Pesti Napló, 1851. május (2. évfolyam, 344-369. szám)

1851-05-10 / 352. szám

— A „Wanderer“ következő czikket közöl a státustanácsról , melyet olvasóinkkal annál szívesebben közlünk, minthogy ez intézet jelen viszonyaink közti nagy jelentőségéről, mi is tel­jesen meg vagyunk győződve. A kérdéses czikk következ: „Bécs , május 7-kén. Midőn a Wiener Zeitung a státustanács szervezetéről­ császári rendelvényt közlé, s egyúttal néhány kinevezéseket is tartalma­zott, kijelentők, miszerint csak annak teljes betöl­tése, s az irány, melyet e testület ve­nd magának, foghatna jelentősége felett határozni. ,,Így tehát a státustanács első munkálata bennün­ket is felhr, miszerint szemléletünkben egy lépéssel tovább haladjunk , és tudomást vegyünk ama kör­vonalakról, melyekben az magát közéletünkben le­rajzolja. „Eddigi ülései csak előkészítőknek mondatnak lenni. Homályos híte annak is átszivárgott a közön­ség közé, miszerint, egy a felsőbb társaskörökbe tartozó tagja a kivételes állapot­, s Ausztria alkot­mányos életéről aként nyilatkozott volna, mely nyilat­kozat­, ha valósulna, képes lenne szélesebb körökben is viszhangot idézni elő. Mint pozitív tény áll egye­lőre alkotása egy a pénzemberek nevezetesbjei közeli bizottmánynak, kik a státustanácsi ülésekben a pénz­ügy helyzetérőli nézeteiket előterjesztenék. Dessewffy és Larisch grófokon kívül több bankár is emlittetik, mint: Rotschild, Sina és Schaub. „A státustanács ezzel zavaraink legsürgetőbb pontjához nyúlt, s lassan kint másokra is fog vezet­tetni. A papírpénz, a megkopott tizes- és hatosok , az értékjegyek különféle czifra nemei mindenki sze­mei előtt vannak, s a conservativnek, úgymint a szabadelvűnek, a szlávnak, mint a németnek, s egyben minden nemzetiség, minden párt megegyez, t. i. a vágyban a hajdani húszasok után. „Általában kevésbbé van tisztában, hogy a gon­dolkozó conservativeknél, szabadelvűeknél, s minden nemzetiségnél még egy neme a szeretetnek léteznek, a szabad intézmények a politikai institutiók kivitele, szóval a charte verité iránti szeretet, t. i. már gon­doljuk azt akár szigorún az 1849. márt. 4-dikei sza­bályok , akár pedig ama szabályok módosításai szerint. „Kitől reméljünk ez ügyben gyümölcsöző kezde­ményt és sikeres cselekvést ? Hol van az ez ügybeni befolyásos orgánum ? A régi rendek, s gyűléseik el­enyésztek , a községi képviseletek eddig hasztalan kérelmezték az országgyűlések egybehívását, a sajtó nyilatkozott, de feleletre alig méltatták. „Hasonlóul fog-e a státustanács fölötti kérdés elhangozni, s a státustanács e kérdést magától elhá­­ríthatja-e ? Mindkettőre hajlandók vagyunk tagadó­­lag válaszolni. A státustanácsban már most is oly személyek egyesülnek, kiknek kérdéseit felelet nél­kül hagyni nem­ lehet, s úgy látszik, azok közöl még többen fognak e testületben egyesítetni, s a státus­tanács maga sem mellőzhetend el egy kérdést, mely­nek föltevését a szabad sajtó, s a közvélemény várja. Mert a státustanácsnak nincs egyéb támasza, egyéb tárgya, egyéb önálló észrevételi alapja a közvéle­mény- és szabadsajtónál. ,,A státustanácsnak nincsenek alárendelt hatósá­ságai , melyek neki engedelmeskednek, nincsenek nyilvános ülései, nincsenek tanácskozásainak közlö­nyei, nincsen végrehajtó hatalma. — A státustanács vagy árnyék, üres fény, melyet a minisztérium kedve szerint maga után von, szóval régi státustanács új­­adásban, vagy ő lesz mindaz, mit önmagából, a