Pesti Napló, 1851. január (2. évfolyam, 245-269. szám)

1851-01-03 / 246. szám

Az európai súlyegyén új alapjainak ren­dezése, általános congressusok, vagy külön szer­ződések útján. És itt üti ki magát a forradal­mak tragikai sorsa, miszerint minden európai revolutio a végzet által arra van kárhoztatva, hogy midőn egyrészről az általános szabadság terjesztésére némely eredményeivel befoly, más­részről valamelyik állam önállóságát és területi épségét, vagy legalább alkotmányát megsemmi­síti. Mert annyira felzavarja az európai súlye­­gyént, hogy azt, territoriális földarab­olások vagy összeolvasztások nélkül visszaállítani lehetlen. Ezt a történészet több példákkal bizonyította be. Csehország szétszakított alkotmányát a west­­phali béke nem szerezte vissza, és a harnincz­­éves háború, mely a vallásszabadság biztosításá­ért folyt, kevés mulasztátt nyújtott azon husszi­­ták unokáinak, kik a „Fehérhegynél“ a határozó csatát elvesztették. S nincs miért említsem, hogy mind a 89-ei, mind pedig a júliusi forradalom díját Lengyelor­szág fizette meg. Plectuntur Achici! Európában a nagy eszmék kísérleteiért a bá­natpénz valamelyik kicsiny államra szokott ro­vatni. — És itt, már a gondolatok lánczolatánál fogva, önként fölfűzi magát azon kérdés: vájjon az elenyészett 1850-dik év utolsó napjai a kijelölt stádiumok közöl, melyiken hagyták földrészün­ket ? ; vájjon a közelebbi állapotok átmenetiek­nek tekintendők-e, mert még csak a dolgok kez­detének végén van Európa, vagy pedig defini­­tívumoknak, mert már a dolgok végének kezde­téhez érkeztünk ? Ki a múltra tekint, úgy találandja, hogy hu­szonhat évnek kellett lepergeni, míg az első franczia forradalom után, a megbomlott súlye­­gyént a bécsi királygyűlésen állandólag sza­bályozni lehetett. Leverőleg hosszú időköz! Most azonban a kilátások gyorsabb fejlődésre mutatnak s a megalakulás ügyfolyama sokkal rövidebbnek rémlik. Tartsunk bár szemlét a múlt év fölött, de csak a leglényegesebb eredményekre vonatkozva. LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. NI. mint­ha azt mondjuk, hogy a közönyösség éve volt. Hogy is ne ? Lelkesedés ott várható , hol nagyszerű eszme­tüzes lobogó gyanánt vezérli a kedélyeket; helyes vagy helytelen legyen az, csak a nagyszerű­ség ne hiányozzék, a szellemek seregenkint fognak csoportosulni zászlója körül. Az elmúlt évben ily nagyszerű eszmének nyomait sehol nem találhatjuk; csekélyke súrlódások, személyes érdekek vitájának színhelye volt az. Az emberiség nagy kérdései közöl egy sem mozgatta a legközelebb lefolyt hónapokat, a kiki egész philiszterséggel a kandalló mellé állott, hogy kissé megmelegüljön , de nem volt fáklya, mel­lyen a sokaság lelkesedésre gyúlhatott volna. — Nem sajnáljuk, hogy így történt, a folytonos ingerültség gyöngít, s a láng minél élénkebben ég, annál hama­rább elalszik. Reméljük, hogy most a békés fejlődés pályájára tértünk, s hogy ezentúl­ az emberiség nagy eszméi fegyverzetei s álgyaropogás nélkül, lassabban de szintoly biztosan haladnak a végképeni győzelem felé ; reméljük azt is, hogy e pályát Ausztria többé el nem hagyandja, el nem hagyhatja. A holtak föl nem kelnek s az éj, mely letűnt, semmi emberi erő által vissza nem idézhető. Ezen igazságot legfensőbb kö­rökben is egész terjedelmében elismerik, s minden aggodalom, mintha ott hátramenetelre törekednének, e peretben teljesen alaptalan. Jól értesült körökben egyhangúlag állítják, miszerint a császári udvarnál a mérsékelt alkotmányosságnak