Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)

1853-03-01 / 892. szám

1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidéken: Pesten, é­vnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 „ — ,, „ A havi előfizetés , mint a szám­onkinti e­l­a­d­á­s is megszűnt. Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ * Félévre . 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 ,, ,, A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza Lak­ért ház 8. 892 Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Kedd, márt.. 1-jén. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy-1 hasábos petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegül, előre le­fizetendő a Magánviták négy­­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen­évnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Telegraf! tudósítások: Bécs, február 26. — Délu. 4 órakor, a cs. k. Ap. Felsége ma délelőtt óta lényeges könnyebbülést érez, miután a tegnap s az éjjel nyugtalanított jelensé­gek többé nem újultak meg. Bécs, február 27. — Regg. 1 órakor, ü cs. k. Apóst. Felségének, már teg­nap délután tudomásul adott lényeges könnyebbülése egész estvén át tartott s szelíd és tartós alvást idézett elő. Bécs, febr. 27. reggeli 7 órakor. — Ö cs. kir. Ap. Felsége félbenszakadás nélkül reggeli 4 óráig aludt, mire ismét elszundikált és felébredése óta erősödve érzi magát. A főbeni hőkifejlés növekedése többé nem tapasztaltatott, csupán csak egyes, azonban gyorsan eltűnő szúró fáj­dalmak érzése állott be. A lényeges köny­­nyebbülés már 26 óra hosszáig eltartván, az orvosi jelentések ezentúl naponként csak kétszer adatandnak ki. Bécs, febr. 27. 7 ór. estve. 0 cs. k. Ap. Felsége betegségének további ked­vező folyama, mi változás által sem há­­borgattatott. Bécs, febr. 28. reg. 7 ór. 0 cs. k. Ap. Fels­égének igen nyugodt és fel­­ü­ditó álma volt, és a javulás örvendetes haladásokat tesz. Pest, febr. 28. – III. Az erkölcsi és szellemi emelkedettség és boldogság az anyagi jólléttel elválaszthatlan kapcsolatban áll, é­s az anyagi jóllétet nem csupán a földbirtok képezi, hanem mindenek fe­lett a pénz és tőkék által gyümölcsözővé tett értelem és sikeres munka. A természet legáldottabb földe is szegénység­ben hagyja az országot és társadalmat, ha te­temes tőkék termékenynyé nem teszik a termé­szet áldását. Közel vannak az ezt bizonyító példák. A Bácska bizonyosan a legjobb földek­hez számítandó. Éltek ott azelőtt is elég ké­nyelemben emberek, de mi nagy változást szó­lított elő a Ferencz csatorna! Nem nehéz annak is tudomást szerezni arról, ki ott nem lakik, vagy az ottani múltat, mely 40—50 évvel ez­előtt volt, nem ismeri. Kérdezzen embereket, kik gyermek­korukban ismerték az ottani álla­potokat, s ezeket a mostaniakhoz a csatorna mentében hasonlíthatják. Kis kunyhókból csi­­nos nagy házak lettek; szűk és sötét szobákból fényesen bútorozott, zongorával diszlő mond­hatni termek alakultak „paraszt házak“-nál; s a­mint a külső kényelem és csinosság növeke­dett, úgy terjed ez a szellemi miveltség, a rend szeretete, szóval az emberségesség is, az ipar­kodás pedig még nagyobb arányban izog. Mi okozta ott a hirtelen változást ? A csatorna! — S mi ásta meg a csatornát? A tőke! — S miért nincs húsz, és több