Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)
1853-03-23 / 911. szám
1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidéken: Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 ,, — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten: Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 „ ,, A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,nyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza Lakért ház 8. 911 Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Szerda, márt. 23-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasábos petit sora 4 p. árjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdí előre lefizetendő a Magánviták négyhasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Előfizetési fölhívás .PESTI NAPLÓ második negyedévi (april—jun.) folyamára. Vidékre postán küldve . . 5 frt. Helyben házhoz-hordással . 4 „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál, — és Pesten e lapok kiadóhivatalában úri utcza 8 sz. a. I-só emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri és kigyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. Figyelmeztetjük a t. ez. előfizetőket, miszerint a jövő évnegyed elején a Pesti Napló tárczájában Stowe asszonynak Tamás Bátya kunyhója ünnepelt szerzőjének első művét messze felülmúló legújabb irányregényét fogjuk megkezdeni. EMICH GUSZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. A HIVATAL KÖRE ÉS HATÁRAI. Budapest, mart. 22. I. Nem első ízben idézzük a sírverset, melyet a felemelkedett lelkű nagy József császár Németország egyik legnagyobb , mert leghasznosb emberének Schubartnak, a hires mezőgazdának, fejedelmi ösztönből emelt sírkövére íratott. „Hier liegt (igy szól az epitaphium ,) J. G. Schuba it, Edler von Kleefeld, der wenn Ihn auch kein Amt zum Dienst der Welt verbindet, Amt, Beruf, und Eid schon in sich selber findet.“ #) Dicsőbb sirvcrssel még nem örökítetett halandó, ennél, mint maga József császár a bécsi vártéren. Schubart már 80 év előtt azon javitáso*) Itt nyugszik Schubart J. G. kit bár hivatal világszolgálatra nem kötelez , — tisztséget, hivatást, és esküt már önmagában fellel. kát sürgeté a német mezőgazdaság körében, miknek egy része hazánkban maiglan is csak a kivánatok közé tartozik.—ő termesztő az első lóherét táblákban, a mezőkön gyűjtögetvén előbb össze a magvat; ő találta ki a gypsz hatását a pille virágú takarmánynövényekre, s különösen a lóherre; ő figyelmeztetett először a földpazarlásra az ugar miatt ;• ő ajánlá elsőben a réti széna pótlását mesterséges takarmány termesztése által; s ő volt az első, ki a szétszórt földeknek tagosítását, s a közlegelők megszüntetését és felosztását inditványozá. Schubart ezen tanácsaiban példával járt előre, s mindent, mit ajánlott, gyakorlati sikerben tett megfoghatóvá; s jön ezáltal a mai miveltebb német mezőgazdaság s agráriai törvények vezére és megalapítója. De mindezt Schubart nem hivatalból tette, nem fizetésért, hanem csupán azon ösztönnek engedve, melyet a Gondviselés egyesek lelkébe szokott fektetni, hogy önkényt és önzéstelenül leginkább az emberiség, hazájok , fajuk, s polgártársaik nemesítésére, gyarapítására éljenek. Arra azonban egy népfajnak sincs különös kiváltsága, hogy csak maga hozhasson elő kizárólag ily nagy embereket, kik az önfenntartás s önzés szűk határain fölül emelkedve , magasb értelmükkel s tisztább indulataikkal fajuk közös érdekének éljenek. Minden népnek, s minden kornak ad az ég vezetőket és apostolokat, kik önmegtagadás, önfeláldozás, hűség, lángész, hősiség, erény, találékonyság , ügyesség, szeretet, bőkezűség, fáradhatlanság, s egyéb kitűnő nagy tulajdonokkal felruházva a természettől, — a Gondviseléstől nyert magasabb rendeltetésnél fogva — minden emberi megbízás nélkül — egyedül a közjónak s koruknak élnek, s midőn fajuk boldogságát előmozdítani igyekeznek, egyszersmind az emberiség szolgálatában állanak, minden egyéb külső czim és hivatás nélkül, mint a melynek természeti jogszerűségét, közrehatásuk áldott sikere, örök dicsőségül tetteikre felsüti. A magyar fajnak nincs oka bármely kort és nemzetet nagy emberei végett irigyleni.