pártolói naponkint szaporodnak, s hogy ezek közé még Lajos főiig is tartozik, ki a martius előtti rendszerben oly befolyás­­teljes szerepet játszott. Eként magyarázható a szaba­delvű János főiig váratlan megjelenése is, ki az udvar­nál legnyájasabb fogadtatást s teljes kiengesztelődést talált. A birodalmi tanácsba is néhány fiatalabb tag fogna választatni; itt ott Salm­er­ és Andtrian báróról beszélnek. — E hírek valóságáról azonban kevésbbé akarnánk kezeskedni, mint arról, hogy Pipitz bank­igazgató és martius előtt az állodalmi tanács tagja szinte a birodalmi tanács tagjává fog neveztetni. — Mit a múltkor Kübech báró állásáról írtam , annak helyességét a tegnap esti Lloyd is meg­erősíti. Császárunk ő Felsége és a porosz király közti összejövetel talán még nagyobb terjedelmet nyerene azáltal, hogy abban több más fejdelmek is részt ve­endőnek. Tudva van, hogy Oroszország már több év előtt köröztetett egy jegyzéket, melyben ily fejdelmi gyűlést indítványoz. Ezen eszme, mely akkor sem el nem fogadtatott, sem vissza nem utasittatott, mint látszik, most több rokonszenvre talált. Ha jól emlék­szünk, azonnal a magyar forradalom befejezése után szintén volt szó a fejdelmek összejöveteléről. — Drezdából semmi újság! Az ottani urak még a tanácskozásoknak úgyszólván, csak technikai részé­vel foglalkoznak, választmányokra oszlanak , stb. hogy Ausztria és Poroszország felhatalm­azottai a két miniszterelnök eltávozása után is karöltve fog­nak járni, arról nincs kétség, s az erre vonatkozó utasítások már meg is adattak. — Appert, a híres franczia fogházjavító, útjából ma ismét ide visszatért és az ausztriai fogházakat rajzoló munkája első kötetének megjelenését sürge­­tendi. — E kötet az 1848-év előtti szakaszban a magyarhoni börtönöket tárgyalja. Szerző szívességé­ből a kéziratban lapozhatván, arról más alkalom­mal bővebben fogok szólani; ezúttal csak annyit, hogy az emberszerető franczia hazánk régi fogházszerve­zetét szigorúan de igazságosan, bírálja meg, s neve­zetesen az annyira elhanyagolt városi börtönök hiá­nyait egész nyíltsággal tartja az olvasó szeme elé. — Gyermekednek szólítottál, hát te vagy anyám ? — édes­anyám ! — sikolta a szegény ifjú , kinek fe­jét meggyöngité a betegség és lelki szenvedés. Ez anyai megszólítás lázbeteg fogalmait még inkább összezavaró, s azt Ilivé , anyja áll előtte. Merően nézett rá, s végre fölismerve az idegen arczot , fá­radtan , kimerülve dőlt e kínos csalódás után vissza, ágyába. A nőnek nem volt ereje őt kérdezni fia felől, szíve úgy megtert e jelenetre, eszébe jutott saját édes fia, kit keresett, s elfordított arczczal, görcsösen fogazva az ágyak szélébe, haladt tovább a harmadik ágyhoz. Itt egy nagy óriási alak fekü­tt. Ősz haja, hosszú, szürke szakála kuszáltjin borítá el arczát, melynek minden vonását kín és nyomor a legirtózatosabban eltorzitá. Annyira kitolt kelve képéből, hogy in­kább hasonlított vatállathoz , mint emberi alakhoz. Éhez is intézé a nő kérdését fia felől, mire az ag­gastyán nyers durva hangon felelt: — Nem , asszonyom , nem hallottam felőle sem­mit; — ingerülten téve hozzá kis szünet után — nem is akarok tudni senkiről semmit. Mióta mind a négy fiamat előttem láttam elvérzeni, kik szebbek és de­rekabbak voltak, mint kiket ti selyemben szoktatok fölnevelni, kik olly épek voltak testben és lélekben, kik mind szemeim előtt estek el, azóta nem gondo­lok senki fiával, azóta nem tudok senki gyermeké­ről semmit, mit bánom én, bár­mi lett is