helyen csatorna, hol hasonló tünemények mutatkoznának, a­helyett, hogy a földhöz, vagyis sárhoz ragadva sínylik az ember minden természeti gazdagsága mellett is? Mert nem volt tőke, és most sincs tőke ahhoz. Úgy emlékezünk, a Gazdasági lapok­ban szakértőleg mutatták meg, hogy a földnek kellő megmiveltetésére holdankint 41 forint szükséges álló és forgó tőkéül, azal tudniillik, mely a gazdasági épületekben, marhában, nap­számban stb. fekszik vagy forog. Ennél fogva a majorsági birtok, tevén az nyolcz millió hol­dat, kellő felszerelésére háromszáz­huszonnyolcz millió plt. tőkeérték kivántatnék meg, minek mostan alig fele van beruházva; tehát még 164 millió for. ez.p. kellene. Gondoljuk meg, ha kellő tőke volna a gaz­daságokba ruházva, mennyi ember találna ke­resetet, folytonos mérsékelt keresetet, ki most éhezik és romlik, s kit az aratáskori szerfelett magas napszám, mely a birtokosnak igen ter­hes, nem tarthat ki egész esztendőn keresztül! De gondoljuk meg az ellenkezőt is, azt, ha egy forradalom e csekély tőkét újabban ismét meg­apasztaná, hová lennénk mindnyájan! Vannak birtokok , százezer forintot érők , Erdélyország­­ban, melyek megfosztvák minden beköltött tő­kétől, nem jövedelmezhetnek, s melyekre 10.000 forintot sem kapni kölcsön — a legközelebb múltnak emlékezete miatt. Oda jutnánk mind­nyájan , miszerint annak sem volna semmije, kit birtokosnak mondanánk , hogy aztán mije le­hetne olyannak, ki nem földbirtokos, azt köny­­nyű kiszámítani. Anglia szerencsés volt az elmúlt 60—70 év alatt minden forradalom nélkül maradhatni. Tudjuk mennyire szaporodtak ott a tőkék; azt is tudjuk, mi nagy hatalomra vergődtek az ango­lok a tőkék által! Francziaország azért maradt el Anglia mögött, mert forradalmak dúlták. — A­mi nagyban áll, nem kevesbbé áll, kicsiny­ben is. Mi magyarok is nemcsak megmaradni, hanem virágozni is akarunk; erre nemcsak jo­gunk van, ha arra egyszersmind eleink és utó­daink iránti egyenlő szent tartozás is kötelez bennünket. Várjon azt hiszitek-e, hogy megmaradunk, vagy épen virágozni fogunk, ha nem tanulunk, nem dolgozunk , s e kettőnek segélyével pénzt, vagyont, és tőkéket nem teremtünk? Azt hiszi­tek-e , hogy tőkéket teremthetünk, ha oly bizo­­dalom nem honol közöttünk, melyet a civilisa­­tio fájának ismertünk meg? S kifejlődhetik-e megnyugtató s erőt gyarapító bizodalom, ha na­ponta a forradalom rémeivel küzködünk ? Ha elkoldusodunk, mint napszámosok mive­­lendjük azon földeket, melyeknek gazdái lehet­tünk vala; s elkoldusodván, s múltúnkat feled­ni nem bírván, még csak jó napszámosok sem leszünk, és fürgébbek által ki fogunk szorittatni! A forradalom nem használ sehol, de árt vég­­hetetlen sokat mindenütt, s halált szerzett nem egy nemzetnek már! Becs, febr. 25 (3) A tegnap és tegnapelőtt estre megjelent bul­letinek kissé megzavarták azon nyugalmat, melylyel az itteni népesség Ő Felsége betegségének folyását követte. Értelmes­ orvosok azonban oda nyilatkoz­tak , hogy ilyféle seblázaknál az ötödik nap rende­sen kevésbé kedvező szokott lenni, mint a betegség első napjai, a­nélkül, hogy azért komolyabb követ­kezményektől tartani kellene. E nézet csakugyan megvalósult; a mai bulletin még nem jelent meg ugyan, s csak a bécsi újság esti lapjában fog kiadatni, ha­nem