közvélemény és szabadsajtó közremunkálásával csi­­nálni akar. „A státustanács ama testület, mely eme két ele­met leghatályosabban védeni köteles. Csak a szabad sajtóból veheti ki a politikai élet folyamirányát, a közvéleményből pedig a közszükség ismeretét. Szabad sajtó, s oly orgánumok nélkül, melyek hasonlókig az országgyűlésekhez a nemzet kivonatait kimond­ják, — sőt Ausztriának egyetemes képviselete nél­kül nincs neki jelentősége, jövője és alapja. „Akár az alkotmányozás, akár a rendek útját kö­vessük is, mindegy — csak végre azon egyetlen czélhoz : a szabad, s korszerű intézményekhez ve­zessen. „Tudjuk mi azt igen jól, hogy a sajtónak a stá­tustanács próbált embereivel úgy kell beszélnie, mint tapasztalt státusférfiakkal szokás. Szélmalomharczok őket adéa érdeklendik, foszlányos népszerűség után nem kapkodnak, de mi sem mozgunk ő irányukban e színpadi téren. „De a haza nagy szorongatásokban sintődik. Még a pénzügy­i szorongatások nem legnagyobbika. A közvélemény, s a sajtó azt kiáltják a státustanács­­nak működése kezdeténél: Az Ausztriának jóltevője, ki szabad politikai intézményeinek épületét legrövi­debb időközben bevégzi.“ A Törökbirodalomba menekült Magyarokra­­ VONATKOZÓ LEVELEZÉS. *) Mely ő felsége parancsára a parliament elébe terjesztetett. Febr. 28­. 1851 Folytatás. LXXVII. Viscount Palmerston, az admiralilás lord commis­­sionariusainak. Kíilügy , nov. 24. 1849. My Lordok ! Van szerencsém értesíteni lordságtokat, hogy sz. pétervári és bécsi tudósítások következtében , ő fel­sége kormánya bizalmasan reméli, hogy a porta s orosz és osztrák kormány közti viszály a lengyel és magyar menekültek kiadatása miatt, békésen, s az illető kormányok elégülésére fog elintéztetni. E tárgyra vonatkozólag tudatom lordságfokkal ő felsége akaratát, miszerint sir William Parker oda utasítandó, hogy mihelyt sir Stratford Canning, nem látandja többé szükségesnek a hajóhad közellétét a Dardanellákhoz, figyelemmel a fönforgó ügyre, azon­nal hagyja el jelen állomását, s lordságiok további utasításaira készen legyen. Ő felsége kormánya értesítve van, hogy a franczia hajóhad admirálisának hasonló utasítások küldetnek, s hogy maradása vagy távozása a levantei vizekben, a konstantinápolyi franczia követ rendeleteitől füg­­gend. Hogy az admirálisok utasításai és működéseik öszhangzók legyenek, tudatnom kell lordságtokkal, hogy sir William Parker utasításait ma délután hiva­talunkba adják, hogy azokat ő felsége párisi köve­tének küldhessük, kihez hasonlóka franczia kor­mánynyal közlendő utasitások intézteinek. Va­gyok, stb. PALMERSTON. LXXVIII. Viscount Palmerston, marquis Normanbynek. Külü­gy , nov. 24. 1849. My Lord! Vettem excellentiád azon közlönyét, melyben a franczia kormány azon óhajtását tudatja, hogy a konstantinápolyi franczia és brit képviselők fölha­­talmaztassanak tudatni illető hajóhadaik admiráljai­­val a távozást, a középtenger felső végéről, mihelyt a porta és császári udvarok közti viszonyok, véle­ményük szerint nem igénylendik többé a hajóhadak közellétét a Dardanellákhoz. *) Lásd P. N. 350-ik számát. Ide zárom excellentiádnak, másolatát azon ut.'.vi­tásnak , melyet sir Stratford Canningh­ez intéztem, közölje ön a franczia kormánynyal. Excellentiád ren­delkezésére bizom ezennel Webster futárt, küldje ön Konstantinápolyim azon gőzösön, mely a franczia kormány utasitásait viendi Aupick tábornoknak; vagy ha az említett gőzös már elhagyta volna Tou­­lont,utazzék szárazon Konstantinápolyba. Vagyok, st. PALMERSTON. LXXIX. Sir Stratford Canning, viscount Palmerstonnak. (Megérkezett nov. 25.