belőle! — Vesszenek el mind, ha az enyéimnek el kellett vesz­ni ! — mormogó, fogait csikorgatva az agy, s va­d és forgó szemekkel tekintő szét, mire a nő elré­mülve fordult a negyedik ágyhoz. Itt az ágyról le­­csü­gg­ő fejjel fektett egy ifjú, lázasan lélegzett s olly mély, nehéz álomban fekteti, hogy a nő ijedve mu­tató a fölvigyázónak. — Istenem, nézze ön e szegény ifjút, talán meghal. — Oh nem — szólt a felvigyázó — csak alszik istenadta, mindig így alszik , aztán kiveti magát az ágyból, nem győzöm eleget igazgatni. Evvel oda lépett hozzá, és durva hangon kiál­tott reá: — Hallja! ne alugyék már ollyan sokat, aztán majd egész éjjel kiabál megint, hogy nem tud tőle nyugodni senki is. London , dec. ‘11. 1850. is XXXVI. Megbocsáthatlan mostolmsága az anya­­természetnek , hogy a diplomatákat, az olympusi portásnak,­­Tónusnak módjára, legalább is két arcz­czal el nem látta, hogy mig egyiken az irigységnek és haragnak föllegei borongnak, a másik addig mo­solyogná az őszinte barátságot! No de se baj, a di­plomaták nagy mesterek s a lehetőségig pártolják a természet mostohaságát; az arcz, sima, fedőtlen min­dig, de annál hajlékonyabb a nyelv, s rá illenek Nagy­ Gergely szavai : „lingva nihil melius, nihil pejus !“ a nyelv, elhallgatja , mit tudni szeretnénk, s tudatja , mit akár ne is tudnánk. A világon csak egy hatalmasság van, melytől An­glia tart, csak egy van , melyet oly jóízűen felfalna, tudniillik, ha lehetne, se hatalmasság — Éjszak- Amerika, a nagy szabad status, mely nél il sokátós odaáll, hol Anglia , s hol ez utóbbi oly édesörömest megmaradna; de azért jól megyen minden, a diplo­maták nyájas szavakban teszik egymásnak a szépet, s a szerelmi vallomások egymást érik. Legújabban az amerikai elnöknek azon szavai ér­keztek meg , melyekkel kimondó , hogy az egyesült státusok, tisztelik a népjogot, s ha csak nem kény­­szeríttetnek saját ügyeik által, nem fognak idegen nemzetek dolgaiba avatkozni. A rövidlátók szívéről e szavakkal nagy kő gördült le. Tehát nyugodtan lehetünk , suttogják, az egye­sült státusok nem akarják Canadát, s az angol po­litika ismét egész kényelemmel fordulhat Gibraltár, Málta és a Dardanellák-------felé. A diplomatia job­ban tudja, mit lehet, mit kell várni Amerikától, azon­ban ő is megnyugszik, s a barátságos szavakat, ba­rátsággal viszonozza : megköti a szerződést Éjszak- Amerikával a nagy Canalis iránt, mely az atlanti óczeánt összekötendi a csendes tengerrel, s oly en­gedékenységgel viseltetik Amerika irányában, min­t a nyakas és hasas John­ Bullban nem igen volt ed­­digelé alkalmunk tapasztalni, mi odamutat, hogy Angliának aligha nem lesz Európában is kis végzen­­dője. Az egyesült státusok elnökének legutolsó jelenté­séből kitűnik, hogy a státus bevétele több, mint kiadásai, hogy a múlt évben 495,270 dollárt rótt le adósságaiból , pedig a nép itt adómentes, de nincs is ám katona­ minden polgár köteles honát védni, s örömmel teszi, mert itt nem jó kérdésbe soha egye­sek érdeke , hanem mindig a közügy, mindig a ha­za ! Mikor lesz ez Európában is igy ? mikor fogják a bevételek meghaladni a kiadásokat ? s az adóssá­gokat mikor és ki fogja lefizetni ? ... — Az ismeretes „no-popery!