tekintélyes férfiaktól, kik személyesen tudakozód­tak a várban . Felsége hogyléte iránt, azt hallom, hogy e bulletin, mely ma reggeli 7 órakor íratott, elég­gé megnyugtató, s lényeges tartalma az, hogy Ő Fel­sége ez éjjel jól aludt s fölébredtekor tetemes köny­­nyebbülést érzett. Kossuth több angol lapban saját neve alatt ismét­li azt, mit Mayne Roid által a Timesnek megüzent, hogy t. i. az utolsó proclamatiót nem ő írta. „Akkor legalább korrigálta“, jegyzi meg e tekintetben egy külföldi német lap, „mert az irmodor mindenesetre az övé.“ Ama protestatiot szintén egy proclamatiióval fejezi be az agitator, melyben épen azt bebizony­tja, a­minek óvása által ellent mondani szándékozik . — Anglia ellen mindenesetre komoly lépések fognak lé­tezni, még pedig mint halljuk, több nagytekintélyű állam részéről egyetemben. Jellemző azon tény is , hogy — midőn a febr. 48-ki merény után az idegen hatalmak követei a császári várban tisztelgésre meg­jelentek — egy ember, ki lent az udvaron állott s ruházata szerint ítélve, közönséges munkás lehetett, a körülállókhoz igy szólt: „Csak az az angol követ lőne már, ezt le kell pisszegni? Nagy nehezen le­hetett meggyőzni e jó embert arról, hogy az ily „le­­pisszegés“ illetlenség volna, s hogy a követet kor­mánya gyengeségéért felelőssé tenni nem lehet. A nép legalsóbb rétegeiben is mintegy ösztönszerűleg el van terjedve azon homályos érzelem, miszerint a legújabb csapások nagy része a csatornán túl vette eredetét. — Az itteni börze mindezen események daczára igen jól tartja magát, pedig sok bajt okozhatott volna, ha fontos helyzetét kevésbé helyes tapintattal fogja fel. — Ezen szilárd magatartás a külföldi piaczokra is nagyon bátorítólag hatott és az ausztriai állampa­pirosok alig érezték ama hallatlan esemény követ­kezményeit. Bécs, febr. 27. (4) Fölösleges megemlítenem, hogy tegnap óta Libényi János kivégeztetése képezi a napi beszéd tárgyát. A per csakugyan gyorsan be jön fejezve, miként ezt korábbi levelemben is jelentettem. A per gyorsíttatásának egyik okául azt is említik, hogy a bűnös minden ételt, italt visszautasított, s azt erővel sem lehetett rákényszeríteni; úgy látszik, önkénytes éhhalál által ki akarta kerülni az annyira érdemlett büntetést. Utóbbi napokban máris nagy lankadtság volt észrevehető egész testén; képe tegnap reggel, midőn ki­vitték, halálsápadt vala, ámbár némi nyu­galommal tekintett a szekere körül tóduló tömegre. Az őt kisérő lelkész magyar — némelyek szerint — prépost volt, kin csak nem szintoly nagy felindulás látszott, mint magán a foglyon. Mindazáltal az egész után magyar nyelven és fenhangon vigasztalta a bű­nöst , ki még a bitófa alatt is buzgón imádkozott. A török ügy, miként a mai lapok távirati sürgő­s­nye hirdeti, ki van egyenlítve; magán közlések ar­ról is szólnak , hogy a montenegróiak teljesen meg­adták magukat. Ezen váratlan fordulatot azon kö­rülménynek tulajdonítják, hogy Konstantinápolyba a bécsi török követség sürgönye érkezett, mely, mint látszik, sokkal óvatosb tartásra indította a Portát. A franczia és angol követ úgyis igen kétszínű sze­repet viselt ez ügyben, s a szultánnak csak azt ta­nácsolta „hogy okosan és mérsékelten, de szilárdul szóljon és cselekedjék.