­ Therapia, nov. 7. 1849. My Lord! Az ide mellékelt közlöny másolatából, melyet folyó hó 4. intéztem sir W. Parkerhöz, látni fogja lordsá­­god, mennyire elfogadható, a legújabb sz. pétervári és bécsi tudósítások után véleményem, ő felsége hajó­hadának jelen állására nézve. Kívánatos, hogy sir W. Parker az általam is aján­lott utasításokhoz tartsa magát, természetesen, ösz­­hangzólag a­zultán és fő miniszterei érzelmeivel, de a jelen időjárás s az állomás kétessége , akadályul szolgáland. Ezenfölül, a kérdéses ügy végelrendezése előtt , a hajóhad mozgalmaiban lehetlen véghatáro­­zatú intézkedéseket tenni. Vagyok, stb. STRATFORD CANNING. Csatolvány a LXXIX-ik számhoz. Sir Stratford Canning, vice-admiral sir William Parkernek. Therapia, nov. 4. 1849. Tegnap és tegnapelőtt, hiteles tudósításokat nyer­tem, melyek szerint az orosz­ és osztrák udvar, fel­hagyott azon kö­vetelésével, melyben a magyarországi menekülteknek, kik a török birodalomban kerestek pártolást, kiadatását sürgeté. Ez újabb határozatok kibékítő hangulatát azon tudósítás is igazolja, me­lyet Nesselrode gróf, Lord Palmerstonnak küldött, s melyben tiltakozik oly intézkedések ellen, melyek a tartományt zavarhatnák, s egyszersmind jelenti, hogy a kérdés rendes útjára vezettetett vissza. Ennek megjelenése az Archipelagusban, erkölcsi­leg biztosítva van , s ha merülne is fel némi hátrál­tatás vagy zavar, ez nem leend olyan, hogy a bé­kés viszonyokat Törökország s a császári udvarok között újra megszakaszsza. Tekintvén azt, hogy a diplomatikai közlekedés a porta és császári képviselők közt még mindig függő­ben van, felelőség nélkül nem ajánlhatom önnek, a Dardanellák szomszédságának végképeni elhagyását. Tisztelvén önnek saját ítéletét, óhajtnám ajánlani, hogy jelen állomását hagyja el, hacsak a porta ma­radásra nem kérné, s foglalna el valamely szomszéd állomáson oly helyet, honnét, ha szükségeltetnék, nem lenne nehéz haladék nélkül visszatérni. Va­gyok , stb. STRATFORD CANNING. LXXX. Sir Stratford Canning, viscount Palmerstonnak. (Megérkezett nov. 25.­ Therapia, nov. 7. 1849. Tegnap Ali basával, saját kivonatára találkozá­som volt, s tudata velem, hogy az­ orosz­ és osztrák követek elkülönözve közölték vele illető udvaraik határozatait a menekültek kérdését illetőleg, de hí­ven a diplomatikai felfüggesztési viszonyokhoz, ipar­kodtak közléseiket egyéni szempontból adni, s min­den hivatalos szint mellőzni. A közlés tökéletesen megegyez azzal, melyet Fuad Effendi­ és M. Musurus adott. Az internunicus a be­­lezendők névjegyzékét m­utatá fel, melyen 30—40 egyén közt Dembinszky tábornok és Zamoyski gróf­­ is előfordul, kiknek kiadatását eredetileg Oroszország követeli. M. de Titoff névjegyzékén 18 egyén van közülök 12 a­ magyar menekültek közt tartózkodik, hat, franczia és egyéb hatalmasságok pártolására hivatkozott. Úgy látszik, e­ közlekedéseknek fő czélja nem egyéb volt, mint személyes udvariasság, s kiegyenlítése az útnak, mielőtt az új fölterjesztések végkép elfogadh­hatnának, mit annál is inkább, mert a barátságos közlekedést, némileg hivatalos alakú jegyzék is kö­vette. A közlés, jegyző meg Ali basa, nem úgy történt, hogy minden módosítást kizárna; sőt, M. di Titoffali találkozásom óta magam is remélem, hogy okszerű és jól védelmezett ellenvetések a porta ré­széről, nem fognának az orosz kormánynál barátság taján ellenszegülésre találni. Vagyok, stb. STRATFORD CANNING. LXXXI. Viscount Ponsonby, viscount Palmerstonnak. (Megérkezett, nov. 22.) Decs , nov. 21. 