“ mely vagy két hó­napja mindenütt viszhangzik Angliában , még min­dig kedves szó, s varázserővel hat a vallásos nagy angol szívekre, s itt ott, különösen a londoni Co­­vent-Garden és Seven­ Dials táján, belaggatott vé­res főkre is. A rendőrök, ha valahol egy rongyos, éhező katholikus itt megpillantanak, csapatonkint nyomulnak utána, attól tartván, hogy a szegény ör­dög , hahogy gúnyoltatnék, tán még védni is fogja magát; mi ha megtörténik, azonnal befogatik, s a szegény ír, kit a státus addig, mig nyugalmas polgár volt, éhezni hagyott, most szobával és jó eledellel láttatik el. Az üldözés e szerint, mindig az üldözőknek árt ott, hol elvekről van szó! A parliament megnyitását, mely február 4-re van kitűzve , sokan szívszakadva várják. A vallási ügyek, bizonyosan nagyban fognak szerepelni, s a miniszterelnöknek, Lord John Russellnek meg fog­ilyen s ehez hasonló biztatásokkal visszaigazitá az ifjút az ágyba, ki­kábult egykedvűséggel ha­gyott magával tenni mindent; aztán egészen csonttá aszott karjait fölemelve, hosszú, száraz ujjaival végigsimítá verítékes homlokát. A nő, látva e szívrázó nyomort , reszketve neve­ző meg fia nevét s kérdé a már egészen föl­eszmélt ifjútól: ha nem hallott-e valamit felőle ? E hangra és a név kimondására összerázkódott a beteg, mintha villám futott volna rajta keresztül, aztán elfojtott, fájdalmas hangon mormogó magában. — Oh Istenem „Istenem­, nem ismer! — Hangosabban beszéljen, barátom, kiáltott rá a föl vigyázó — beszéljen fönhangon, ha azt akarja, hogy megértsék. A betegnek arczát, mióta a nő szavait hallá, bi­­borpirosság borítá el, szemeit leh­únja, s egész tes­tében reszketve, kissé hangosabban mondó: •— Nem, nem tudok senkit, kit így hinának. A nő sóhajtva tovább folytató lépéseit, de még nem ért a következő ágyhoz, a­midőn egy irtózatos, kétségbeesett kiáltás hangzik élesen a teremen ke­resztül : — Anyám , anyám, édes anyám ! az Istenért! ne hagyj el, hát nem ismersz meg­? Bár sokszor hallottak már e teremben ilyen s ehez hasonló fölkiáltást, mi egyik, másik lázbeteg ajkain , álmában kitört, de ily szívmetszően, ily két­ségbeesetten nem hangzott az soha. A betegek egy­másután arra fordultak, merről a hang jött, s ott látták a negyedik ágyban térdelve az ifjút kiterjesz­tett karokkal, görcsös zokogás cincse csontvázmel­lét és könyek csorogtak le arczain. A nő, ki e kiáltásra szinte vissza­fordult, halál­­sápadtan bámult az ifjúra, sötét homály boríta el szemeit, menni akart, lábai nem bírták, karjait akaró kiterjeszteni , de azok iszonyú ónsulylyal csüngtek le oldalán, így állt ott a nő , meredten, mozdulatlanul. Kí­sérője részvéttel támogata őt és kérdé tőle: — Talán ez az ön fia , asszonyom ? — Igen, igen, az én fiam, az én gyermekem ! E szavakkal az ágyhoz rohant, térdre rogyott mellette s őrült szenvedélylyel csókolgató az ifjúnak arczát, kezeit, lábait.Nem volt ideje rá, nem volt mik gyűlni bajai; mert ő volt, ki égő kanóczot ve­tett a gyúlékony anyagba, ő volt az , ki a durhami püspöknek amaz epés levelet irta, mely a józanon gondolkodókat annyira elkeserítő, s ő volt az, kinek legújabban egy ellenkező tartalmú levele hozatott napfényre, mely épen oly nagy mértékben boszantja az angol egyház buzgó híveit, mint előbbi ingerült felszólításai bánták a katholikusokat. A jövő par­liament aligha életkérdés nem lesz a whiguralomra. Hir szerint a szerencsésen megmenekült Kinkel már megérkezett Londonba , s fogságát, szenvedéseit nemsokára megm­andja a világnak. A ázsiai száműzött magyarok ügyében , erélyes föllépések történnek az angol nép részéről. Legkö­zelebb szerencsés leszek egy érdekes feliratot e tárgy­ban közölhetni önökkel. A török ügyvivő saját di­­plomatiai szájából tudom, hogy a Porta nemsokára Angliába bocsátandja magyar foglyait. Egy idevaló hazánkfiához, ki már 40 éve Lon­donban lakik, e napokban egy csinos magyar kis­asszony életnagyságas arczképe érkezett Hamburg­ból. Az angolok kíváncsian nézik az eredeti arczot,’ s a szép magyar díszruhát. Eddigelé nem tudni, ki küldi a képet, s ki legyen a szép magyar leány ? Szent­ Jób, dec. 22. A hadsereg kiegészítéséül megrendelt ujonczállítás javában foly. Természetes, hol máskép nem lehet „verbuválnak kötéllel.