“ — E tanács olyan, mint a magyar paraszt bundája, nyáron hűsít, télen melegít, D’ ALFI KORNÉLIA MARCUISNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. (Folytatás. *) VI. Beállt az éj, a hold tisztán kelve a Veyrier hegy teteje mögött, fénybarázdákat világoltatott fel a tó sötét víztükrén, melyből a csillagok aranycsillámok­ként szikráztak vissza ; az annecyi templom órája a távolban éjfélt ütött, s az idegen, ki még mindig az ablakrámán ült, gondolataiba merülten maradt; de a toronyóra búskomoly, s hosszasan hangzó kon­­gásaira felrezzenve, sóhajtott, felállott, s a különben sötét szobába az ablakokon át besütő hold világánál batyuját a falhoz támasztván lefeküdt a padlózatra, mint a katona szabad ég alatti tanyáján, fejét úti táskájára hajtotta, s szemeit álom reményében be­hunyván, elfojtott hangon susogá : „— Oh! fiam . . . Julián! szegény gyermekem !“ Három hónap folyt le, mióta az utazó először tölté az éjt Rousseau házában, mely azóta, bármily ros­katag vala, szokott hajlékává lön. Szavojában a szokások még őseredetileg egysze­rűek : a szomszéd falu lakói nem sokat törődtek az idegen különös életével; egyébiránt ez maga mindent rendbe hozott. Megérkezése után másnap megjelent a falubíró előtt, előmutatta rendben levő útlevelét, aztán megtudakolván az elhagyott ház tulajdonosának nevét, irt hozzá, s az emberiség nevében felkérte. *) Lásd P. N. 891-dik sz. engedné meg, hogy ezen üresen álló romokban lak­hassák ; a tulajdonos ezt készséggel meg is engedte. Az idegen, kit Robertnek nevezendünk, megbízott egy chavoirei párt, hogy készitsen neki a vidék szo­kása szerint száraz kukoricza-levélből derekaljat, s vásároljon számára Annecyben egy gyapjú­takarót; ugyanazon paraszt vitt neki minden héten egy egy nagy kenyeret kétszeres lisztből, melynek azon jó tulajdonsága van, hogy utolsó morzsáig ehető­ lágy marad. A völgy kispatakja a magányos lakónak tiszta vizet szolgáltatott, melylyel mindennap meg­­tölté palaczkját; kevés fejérnemüjét maga mosta igen egyszerű módon; egypár nagyobb kővel megnyom­tatva belefektető a patakba, s a fejérnemü a patak sebes folyama által ily módon kimosódott; akkor a sövényre terítette, s a napon megszáradt. A chavoirei s veyrieri lakosok eleinte bajlódtak kissé vele, de csakhamar elfelejtették; egyébiránt ritkán látták, hajnalban elhagyta lakását, hogy a he­gyeken barangoljon szerte, s csak napnyugta után ment haza hálni; néha oly meredekeken látták mász­kálni, hogy a legrettenthetlenebb madárfészekdúlók is alig merték szemeikkel kisérni. Ha a favágók tör­ténetesen találkoztak vele az erdőben, szívesen üdvö­zölte őket, vagy segített, hogy felrakják nehéz ter­hüket , egyébiránt ilyen találkozásai ritkán voltak, mert az idegen leginkább a meredek, mélységekkel környezett tetőket látszott kedvelni, mely vad magá­nyokat emberi láb soha nem taposta. VII. Egy napon, alkonyat idején Robert hazament,Rous­seau háza felé; épen egy mély hegytorkolat szélén lépdelt, milyen sok szeldelt át a Veyrier hegyet, a mint a felsőbb sziklákon túl egy fiatal leányt látott alászállani, ki fején nagy csomó zöld füvet vitt, mit mindkét kezével tartott; virágzó arcza még kelleme­sebbnek tűnt fel, a mint igy körülre csüngtek a hosz­­szu fűszálak , melyeknek mezei virágai szőke haja közé vegyültek , vagy nyakát s vállát