• Neki is születtek fiai, kikre büszke leendett minden nemzet, s kiknek hatalmas befolyása korszakot képezett az erkölcs, humanitás, jellem, tudomány, cultura, erő, és fajnemesedés fejlésében. Nagyaink elsorolásával nem kérkedünk. Neveik és tetteik kölcsönzik a dajka regéiben még a csecsemőnek is a honszeretet első dobogását, s a tettvágy első felvillanását az ártatlan elmében. Azon isteni szikrát, mely a nagy embereket koronkint felkölti, a Gondviselés őrzi a kialvás ellen; s mindaddig, mig fajunk életrevaló marad, s mig magát az emberiség közt mint ép és hasznos tag fenntartani tudja , nem fog sem irányadó tehetségekben, sem nemesítő jellemekben hiányt szenvedni. Azaz: jövőre is fognak találkozni, (mint valának a legújabb időkig, kiknek sorát Festetics György és Széchenyi István bezárták), kik mint a szent a jámborok, mint a művész az iparosok, mint a bölcs az értelmesek között, a polgári társaság tagjai közöl felemelkedve, a szellem és jellem nagyság fényével kalauzolandják kortársaik göröngyös útját, anélkül, hogy erre hivatal által legyenek kötelezve. Ily geniusoknak azonban sem létét, sem művét szabályozni nem lehet, őket Isten küldi, midőn a kornak és népeknek rájok szüksége van. ők a Gondviselés s az emberiség közös hivatalnokai, s hivataluk körét és határait egy felsőbb hatalom szabja ki. Egészen más a kérdés akkor, ha azon hivatalnokról van szó, kit vagy a kormány vagy annak engedelméből a közönség bizodalma a státus szolgálatába szólit. Ily rendszeres hivatalok köre s határai világosan ki vannak jelölve, s a társadalom természetes ösztönei közé tartozik a tisztviselőt eljárásában figyelemmel kisérni, s akár megelégedését, akár megrovását az Hiedelem és méltányosság határai között kimondani. A köztisztviselőnek legferdébb fogalma állásáról tehát az volna, ha a kormányrendszernek legabsolutabb formái között is azt merné hinni, hogy a kormány ezet a közvéleményen fölül állította. Holott magának az országló hatalomnak leghívebb s legbiztosb eszköze megtudni azt, valljon az általa felállított hivatalnokok tisztüknek megfelelnek-e? —épen a közvéleményben áll, mely mind a visszaélést, mind a hanyagságot a legalaposban, s vesztegetéstől nem félthető gyorsasággal és őszinteséggel képes visszatükrözni. A közvélemény a kormányok szemcséje. Mi azon szabadsággal, melyet e tekintetben is a magas kormány a napi sajtónak bölcs tapintattal engedett, a községi hivatalokra nézve, a szerénység korlátain belől élni szándékozunk. Taliya, mart. 12. (Egy délutáni álom. — Az útfélen talált halott .— A felakasztott gyermek. — Nagy boreladás. Egy délután az élet gondjaitól elbágyadva ledőltem ágyamra , ezer meg ezer gondolatokba mélyedtem, kis idő alatt sok országokat bejártam, voltam minden, ami csak kitelhetett belőlem, ügyvéd, katona, hivatalnok, vőlegény, ur, koldus sat. Még igy jártam keltem a képzelődés bolond országában, —szerdergésen közben látom, hogy gazdasszonyom a szobám padozatát mosta , — s én e közben a tornáczra mentem sétálgatni, azon törve fejemet, miből csináljak pénzt a szőlők munkáltatására? Ezen tűnődtem magánban, midőn egy régi jó barátomat láttam felém közeledni. Megörültem , s kérdezem, hol jársz itt borítom e szegény hajékban? Hozzád jöttem hogy láthassalak, monda. Örvendezve fogadlak, jöjj, menjünk D’ ALFI KORNÉLIA MARÓElSNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. (Folytatás. *) XXXV. Harmadnap azután, hogy d’Alfiné Keresztély grófhoz azon viszonyszakasztási levelet irá, melynek minden szava vágó volt, Robert a kertben egy padon ülve várta rendeléseit. A pad egy a házhoz tartozó lúgoshoz támaszkodott; egy a