“ Ezen pár szócska foganato­sítása , vajmi könyvnek látszik oly egyén előtt, ki azt csak hallomásból ismeri, — pedig ennél, egy egy terhesebb, s több kellemetlenséggel járó kötelesség alig fordul elő a községi előjáték teendői között; leg­inkább a főbíró , s nem ritkán a jegyző az, ki kény­telen ezen verbuválás utóhatásait érezni. Nem em­lítve azon megtörténhető szerencsétlenséget, — tud­niillik az „életveszélyt,“ igen sok kellemetlen oldalai vannak e dolognak , melyek, hol előbb , hol utóbb sújtják, a kötelességét­­teljesítő előjárót. A nép ugyanis, a bölcsőjében szunyadozó hazánkbani ne­velés miatt, az nem látja, hogy Daninak vagy Ban­dinak , azért kell katonává lenni, hogy a kül- és bel­­béke tartós, szilárd, a személy- és vagyonbátorság biztos legyen — ő erről mit sem tud; ő minden ren­delet foganatosításában a végrehajtót , mint ki hozzá legközelebb áll, ítéli; ő tudni nem akarja, hogy az ő előjárójának más , annak egy harmadik , és így to­vább , parancsol, és hogy ezen terheknek már tár­saséletünk szabályainál fogva így kell lenni. Ő mind­ezekről nem tud semmit; hiába történik minden ma­gyarázat, akár falra borsót! ő csak a magáét hajtja. Itt akaratlanul jut eszembe ezen közmondás: „Addig hajtsd a vesszőt, míg vékony.“ — így történik, hogy ezen oktalan kárhoztatás és nemtelen boszú miatt, nem egyszer csak elhamvasztva látja a szegény köz­ségi biró élte szorgalmának gyümölcsét; egy perez alatt elveszti a családa fentartására hosszú évek so­rán át keresett vagyonkáját ;­pedig semmi egyéb bűne nincs, mint hogy kötelességét teljesítette; tiszta ugyan, az ily szerencsétlen családfő öntudata, de a legtisztább öntudat sem mentheti meg gyermekeit a nyomortól. — Nem szólok én általánosan; de bizony vannak községek, hol fölebbi szavaim, mint meg­történt tények állanak. A kormánynak érdekében áll: rendeletei végrehaj­tóit a történhető kellemetlenségektől lehetőleg meg­­óri. — A jövőre nézve odanevelni a fiatal nemzedé­ket , hogy átlátva azon kötelességeket, melyeket ön javára kell viselnie, azokat örömest teljesítse, de elég eszmélete, hogy csak eszébe is jusson, mily épen, mily egészségesen vált el fia tőle, és most mily bete­gen , mily nyomorultan találja őt fel. És valóban, mennyit kell­ szenvednie annak, mig annyira megváltozhatott , hogy saját édes­anyja, ki­nek ő legdrágább kincse volt, nem bírt ráismerni. Egy hangot sem bírtak sokáig ejteni, csak sírtak, csak zokogtak mind a ketten, mintha a lelkök sza­kadt volna ki. Végre így szólt az ifjú, megszaggat­va zokogásától és anyja csókjaitól: — Édes , édes anyám !... tudtam én jól, hogy te még fölkeressz engemet .... hogy még látlak té­gedet , mielőtt meghalok. Most már nem hagysz el többé, ugy­e ? Velem leszsz mindig .... oh édes lelkem, jó anyám! zokogá inkább, mint m­ondá a szegény ifjú. A nő fölnyújtó fiához összekulcsolt kezeit s oly áhítattal, mintha imádkoznék kére őt : — Bocsásd meg nekem, lelkem gyermekem, édes fiam, hogy még ezt a kínt is szenvedtettem veled, a hogy nem ismertelek meg! oh Istenem, anyád, sa­ját