Pesti Napló, 1851. május (2. évfolyam, 344-369. szám)
1851-05-10 / 352. szám
— A „Wanderer“ következő czikket közöl a státustanácsról , melyet olvasóinkkal annál szívesebben közlünk, minthogy ez intézet jelen viszonyaink közti nagy jelentőségéről, mi is teljesen meg vagyunk győződve. A kérdéses czikk következ: „Bécs , május 7-kén. Midőn a Wiener Zeitung a státustanács szervezetéről császári rendelvényt közlé, s egyúttal néhány kinevezéseket is tartalmazott, kijelentők, miszerint csak annak teljes betöltése, s az irány, melyet e testület vend magának, foghatna jelentősége felett határozni. ,,Így tehát a státustanács első munkálata bennünket is felhr, miszerint szemléletünkben egy lépéssel tovább haladjunk , és tudomást vegyünk ama körvonalakról, melyekben az magát közéletünkben lerajzolja. „Eddigi ülései csak előkészítőknek mondatnak lenni. Homályos híte annak is átszivárgott a közönség közé, miszerint, egy a felsőbb társaskörökbe tartozó tagja a kivételes állapot, s Ausztria alkotmányos életéről aként nyilatkozott volna, mely nyilatkozat, ha valósulna, képes lenne szélesebb körökben is viszhangot idézni elő. Mint pozitív tény áll egyelőre alkotása egy a pénzemberek nevezetesbjei közeli bizottmánynak, kik a státustanácsi ülésekben a pénzügy helyzetérőli nézeteiket előterjesztenék. Dessewffy és Larisch grófokon kívül több bankár is emlittetik, mint: Rotschild, Sina és Schaub. „A státustanács ezzel zavaraink legsürgetőbb pontjához nyúlt, s lassan kint másokra is fog vezettetni. A papírpénz, a megkopott tizes- és hatosok , az értékjegyek különféle czifra nemei mindenki szemei előtt vannak, s a conservativnek, úgymint a szabadelvűnek, a szlávnak, mint a németnek, s egyben minden nemzetiség, minden párt megegyez, t. i. a vágyban a hajdani húszasok után. „Általában kevésbbé van tisztában, hogy a gondolkozó conservativeknél, szabadelvűeknél, s minden nemzetiségnél még egy neme a szeretetnek léteznek, a szabad intézmények a politikai institutiók kivitele, szóval a charte verité iránti szeretet, t. i. már gondoljuk azt akár szigorún az 1849. márt. 4-dikei szabályok , akár pedig ama szabályok módosításai szerint. „Kitől reméljünk ez ügyben gyümölcsöző kezdeményt és sikeres cselekvést ? Hol van az ez ügybeni befolyásos orgánum ? A régi rendek, s gyűléseik elenyésztek , a községi képviseletek eddig hasztalan kérelmezték az országgyűlések egybehívását, a sajtó nyilatkozott, de feleletre alig méltatták. „Hasonlóul fog-e a státustanács fölötti kérdés elhangozni, s a státustanács e kérdést magától elháríthatja-e ? Mindkettőre hajlandók vagyunk tagadólag válaszolni. A státustanácsban már most is oly személyek egyesülnek, kiknek kérdéseit felelet nélkül hagyni nem lehet, s úgy látszik, azok közöl még többen fognak e testületben egyesítetni, s a státustanács maga sem mellőzhetend el egy kérdést, melynek föltevését a szabad sajtó, s a közvélemény várja. Mert a státustanácsnak nincs egyéb támasza, egyéb tárgya, egyéb önálló észrevételi alapja a közvélemény- és szabadsajtónál. ,,A státustanácsnak nincsenek alárendelt hatósáságai , melyek neki engedelmeskednek, nincsenek nyilvános ülései, nincsenek tanácskozásainak közlönyei, nincsen végrehajtó hatalma. — A státustanács vagy árnyék, üres fény, melyet a minisztérium kedve szerint maga után von, szóval régi státustanács újadásban, vagy ő lesz mindaz, mit önmagából, a