Pesti Napló, 1851. március (2. évfolyam, 294-318. szám)

1851-03-11 / 302. szám

mellette, illendő mélységben Albert herczeg, kinek bal lábán a nagy harisnyakötő ragyog. Az udvar, minden hivatalnokai és hivatalnoknál aranyban, gyé­mántban, körülállják a trónt. — A terem ajtai meg­nyílnak, s Van de Weyer belga követ fellép a világ­­diplomatia egész hadával, melyben leginkább az éjszakamerikai, peruviai, orosz, osztrák, porosz, dán, szárd, spanyol, portugál, nápoly, török­­ követek tűntek fel; a hatalmasságok képviselői rendre meg­hajoltak a trón előtt, s a királyné rendre lemoso­­lyogta őket. A diplomaták visszavonultak, s Anglia exminiszterei, érsekei, püspökei, a kormány- és tör­vényszékek minden előkelő hivatalnokaival hajlong­tak hódolva, tisztelve. Wellington jő, suttogók az udvari dámák, s a waterléi hős vagy 24 táborno­kot, ugyanannyi admirálist, s körülbelől még annyi ezredest, őrnagyot, hozott magával; ők is hódoltak és visszavonultak mind, s következett a herczegek, grófok , bárók és nagyon tisztelendő gentlemenek hosszú, hosszú sora, mind meghajoltak; a királyné visszavonult magánytermeibe. London utczáin , mint csillogó aranyfolyam, a világ legszebb lovai és hin­tái robogtak keresztül, s az élet hullámai rendes fo­lyamukba visszatértek, mindenki pénze után járt! Hát ez is miniszterkrízis ? Nem , édes hazámfiai! Ez a híres Levee (udvarlás), mely febr. 26-kán tart­tatott, s koronkint minden évben, s mindig nagyobb fényben merül fel a közélet érdektelen salakjából. A Levee illetőleg nem egyéb , mint az angol, czimer­­pénz- és hivatalarisztocratiának bemutatása, vagy ki­állítása! Hát népkiállítás van-e Angliában? Nincs! Ő­felsége csak színházban látja a népet, hova csak azoknak szabad menni, kiket a sors szeszélye fekete frakkal és fejér mellénynyel látott el. A királyi meghívások, a viszonyos látogatások, a lá­tás futás, gyalog, lovon, kocsin, még mindig tart, ez már miniszterkrízis.„Mylordok! Így szólt a felsőházban Lansdowne, egyhangúlag lemondottunk, a királyné elfogadta lemondásunkat, a kormány csak név szerint létezik, amíg új minisztérium nem alakul. Ő felsége lord Stanleyt e fontos ügygyel megbízta, de ő kinyilat­­koztatá, hogy nem készült kormányalakításra. Lord John Russell ugyanezt mondá az alsóházban, mire D’Israelt mint zivatar kerekedett fel, s tagadá, mit a kormányfőnökök Stanleyról mondanak. E kérdés teszi most a lapokban körútját. Mit szólt a bucking­­hami palotában lord Stanley, csak ő és a királyi pár tudja, meg lehet más szavakkal fejezte ki magát, de annyi bizonyos , hogy a nemes lordnak eddigelé még nem sikerült a kormányalakítás. Délsm­eli heves kikeléseit mindenki roszalja. Az alsóház 28-ig elnapoltatott, a felsőházban a házasságbili került szőnyegre; a püspökök rendre mind szóltak, de a nagy vallási agitatiók után, testben lélekben megtör­ve, oly halkkal szónokoltak, hogy a jegyzők és gyors­írók kénytelenek a fekete toga zsebeihez folya­modni, s ő lordságok írott beszédeit elkérni. Glad­stone Párisból megérkezett, de a nagy remények, melyekkel a státusférfiú belátásához csatolt a köz­vélemény, meghiúsultak. Ő nem tud kormányt ala­kítani, ő nem akar, mint mondják, Stanley kormá­nyában részt venni. Aberdeen után, maga a királyné is kiveté az udvari hálót, de az ügyes earl mindig kisikamlott, s legfölebb oly minisztérium alakítását látja lehetőnek, melynek feje Russell lenne, s tagjai, a hamvaiban még mindig izzó Peel miniszté­rium emberei. A miniszteri combinatiókat, a kitű­zött egyéneket elhallgatom, mindezt megv­endi önök­nek elég jókor a telegráf. Én csak annyit mondok : ne örüljenek önök a miniszterkrízisnek. Nem szeret­tem a volt