Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)

1853-03-23 / 911. szám

1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidéken: Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 ,, — „ „ A havi előfizetés , mint a szám­onkinti eladás is megszűnt. Pesten: Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 „ ,, A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,­nyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza Lak­ért ház 8. 911 Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Szerda, márt. 23-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy­hasábos petit­ sora 4 p. árjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdí előre le­fizetendő a Magánviták négy­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Előfizetési fölhívás .PESTI NAPLÓ­ második negyed­évi (april—jun.) folyamára. Vidékre postán küldve . . 5 frt. Helyben házhoz-hordással . 4 „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál, — és Pesten e lapok kiadóhivata­lában úri utcza 8 sz. a. I-só emeleten az udvarban, és E­mich Gusztáv könyvkereskedésében úri és kigyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bér­­mentesittetni kérjük. Figyelmeztetjük a t. ez. előfizetőket, mi­szerint a jövő évnegyed elején a Pesti Napló tárczá­­jában Stowe asszonynak Tamás Bátya kuny­hója ünnepelt szerzőjének első művét messze fe­lülmúló legújabb irányregényét fogjuk megkezdeni. EMICH GUSZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. A HIVATAL KÖRE ÉS HATÁRAI. Budapest, mart. 22. I. Nem első ízben idézzük a sírverset, melyet a felemelkedett lelkű nagy József császár Né­metország egyik legnagyobb , mert leghasznosb emberének Schubartnak, a hires mezőgaz­dának, fejedelmi ösztönből emelt sírkövére íratott. „Hier liegt (igy szól az epitaphium ,) J. G. Schuba it, Edler von Kleefeld, der wenn Ihn auch kein Amt zum Dienst der Welt verbindet, Amt, Beruf, und Eid schon in sich selber findet.“ #) Dicsőbb sirvcrssel még nem örökítetett ha­landó, ennél, mint maga József császár a bécsi vártéren. Sc­hub­art már 80 év előtt azon javitáso­*) Itt nyugszik Schubart J. G. kit bár hivatal világszol­gálatra nem kötelez , — tisztséget, hivatást, és esküt már önmagában fellel. kát sürgeté a német mezőgazdaság körében, mik­nek egy része hazánkban maiglan is csak a k­i­v­á­­natok közé tartozik.—ő termesztő az első ló­herét táblákban, a mezőkön gyűjtögetvén előbb össze a magvat; ő találta ki a gypsz hatását a pille virágú takarmánynövényekre, s különösen a lóherre; ő figyelmeztetett először a földpazar­lásra az ugar miatt ;• ő ajánlá elsőben a réti szé­na pótlását mesterséges takarmány termesztése által; s ő volt az első, ki a szétszórt földeknek tagosítását, s a közlegelők megszüntetését és felosztását inditványozá. Schubart ezen tanácsaiban példával járt előre, s mindent, mit ajánlott, gyakorlati siker­ben tett megfoghatóvá; s jön ezáltal a mai mi­­veltebb német mezőgazdaság s agráriai törvények vezére és megalapítója. De mind­ezt Schubart nem hivatalból tette, nem fizetésért, hanem csupán azon ösztönnek engedve, melyet a Gondviselés egye­sek lelkébe szokott fektetni, hogy önkényt és önzéstelenül leginkább az emberiség, hazájok , fajuk, s polgártársaik nemesítésére, gyarapítá­sára éljenek. Arra azonban egy népfajnak sincs különös kiváltsága, hogy csak maga hozhasson elő kizá­rólag ily nagy embereket, kik az önfenntartás s önzés szűk határain fölül emelkedve , magasb értelmükkel s tisztább indulataikkal fajuk közös érdekének éljenek. Minden népnek, s minden kornak ad az ég vezetőket és apostolokat, kik önmegtagadás, ön­­feláldozás, hűség, lángész, hősiség, erény, találé­konyság , ügyesség, szeretet, bőkezűség, fárad­­hatlanság, s egyéb kitűnő nagy tulajdonokkal felruházva a természettől, — a Gondviseléstől nyert magasabb rendeltetésnél fogva — min­den emberi megbízás nélkül — egye­dül a közjónak s koruknak élnek, s midőn fajuk boldogságát előmozdítani igyekeznek, egyszer­smind az emberiség szolgálatában állanak, min­den egyéb külső czim és hivatás nélkül, mint a melynek természeti jogszerűségét, közrehatásuk áldott sikere, örök dicsőségül tetteikre felsüti. A magyar fajnak nincs oka bármely kort és nemzetet nagy emberei végett irigyleni.