közvélemény és szabadsajtó közremunkálásával csinálni akar. „A státustanács ama testület, mely eme két elemet leghatályosabban védeni köteles. Csak a szabad sajtóból veheti ki a politikai élet folyamirányát, a közvéleményből pedig a közszükség ismeretét. Szabad sajtó, s oly orgánumok nélkül, melyek hasonlókig az országgyűlésekhez a nemzet kivonatait kimondják, — sőt Ausztriának egyetemes képviselete nélkül nincs neki jelentősége, jövője és alapja. „Akár az alkotmányozás, akár a rendek útját kövessük is, mindegy — csak végre azon egyetlen czélhoz : a szabad, s korszerű intézményekhez vezessen. „Tudjuk mi azt igen jól, hogy a sajtónak a státustanács próbált embereivel úgy kell beszélnie, mint tapasztalt státusférfiakkal szokás. Szélmalomharczok őket adéa érdeklendik, foszlányos népszerűség után nem kapkodnak, de mi sem mozgunk ő irányukban e színpadi téren. „De a haza nagy szorongatásokban sintődik. Még a pénzügyi szorongatások nem legnagyobbika. A közvélemény, s a sajtó azt kiáltják a státustanácsnak működése kezdeténél: Az Ausztriának jóltevője, ki szabad politikai intézményeinek épületét legrövidebb időközben bevégzi.“ A Törökbirodalomba menekült Magyarokra VONATKOZÓ LEVELEZÉS. *) Mely ő felsége parancsára a parliament elébe terjesztetett. Febr. 28. 1851 Folytatás. LXXVII. Viscount Palmerston, az admiralilás lord commissionariusainak. Kíilügy , nov. 24. 1849. My Lordok ! Van szerencsém értesíteni lordságtokat, hogy sz. pétervári és bécsi tudósítások következtében , ő felsége kormánya bizalmasan reméli, hogy a porta s orosz és osztrák kormány közti viszály a lengyel és magyar menekültek kiadatása miatt, békésen, s az illető kormányok elégülésére fog elintéztetni. E tárgyra vonatkozólag tudatom lordságfokkal ő felsége akaratát, miszerint sir William Parker oda utasítandó, hogy mihelyt sir Stratford Canning, nem látandja többé szükségesnek a hajóhad közellétét a Dardanellákhoz, figyelemmel a fönforgó ügyre, azonnal hagyja el jelen állomását, s lordságiok további utasításaira készen legyen. Ő felsége kormánya értesítve van, hogy a franczia hajóhad admirálisának hasonló utasítások küldetnek, s hogy maradása vagy távozása a levantei vizekben, a konstantinápolyi franczia követ rendeleteitől függend. Hogy az admirálisok utasításai és működéseik öszhangzók legyenek, tudatnom kell lordságtokkal, hogy sir William Parker utasításait ma délután hivatalunkba adják, hogy azokat ő felsége párisi követének küldhessük, kihez hasonlóka franczia kormánynyal közlendő utasitások intézteinek. Vagyok, stb. PALMERSTON. LXXVIII. Viscount Palmerston, marquis Normanbynek. Külügy , nov. 24. 1849. My Lord! Vettem excellentiád azon közlönyét, melyben a franczia kormány azon óhajtását tudatja, hogy a konstantinápolyi franczia és brit képviselők fölhatalmaztassanak tudatni illető hajóhadaik admiráljaival a távozást, a középtenger felső végéről, mihelyt a porta és császári udvarok közti viszonyok, véleményük szerint nem igénylendik többé a hajóhadak közellétét a Dardanellákhoz. *) Lásd P. N. 350-ik számát. Ide zárom excellentiádnak, másolatát azon ut.'.vitásnak , melyet sir Stratford Canninghez intéztem, közölje ön a franczia kormánynyal. Excellentiád rendelkezésére bizom ezennel Webster futárt, küldje ön Konstantinápolyim azon gőzösön, mely a franczia kormány utasitásait viendi Aupick tábornoknak; vagy ha az említett gőzös már elhagyta volna Toulont,utazzék szárazon Konstantinápolyba. Vagyok, st. PALMERSTON. LXXIX. Sir Stratford Canning, viscount Palmerstonnak. (Megérkezett nov. 25. Therapia, nov. 7. 