1849. My Lord ! Mióta tegnap szerencsém­ volt lordságodnak írni alkalmam lön, megismerhetni a Konstantinápoly orosz miniszter (M. Titoff) követelését, s azt tapasz­talául , hogy az ügy immár csak orosz kérdés, s nem látom okát, miért avatkoznék a kérdésbe az osztrák kormány. A porta és Ausztria közt fönforgó kérdés véleményem szerint befejeztetett akkor, midőn Schwar­zenberg herczeg és M. Musurus közt hivatalos jegy­zékek váltattak. Lordságod előtt is ismeretes, hogy azon állomás melyet ő felsége flottája foglalt, alantabb van, mint a szoros értelemben vett Dardanellák, s egyike azon helyeknek , melyeken rész­időben menedéket keres­nek a hajók. Vagyok, stb. PONSONBY. LXXXII. Viscount Palmerston, sir Stratford Canningnek. Kíilügy, nov. 30. 1849 Tudatnom kell excellentiáddal, miszerint kétség­kívül erős okok harczolnak a mellett, hogy a Dar­danellák kiverőségei közt állomásozni, ellenkezik az 1841-i júliusi szerződés első pontjával; ámbár a szerződés egyszerűen érzeményezve, tán más utat is engedne. A dardanellai szoros, geographiai szem­pontból, azon szűk nyilas, mely a középtengert ösz­­szekö­ti a Marmora tengerrel, s nehéz volna ennek bi­zonyos pontjairól azt állítani, hogy nem értetődnek a szerződésben kikötött dardanellai „tenger­szoros“ alatt (Detroit of the Dardanelles.) Azt, mi szerződé­seken alapszik , ha lehető , mindig legbiztosabb ol­dalról kell venni, nem pedig oly szempontból, mely vitatkozás tárgy­a lehetne. Vagyok , stb. PALMERSTON. LXXXIII. Viscount Palmerston, sir Stratford Canningnek. MÉG EGY KÉT SZÓ „VIOLÁ ‘-ról. (Népszínmű, b. Eötvös „Falu jegyzője“ után irta Szigeti.­ Fiat justitia . . A nemzeti színpad legfiatalabb népszínművét, Violát már három ízben adók egy két hét alatt növe­kedő közönség növekedett részvéte közben. A tüne­mény ritka, s valóban tűnődésre fölhívó. A körülmé­nyek egy megtestesült nagy mutatóújjá váltak, mely ezen színmű és alkotói felé fordul. Csupán ezen mu­­tatóújj parancsjelének hódolok, midőn, daczára az e lapokban elmondott véleménynek, újra szőnyegre hozom e tárgyat. Nem volnék magyar ember, ha legalább is az Okonpor tavának partjain nem kezdeném, sőt­ Buda gyarmatában nem végezném beszédemet. Kelet és nyugat, barbárság és polgárisultság , kerek és magas tetejű kalap , szóval: két szék közti híres helyzetünk okozza , hogy ítészetünk, egyebeken kívül, a tudo­mány és művészet terén is ingadozóvá, egyoldalúvá válik gyakran, s vagy­ megvesztegettetik, vagy egé­szen elnémul. Mihelyt egy új népszínművet hirdet a nemzeti szin­­lap , azonnal találkozhatni ily kinyomtatott, s ki nem nyomtatott fölkiáltásokkal, mint: „Ismét népszínmű! Ismét zsiványok, rablók, haramiák. Ismét fejszék, vasvillák, puskaropogások , üldözések, elfogatások, vasraveretések , és akasztófávali kaczérkodások. Is­mét alispán, szolgabiró, eskütt.­­— ismét prókátor, zsidó és czigány, pandúrok és hajdúk, s szűnni nem akaró szomjúságok. Ismét szűrök, gubák, piros csiz­mák , pengő sarkantyúk, kurta szoknyák s pőre ga­tyák és újra meg újra keserédes nóták, szilaj tán­­czok, kurjantások s kölcsönös czifra megemlegeté­­sek !