Pesti Napló, 1851. január (2. évfolyam, 245-269. szám)
1851-01-03 / 246. szám
Az európai súlyegyén új alapjainak rendezése, általános congressusok, vagy külön szerződések útján. És itt üti ki magát a forradalmak tragikai sorsa, miszerint minden európai revolutio a végzet által arra van kárhoztatva, hogy midőn egyrészről az általános szabadság terjesztésére némely eredményeivel befoly, másrészről valamelyik állam önállóságát és területi épségét, vagy legalább alkotmányát megsemmisíti. Mert annyira felzavarja az európai súlyegyént, hogy azt, territoriális földarabolások vagy összeolvasztások nélkül visszaállítani lehetlen. Ezt a történészet több példákkal bizonyította be. Csehország szétszakított alkotmányát a westphali béke nem szerezte vissza, és a harninczéves háború, mely a vallásszabadság biztosításáért folyt, kevés mulasztátt nyújtott azon hussziták unokáinak, kik a „Fehérhegynél“ a határozó csatát elvesztették. S nincs miért említsem, hogy mind a 89-ei, mind pedig a júliusi forradalom díját Lengyelország fizette meg. Plectuntur Achici! Európában a nagy eszmék kísérleteiért a bánatpénz valamelyik kicsiny államra szokott rovatni. — És itt, már a gondolatok lánczolatánál fogva, önként fölfűzi magát azon kérdés: vájjon az elenyészett 1850-dik év utolsó napjai a kijelölt stádiumok közöl, melyiken hagyták földrészünket ? ; vájjon a közelebbi állapotok átmenetieknek tekintendők-e, mert még csak a dolgok kezdetének végén van Európa, vagy pedig definitívumoknak, mert már a dolgok végének kezdetéhez érkeztünk ? Ki a múltra tekint, úgy találandja, hogy huszonhat évnek kellett lepergeni, míg az első franczia forradalom után, a megbomlott súlyegyént a bécsi királygyűlésen állandólag szabályozni lehetett. Leverőleg hosszú időköz! Most azonban a kilátások gyorsabb fejlődésre mutatnak s a megalakulás ügyfolyama sokkal rövidebbnek rémlik. Tartsunk bár szemlét a múlt év fölött, de csak a leglényegesebb eredményekre vonatkozva. LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. NI. mintha azt mondjuk, hogy a közönyösség éve volt. Hogy is ne ? Lelkesedés ott várható , hol nagyszerű eszmetüzes lobogó gyanánt vezérli a kedélyeket; helyes vagy helytelen legyen az, csak a nagyszerűség ne hiányozzék, a szellemek seregenkint fognak csoportosulni zászlója körül. Az elmúlt évben ily nagyszerű eszmének nyomait sehol nem találhatjuk; csekélyke súrlódások, személyes érdekek vitájának színhelye volt az. Az emberiség nagy kérdései közöl egy sem mozgatta a legközelebb lefolyt hónapokat, a kiki egész philiszterséggel a kandalló mellé állott, hogy kissé megmelegüljön , de nem volt fáklya, mellyen a sokaság lelkesedésre gyúlhatott volna. — Nem sajnáljuk, hogy így történt, a folytonos ingerültség gyöngít, s a láng minél élénkebben ég, annál hamarább elalszik. Reméljük, hogy most a békés fejlődés pályájára tértünk, s hogy ezentúl az emberiség nagy eszméi fegyverzetei s álgyaropogás nélkül, lassabban de szintoly biztosan haladnak a végképeni győzelem felé ; reméljük azt is, hogy e pályát Ausztria többé el nem hagyandja, el nem hagyhatja. A holtak föl nem kelnek s az éj, mely letűnt, semmi emberi erő által vissza nem idézhető. Ezen igazságot legfensőbb körökben is egész terjedelmében elismerik, s minden aggodalom, mintha ott hátramenetelre törekednének, e peretben teljesen alaptalan. Jól értesült körökben egyhangúlag állítják, miszerint a császári udvarnál a mérsékelt alkotmányosságnak