minisztereket, de látom előre, hogy a kö­vetkezendő kabinetet még kevesbbé fogom szeret­hetni. Tudják-e önök, hogy a külügyekre D' Israeli tűzetett ki, azon egyetlen, ki nyilvánosan mondá , hogy ő bizony nem szereti édes mindnyájunkat, t. i. a magyarokat. Egyébiránt ez nem nagy baj, meg vagyok győződve, hogy Stanley és D' Israeli prote­­ctionális minisztériuma a jelen parliamenttel szüle­tését aligha túlélendi. így állnak körülbelől a többi miniszteriális combinatiók is, s végre is, ha ő fel­sége állandó kormányra akar szert tenni, fel kell oszlatnia a parliamentet, mire a királynénak nincs nagy kedve, már csak azért sem, mert a nagyspecta­­culumot, az exhibitiót e miatt aligha el nem kellene halasztani. Russellt, Wiseman bibornok buktatta meg! Jövő leveleidben elmondandom okaimat. Paris, mart. 3. Tegnapelőtt fölvétetett a nemzetgyűlésben a híres Créton-féle indítvány, miután előtte való napon 340 szavazat 319 ellen fölvételét elhatározó. Majd­nem az összes orleanista párttöredék mellette készült nyilatkozni, mert ők Joinvir­e herczeg visszajöttét óhajtják, s az utóbbinak köztársasági elnökké válasz­tatását szeretnék megkísérteni. Hozzá is fogott a gyű­lés a tárgyaláshoz, és Créton elmondá a maga ré­széről indítványa támogatására mindazon okokat, melyeket egyáltalában az ostracismus ellen felhozni lehet. Bényer, ki szinte ellene van az említett tör­vényeknek, azokat mégis megszüntetni nem óhajtja, mert hisz ő azt mondja, hogy Chambord gróf nem térhet vissza máskép Francziaországba, csak mint király. Előállott a kormány részéről is Royer úr, az ideiglenes pecsétőr , és szinte elismerő a szóban levő törvények túlszigorát, de valamint a legitimisták, azokat ezúttal megszüntetni nem óhajta. Az orleanisták részéről egy szónok nyilatkozott a javaslat elfogadása mellett, és pártoltatott a balol­dal soraiból Barthélémy Saint-N­ylaire által. A tanácskozás eddig a legszebb rendben folyt, mi­dőn egy fiatal, hegypárti tag, Marc Dufraisse úr, ki eddig nem igen hallatá szavát, a szószékre lép, hogy a javaslat ellen, a szóban forgó törvények fen­­tartása mellett nyilatkozzék. Kívánja ezeket fentar­­tatni, mert igazságosaknak és hasznosaknak tartja őket. Soha, a jelen törvényhozó testület szószékéről ily bátor, határozott nyilatkozat nem hangzott, mint a­melyet e napon a fiatal szónok hallatott. Ha ol­vassa az ember beszédét szóról szóra a Moniteurben, azt hinné, hogy a convent feltámadott szelleme szól belőle. Bár nyilatkozatával a kérdésnek, melyet a köztársaságiak nagy része is máskép óhajtott eldön­tetni, sokat ártott, és a rendpártoknak egy újabb al­kalmat nyújtott, a respublica elleni régi vádak föl­­melegítésére, mégis másrészről beszédében a logicát, szép szónoki tehetséggel párosulva, félreismerni nem lehet. Ő oly embereket nem óhajt felruházni franczia polgárjoggal, a­kik ezt önként, megvetéssel vissza­utasítják. Ő nem akarja büntetni a fiút apja bűné­ért , de úgymond , herczegeitek magukat úgyszól­ván születésük bűntársaivá tevék. Vagy le kell mondani, úgymond, a születési jogokról, vagy tűr­ni kell a születésre mért büntetést. Ti azt mondjá­tok — kérdi — hogy a királyság örökös, mi erre a királyság büntetése örökösségével felelünk. Ha a dynastiák ártatlanok, a forradalom bűnös, stb. — Beszéde elejétől fogva hangos kitörések és félbesza­kításokkal kisértetett a többség által, de e kitörés valóságos viharrá növekedett, midőn a szónok azt mondá, hogy azok, kik 1793-ban XVI. Lajos ha­lála ellen szavaztak, a királyság visszaállítására gondoltak. „Ön tehát a gyilkosságot védi ?“ Máriá­nak sokan, mig mások a szószék felé tolakodván, ökleikkel fenyegetők a szónokot. — „Herczegtek nagyapja Egalité Fülöp, szinte a királygyilkosok egyike volt!