“ — Ily s ehhez hasonló kifakadásoknak nem ritkán vagyunk tanúi. S tagadni nem lehet, hogy bizony ezen ingredientiák kisebb nagyobb mértékben, s mind meg vannak népszínműveinkben. Vájjon van-e, s vagy törvény­ és igazság szerint kellene-e lenni benn­­­nek ezeken kívül még egyébnek is, nem föladatom most vizsgálni. Azt szentül hiszem, hogy népszín­­művészetü­nk alakulása nemzeti drámánk fejlődésére nézve igen, nagy fontosságú s kitűnő figyelmet érde­mel , különösen, miután már­is sükerü­lt ezen művek iránt a közönség osztatlan részvétét kinyerni. Ezeket mellőzve „csupán azt kérdem: vajjon szo­kás-e a nyugati civilizált irodalomnak színpadunkon egymást érő drámáinak adatárakor is az illető föl­kiáltásokra fakadni ? észrevesszük-e ott is a mindig megújuló , stereotíp jelenségeket ? szoktuk-e mon­dani , hogy : ,1.Ismét frakk, fénymáz, parfüm, glacée. Ismét társadalmi nyomorúságok, ismét álerények valutásai; ismét cselszövő hősök, ledér ártatlansá­gok , s pöffeszkedő bátorságok. Ismét úri szolgák s szolgai urak; ismét a természetes erdőben üveg­házi bágyadt növények — és újra meg újra sző­nyeg, parquette, rémségek, blassztság, tompult­ság, kiéltség stb.“ — Történnek-e ilyyes kifulladá­sok? Vagy idegenek iránt engedékenyebbek és csak magunk iránt vagyunk követelőbbek ? Érintetten hagyom e kérdés­eket. Annyi igaz, hogy Szigetinek b. Eötvös József re­génye után irt népszínműve adatásakor ünnepiebb érzelmekkel léptem át a színház csarnokát, mint máskor, de egyszersmind nem kis aggodalommal. — Előre is örültem azon nemzeti, örök typusu alakok­nak, miket Eötvös költői lelke teremtett egykori köz­életünknek még mindnyájunk friss emlékezetében élő jeleneteiből, melyeket azóta jeles fordításokban a né­met és angol irodalomba is átültetének. Úgy hivem, hogy azon művészileg összeállított szilárd éretfor­­mákat, miket­ az európai műitészet közméltánylattal fogadott, s miknek utánzásában azóta itt is, ott is annyi kéz fáradozott sükeretlenül, még avatatlan kéz sem torzíthatja többé élvezhetetlenekké, annál ke­vésbbé az, ki e téren többé nem újoncz. Azonban aggódva néztem a regény feldolgozásának elébe egy másik szempontnál fogva. A „Falu jegyzője“ irány­regény volt. Iránya az akkori idők küzdelmeiből ter­mészetszerűen fejlett ki, s kiáltó színekkel vonul vé­gig minden soron. A sűrű visszaélések, lelkiisme­­retlenség s könnyelműség, mely akkor a megyei igaz­gatás régi rendszerénél fogva mindenfelé elterjedt, szomorító jelenségek valának. Ezeknek kimutatása s egy czélnak megfelelőbb rendszer iránti vágy éb­resztése volt a feladat, mit a költő kitüze magának. Ilt mondanám is, hogy meg vagyok győződve mind a czél, mind az eszköz helyességéről, olyasmit mon­danék, mi semmit sem nyomna a latban, s minek vi­tatása nem ide tartoznék. Az kézzel fogható, hogy az idők megváltoztak, s hogy e változások meghaladák minden párt emberének várakozását e hazában. Sok van, minek kimondása, a­mint kötelesség volt hajda­nában , úgy valódi bűn volna most. Eötvös regényé­nek iránya most csak históriai becscsel bir, s leg­alább is a legnagyobb anach­ronismus vádját vonná magára, ki azt a jelen perczekben újra élénkbe, újra színre állítaná. Szigeti tapintattal kerülé ki a­­ scyl­­lát s érintetlen hagyván drámájában a regény politi­kai vonatkozásait, szorosan annak egyik fényes epi­­zódjához, Viola tragikus történetének előadásához ragaszkodott. Ez egyik érdeme. A színmű tartalmának elmondásától fölment a re­gény közkézen