pártolói naponkint szaporodnak, s hogy ezek közé még Lajos főiig is tartozik, ki a martius előtti rendszerben oly befolyásteljes szerepet játszott. Eként magyarázható a szabadelvű János főiig váratlan megjelenése is, ki az udvarnál legnyájasabb fogadtatást s teljes kiengesztelődést talált. A birodalmi tanácsba is néhány fiatalabb tag fogna választatni; itt ott Salmer és Andtrian báróról beszélnek. — E hírek valóságáról azonban kevésbbé akarnánk kezeskedni, mint arról, hogy Pipitz bankigazgató és martius előtt az állodalmi tanács tagja szinte a birodalmi tanács tagjává fog neveztetni. — Mit a múltkor Kübech báró állásáról írtam , annak helyességét a tegnap esti Lloyd is megerősíti. Császárunk ő Felsége és a porosz király közti összejövetel talán még nagyobb terjedelmet nyerene azáltal, hogy abban több más fejdelmek is részt veendőnek. Tudva van, hogy Oroszország már több év előtt köröztetett egy jegyzéket, melyben ily fejdelmi gyűlést indítványoz. Ezen eszme, mely akkor sem el nem fogadtatott, sem vissza nem utasittatott, mint látszik, most több rokonszenvre talált. Ha jól emlékszünk, azonnal a magyar forradalom befejezése után szintén volt szó a fejdelmek összejöveteléről. — Drezdából semmi újság! Az ottani urak még a tanácskozásoknak úgyszólván, csak technikai részével foglalkoznak, választmányokra oszlanak , stb. hogy Ausztria és Poroszország felhatalmazottai a két miniszterelnök eltávozása után is karöltve fognak járni, arról nincs kétség, s az erre vonatkozó utasítások már meg is adattak. — Appert, a híres franczia fogházjavító, útjából ma ismét ide visszatért és az ausztriai fogházakat rajzoló munkája első kötetének megjelenését sürgetendi. — E kötet az 1848-év előtti szakaszban a magyarhoni börtönöket tárgyalja. Szerző szívességéből a kéziratban lapozhatván, arról más alkalommal bővebben fogok szólani; ezúttal csak annyit, hogy az emberszerető franczia hazánk régi fogházszervezetét szigorúan de igazságosan, bírálja meg, s nevezetesen az annyira elhanyagolt városi börtönök hiányait egész nyíltsággal tartja az olvasó szeme elé. — Gyermekednek szólítottál, hát te vagy anyám ? — édesanyám ! — sikolta a szegény ifjú , kinek fejét meggyöngité a betegség és lelki szenvedés. Ez anyai megszólítás lázbeteg fogalmait még inkább összezavaró, s azt Ilivé , anyja áll előtte. Merően nézett rá, s végre fölismerve az idegen arczot , fáradtan , kimerülve dőlt e kínos csalódás után vissza, ágyába. A nőnek nem volt ereje őt kérdezni fia felől, szíve úgy megtert e jelenetre, eszébe jutott saját édes fia, kit keresett, s elfordított arczczal, görcsösen fogazva az ágyak szélébe, haladt tovább a harmadik ágyhoz. Itt egy nagy óriási alak fekütt. Ősz haja, hosszú, szürke szakála kuszáltjin borítá el arczát, melynek minden vonását kín és nyomor a legirtózatosabban eltorzitá. Annyira kitolt kelve képéből, hogy inkább hasonlított vatállathoz , mint emberi alakhoz. Éhez is intézé a nő kérdését fia felől, mire az aggastyán nyers durva hangon felelt: — Nem , asszonyom , nem hallottam felőle semmit; — ingerülten téve hozzá kis szünet után — nem is akarok tudni senkiről semmit. Mióta mind a négy fiamat előttem láttam elvérzeni, kik szebbek és derekabbak voltak, mint kiket ti selyemben szoktatok fölnevelni, kik olly épek voltak testben és lélekben, kik mind szemeim előtt estek el, azóta nem gondolok senki fiával, azóta nem tudok senki gyermekéről semmit, mit bánom én, bármi lett is