“ kiált egy baloldali tag az orleanisták­­nak. „Igen, de bűnhődött is értte a vérpadon — mond egy legitimista. Hosszas, szűnni nem akaró vihar után a szónok újra szóhoz jut, s állítását is­métli. Beszéde végeztével Bényei megragadja a kedvező perczet, a szószékre lép és az előtte itt el­mondott szavakat gyalázatosaknak czímezvén, a gyűlés nagy többsége háromszoros tapsviharban tört ki. Az elmondott gyalázatos szavak után kéri a gyű­lést , halasztanná el a fenforgó kérdés tárgyalását hat hónapra. A gyűlés, mely tegnap szavazat útján az elhalasztás ellen nyilatkozott, ma ezt fölkelés útján, igen kétes többséggel elfogadta, Thiers úr keresztbe tett kezekkel hallgatván Bé­nyer beszédét, egyik szomszédja dühösen rákiált: „hát ön mért nem tapsol ? — A kis ember vállat vo­­nit, „joga volt — úgymond — a szónoknak egy históriai tény fölött véleményt nyilvánítani.“ A vitatkozás egyébiránt elég hangosan megc­áfol­ja a fusio felöl fölfölmerülő hűteket, az orleansi her­­czegnőnek esze ágába sincs képzelt jogairól Cham­bord gróf részére lemondani. Az átmeneti minisztérium, Germiny financzmi­­niszter vezérlete alatt a napokban megjelent az el­nöknél , felszólítva őt, hogy a jelen nehéz körülmé­nyek tekintetbevételével alakítna el végre határozott minisztériumot, s mentené föl őket mielőbb a terhes állástól, melynek megfelelni nem képesek. Az elnök kijelente , hogy még mindig lehetlen minisztériumot alkotni, s fölkérte őket, hogy még rövid időre tar­tanák meg ideiglenes tárczáikat. Turin , február 27. •1|. Azon nevezetes ülésre, melyet Azeglio minisz­terelnökünk nagyhatású remek beszéde ven emléke­zetessé a piemonti parlamentáris élet évkönyveiben, csakhamar elkövetkeztek a zivatar napjai. Hiába­­ korunkban a közügyek sokkal inkább ér­deklik az embereket, s ezek kedélye sokkal ingerlé­kenyebb , mintsem hogy a közhivatalnokok szavai, vagy tettei hatás nélkül maradhatnának, s ha meg­érdemlik, nyilvános rászólás nélkül hagyathatnának. Ha így van ez oly országokban is, melyekben az al­kotmányos képviselet nem új nyeremény, mennyi­vel nagyobb mértékben lelhető fel ott, hol a polgá­rok csak most kezdik gyakorolni és megszokni a parlamentáris életet; hol a szónokszéki hatalom és szabadság, akaratlanul is, gyakran el-és túlragadja az új képviselőket azon határokon, melyeket az éret­tebb korú parlamentáris férfin át nem hághatóknak ismer, és azokat tisztel. De egyszerűen és röviden mondom el a dolgot, hiszen oly nagy zaj keletkezett abból, hogy lapja­ink után bizonyosan már önöknek is tudomásukra juthatott ezen adalék a parlamentáris élet szónok­széki történetéhez. Farina Paolo képviselő (baloldali tag) január 29- től levelet kap Párisból, melyben az ifj. gróf Pra­­tormo szájába, egy estély alkalmával állítólag mon­dott oly kifejezések adatnak, melyek — ha valók — a grófot valóságos „codinná“ (ezopfossá, reactiona­­riussá) bélyegzik. A gróf pedig a piemonti követség­nek tagja Párisban! Azeglio február 12-dikei nyilatkozata után , kivált a „becsületes bel-és külpolitikáról,“ a levél, mely­nek Prato­rinom vonatkozó részét Farina a febr. 13-ikai ülésben felolvasta, nem hangzott, nem han­gozhatott el nyom nélkül, főleg ezidőre, midőn nagyon is elterjedt volt hite az egész országban annak, hogy az itteni visszaható párt követet küldött volna Drez­dába a dolgok régi állása visszahozatalának kiesz­közlése végett, s hogy Ausztria fenyegető hangú jegyzékiratot intézett volna kabinetünkhöz. Farina az elolvasott levelet átadta a kamara el­nökének. Azeglio, még azon ülésben, kijelenté, hogy a dologról semmit sem tud, s ha valósulna, egy