­­• Neki is születtek fiai, kikre büszke leendett minden nemzet, s kiknek hatalmas befolyása korszakot képezett az erkölcs, humanitás, jellem, tudo­mány, cultura, erő, és fajnemesedés fejlésében. Nagyaink elsorolásával nem kérkedünk. Ne­veik és tetteik kölcsönzik a dajka regéiben még a csecsemőnek is a honszeretet első dobogását, s a tettvágy első felvillanását az ártatlan elmében. Azon isteni szikrát, mely a nagy embereket koronkint felkölti, a Gondviselés őrzi a kialvás ellen; s mindaddig, mig fajunk életrevaló marad, s mig magát az emberiség közt mint ép és hasz­nos tag fenntartani tudja , nem fog sem irány­adó tehetségekben, sem nemesítő jellemekben hiányt szenvedni. Azaz: jövőre is fognak találkozni, (mint valá­­nak a legújabb időkig, kiknek sorát Feste­tics György és Széchenyi István bezárták), kik mint a szent a jámborok, mint a művész az iparosok, mint a bölcs az értelme­sek között, a polgári társaság tagjai közöl fel­emelkedve, a szellem és jellem­ nagyság fényé­vel kalauzolandják kortársaik göröngyös útját, a­nélkül, hogy erre hivatal által legyenek kötelezve. Ily geniusoknak azonban sem létét, sem mű­vét szabályozni nem lehet, őket Isten küldi, midőn a kornak és népeknek rájok szüksége van. ők a Gondviselés s az emberi­ség közös hivatalnokai, s hivataluk kö­rét és határait egy felsőbb hatalom szabja ki. Egészen más a kérdés akkor, ha azon hiva­talnokról van szó, kit vagy a kormány vagy an­nak engedelméből a közönség bizodalma a státus szolgálatába szólit. Ily rendszeres hivatalok köre s határai világosan ki vannak jelölve, s a társadalom természetes ösztönei közé tartozik a tisztviselőt eljárásában figyelemmel kisérni, s akár megelégedését, akár megrovását az Hiede­lem és méltányosság határai között kimondani. A köztisztviselőnek legferdébb fogalma állá­sáról tehát az volna, ha a kormányrendszernek legabsolutabb formái között is azt merné hinni, hogy a kormány ezet a közvéleményen fölül állí­totta. Holott magának az országló hatalomnak leghívebb s legbiztosb eszköze megtudni azt, valljon az általa felállított hivatalnokok tisztük­nek megfelelnek-e? —­épen a közvéleményben áll, mely mind a visszaélést, mind a hanyagsá­got a legalaposban, s vesztegetéstől nem félthető gyorsasággal és őszinteséggel képes visszatük­rözni. A közvélemény a kormányok szemcséje. Mi azon szabadsággal, melyet e tekintetben is a magas kormány a napi sajtónak bölcs tapin­tattal engedett, a községi hivatalokra nézve, a szerénység korlátain belől élni szándékozunk. Taliya, mart. 12. (Egy délutáni álom. — Az útfélen talált halott .— A felakasztott gyermek. — Nagy boreladás.­ Egy délután az élet gondjaitól elbágyadva ledőltem ágyam­ra , ezer meg ezer gondolatokba mélyedtem, kis idő alatt sok országokat bejártam, voltam minden, a­mi csak kitelhetett belőlem, ügyvéd, katona, hivatalnok, vőlegény, ur, koldus sat. Még igy jártam keltem a képzelődés bolond országában, —szerdergésen köz­ben látom, hogy gazdasszonyom a szobám­ pado­zatát mosta , — s én e közben a tornáczra mentem sétálgatni, azon törve fejemet, miből csináljak pénzt a szőlők munkáltatására? Ezen tűnődtem magán­ban, midőn egy régi jó barátomat látta­m fe­lém köze­ledni. Megörültem , s kérdezem, hol jársz itt borí­­tom e szegény haj­ékban? Hozzád jöttem hogy lát­hassalak, monda. Örvendezve fogadlak, jöjj, menjü­nk D’ ALFI KORNÉLIA MARÓ­El­SNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. (Folytatás. *) XXXV. Harmadnap azután, hogy d’Alfiné Keresztély gróf­hoz azon viszonyszakasztási levelet irá, melynek min­den szava vágó volt, Robert a kertben egy padon ülve várta rendeléseit. A pad egy a házhoz tartozó lúgoshoz