatását, valamint az aleppóiak hajóinak fölégetését is megengedte volna , úgy ezutáni magaviselete előttem megfoghatlan, mi­vel mindjárt az első napokban a várat , laktanyát s mindent elfoglalhatott volna. De ki lelheti föl egy török cselszövény minden szálait? Orosz aranyokról is beszélnek, s valószínűleg nem minden ok nélkül. Az egész történetbeli tanúság az: ha vannak még Európában emberek, kik bona fide az absolutismus mellett emelik föl szavukat, azokat Törökországba kell belzőni, hogy meggyőződhessenek a felöl, milly legyőzhetlen akadályokra talál a monarcha , ha va­lami jót akar kivinni, míg, ha népét le akarja igázni, ezer út is van nyitva előtte, s ezer kar áll készen szolgálatára. Módin­g fog még beszésü­ak tartani? e felől még semmi bizonyost nem tudunk. Konstantinápolyból ír­ják , miszerint az alkudozások Kossuth végett még folyton tartanak, kit Ausztria még tovább is kíván letartóztattatni. Bem nem sokat gondol vele. Ő itt fegy­vergyárt épít s igen meg van elégedve. Szeretné, ha én is itt maradnék; én azonban mindannyiszor fejemmel böbolok. Ez ugyan­is a tagadásra szolgáló pantomim a törököknél. A törökök t. i. hogy valamit bizonyítsa­nak , fejeiket rázzák, mi eleinte, midőn közlekedéseink merő illy pantomimből állottak, gyakran igen külö­nös qui-pro-quo-­ira szolgáltatott alkalmat. Bem, ki minden egyéb, csak nem demokrata, engemet mindig a socialismussal boszant, miről legkisebb fogalma sincs. Mégis úgy látszik, igen sokat tart felőlem. Leg­közelebb így nyilatkozott: „si tous les socialistes res­­semblaient á celui-ci, je me ferais socialiste de­­main.“ (Ha minden socialista ehez hasonló, úgy hol­nap mindjárt socialista leszek.) Ez azonban nem fog engem arra csábítni, hogy tovább is itt maradjak, hol minden tekintetben igen alárendelt állásban talá­lom magamat. Turin, decemb. 24. j­. Engedve ön barátságos fölhívásának, hozzáfo­gok levelezői tisztemhez, s csak az egyet sajnálom, hogy épen most nem lebeg valami különös érdekű tárgy politikai láthatárunk fölött, melly a vajúdó Európa távolabb országait s népeit is érdekelhetné. Külpolitikánk indulatiai ugyanis, ha az egy Ná­polyi kivesszük, majd egészen lecsöndesedtek; ettől pedig nem sokat félünk, hogy viharban törjön ki, mert ha talán neki, komolyabb összezörrenés ese­tében, frigyesei találkoznának, nekünk is találkoznék barátunk, kinek segítségével könnyen szembeszálla­­nánk a két Szicziliával is, melynek egyikéből kivált, nem nagy számú sereget vezethetne ellenünk a li­­liomos zászló. Azonban a nápolyi dolgokat egypár diplomatiai jegyzék is elvégzi, mert hiszen hajós do­log volna külfelé fegyveres demonstratiokkal hetv­­enkedni, mikor otthon is nyakig vagyunk ellenséggel! Kü­lről tehát ezúttal bátorságban volnánk , s mi­óta az új hierarchiaija­­bulla Angliában a vallási ügyekre nézve mindig parázsló kedélyekbe szikrát vetett, a római udvarrali viszonyaink is csöndesebb alakot öltöttek. A száműzött érsekek személye és ügye feledve van, s csak a pápánál is pápaibb cleri­­calis sajtó és az alkotmányos léttel megbarátkozni nem tudó barátai a régi absolutismusnak bocsátnak egyegy sóhajt a törvénynyel daczolt, ’s szent buz­galmukban kissé túlhajtott főpapok után. Most volna alkalmunk alkotmányos életünket fej­leszteni , megszilárdítani. Azonban mint mindenütt,­­így itt is két neme van az embereknek, kik a jelen­nel elégületlenek lévén : vagy a múltra akarnak egé­szen visszatérni, vagy a jövőt természet ellen előva­rázsolni. Mindig legveszedelmesebb tagjai a társa­­dalomnak, mindenütt ellenei a rendnek, a civilizatió­­nak, az emberiségnek. Van jó, sok jó van a múltban, mit az ildomos politikus nemcsak nem törekszik vég­kép kiirtani, sőt alkalmasan illeszt a jelen által szük­ségelt intézmények épületébe; s lehet és van sok jó a jövőben is, de mit az eszélyes státusférfi nem von hajánál fogva a jelenbe, h­ánom újat készít előtte, melly hozzá