pillanatig sem fogna habozni, hanem rögtön eltávo­­lítná azon követségi egyéni állásából, minthogy már csekélyebb dolgokért, is mozdított el piemonti kül­­képviselőt e hivatalából. — Farina nem említett ugyan neveket, azonban a dolog titokban még sem maradhatott. Köztudomásra jutott, hogy a levél Párisból van, s a vád Iralorigo grófot, az ottani piemonti ügynököt illeti, ki sietett is aziránt nyilat­kozni. Február 18 án a képviselők kamarája titkos ülést tartott, melyben Azeglio már birtokában volt Pra­­lormo válaszának, s azt a ház előtt fel is olvasá. A szerint a piemonti ügynök nem tud a neki tulajdoní­tott szavakról semmit; azon hölgyet, kinek estélyén azokat mondta volna, nem is ismeri, és rágalomnak nyilatkoztatván a Farina levelének tartalmát, meny­nyiben személyére alkalmaztatnának; késznek vallja magát elhagyni ő felsége a király szolgálatát, ha irányában ily aljas koholmánynak hitet adatnék. — A kamara többsége nagy tetszéssel fogadta e választ, melyet a miniszterelnök néhány magasztaló szóval kis ere, kiemelvén Pratormo gróf észtehetségeit, ügyességét és becsületességét. A dolog talán ennyiben marad, ha a család tag­jai Farina lakására nem mennek, s tőle a levélíró fölfedezését, s illetőleg az elkövetett sérelemért­­ tételt nem követelnek. De így a baloldal újra­­ ülést sürgetett 1. hónap 19-én, melyben a képi­lök személyének sérthetlensége felett szebbnél sz noha természetesen, szenvedélyektől nem ment szédeket tartattak. Farina azonban Genuába dúlt, s onnan c­áfolá meg Azeglio azon nyilatk­­át, mintha az általa a parlamentnek bemutatott vél névtelenül íratott volna, hivatkozván a kar elnökére, kinek ama levelet aláírva átadta. Grammont grófnő és Prato­rg, — kikre ! Pratormo kérdéses szavainak fültanuira hivatko a Farina levele — Szinte nyilatkoztak már, pedig a piemonti ügynök részére kedvezőleg, táj van az annak tulajdonított tény valóságát, így áll a dolog ekkorig. Farina még nem vissza. Sokan azt hiszik, hogy le fogna mont képviselői állásáról. Én mindenesetre figyelem fogom kisérni ez ügy további fejlődését — ha les csak azért is, mert mai körülményink közt az csekélynek látszó dolog nagyobb fontossággal mint egyelőre hinni hajlandók volnánk. Azon híreket, melyek Piemont invasioját, az e gransok kiutasítását, a sajtószabadság korlátozói szóval a statuto vagyis alkotmány megszünteti követelő külhatalmassági jegyzékiratot illetőleg ( idő óta keringnek, a Risorgimento (gróf Cavou m­i­niszter orgánja) 23-ikai számában s utána m­ásna Gazzetta ufficiale egészen alaptalanoknak nyilvá­nált, mi a nyugtalan s aggódó kedélyek megnyug­tására igen jó hatással volt. magasztalni az ismeretlent, nem is fogok professori arczczal Berlioz szerzeményeinek részletes taglalá­sába bocsátkozni. Hogy mi az tulajdonkép, a­mi Ber­lioz zenéjénél elragad ? azt magam sem tudnám meg­mondani , elég az, hogy tetszik, mert szívemhez szól, mert ennek legbensőbb húrjait érinti, mert föl­váltva hol megragad, hol elérzékenyít, föllelkesít vagy megszomorít. Mondjon hát bármit az iskola, én Berliozt, benső műbíróm szavára, a legelső zene­költők sorába helyezem. Hallottuk e hangversenyben Viardot asszonyt, a párisi nagy opera jeles primadonnáját. Ismerik önök Albonn kisasszonyt ? emlékeznek még az általa oly gyönyörűen énekelt Cenerenio­a-féle variatiókra? Ha igen, úgy képzeljenek önök egy művésznőt, ki ha­bár azon páratlan hangerőkkel nem rendelkezhetik, melyek Alboni kisasszonynak természetadta kizáró­lagos kiváltsága, de ki az énekművészet lehető leg­­magasb tökélyfokát képviseli, képzeljék­, mondom, a művészetnek az Albornénál magasabb fokát, és ha erre képesek, akkor lehet némi