belőle! — Vesszenek el mind, ha az enyéimnek el kellett veszni ! — mormogó, fogait csikorgatva az agy, s vad és forgó szemekkel tekintő szét, mire a nő elrémülve fordult a negyedik ágyhoz. Itt az ágyról lecsüggő fejjel fektett egy ifjú, lázasan lélegzett s olly mély, nehéz álomban fekteti, hogy a nő ijedve mutató a fölvigyázónak. — Istenem, nézze ön e szegény ifjút, talán meghal. — Oh nem — szólt a felvigyázó — csak alszik istenadta, mindig így alszik , aztán kiveti magát az ágyból, nem győzöm eleget igazgatni. Evvel oda lépett hozzá, és durva hangon kiáltott reá: — Hallja! ne alugyék már ollyan sokat, aztán majd egész éjjel kiabál megint, hogy nem tud tőle nyugodni senki is. London , dec. ‘11. 1850. is XXXVI. Megbocsáthatlan mostolmsága az anyatermészetnek , hogy a diplomatákat, az olympusi portásnak,Tónusnak módjára, legalább is két arczczal el nem látta, hogy mig egyiken az irigységnek és haragnak föllegei borongnak, a másik addig mosolyogná az őszinte barátságot! No de se baj, a diplomaták nagy mesterek s a lehetőségig pártolják a természet mostohaságát; az arcz, sima, fedőtlen mindig, de annál hajlékonyabb a nyelv, s rá illenek Nagy Gergely szavai : „lingva nihil melius, nihil pejus !“ a nyelv, elhallgatja , mit tudni szeretnénk, s tudatja , mit akár ne is tudnánk. A világon csak egy hatalmasság van, melytől Anglia tart, csak egy van , melyet oly jóízűen felfalna, tudniillik, ha lehetne, se hatalmasság — Éjszak- Amerika, a nagy szabad status, mely nél il sokátós odaáll, hol Anglia , s hol ez utóbbi oly édesörömest megmaradna; de azért jól megyen minden, a diplomaták nyájas szavakban teszik egymásnak a szépet, s a szerelmi vallomások egymást érik. Legújabban az amerikai elnöknek azon szavai érkeztek meg , melyekkel kimondó , hogy az egyesült státusok, tisztelik a népjogot, s ha csak nem kényszeríttetnek saját ügyeik által, nem fognak idegen nemzetek dolgaiba avatkozni. A rövidlátók szívéről e szavakkal nagy kő gördült le. Tehát nyugodtan lehetünk , suttogják, az egyesült státusok nem akarják Canadát, s az angol politika ismét egész kényelemmel fordulhat Gibraltár, Málta és a Dardanellák-------felé. A diplomatia jobban tudja, mit lehet, mit kell várni Amerikától, azonban ő is megnyugszik, s a barátságos szavakat, barátsággal viszonozza : megköti a szerződést Éjszak- Amerikával a nagy Canalis iránt, mely az atlanti óczeánt összekötendi a csendes tengerrel, s oly engedékenységgel viseltetik Amerika irányában, mint a nyakas és hasas John Bullban nem igen volt eddigelé alkalmunk tapasztalni, mi odamutat, hogy Angliának aligha nem lesz Európában is kis végzendője. Az egyesült státusok elnökének legutolsó jelentéséből kitűnik, hogy a státus bevétele több, mint kiadásai, hogy a múlt évben 495,270 dollárt rótt le adósságaiból , pedig a nép itt adómentes, de nincs is ám katona minden polgár köteles honát védni, s örömmel teszi, mert itt nem jó kérdésbe soha egyesek érdeke , hanem mindig a közügy, mindig a haza ! Mikor lesz ez Európában is igy ? mikor fogják a bevételek meghaladni a kiadásokat ? s az adósságokat mikor és ki fogja lefizetni ? ... — Az ismeretes „no-popery!