forgása. Általában véve hálátlan do­log , regényből drámát írni, ha az ember drámaírói érdemekre akar igényt tartani. Minden efféle átdol­gozás csendes boszankodással tölt el mindenkit, ki a regényt ismeri; azt pedig, ki nem ismeri, a legtöbb cselekvények motívumai felől keresztül nem tapogat­ható homályban hagyja. Az egyöntetűség helyett, mit az eredeti műben élvezünk, itt nagy szagga­tottságra vagy férczeletre találunk. A cselekm­ény­­telenség, mit regényben költői leírások, jellemző rajzok dúsan pótolhatnak, sőt mik a cselekmé­nyeket gyakran épen magukban is foglalhatják, drámában fárasztó hosszadalmassággá válik. A re­gényköltő szabad képzelet csapongásait, élénk festéseit nem adhatják vissza a drámai párbeszédek,sem a színpadi diszitmény, a gépek s betanult tömbök. Ezek közös tulajdonai minden dramatizált regénynek. Legyen elég megemlítenem „A londoni koldusok“ S Külügy, nov. 30. 1849 Sir­ Excellentiad azon közlönye, mely a porta s az orosz és osztrák kormány közt fönforgó ügyről tu­dósit , megérkezett e hivatalba; s ámbár úgy látszik, hogy mielőtt e közlönyt ön veendi, már el leend in­tézve a függő kérdés, mindazonáltal szükségesnek látom tudatni önnel ő felsége kormányának e tárgyra, s főleg azon intézkedésre vonatkozó véleményét, me­lyet azután czélszerű leend követni a portának. A főelvek, melyeket ő felsége kormányának véle­ménye szerint, a portának jelen körülményei közt követnie kell, ezek : híven teljesíteni szerződési kö­telezettségeit , úgy szinte a jó szomszédság tartozó­czimű színművet, mely nálunk is évek óta nem cse­kély hatással adatik — s mégis mi halvány máso­lata az amaz erődűs, élettől pezsgő alakokkal, a megszólalásig hű képpekkel teljes regénynek, Boz „Nickleby“jének, melynek nyomán készíttetett. Ig­­notos fallit, notis est derisui. Előre volt látható, hogy Szigeti sem fogja kike­rülhetni közös sorsát a hasonló téren forgó írótársa­­inak. Szoros lánczolatot, összefüggő egészet, drámai menetet, hű motivatiokat itt keresni annálfogva nem is jövénk. A készen talált egyes részeket csak lazul kapcsolható egybe. Ha híven visszaadható a költő művének főbb catastrophiait, s megmenthető néhány jellemet, csaknem megtett mindent, mit ily téren tennie lehet. S ezen feladatát Szigeti megfejté be­csületesen. Dús alkalmat nyújta a felhasznált re­gényrészletek által a közönségnek, meggyőződnie — ha ekkorig még nem tette volna — nem arról, (mire jelenleg bizonyosan nem számíthatott) hogy jeles drámát irt, hanem hogy „A falu jegyzője“ csakugyan irodalmunk legbecsesb gyöngyei egyikét képezi, — mit belátni most annyival könnyebb lesz, miután azt nem politikai elfogultság s pártszinezet üvegén szemlélendjük többé, mint hajdanában. Mert mindamellett, hogy e mű későn jőve elfog­lalni helyét népszínműveink sorában, az alakok, miket Eötvös ecsetje teremtett, még most is diadal­masan kivivák magoknak a művészeti felsőbbséget. Mennyi rablót, parasztnőt, szolgabirót, czigányt stb. láttunk eddigelé színpadunkon, s mégis melyik volna ezek között, mely élethűség, lélektani oksze­rűség s igazság tekintetében felülmúlná Eötvös ro­kon alakjait, miket Szigeti sokszor a legapróbb részletekig híven vitt át a színpadra. Művészi képek azok , minőket csak válogatott csarnokokban szem­lélhetünk , s mik, ha egyszer láttuk, úgy benyo­módnak lelkeinkbe, hogy még évek múlva is el­­felejthetlenül maradnak fenn emlékezetünkben. Vége köv.

Next