fogalmuk a nevezett dalnak Viardot asszony általi előadatásáról. Énekelt ezenkívül a művésznő még egy Sicilianát, bizonyos Pergolese hangszerzőtől, melyben sajátszerűleg mel­lettem ülő honfitársammal együtt Doppler „Benyov­­szkiá“nak zenéjét véltük fölismerni. Ha még befeje­zésül a művésznő által énekelt spanyol dalokról akar­nék írni , könnyen megeshetnék rajtam, hogy a lel­kesedés túlragadna a józanság korlátain , mert ki Viardot asszony „Rigi, rigi, rigi“-jét egyszer hal­lotta , annak megbocsátható, ha egy hétig nem áb­rándul ki műittasságából. Egy fiatal német zongoraművésznő, Klausz kis­asszony Prágából, egy kedves 15 éves gyermek, szőke fürtök és mosolygó rózsaarczokkal, e hang­­versenybeni fölléptével első Szerencsekig érné tájt tévé a művészet világszínpadán. A nagyszámú, pillérlő közönség részvéte tapsviharban tört ki, a művésznő háromszor kihivatott. Mi kell egyéb ? Egy ily taps­vihar , háromszori kihívás — és szerencséd meg van alapítva, be vagy vezetve a művészet fénycsarno­kába. Ha valaha önök körébe jőne a szeretetreméltó művésznő, részesítsék őt ama szíves fogadtatásban, melyet önök a valódi művészettől soha sem szoktak megvonni. Eljátszott darabjai egyike: „egy nyáréj Norvégiában“ Willmerstől, pillanatnyira az emlé­kek tündérországába varázsolt. Italtam én e művet, nem csupán magától Willmerstöl, de hallám azt ne­gyedfél évvel ezelőtt Szatmár-Németiben, egy kis vendégszíves magyar házban, egy lelkes magyar hölgytől, a­z ezenkívül hiasonlíthatlanul adja vissza zongorán nemzeti népdalainkat. Boldog idők voltak azok ! Petőfi Sándor is ama tájon járt akkoron, ő élt és énekelt! Énekelt és szeretett, és viszonszerette­­tett... Igen, és ő is hallgató velem a „norvégiai nyárért“ és egy költeményben megéneklé a ház ked­ves szőke gyermekét. .. íme a sors szétszórt bennün­ket ! várjon a költő jóslata beteljesült-e a szőke gyer­meknél ?. .. De íme, hova is vezet roszkor felköltött fantá­ziám ? úgy beletévedtem emlékeim tarka tömkelegé­be , hogy szinte feledem­ Párist és zaját, Berliozt és hangversenyét. Pedig arról, a miért tulajdonkép­p hangversenyről megemlékeztem , még egy szót sem szóltam. Éjfél köréig a „rigi, rigi, rigi“ által előidé­zett tapsvihar elhangzik, az emberek felöltönyeiket veszik magukra, mennének már, de még hátra van a java, a befejezés. Ez a 10-ik szám: „Marche hong­­roise.“ A karigazgató jelt ád , a zene megszólal, s ha magyar vagy, a fantáziád nem épen szegény, ime tág mező ábrándok ég emlékek költésére, mert a szívemelő zene nem más, mint a magyar toborzója és riadója, diadalmenete és hattyúdala : a Rákóczi­­induló. Már itt az olvasó képzelje magának azt, mit csupán érezni, de leírni nem lehet... Haza mentemben azt hivom, hogy Pesten vagyok, mert az utczán, melyben a hangverseny tartatott, majd minden harmadik ember a magyar induló kez­detét dúdolta. Már búcsút vennék ezúttal az olvasótól, de íme iszonyú néptömeg lepi el ablakom előtt az utczát, hogy bámulják a farsangi ökröt (boeuf gras) melyet ma ünnepélyesen vezetnek a város több utczáin vé­gig, nagyszerű álarczos menet kíséretében. Ez eszembe juttatja, hogy farsang van és ennek vigalmairól ki­­vánok még néhány szóval emlékezni, végnapjai bo­hóságait jövőre halasztván. Nemrég a török porta követe Calimaki egy bált adott, melyből a 30 éven fölüli nők ki valónak zárva.1) Az eszme új volt, és sokak által tetszés­sel fogadtatott; azok pedig, kik különben a meg­hívásra igényt tarthatónak, de az említett kö­rülménynél fogva kifelejtetének, azzal vigasztalák magukat, hogy e példa nem fog utánzókra találni, és hogy végre is egy idegen diplomatától, egy ki­ PATAKI M.