“ mely vagy két hónapja mindenütt viszhangzik Angliában , még mindig kedves szó, s varázserővel hat a vallásos nagy angol szívekre, s itt ott, különösen a londoni Covent-Garden és Seven Dials táján, belaggatott véres főkre is. A rendőrök, ha valahol egy rongyos, éhező katholikus itt megpillantanak, csapatonkint nyomulnak utána, attól tartván, hogy a szegény ördög , hahogy gúnyoltatnék, tán még védni is fogja magát; mi ha megtörténik, azonnal befogatik, s a szegény ír, kit a státus addig, mig nyugalmas polgár volt, éhezni hagyott, most szobával és jó eledellel láttatik el. Az üldözés e szerint, mindig az üldözőknek árt ott, hol elvekről van szó! A parliament megnyitását, mely február 4-re van kitűzve , sokan szívszakadva várják. A vallási ügyek, bizonyosan nagyban fognak szerepelni, s a miniszterelnöknek, Lord John Russellnek meg fogilyen s ehez hasonló biztatásokkal visszaigazitá az ifjút az ágyba, kikábult egykedvűséggel hagyott magával tenni mindent; aztán egészen csonttá aszott karjait fölemelve, hosszú, száraz ujjaival végigsimítá verítékes homlokát. A nő, látva e szívrázó nyomort , reszketve nevező meg fia nevét s kérdé a már egészen föleszmélt ifjútól: ha nem hallott-e valamit felőle ? E hangra és a név kimondására összerázkódott a beteg, mintha villám futott volna rajta keresztül, aztán elfojtott, fájdalmas hangon mormogó magában. — Oh Istenem „Istenem, nem ismer! — Hangosabban beszéljen, barátom, kiáltott rá a föl vigyázó — beszéljen fönhangon, ha azt akarja, hogy megértsék. A betegnek arczát, mióta a nő szavait hallá, biborpirosság borítá el, szemeit lehúnja, s egész testében reszketve, kissé hangosabban mondó: •— Nem, nem tudok senkit, kit így hinának. A nő sóhajtva tovább folytató lépéseit, de még nem ért a következő ágyhoz, amidőn egy irtózatos, kétségbeesett kiáltás hangzik élesen a teremen keresztül : — Anyám , anyám, édes anyám ! az Istenért! ne hagyj el, hát nem ismersz meg? Bár sokszor hallottak már e teremben ilyen s ehez hasonló fölkiáltást, mi egyik, másik lázbeteg ajkain , álmában kitört, de ily szívmetszően, ily kétségbeesetten nem hangzott az soha. A betegek egymásután arra fordultak, merről a hang jött, s ott látták a negyedik ágyban térdelve az ifjút kiterjesztett karokkal, görcsös zokogás cincse csontvázmellét és könyek csorogtak le arczain. A nő, ki e kiáltásra szinte visszafordult, halálsápadtan bámult az ifjúra, sötét homály boríta el szemeit, menni akart, lábai nem bírták, karjait akaró kiterjeszteni , de azok iszonyú ónsulylyal csüngtek le oldalán, így állt ott a nő , meredten, mozdulatlanul. Kísérője részvéttel támogata őt és kérdé tőle: — Talán ez az ön fia , asszonyom ? — Igen, igen, az én fiam, az én gyermekem ! E szavakkal az ágyhoz rohant, térdre rogyott mellette s őrült szenvedélylyel csókolgató az ifjúnak arczát, kezeit, lábait.Nem volt ideje rá, nem volt mik gyűlni bajai; mert ő volt, ki égő kanóczot vetett a gyúlékony anyagba, ő volt az , ki a durhami püspöknek amaz epés levelet irta, mely a józanon gondolkodókat annyira elkeserítő, s ő volt az, kinek legújabban egy ellenkező tartalmú levele hozatott napfényre, mely épen oly nagy mértékben boszantja az angol egyház buzgó híveit, mint előbbi ingerült felszólításai bánták a katholikusokat. A jövő parliament aligha életkérdés nem lesz a whiguralomra. Hir szerint a szerencsésen megmenekült Kinkel már megérkezett Londonba , s fogságát, szenvedéseit nemsokára megmandja a világnak. A ázsiai száműzött magyarok ügyében , erélyes föllépések történnek az angol nép részéről. Legközelebb szerencsés leszek egy érdekes feliratot e tárgyban közölhetni önökkel. A török ügyvivő saját diplomatiai szájából tudom, hogy a Porta nemsokára Angliába bocsátandja magyar foglyait. Egy idevaló hazánkfiához, ki már 40 éve Londonban lakik, e napokban egy csinos magyar kisasszony életnagyságas arczképe érkezett Hamburgból. Az angolok kíváncsian nézik az eredeti arczot,’ s a szép magyar díszruhát. Eddigelé nem tudni, ki küldi a képet, s ki legyen a szép magyar leány ? Szent Jób, dec. 22. A hadsereg kiegészítéséül megrendelt ujonczállítás javában foly. Természetes, hol máskép nem lehet „verbuválnak kötéllel.