támaszkodott; egy a lúgossal szomszéd föld­szinti terem­ ablaka nyitva volt. Robert, a­mint a padra ült, következő beszélgetés végét hallotta Fausz­­tina a szobaleány s Pietro az ir­as közt. — Megbolondult! — kiálta fel Pietro, — merő bolond! — Nem mondom, hogy nem, de ezen új bolondság következése az, hogy a grófon túladott. — Lehetetlen, pedig oly szép, oly galant ur volt! — Túladott rajta , mint egy inason. — De a hónap végére várták ide! — Igen, de mielőtt a gróf ur útra indulna, kapni fogja az asszonyság levelét. Minő levél! mielőtt be­­pecsétlé, k­ét asztalán nyitva hagyta . . . belepillant­­hatok, olvastam végét. Pietro! ha férfi volnék, in­kább szeretnék egy tőrdöfést kapni, mint ilyen leve­let. Minden szava úgy éget, mint a tüzes vas. — Semmit sem tesz ! a gróf mégis eljő, nem enge­­dendi, hogy ily csúfosan túladjanak rajta. — Nem engedendi, mondod ? Pedig meg kell adnia magát! Nem ismeri talán az asszony jellemét? Nem tudja-e, hogyha egyszer azt mondta : nem , sem em­ber, sem Isten, sem ördög nem mondat vele igen-t. — Igaz ! az ember előbb meg tudna hajtani egy vasrudat, mint az asszonyság akaratát. Tehát fel­hagyott a gróffal i­s ugyan kiért, Faustina ? kérdem, kiért . . . hiheti-e valaki. . ? — Megvallom, a grófra nézve legnagyobb meg­aláztatás, hogy ilyen szerelemért áldozzák fel. — Úgy hát e gyalázatos teremtés romlottság ször­nyetege ! mondá magában Robert kettőzött undor- v iszonnyal, mert nem hallván a beszélgetés kezdetét, nem tudá, hogy Faustina a marquisnőnek Julián iránti különcz szerelmére czélzott. — Elűzi ezen era­bort... fiam másik hóhérját, hogy egy új szerelem­nek engedje át magát! Oh! ha csak egy perczig ha­bozhattam volna megbüntetni e szörnyeteget . . . most elenyésznének kétségeim! Nem, nem, eddig bosszúmat azon remény tartóztató fel, hogy a grófra is kiterjeszthetem bosszúállásomat. . . De ő megm­e­­nekszik előlem . .. hanem megmarad a másik bűn­társ, ennek ütött az órája. . . — Alig hihetem , — folytatá Pietro. Hogyan ? az, mit az imént mondás nekem, e képzelhetlen szen­vedélyről. . . — Tiszta igaz, az asszony alunni sem tud miatta, csak rágondol, s annyira nem titkolja, hogy szélü­ben megvallja a grófnak . . ítéld meg ebből, lesz-e bá­torsága ide jőni az asszonyság tilalma daczára! Ak­kor ő a legalábbvaló ember lenne, kinek nem foly ereiben vér! — Egyébiránt a grófon is csak az esik meg, mi megesett Balbi herczegen, kinek helyét asszonyunk szivében a gróf foglalta el. — Igen, a herczeg halála után, kit Velenczében párviadalban ölt meg Montenegro lovag, kivel az asz­­szonyság kaczérkodott, ámbár csak bolonddá tartotta, mert a herczeg halála után neki is szeme közé ne­vetett. — Az is tökéletes úri­ember volt. — Szép haszna volt belőle ... az asszonyság, mi­dőn halálos ágyán irt levelét vette, még csak egy könyet sem ejtett! — Ördöngös egy nő . . . egy könyet sem ejtett! — Oh ! majd teszem én, hogy könyeket hullass, még pedig vérkönyeket ... És nem később, mint holnap, — mondá magában Robert, — boszút állok fiam s mások haláláért ! — Azonban igazságosaknak kell lennünk,— foly­tatá Faustina, — asszonyunk, kivéve néha hirtelen haragját, mikor nem eléggé engedelmeskednek aka­ratjának, cselédei iránt a legderekabb asszony. Em­lékszel, miként virasztott, mikor Paula, öreg daj­kája, beteg volt, mint leány beteg anyja felett ? — Bizonyosan valami bűnrészesség volt a két nő közt, gondolá Robert. — Nem tagadhatni, — viszonzá Pietro, — hogy mikor jó akar lenni, senki túl nem tesz rajta. . . — Az rontotta el, látod, hogy hozzá szokott az e­gész világot lábaihoz borulni látni. — S ez igen is érthető! ő oly szép, oly fiatal, oly gazdag. — S olyan esze van, mint egy daemonnak! — És miként zenél, milyen hangja, milyen te­hetsége van! Maestrok mondták, hogy ha nem lesz vala­hagy úri asszony s színházban lép fel, elho­mályosítja Olaszországnak minden primadonnáját! — Nem csodálom. Emlékszel-e, mikor a florenczi palotájában adott