1849. My Lord! Az ide mellékelt közlöny másolatából, melyet folyó hó 4. intéztem sir W. Parkerhöz, látni fogja lordságod, mennyire elfogadható, a legújabb sz. pétervári és bécsi tudósítások után véleményem, ő felsége hajóhadának jelen állására nézve. Kívánatos, hogy sir W. Parker az általam is ajánlott utasításokhoz tartsa magát, természetesen, öszhangzólag azultán és fő miniszterei érzelmeivel, de a jelen időjárás s az állomás kétessége , akadályul szolgáland. Ezenfölül, a kérdéses ügy végelrendezése előtt , a hajóhad mozgalmaiban lehetlen véghatározatú intézkedéseket tenni. Vagyok, stb. STRATFORD CANNING. Csatolvány a LXXIX-ik számhoz. Sir Stratford Canning, vice-admiral sir William Parkernek. Therapia, nov. 4. 1849. Tegnap és tegnapelőtt, hiteles tudósításokat nyertem, melyek szerint az orosz és osztrák udvar, felhagyott azon követelésével, melyben a magyarországi menekülteknek, kik a török birodalomban kerestek pártolást, kiadatását sürgeté. Ez újabb határozatok kibékítő hangulatát azon tudósítás is igazolja, melyet Nesselrode gróf, Lord Palmerstonnak küldött, s melyben tiltakozik oly intézkedések ellen, melyek a tartományt zavarhatnák, s egyszersmind jelenti, hogy a kérdés rendes útjára vezettetett vissza. Ennek megjelenése az Archipelagusban, erkölcsileg biztosítva van , s ha merülne is fel némi hátráltatás vagy zavar, ez nem leend olyan, hogy a békés viszonyokat Törökország s a császári udvarok között újra megszakaszsza. Tekintvén azt, hogy a diplomatikai közlekedés a porta és császári képviselők közt még mindig függőben van, felelőség nélkül nem ajánlhatom önnek, a Dardanellák szomszédságának végképeni elhagyását. Tisztelvén önnek saját ítéletét, óhajtnám ajánlani, hogy jelen állomását hagyja el, hacsak a porta maradásra nem kérné, s foglalna el valamely szomszéd állomáson oly helyet, honnét, ha szükségeltetnék, nem lenne nehéz haladék nélkül visszatérni. Vagyok , stb. STRATFORD CANNING. LXXX. Sir Stratford Canning, viscount Palmerstonnak. (Megérkezett nov. 25. Therapia, nov. 7. 1849. Tegnap Ali basával, saját kivonatára találkozásom volt, s tudata velem, hogy az orosz és osztrák követek elkülönözve közölték vele illető udvaraik határozatait a menekültek kérdését illetőleg, de híven a diplomatikai felfüggesztési viszonyokhoz, iparkodtak közléseiket egyéni szempontból adni, s minden hivatalos szint mellőzni. A közlés tökéletesen megegyez azzal, melyet Fuad Effendi és M. Musurus adott. Az internunicus a belezendők névjegyzékét mutatá fel, melyen 30—40 egyén közt Dembinszky tábornok és Zamoyski gróf is előfordul, kiknek kiadatását eredetileg Oroszország követeli. M. de Titoff névjegyzékén 18 egyén van közülök 12 a magyar menekültek közt tartózkodik, hat, franczia és egyéb hatalmasságok pártolására hivatkozott. Úgy látszik, e közlekedéseknek fő czélja nem egyéb volt, mint személyes udvariasság, s kiegyenlítése az útnak, mielőtt az új fölterjesztések végkép elfogadhhatnának, mit annál is inkább, mert a barátságos közlekedést, némileg hivatalos alakú jegyzék is követte. A közlés, jegyző meg Ali basa, nem úgy történt, hogy minden módosítást kizárna; sőt, M. di Titoffali találkozásom óta magam is remélem, hogy okszerű és jól védelmezett ellenvetések a porta részéről, nem fognának az orosz kormánynál barátság taján ellenszegülésre találni. Vagyok, stb. STRATFORD CANNING. LXXXI. Viscount Ponsonby, viscount Palmerstonnak. (Megérkezett, nov. 22.) Decs , nov. 21. 