lúgossal szomszéd földszinti terem ablaka nyitva volt. Robert, amint a padra ült, következő beszélgetés végét hallotta Fausztina a szobaleány s Pietro az iras közt. — Megbolondult! — kiálta fel Pietro, — merő bolond! — Nem mondom, hogy nem, de ezen új bolondság következése az, hogy a grófon túladott. — Lehetetlen, pedig oly szép, oly galant ur volt! — Túladott rajta , mint egy inason. — De a hónap végére várták ide! — Igen, de mielőtt a gróf ur útra indulna, kapni fogja az asszonyság levelét. Minő levél! mielőtt bepecsétlé, két asztalán nyitva hagyta . . . belepillanthatok, olvastam végét. Pietro! ha férfi volnék, inkább szeretnék egy tőrdöfést kapni, mint ilyen levelet. Minden szava úgy éget, mint a tüzes vas. — Semmit sem tesz ! a gróf mégis eljő, nem engedendi, hogy ily csúfosan túladjanak rajta. — Nem engedendi, mondod ? Pedig meg kell adnia magát! Nem ismeri talán az asszony jellemét? Nem tudja-e, hogyha egyszer azt mondta : nem , sem ember, sem Isten, sem ördög nem mondat vele igen-t. — Igaz ! az ember előbb meg tudna hajtani egy vasrudat, mint az asszonyság akaratát. Tehát felhagyott a gróffal is ugyan kiért, Faustina ? kérdem, kiért . . . hiheti-e valaki. . ? — Megvallom, a grófra nézve legnagyobb megaláztatás, hogy ilyen szerelemért áldozzák fel. — Úgy hát e gyalázatos teremtés romlottság szörnyetege ! mondá magában Robert kettőzött undor- v iszonnyal, mert nem hallván a beszélgetés kezdetét, nem tudá, hogy Faustina a marquisnőnek Julián iránti különcz szerelmére czélzott. — Elűzi ezen erabort... fiam másik hóhérját, hogy egy új szerelemnek engedje át magát! Oh! ha csak egy perczig habozhattam volna megbüntetni e szörnyeteget . . . most elenyésznének kétségeim! Nem, nem, eddig bosszúmat azon remény tartóztató fel, hogy a grófra is kiterjeszthetem bosszúállásomat. . . De ő megmenekszik előlem . .. hanem megmarad a másik bűntárs, ennek ütött az órája. . . — Alig hihetem , — folytatá Pietro. Hogyan ? az, mit az imént mondás nekem, e képzelhetlen szenvedélyről. . . — Tiszta igaz, az asszony alunni sem tud miatta, csak rágondol, s annyira nem titkolja, hogy szélüben megvallja a grófnak . . ítéld meg ebből, lesz-e bátorsága ide jőni az asszonyság tilalma daczára! Akkor ő a legalábbvaló ember lenne, kinek nem foly ereiben vér! — Egyébiránt a grófon is csak az esik meg, mi megesett Balbi herczegen, kinek helyét asszonyunk szivében a gróf foglalta el. — Igen, a herczeg halála után, kit Velenczében párviadalban ölt meg Montenegro lovag, kivel az aszszonyság kaczérkodott, ámbár csak bolonddá tartotta, mert a herczeg halála után neki is szeme közé nevetett. — Az is tökéletes úriember volt. — Szép haszna volt belőle ... az asszonyság, midőn halálos ágyán irt levelét vette, még csak egy könyet sem ejtett! — Ördöngös egy nő . . . egy könyet sem ejtett! — Oh ! majd teszem én, hogy könyeket hullass, még pedig vérkönyeket ... És nem később, mint holnap, — mondá magában Robert, — boszút állok fiam s mások haláláért ! — Azonban igazságosaknak kell lennünk,— folytatá Faustina, — asszonyunk, kivéve néha hirtelen haragját, mikor nem eléggé engedelmeskednek akaratjának, cselédei iránt a legderekabb asszony. Emlékszel, miként virasztott, mikor Paula, öreg dajkája, beteg volt, mint leány beteg anyja felett ? — Bizonyosan valami bűnrészesség volt a két nő közt, gondolá Robert. — Nem tagadhatni, — viszonzá Pietro, — hogy mikor jó akar lenni, senki túl nem tesz rajta. . . — Az rontotta el, látod, hogy hozzá szokott az egész világot lábaihoz borulni látni. — S ez igen is érthető! ő oly szép, oly fiatal, oly gazdag. — S olyan esze van, mint egy daemonnak! — És miként zenél, milyen hangja, milyen tehetsége van! Maestrok mondták, hogy ha nem lesz valahagy úri asszony s színházban lép fel, elhomályosítja Olaszországnak minden primadonnáját! — Nem csodálom. Emlékszel-e, mikor a florenczi palotájában adott