“ Ezen pár szócska foganatosítása , vajmi könyvnek látszik oly egyén előtt, ki azt csak hallomásból ismeri, — pedig ennél, egy egy terhesebb, s több kellemetlenséggel járó kötelesség alig fordul elő a községi előjáték teendői között; leginkább a főbíró , s nem ritkán a jegyző az, ki kénytelen ezen verbuválás utóhatásait érezni. Nem említve azon megtörténhető szerencsétlenséget, — tudniillik az „életveszélyt,“ igen sok kellemetlen oldalai vannak e dolognak , melyek, hol előbb , hol utóbb sújtják, a kötelességétteljesítő előjárót. A nép ugyanis, a bölcsőjében szunyadozó hazánkbani nevelés miatt, az nem látja, hogy Daninak vagy Bandinak , azért kell katonává lenni, hogy a kül- és belbéke tartós, szilárd, a személy- és vagyonbátorság biztos legyen — ő erről mit sem tud; ő minden rendelet foganatosításában a végrehajtót , mint ki hozzá legközelebb áll, ítéli; ő tudni nem akarja, hogy az ő előjárójának más , annak egy harmadik , és így tovább , parancsol, és hogy ezen terheknek már társaséletünk szabályainál fogva így kell lenni. Ő mindezekről nem tud semmit; hiába történik minden magyarázat, akár falra borsót! ő csak a magáét hajtja. Itt akaratlanul jut eszembe ezen közmondás: „Addig hajtsd a vesszőt, míg vékony.“ — így történik, hogy ezen oktalan kárhoztatás és nemtelen boszú miatt, nem egyszer csak elhamvasztva látja a szegény községi biró élte szorgalmának gyümölcsét; egy perez alatt elveszti a családa fentartására hosszú évek során át keresett vagyonkáját ;pedig semmi egyéb bűne nincs, mint hogy kötelességét teljesítette; tiszta ugyan, az ily szerencsétlen családfő öntudata, de a legtisztább öntudat sem mentheti meg gyermekeit a nyomortól. — Nem szólok én általánosan; de bizony vannak községek, hol fölebbi szavaim, mint megtörtént tények állanak. A kormánynak érdekében áll: rendeletei végrehajtóit a történhető kellemetlenségektől lehetőleg megóri. — A jövőre nézve odanevelni a fiatal nemzedéket , hogy átlátva azon kötelességeket, melyeket ön javára kell viselnie, azokat örömest teljesítse, de elég eszmélete, hogy csak eszébe is jusson, mily épen, mily egészségesen vált el fia tőle, és most mily betegen , mily nyomorultan találja őt fel. És valóban, mennyit kell szenvednie annak, mig annyira megváltozhatott , hogy saját édesanyja, kinek ő legdrágább kincse volt, nem bírt ráismerni. Egy hangot sem bírtak sokáig ejteni, csak sírtak, csak zokogtak mind a ketten, mintha a lelkök szakadt volna ki. Végre így szólt az ifjú, megszaggatva zokogásától és anyja csókjaitól: — Édes , édes anyám !... tudtam én jól, hogy te még fölkeressz engemet .... hogy még látlak tégedet , mielőtt meghalok. Most már nem hagysz el többé, ugye ? Velem leszsz mindig .... oh édes lelkem, jó anyám! zokogá inkább, mint mondá a szegény ifjú. A nő fölnyújtó fiához összekulcsolt kezeit s oly áhítattal, mintha imádkoznék kére őt : — Bocsásd meg nekem, lelkem gyermekem, édes fiam, hogy még ezt a kínt is szenvedtettem veled, a hogy nem ismertelek meg! oh Istenem, anyád, saját édes