elvezessen. Az emberek e két faja közt áll egy harmadik, melly e két szélsőségnek mintegy kapcsul kívánna szolgálni, hanem e harmadik faj, melly egyedül valódi eleme az európai hírű fentar­­tásnak, vagy nem bír annyi erélylyel, vagy nem képes ezt olly mértékben kifejteni, hogy a közügyeket, sa­­játlag a közvéleményt, biztos kezekkel vezethetné. A jövő férfiai erélyben, a múlt parókái alattomos csel­­szövényben lévén mesterek : nehezítik, akadályoz­zák, sőt megszegik az utat a középiek előtt, s innen van, az én meggyőződésem szerint, hogy Európa olly kínosan kénytelen magát túlegyenzeni a valódi sza­badság és a megkövült önkény küzdelmei között. A mi minisztereinknek ha nem volna is semmi más érdemök , megvan az, hogy szorosan ragaszkodnak az alkotmányhoz. S a király e részben dicső és ha­talmas támaszuk. És mégis, mint múltkor De la Tor­re senator a római kérdésben igyekezett borsot törni az orruk alá , úgy a 19-dikes ülésben a képviselők szélső­baloldala vitte annyira a dolgot, hogy köze­­ valünk a miniszteri krízishez. A bajt, sőt Piemontra nézve e valódi csapást, Ratazzi képviselő — a bal­közép vezére — háríta el. — Azonban kabinetünk­nek nemcsak a kamarákban vannak ellenei, hanem a fejdelmi udvarban is, hol a múlt héten ráverék a királyt, az apródok visszaállítására , kiket az alkot­mány kihirdetése után, Gioberti sürgetésére , már a boldogult Carlo­ Alberto megszüntetett. A király már nevezett is két új apródot, egyikül gt. Maffei fiát, mit megtudván a miniszterek, siettek figyelmeztetni ő fel­ségét e nevezés kellemetlen következésére, s ő hall­gatva miniszterei tanácsára, megsemmité mind a két kinevezést. Magában véve nem nagy esemény , de két fontos dologról teszen tanúságot : arról, hogy a múlt em­berei nálunk a királyhoz közel állanak, s hogy ez koronája felelős tanácsosait egész bizalmával tiszteli meg, mit az Azegn­o-Liccardi-Cavour hármazat mind­­ekkorig valóban mégis érdemel, mennyi kincs veszett el benne, azt tudja a nemzet. S nem akad ember, ki megtudná mondani, miilyen volt végórája? Nem állt senki oldala mellett, ki vég­fohászát fölvette volna ? Senki, ki ösmerte s az utó­kornak elmondta volna: én láttam Petőfit elesni, itt és itt e körülmények között! Kozákoktól levetkőzte­tett holtteste muszkák­ és cserkeszekkel közös sírba tetetett-e? ... Ti, kik közel vagytok a helyszínéhez, viseltessetek az elhunyt költő emléke iránt némi pie­­tással, kövessetek el mindent, hogy végórájáról bi­zonyost tudhassatok meg! Elmondtam a mit tudok, Petőfi sorsáról; adataim nyomán, és ellenkezők hiányában őt elveszettnek kell tartanom; de senki nálamnál boldogabb nem lesz, ha általa fogok megc­áfoltatni. Adná Isten! Petőfi Sándor költeményeiből legelébb Dux fordí­tott németre alig 30 s egynéhány kisebb darabot, s azokat egy kis füzetkében közrebocsátá. A német közönség a rosz fordítás fátyolén keresztül is fölfe­­dezte benne a ritka költői tehetséget. A németek ez­óta, ha irodalmunkról, nevezetesen költészetünkről beszéltek, Petőfi Sándor nevét legelői említék — a nélkül, hogy tulajdonkép ismerték volna. Petőfi , mindamellett, hogy egyik főérdeme erede­tiségében fekszik, mégis a magyar költők közt — tisztelet becsület mindenkinek — egyetlen, ki bármi nyelvre fordittassék mindenütt, minden nemzet irodal­mában nagy költő leend. Ő a Shakspearek, Byronok, Hafizok halhatatlan családjából való s bár pályája kezdetén kidőlt, neve élni fog, nemzedékről nemze­dékre növekedő dicsőségben , mint a magyar nemzet egyik halhatatlan képviselője az említettem hatalmas szellemek örökifjú fénycsarnokában .... Rákospalotai Benkert Kárel Mária, alias Kert­­beny — ki nem ismeri e charlatánok charlatánját ? — feladatut tű­zte magának, a magyar irodalmat a külföld előtt perengérre állítani és remekeinek fordí­tásához fogott. Petőfi költeményeiből kiadott egy vastag kötetet rettenetes fordításban. Mária ugyanis azon emberek közé tartozik, kik