hangversenyekben énekelt ? soha ahoz fogható lelkesedést, tapsot nem láttam... — A rágalmazók azt beszélték , hogy soha nagyobb kifejezéssel nem énekelt, mint a Célio tenoristávali kettősökben! Várjon ez a Célio... Hé ! Faustina. .. Neked tudnod kell ezt? — Én az asszonyság kalandjaiból nem tudok többet, mint az egész világ! — Oh! tudom, hogy mikor te nem akarsz beszélni, semmi emberi hatalom ki nem csikarná belőled a szót: te épen olyan vagy, mint az asszony! — Adná az ég! mily boldogság! vakító szép, gazdag, szabad, imádott, urhölgy lennék, mindent tehetnék, amit akarnék. Ah! Pietro, mily gyönyörű élet a marquisnőé! ő még csak huszonhat éves ! hány szép év áll még előtte! — Oh nem, szép évei véghatára meg van szabva, — mondá magában baljós örömmel Robert; — Oh! mától kezdve e szörnyetegnek napjai meg vannak számlálva ! órája ütött. . . Faustina s Pietro beszélgetését csengetés szakasztotta félbe. — Az asszonyság csenget, — szóla a szobaleány, — bizonyosan tudni akarja, megérkezett-e a kalauz. — Úgy tetszik láttam, amint bement a kertbe. — Tudd meg bizonyosan; ha megérkezett, mondd neki, jöjön be, hogy hallja meg az asszonyság rendeléseit. XXXVI. Delfi marqiisnő a ház előcsarnokában ülve, rendelést adó, hogy vezessék hozzá Róbertet, kihez, amint oda jött, szóla : — Ma nagy kirándulást akarok tenni . . . hová vezet el ma ? — Kár, asszonyom, hogy a nap már egy kissé előhaladt. — Miért ? — Mert éjszaki szél fu, az idő igen tiszta, s nem lehetne szebb napot kivárni az embernek, hogy a Tournettere menjen , mely a vidék legmagasabb hegye. . . — Amióta itt mulatok, főleg oda kivánok kirándulni ; induljunk is mindjárt. — Mondom, asszonyom , hogy a nap igen előhaladt nzár. — Mit árt az ? — Épen éjjelre érnénk fel a Tournet tetejére , s kegyed, asszonyom, nem élvezhetné az onnani felséges kilátást. Az ember látja onnan a Mont-Blancot, az Alpeseket, a helvétiai avakat, s Francziaország felé ki lehet venni a Rhona folyását Genftől Lyonig. . . — Lyont... a Rhonát... Genfet ? ismétlé Kornélia átrezenve , mert eszébe jut vóla , hogy Lyonban találkozik Juliánnal, ki Genfben kereste halálát a Rhóna hullámai közt. — Hogyan? — folytatá — oly messzire lehet ellátni e hegy tetejéről ? — Annyira, hogy ma lehet különböztetni Lyont, s a Rhóna folyását a genfi tótól kezdve, — ismétlé Robert felindulás mutatása nélkül; — de azondon, asszonyom, az embernek, hogy e kilátást élvezze, korán reggel kell a Tournette-re felnie s az égnek is felhőtlennek kell lennie, mint ma s mint csaknem bizonyosan holnap is lesz. . . A szél északról fű , s ez a szél szokás szerint több napig eltart... Ha kegyed egyátalában kívánja e kirándulást, azt ajánlanám, használja a szép időt s hagyja holnapra. A marquisnő felingerülve hogy kívánsága ellenzésre talál, türelmetlenül roppantott lábával, aztán legalább azzal akará magát megvigasztalni, hogy távolról szemlélje azon hegyet, melynek tetejéről meglehet látni Lyont ... a Rhénát . . . Genfet, e helyeket , melyek lelke elé ama gyászos és egyszersmind szenvedélyes emlékeket idézték, melyekben elmélyedni szeretett. D’Alfiné tehát lejött az előcsarnokból, kiment a kertből, mely a tó mellett feküdt, s annak árnyékos partján annyira haladt elő, hogy megláthatta a távolban a Tournettet. E hegy nagy, meredek, zöld takaróval fedett béretek halmaza felett emelkedett a ló határon, s maga is magasságának két harmadáig, mintegy öt ezer lábnyi magasra *) zöld növényzettel volt borítva; de azon felül minden növényzet megszűnt s csak szürkés, kopár vulkáni sziklatömegek voltak, melyeknek éles és kanyarodó gerincztető-vonalai s hegyes csúcsai a tiszta derült ég azúrjából élesen kiváltak; a Tournette teteje félkörü sziklalapot képez , melyre mintegy ültetve van egy magányosan álló roppant kőszikla, mely mérhetlen magassága következtében könnyű köd *) Értve a tenger szine felett. *) Lásd P. N. 908-dik sz.