1849. My Lord ! Mióta tegnap szerencsém volt lordságodnak írni alkalmam lön, megismerhetni a Konstantinápoly orosz miniszter (M. Titoff) követelését, s azt tapasztalául , hogy az ügy immár csak orosz kérdés, s nem látom okát, miért avatkoznék a kérdésbe az osztrák kormány. A porta és Ausztria közt fönforgó kérdés véleményem szerint befejeztetett akkor, midőn Schwarzenberg herczeg és M. Musurus közt hivatalos jegyzékek váltattak. Lordságod előtt is ismeretes, hogy azon állomás melyet ő felsége flottája foglalt, alantabb van, mint a szoros értelemben vett Dardanellák, s egyike azon helyeknek , melyeken részidőben menedéket keresnek a hajók. Vagyok, stb. PONSONBY. LXXXII. Viscount Palmerston, sir Stratford Canningnek. Kíilügy, nov. 30. 1849 Tudatnom kell excellentiáddal, miszerint kétségkívül erős okok harczolnak a mellett, hogy a Dardanellák kiverőségei közt állomásozni, ellenkezik az 1841-i júliusi szerződés első pontjával; ámbár a szerződés egyszerűen érzeményezve, tán más utat is engedne. A dardanellai szoros, geographiai szempontból, azon szűk nyilas, mely a középtengert öszszeköti a Marmora tengerrel, s nehéz volna ennek bizonyos pontjairól azt állítani, hogy nem értetődnek a szerződésben kikötött dardanellai „tengerszoros“ alatt (Detroit of the Dardanelles.) Azt, mi szerződéseken alapszik , ha lehető , mindig legbiztosabb oldalról kell venni, nem pedig oly szempontból, mely vitatkozás tárgya lehetne. Vagyok , stb. PALMERSTON. LXXXIII. Viscount Palmerston, sir Stratford Canningnek. MÉG EGY KÉT SZÓ „VIOLÁ ‘-ról. (Népszínmű, b. Eötvös „Falu jegyzője“ után irta Szigeti. Fiat justitia . . A nemzeti színpad legfiatalabb népszínművét, Violát már három ízben adók egy két hét alatt növekedő közönség növekedett részvéte közben. A tünemény ritka, s valóban tűnődésre fölhívó. A körülmények egy megtestesült nagy mutatóújjá váltak, mely ezen színmű és alkotói felé fordul. Csupán ezen mutatóújj parancsjelének hódolok, midőn, daczára az e lapokban elmondott véleménynek, újra szőnyegre hozom e tárgyat. Nem volnék magyar ember, ha legalább is az Okonpor tavának partjain nem kezdeném, sőt Buda gyarmatában nem végezném beszédemet. Kelet és nyugat, barbárság és polgárisultság , kerek és magas tetejű kalap , szóval: két szék közti híres helyzetünk okozza , hogy ítészetünk, egyebeken kívül, a tudomány és művészet terén is ingadozóvá, egyoldalúvá válik gyakran, s vagy megvesztegettetik, vagy egészen elnémul. Mihelyt egy új népszínművet hirdet a nemzeti szinlap , azonnal találkozhatni ily kinyomtatott, s ki nem nyomtatott fölkiáltásokkal, mint: „Ismét népszínmű! Ismét zsiványok, rablók, haramiák. Ismét fejszék, vasvillák, puskaropogások , üldözések, elfogatások, vasraveretések , és akasztófávali kaczérkodások. Ismét alispán, szolgabiró, eskütt.— ismét prókátor, zsidó és czigány, pandúrok és hajdúk, s szűnni nem akaró szomjúságok. Ismét szűrök, gubák, piros csizmák , pengő sarkantyúk, kurta szoknyák s pőre gatyák és újra meg újra keserédes nóták, szilaj tánczok, kurjantások s kölcsönös czifra megemlegetések !