legyezgették. Épen egy patakon lépett át; meztt­en lábai még vi­zesek voltak s a megnedvesült márvány fejérségét tüntették ki; rövid szoknyája szürkés violaszinü barna vászonból volt, hasonló szövetből a testéhez simuló derék, mely meglehetősen elnyűtt s a serdülő kebel­től kitágult volt; ezen ujjnélküli öltönyéből kilát­szottak inge ujjai, a fiatal leány napbarnitotta ke­­rekded karjait félig fedetlenül hagyva. A hajlékony testű , fürge s izmos leány , fején a súlyos teher da­czára, szilárd s könnyű léptekkel szállott alá a szik­lákon. Egy kecske s két gidája követte a szép gyerme­ket. Ő beletévedt egy szűk, nehéz járatú, meredek , hengergő kavicsokkal borított ösvénybe,melyeket a viz folyama hordott oda össze, a­mint zápor idején ezen árkot ásta, melyen egy mély hegytorkolatba folyt el, honnan két száz lábnyi magas vízesésben hullott alá. Ezen csaknem függőleges állású meredek lejtő csak néhány lépésnyire volt az ároktól, melyben a leány lépdelt­ ki a helyett, hogy tovább is ezen irtóztató meredek lejtőn szállana alá s menne a mélységnek, tartóztatta lépteit, hogy jobbra azon keresztben fekvő ösvénybe térjen, hol Robert állott. Egyszerre a gidák pajzánál kezdettek ugrálni a leány megett s elibe akarván vágni, keményen meg­lökték s lábai közé botlottak; a leány elvesztette a sulyegyent, a kavicsok tova hengeregtek lábai alatt; a mint egyet férelépett, nem birt megállani s előre ro­hant ; eleresztette kalangyáját, mely a mélységbe lát­szott aláhullani, mely felé maga is ragadtatott, nem birva megállani a csaknem függőleges lejtőn. Robert, a szegény gyermeket elveszettnek hívén, ijedten kiáltott fel, s kirohant az ösvényből, hol ál­lott , s a szikla egyenetlenségeihez kapaszkodva, út­jában térdre keresztülvetette magát, remélve, hogy így az ellenállhatlan roham által ragadott leány bu­kását talán megakadályozhatja. S ez sikerült is neki; közbevetett teste hirtelen feltartóztatta a leányt, ki tántorgott egy kissé, de aztán az árok széléni bokrok ágaiba kapaszkodva kimászott s a keresztben jövő ösvényre ért ki. Itt lelkendezve megállván, rendbe­szedte fésűje alól szétoldódott szőke hajfonatait, me­lyekben még néhány mezei virág maradt tűzve, s ke­délyes hangon mondá Robertnek: — Köszönöm, köszönöm szépen! Jó, hogy kalan­gyámat a szikla aljánál ismét megtalálom. — Azután a nélkül, hogy a felindulástól gyengén piruló szabá­lyos és szende arcza legkisebb ijedelmet árult volna el a halál miatt, melyhez oly közel látá magát, hozzá­­téve: Ön ugy­e, Rousseau házában lakik ? — Ott, gyermekem. — Engem Fanchettenek hívnak és Charoire kör­nyékéből való vagyok; még egyszer , köszönöm szé­pen ! Megyek, megkeresem kalangyámat! Fanchette oda hivá kecskéjét és gidáit, melyeknek pajzánsága szinte halálba dönté, s melyek akkor bé­­kességesen harapdostak egy egy fiatal hajtást, és azo­kat megsimogatva, barátságos pirongatás hangján mondá nekik: — Oh! ti kis bohók, oh ! ti kis bohók ! Aztán maga előtt hajtván azokat, fürge s biztos léptekkel haladott lefelé a sok kanyarulata ösvényen. Robert még több ízben látta Fanchette kedves szőke fejét feltünedezni a zöldelő csalit közt, s hallotta, a­mint távolságban mindinkább elhaló hangon ismé­telve mondja gidáinak: — Oh ! ti kis bohók, oh! ti kis bohók!

Next