egy nyelvet sem tudnak. Míg Ma­gyarországban volt, senkinek sem jutott eszébe őt magyarnak tartani, Németországban pedig német i­­­modora után senki sem akarja németnek ismerni, s rész németsége mind maga, mind kíméletes bírálói által azzal mentetik, hogy — magyar. Legújabban Petőfi „János vitézét“ dolgozta meg, a könyvecske borítékán egy egész lap van telve ma­gyarból fordított munkák hirdetésével, mellyekkel részint már elárasztá, részint elárasztani készül a magyar irodalom remekeire kiváncsi német közön­séget. Illy körülmények közt, magyar, mint német, öröm­mel üdvözölheti Hartmann Mórt, mint Petőfi Sándor német fordítóját. Hartmannt a német közönség kedveltebb lyricusai közé számítja. Ő csehországi születésű német, s a frankfurti parlamentnak egyik kitűnő baloldali tagja volt. Kisebb lyrai költeményein kívül, különös fi­gyelmet érdemel „Reimchronik des Pfaffen Mauritius“ czímű, 5 füzetkében megjelent munkája, mellynek nevezetesen két utolsó füzete hazánkat közelebbről érdekli. „Adam und Eva“ czimű idillje ezelőtt egy hónappal jelent meg és nagy tetszésben részesül. Legújabban pedig sajtó alatt van tőle „Árnyak“ czi­mű munka, melly korszerűségénél fogva is nagy sü­­kernek fog örvendeni. Hartmann maga, bár hazánk és irodalmunk iránt nagy részvéttel s rokonszevvel viseltetik, nyelvünket nem tudja. E hiány kipótlását Szarvadi hazánkfia vállalta magára, ki a költőnek az eredeti dalokat szóról szóra ritka kitűzéssel, nemcsak a szavakat, de azok szellemét is kifejezve áttevő. Mennyire felelt meg e nehéz föladatnak, azt az olvasó az alább köz­lendő mutatványokból legjobban megítélheti. Átvi­­rasztott éjeiknek gyümölcse már majd egy erős köte­tet fog képezni s rövid időn sajtó alá kerülend. Elő­­legesen néhány, Trutz „musaeumában“ Lipcsében e napokban fog megjelenni, vagy eddig talán már meg is jelent. Az itt következő három dal szolgáljon a magyar közönségnek mutatványul: Poharamhoz. Különben én becsüllek a pohár stb. An mein Glas. Im Ganzen acht’ ich dich , o Glas , Doch ein’s kann ich an dir nicht ehren , Und dieses ehr’ ich nicht, o Glas! Dass du so leicht bist auszuleeren. 'War’ ich an deiner Statt, o Glas, Ich würde stets vom Weine blinken. Wärst du an meiner Statt, o Glas , Du würdest ewig aus mir trinken. Az erdei lak : Mint a szív az első szerelemnek stb. Die Waldhütte. Wie vom Herzen erste stille Liebe, Wird die Hütte vom Gebirg gehütet, Nicht gefährdet's ihr gebrechlich Strohdach , Wenn der Sturmwind über’m Lande wüthet. Und ihr Strohdach bebet sanft umsäuselt Und umschattet von des Waldes Laube; Diinn mit Schmettern , singt die Brut der Amsel Und sich girrend wiegt die wilde Taube. Ein gejagtes Reh vom Berge nieder Eilt das Bächlein in des Thaies Auen, Blumen stehen am Rand , die selbstgefällig Sich wie Mädchen in der Fluth beschauen. Zu den Mädchenblumen kommen Freier Wilde Bienen, heiss von Liebesgluthen , Ach sie büssen schwer das Glück der Liebe: Trunken taumelnd in die kalten Fluthcn, Doch der West, die Sonne hat Erbarmen , Westwind weht ein fliegend Blatt ihr nieder, Schwimmend auf dem Rettungskahne, trocknet Sonnengluth die nassen Flügel wieder. Auf des Berges Gipfel vollen Eiters Springt die Ziege in der Ziklein Kreise, Und die Ziegen und die Bienen lassen Darben nicht den Tisch nach Trank und Speise. Und die Turteltaube und die Amsel Fürchten nicht des Netzes List und Tücke , Die das Dach von Stroh beherbergt, wissen Wie so süss der Freiheit Luft begliieke. Hier sind Knechte nicht und nicht Tyrannen Zu gehorchen zu des Herrschers Toben, Selbst des Himmels kriegeswilder Donner Ist ein Aufruf nur den Herrn zu loben. Gnädig ist der Herr , er zürnt nicht lange , Seines Zornes Wolken sind verflogen ; Der Versöhnung Lächeln glänzt vom Himmel Wieder ... als ein milder Regenbogen. (Fege ftoK.) régebben tett hasonló lépést. — A magyarhoni al­kotmány ügye még a régi statusquoban áll!

Next