édes anyád nem ismert meg! anyád, a te szülő anyád vagyok, és mégis .... mégis .... Oh , de most már látom, most már érzem, oh úgy érzem, szívem majd meghasad belé, midőn rád tekintek, hogy te vagy , kit kerestem , te vagy az én magza­tom , kedves egyetlen fiam ! így folytató még soká a szegény nő és szenvedé­lyes kedveskedéseivel halmozó és forró csókjaival borítá el fiát. Míg a fölvigyázók is megilletődve te­­kintenek az ágyra, melyre ráborult a nő és átfogó gyermekét, ki őt a betegek egész hevességével szo­rító magához. A betegek elnyomák nyögéseiket és meghatva figyeltek e jelenetre. Kivált azok, kik már régebben feküsznek a kórházban és ismerik az aféle betegség kimenetelét, gyógyíthatatlanságát, minőben az ifjú szenved. Részvéttel tekintenek ezek a szegény anyára, mert tudták, hogy csak azért ta­lálta föl fiát, hogy őt rövid idő múlva ismét elve­szítse, hogy elváljon tőle még egyszer, de — utol­­szor, föltalálhatlanul örökre ! · Becs, der 31. — Mire ön e sorokat veszi, az újév már beköszöntött. A szerencsekívánatok kimen­tek a divatból, miután tapasztalatból tudjuk, hogy még a legtöbb kívánat is gyakran - hogyne mond­juk rendesen teljesületlen maradt. Aztán csodálkoz­zék még valaki azon, hogy korunk a közönyösség kora, hogy néma tespedésben néznek az emberek a jövőnek elébe. A múlt évet sem nevezhetjük el jelemzőbben. —• Nem, nem ! — szólt újra a nő, mintegy szem­­rehányólag magához, mintha, olyat akart volna előbb kimondani, minek lehetőségét csak pillanatra sem hiheti el — ugyan hogy is lehettem oly gyönge, csak távolról is arra gondolni, hiszen ő olyan egész­séges , olyan fiatal volt, őt nem győzhette úgy le a betegség. Hiszen vannak példák rá, hogy a leggyön­gébb emberek is a legnagyobb sebekből kigyógyul­tak , mert veszett volna épen ő el! Itt lesz ő, csak roszul kerestem ; szemeim a sok sírástól oly gyengék, fejem oly kábult! — — Jőjön, jőjön, uram — szólt sebesen, ma megtalálom őt, igen,ma bizonyosan! Bármily elszántnak látszott is e szegény nő, sza­vaiból ítélve , beesett halovány arcza, ingadozó lép­tei eléggé tenussták szenvedéseit, és gyaníttaták az iszonyú erőmegfeszítést, melyet fölhasznált, hogy föltarthassa magát. Remegve lépett az első ágyhoz és gyenge, resz­kető hangon kérde a benne fekvő betegtől: nem hal­lotta-e, hogy a szobába, vagy e házba-------nevű fiatal embert hoztak volna ? A megszólított a nő felé fordító fejét s az borzad­va látá az előtte fekvőnek meredt megüvegesedett szemeit, ki úgy látszott nem érté a hozzá intézett sza­vakat. A nő , iszonyát legyőzve , ismétlő előbbi kér­dését, mire a fölvigyázó odalépvén, boszankodva mutatott rá s m­ondá a nőnek: — Hagyja el, asszonyom , hiszen ez az istenadta sem nem ért, sem nem hall. Akár­hányszor kérdem tőle, mi baja, sohasem felel, csak úgy bámul reám, ni, mint most. Pedig a néma gyermeknek az anyja sem érti szavát. Itt van ez a másik, ez még mindig be­szél, rimánkodik, az ördög sem győzne eleget tenni ne­ki,annyi a kívánsága,mintha bársonyban nőtt volna fel. A nő odafordult a második ágyhoz és meghatva tekintett a szegény betegre, kire őt a fölvigyázó fi­gyelmeztető. Egy egészen ifjú, hófejérségis arczát látott maga előtt. Alig lépett az ágyhoz , az ifjú föl­­nyitá nagy kék szemeit és rimánkodva nyújta karjait a nő felé. Meghatva e kérő tekintet által, meleg részvéttel kérde ez tőle: — Mi kell, édes gyermekem, mit kíván ? Az ifjú e szavakra hirtelen fölült ágyában, és za­vart tekintettel bámult a nőre.

Next