anyád nem ismert meg! anyád, a te szülő anyád vagyok, és mégis .... mégis .... Oh , de most már látom, most már érzem, oh úgy érzem, szívem majd meghasad belé, midőn rád tekintek, hogy te vagy , kit kerestem , te vagy az én magzatom , kedves egyetlen fiam ! így folytató még soká a szegény nő és szenvedélyes kedveskedéseivel halmozó és forró csókjaival borítá el fiát. Míg a fölvigyázók is megilletődve tekintenek az ágyra, melyre ráborult a nő és átfogó gyermekét, ki őt a betegek egész hevességével szorító magához. A betegek elnyomák nyögéseiket és meghatva figyeltek e jelenetre. Kivált azok, kik már régebben feküsznek a kórházban és ismerik az aféle betegség kimenetelét, gyógyíthatatlanságát, minőben az ifjú szenved. Részvéttel tekintenek ezek a szegény anyára, mert tudták, hogy csak azért találta föl fiát, hogy őt rövid idő múlva ismét elveszítse, hogy elváljon tőle még egyszer, de — utolszor, föltalálhatlanul örökre ! · Becs, der 31. — Mire ön e sorokat veszi, az újév már beköszöntött. A szerencsekívánatok kimentek a divatból, miután tapasztalatból tudjuk, hogy még a legtöbb kívánat is gyakran - hogyne mondjuk rendesen teljesületlen maradt. Aztán csodálkozzék még valaki azon, hogy korunk a közönyösség kora, hogy néma tespedésben néznek az emberek a jövőnek elébe. A múlt évet sem nevezhetjük el jelemzőbben. —• Nem, nem ! — szólt újra a nő, mintegy szemrehányólag magához, mintha, olyat akart volna előbb kimondani, minek lehetőségét csak pillanatra sem hiheti el — ugyan hogy is lehettem oly gyönge, csak távolról is arra gondolni, hiszen ő olyan egészséges , olyan fiatal volt, őt nem győzhette úgy le a betegség. Hiszen vannak példák rá, hogy a leggyöngébb emberek is a legnagyobb sebekből kigyógyultak , mert veszett volna épen ő el! Itt lesz ő, csak roszul kerestem ; szemeim a sok sírástól oly gyengék, fejem oly kábult! — — Jőjön, jőjön, uram — szólt sebesen, ma megtalálom őt, igen,ma bizonyosan! Bármily elszántnak látszott is e szegény nő, szavaiból ítélve , beesett halovány arcza, ingadozó léptei eléggé tenussták szenvedéseit, és gyaníttaták az iszonyú erőmegfeszítést, melyet fölhasznált, hogy föltarthassa magát. Remegve lépett az első ágyhoz és gyenge, reszkető hangon kérde a benne fekvő betegtől: nem hallotta-e, hogy a szobába, vagy e házba-------nevű fiatal embert hoztak volna ? A megszólított a nő felé fordító fejét s az borzadva látá az előtte fekvőnek meredt megüvegesedett szemeit, ki úgy látszott nem érté a hozzá intézett szavakat. A nő , iszonyát legyőzve , ismétlő előbbi kérdését, mire a fölvigyázó odalépvén, boszankodva mutatott rá s mondá a nőnek: — Hagyja el, asszonyom , hiszen ez az istenadta sem nem ért, sem nem hall. Akárhányszor kérdem tőle, mi baja, sohasem felel, csak úgy bámul reám, ni, mint most. Pedig a néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Itt van ez a másik, ez még mindig beszél, rimánkodik, az ördög sem győzne eleget tenni neki,annyi a kívánsága,mintha bársonyban nőtt volna fel. A nő odafordult a második ágyhoz és meghatva tekintett a szegény betegre, kire őt a fölvigyázó figyelmeztető. Egy egészen ifjú, hófejérségis arczát látott maga előtt. Alig lépett az ágyhoz , az ifjú fölnyitá nagy kék szemeit és rimánkodva nyújta karjait a nő felé. Meghatva e kérő tekintet által, meleg részvéttel kérde ez tőle: — Mi kell, édes gyermekem, mit kíván ? Az ifjú e szavakra hirtelen fölült ágyában, és zavart tekintettel bámult a nőre.