“ — Ily s ehhez hasonló kifakadásoknak nem ritkán vagyunk tanúi. S tagadni nem lehet, hogy bizony ezen ingredientiák kisebb nagyobb mértékben, s mind meg vannak népszínműveinkben. Vájjon van-e, s vagy törvény és igazság szerint kellene-e lenni bennnek ezeken kívül még egyébnek is, nem föladatom most vizsgálni. Azt szentül hiszem, hogy népszínművészetünk alakulása nemzeti drámánk fejlődésére nézve igen, nagy fontosságú s kitűnő figyelmet érdemel , különösen, miután máris sükerült ezen művek iránt a közönség osztatlan részvétét kinyerni. Ezeket mellőzve „csupán azt kérdem: vajjon szokás-e a nyugati civilizált irodalomnak színpadunkon egymást érő drámáinak adatárakor is az illető fölkiáltásokra fakadni ? észrevesszük-e ott is a mindig megújuló , stereotíp jelenségeket ? szoktuk-e mondani , hogy : ,1.Ismét frakk, fénymáz, parfüm, glacée. Ismét társadalmi nyomorúságok, ismét álerények valutásai; ismét cselszövő hősök, ledér ártatlanságok , s pöffeszkedő bátorságok. Ismét úri szolgák s szolgai urak; ismét a természetes erdőben üvegházi bágyadt növények — és újra meg újra szőnyeg, parquette, rémségek, blassztság, tompultság, kiéltség stb.“ — Történnek-e ilyyes kifulladások? Vagy idegenek iránt engedékenyebbek és csak magunk iránt vagyunk követelőbbek ? Érintetten hagyom e kérdéseket. Annyi igaz, hogy Szigetinek b. Eötvös József regénye után irt népszínműve adatásakor ünnepiebb érzelmekkel léptem át a színház csarnokát, mint máskor, de egyszersmind nem kis aggodalommal. — Előre is örültem azon nemzeti, örök typusu alakoknak, miket Eötvös költői lelke teremtett egykori közéletünknek még mindnyájunk friss emlékezetében élő jeleneteiből, melyeket azóta jeles fordításokban a német és angol irodalomba is átültetének. Úgy hivem, hogy azon művészileg összeállított szilárd éretformákat, miket az európai műitészet közméltánylattal fogadott, s miknek utánzásában azóta itt is, ott is annyi kéz fáradozott sükeretlenül, még avatatlan kéz sem torzíthatja többé élvezhetetlenekké, annál kevésbbé az, ki e téren többé nem újoncz. Azonban aggódva néztem a regény feldolgozásának elébe egy másik szempontnál fogva. A „Falu jegyzője“ irányregény volt. Iránya az akkori idők küzdelmeiből természetszerűen fejlett ki, s kiáltó színekkel vonul végig minden soron. A sűrű visszaélések, lelkiismeretlenség s könnyelműség, mely akkor a megyei igazgatás régi rendszerénél fogva mindenfelé elterjedt, szomorító jelenségek valának. Ezeknek kimutatása s egy czélnak megfelelőbb rendszer iránti vágy ébresztése volt a feladat, mit a költő kitüze magának. Ilt mondanám is, hogy meg vagyok győződve mind a czél, mind az eszköz helyességéről, olyasmit mondanék, mi semmit sem nyomna a latban, s minek vitatása nem ide tartoznék. Az kézzel fogható, hogy az idők megváltoztak, s hogy e változások meghaladák minden párt emberének várakozását e hazában. Sok van, minek kimondása, amint kötelesség volt hajdanában , úgy valódi bűn volna most. Eötvös regényének iránya most csak históriai becscsel bir, s legalább is a legnagyobb anachronismus vádját vonná magára, ki azt a jelen perczekben újra élénkbe, újra színre állítaná. Szigeti tapintattal kerülé ki a scyllát s érintetlen hagyván drámájában a regény politikai vonatkozásait, szorosan annak egyik fényes epizódjához, Viola tragikus történetének előadásához ragaszkodott. Ez egyik érdeme. A színmű tartalmának elmondásától fölment a regény közkézen