­ ­) Várjon van Párisban nő , ki idősb volna 30 évesnél ! Steril, Baranyából — siklósi járás Nem úgy uram az égre nem stb. Küllő. A Magyar Hírlap 355-dik számában, Baranyai dráva-mellék czim alatt, megjelent közlemén­ye azon lap 370-ik számában, Siklós czim alatt e igazolás bocsáttatott közre. Hogy mind azon lap olvasó közönsége, mind a nak t. ez. szerkesztősége, a valót beláthassa : különösen azon urak, kik azon álhitben élnek, ha­ a közönség, hallgatás által, helyesli eljárásaim meggyőződjenek, hogy nem mindig igaz, qui tac consentire videtur latin közmondat ; szüksé­gesnek láttam a 370. szám alatti igazolásra, kö­vetkezőket a nyilvánosság ítélőszéke elé terjesztet S. úr félhivatalos modorban azt állítja igazi czikkébe i­, — hogy mi baranyaiak, amolyan egy­szerű magyar vendégszeretetből tiszteltük meg népösszeíró bizottmányt gazdag lakomával: ezt bi­zonyitják, —­ úgy­mond — a cs. biztos úr parancsát községenkint beadott bizonyítványok is. • Igaz, a bizonyítványok azt tanúsítják. De kérdem miért ? — mert k. szolgabíró úr falu­ról falura járt a jegyzővel s felszólító a község bi­ráit, adnának neki íszornyitványt arról, hogy ők maguk jószántából, egyszerű vendégszeretetből köl­töttek annyit a népösszeiró választmányra. Mely szolgabirói fölszólitás ,­­ inkább parancs mint kérés hangján terjesztetvén elő , a jegyző által előlegesen fogalmazott bizonyítványok, közsé­gpéldát aláírattak. 15­. az ezen bizonyítványokra fektetett okaival ipar­s­kodik a III. Ifirlap 350-ik számű hasábjait­ elmon­dott tényeket megdönteni ? ? Ha nem hivatalos fölhivásra, de egyszerű ven­dégszeretetből történt, a községeket oly terhesen nyomó lakomázás , melyben maga szolgabiró úr is párszor részt vett: mi szükség volt a hivatalos állással ellenkező bizonyitványkoldulás ? — Ezen bizonyítványok, más községi beadványok mintájára, — egyszerű körrendeletre, — beadathattak volna, ha csak ugyan S. úr szerint, p úszta vendégszeretet volt az indok. Hogy S. úrnak vendégszeretetreli okoskodása alap­talan, mutatja a 350 lélekből álló Cs. községnek a 60 forint élelmezési költség ellen indított panasza. Egyébiránt Szolgabiró arra háramlik a legnagyobb dicséret, a bizonyítványok beszedése körül,­­ mert az ok­loncz töröktől effélét nem lehet rész néven venni. Azonban holnapután, húshagyó kedden, Saint-Ger­main egyik legfényesb gyülhelyén , a történeti hirű­ La Rochefoucauld család salonjaiban egy táncz­­estély rendeztetik, melyből a fenebbi eszme nyomán indulva kizáratnak nemcsak a harmincz éven túli nők, de sőt a fiatal leányok is, mert ezek mellett anyák vagy egyéb éh­esnők jelennének meg; de a férfiaknak­ sem k­egyelmeztetik, és a 40 éven tírfiak kizárvák. Csupán tavasz és nyár lesznek tehát kép­­viselve, az ősz és a tél száműzették. Egy más üd­vös újíítás e táncrestélynél a kezdet órája. Ez ugyan­is szokás szerint nagyon késő szokott lenni, s ez által az éj tetemes része veszendőbe megy, melyet a korán felöltözött nők rendesen a kandalló előtt, még pedig többnyire fenállva, feszült nyugtalanságban tölte­nek. A szóban levő estély hat órakor fog kezdődni, minthogy pedig ez Póriban az ebéd órája, tehát a meghívottak e napon nem ebédelnek, hanem már 10 órakor lesz a nagyszerű vacsora, éjfélkor pedig újra megkezdődik a táncz, hogy folyjon szakadatlant!! „kivilágos kiviradtig.“ Ugy­e bizony, hogy mi tudjuk ám még csak­ ott­hon felfogni e szónak valódi értelmét, mi, kik a „huzdrá,“ „hegyis volt?“ — és „három a táncz“ — varázshatalmát ismerjük. Most talán még „kiis az idő“ és „szomorú a magyar nóta“ de lassan lassan a „magyar ember csak összeüti megint bokáját s kár­pátoktól adriáig újra megszólal a „Három a táncz!“ ------------------—■—

Next