hangversenyekben énekelt ? soha ahoz fogható lelkesedést, tapsot nem láttam... — A rágalmazók azt beszélték , hogy soha na­gyobb kifejezéssel nem énekelt, mint a Célio tenoris­távali kettősökben! Várjon ez a Célio... Hé ! Faus­tina. .. Neked tudnod kell ezt? — Én az asszonyság kalandjaiból nem tudok töb­bet, mint az egész világ! — Oh! tudom, hogy mikor te nem akarsz beszél­ni, semmi emberi hatalom ki nem csikarná belőled a szót: te épen olyan vagy, mint az asszony! — Adná az ég! mily boldogság! vakító szép, gazdag, szabad, imádott, urhölgy lennék, mindent tehetnék, a­mit akarnék. Ah! Pietro, mily gyönyörű élet a marquisnőé! ő még csak huszonhat­ éves ! hány szép év áll még előtte! — Oh nem, szép évei véghatára meg van szabva, — mondá magában baljós örömmel Robert; — Oh! mától kezdve e szörnyetegnek napjai meg vannak számlálva ! órája ütött. . . Faustina s Pietro beszélgetését csengetés szakasz­totta félbe. — Az asszonyság csenget, — szóla a szobaleány, — bizonyosan tudni akarja, megérkezett-e a kalauz. — Úgy tetszik láttam, a­mint bement a kertbe. — Tudd meg bizonyosan; ha megérkezett, mondd neki, jöjön be, hogy hallja meg az asszonyság ren­deléseit. XXXVI. D­elfi marqiisnő a ház előcsarnokában ülve, ren­delést adó, hogy vezessék hozzá Róbertet, kihez, a­mint oda jött, szóla : — Ma nagy kirándulást akarok tenni . . . hová vezet el ma ? — Kár, asszonyom, hogy a nap már egy kissé előhaladt. — Miért ? — Mert éjszaki szél fu, az idő igen tiszta, s nem lehetne szebb napot kivárni az embernek, hogy a Tournettere menjen , mely a vidék legmagasabb hegye. . . — A­mióta itt mulatok, főleg oda kivánok ki­rándulni ; induljunk is mindjárt. — Mondom, asszonyom , hogy a nap igen előha­ladt nzár. — Mit árt az ? — Épen éjjelre érnénk fel a Tournet tetejére , s kegyed, asszonyom, nem élvezhetné az onnani fel­séges kilátást. Az ember látja onnan a Mont-Blan­­cot, az Alpeseket, a helvétiai avakat, s Franczia­­ország felé ki lehet venni a Rhona folyását Genftől Lyonig. . . — Lyont... a Rhonát... Genfet ? ismétlé Kor­nélia átre­zenve , mert eszébe jut vóla , hogy Lyon­ban találkozik Juliánn­al, ki Genfben kereste halálát a Rhóna hull­ámai közt. — Hogyan? — f­olytatá — oly messzire lehet ellátni e hegy tetejéről ? — Annyira, hogy m­a lehet különböztetni Lyont, s a Rhóna folyását a genfi tótól kezdve, — ismétlé Robert felindulás mutatása nélkül; — de azondo­n, asszonyom, az embernek, hogy e kilátást élvezze, korán reggel kell a Tournette-re fel­­nie s az égnek is felhőtlennek kell lennie, mint ma s mint csaknem bizonyosan holnap is lesz. . . A szél é­szakról fű , s ez a szél szokás szerint több napig eltart... Ha ke­gyed egyátalában kívánja e kirándulást, azt aján­lanám, használja a szép időt s hagyja holnapra. A marquisnő felingerülve hogy kívánsága ellen­zésre talál, türelmetlenül roppantott lábával, aztán legalább azzal akará magát megvigasztalni, hogy tá­volról szemlélje azon hegyet, melynek tetejéről meg­lehet látni Lyont ... a Rhénát . . . Genfet, e helye­ket , melyek lelke elé ama gyászos és egyszersmind szenvedélyes emlékeket idézték, melyekben elmé­lyedni szeretett. D’Alfiné tehát lejött az előcsarnok­ból, kiment a kertből, mely a tó mellett feküdt, s annak árnyékos partján annyira haladt elő, hogy megláthatta a távolban a Tournettet. E hegy nagy, meredek, zöld takaróval fedett bér­etek halmaza felett emelkedett a ló határon, s maga is magasságának két harmadáig, mintegy öt ezer lábnyi magasra *) zöld növényzettel volt borítva; de azon felül minden növényzet megszűnt s csak szürkés, kopár vul­káni sziklatöme­gek voltak, melyeknek éles és ka­nyarodó gerincztető-vonalai s hegyes csúcsai a tiszta derült ég azúrjából élesen kiváltak; a Tournette te­teje félkörü sziklalapot képez , melyre mintegy ül­tetve van egy magányosan álló roppant kőszikla, mely mérhetlen magassága következtében könnyű köd *) Értve a tenger szine felett. *) Lásd P. N. 908-dik sz.

Next