forgása. Általában véve hálátlan dolog , regényből drámát írni, ha az ember drámaírói érdemekre akar igényt tartani. Minden efféle átdolgozás csendes boszankodással tölt el mindenkit, ki a regényt ismeri; azt pedig, ki nem ismeri, a legtöbb cselekvények motívumai felől keresztül nem tapogatható homályban hagyja. Az egyöntetűség helyett, mit az eredeti műben élvezünk, itt nagy szaggatottságra vagy férczeletre találunk. A cselekménytelenség, mit regényben költői leírások, jellemző rajzok dúsan pótolhatnak, sőt mik a cselekményeket gyakran épen magukban is foglalhatják, drámában fárasztó hosszadalmassággá válik. A regényköltő szabad képzelet csapongásait, élénk festéseit nem adhatják vissza a drámai párbeszédek,sem a színpadi diszitmény, a gépek s betanult tömbök. Ezek közös tulajdonai minden dramatizált regénynek. Legyen elég megemlítenem „A londoni koldusok“ S Külügy, nov. 30. 1849 Sir Excellentiad azon közlönye, mely a porta s az orosz és osztrák kormány közt fönforgó ügyről tudósit , megérkezett e hivatalba; s ámbár úgy látszik, hogy mielőtt e közlönyt ön veendi, már el leend intézve a függő kérdés, mindazonáltal szükségesnek látom tudatni önnel ő felsége kormányának e tárgyra, s főleg azon intézkedésre vonatkozó véleményét, melyet azután czélszerű leend követni a portának. A főelvek, melyeket ő felsége kormányának véleménye szerint, a portának jelen körülményei közt követnie kell, ezek : híven teljesíteni szerződési kötelezettségeit , úgy szinte a jó szomszédság tartozóczimű színművet, mely nálunk is évek óta nem csekély hatással adatik — s mégis mi halvány másolata az amaz erődűs, élettől pezsgő alakokkal, a megszólalásig hű képpekkel teljes regénynek, Boz „Nickleby“jének, melynek nyomán készíttetett. Ignotos fallit, notis est derisui. Előre volt látható, hogy Szigeti sem fogja kikerülhetni közös sorsát a hasonló téren forgó írótársainak. Szoros lánczolatot, összefüggő egészet, drámai menetet, hű motivatiokat itt keresni annálfogva nem is jövénk. A készen talált egyes részeket csak lazul kapcsolható egybe. Ha híven visszaadható a költő művének főbb catastrophiait, s megmenthető néhány jellemet, csaknem megtett mindent, mit ily téren tennie lehet. S ezen feladatát Szigeti megfejté becsületesen. Dús alkalmat nyújta a felhasznált regényrészletek által a közönségnek, meggyőződnie — ha ekkorig még nem tette volna — nem arról, (mire jelenleg bizonyosan nem számíthatott) hogy jeles drámát irt, hanem hogy „A falu jegyzője“ csakugyan irodalmunk legbecsesb gyöngyei egyikét képezi, — mit belátni most annyival könnyebb lesz, miután azt nem politikai elfogultság s pártszinezet üvegén szemlélendjük többé, mint hajdanában. Mert mindamellett, hogy e mű későn jőve elfoglalni helyét népszínműveink sorában, az alakok, miket Eötvös ecsetje teremtett, még most is diadalmasan kivivák magoknak a művészeti felsőbbséget. Mennyi rablót, parasztnőt, szolgabirót, czigányt stb. láttunk eddigelé színpadunkon, s mégis melyik volna ezek között, mely élethűség, lélektani okszerűség s igazság tekintetében felülmúlná Eötvös rokon alakjait, miket Szigeti sokszor a legapróbb részletekig híven vitt át a színpadra. Művészi képek azok , minőket csak válogatott csarnokokban szemlélhetünk , s mik, ha egyszer láttuk, úgy benyomódnak lelkeinkbe, hogy még évek múlva is elfelejthetlenül maradnak fenn emlékezetünkben. Vége köv.