Pesti Napló, 1853. május (4. évfolyam, 943-965. szám)

1853-05-08 / 948. szám

1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve, Pesten házhozhordva Évnegyedre 5 f. — k. p- Félévre . 10 „ — ,, ,, A havi előfizetés , mint a * * ú mi­on kinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ;­­ anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza 6-dik szám. Félévre . 8 „ — „ Évnegyedre 4 „ — ,, „ Egy hónapra 1 f. 30 k. p Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Vasárnap, május 8-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy­hasábos petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre le­fizetendő a Magánviták négy­­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAFLÓ kiadó­hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. A PESTI NAPLÓ (május— júniusi) két hónapos folyamára előfizetés nyittatik. Vidékre postán küldve . . 3 fr. 20 kr. Helyben házhoz-hordással . 2­0­40 „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadóhivata­lában úri utcza 8 sz. a. I-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri és kígyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bér­­mentesittetni kérjük. EMICS­ G­USZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. Budapest, május 7. A Budapesti Hírlap jegyű bécsi levele­zője a tegnapi számban előbocsátván a magyarorszá­gi földbirtoki viszonyok rendezhetésére kiadott kor­mányrendeletek hasznos voltát, még két szükséget lát fedezendőnek, t. i. pénzt, és értelmisé­get. A pénzre nézve azonban földbirtoko­saink érdekében fél a „Hitelbankok“ állításától , mert „a magyar birtokos kön­nyen nyakig adósságba merülh­etne,“ s mert tán „nem tudná szakértelem hiány miatt a pénzt czélszerűen beruházni.“ E gyengéd részvét irántunk minden esetre köszö­netet érdemel; csakhogy először kár egy pár adós­­ság­csináló miatt a józanabbak nagy többségétől a hitelbankok jótéteményeit elmoralizálni, s még na­gyobb kár ily gyengéd gondoskodás tulságából egy egész ország birtokosait az uzsorások körmei közt hagyni; másodszor pedig, habár magunk is folyvást a szakértelem terjesztését sürgetjük, még­sem kelle­ne tán oly alacson­yoscra devalválnunk a Hazai értel­miséget , miszerint a kölcsönvett pénzt nem is tudnék productív elhelyezni gazdaságainkban, holott mi saját tapasztalásunk szerint állíthatjuk, hogy ne­héz volna hamarjában oly nagy tőkét kiteremteni, melynek czélszerű beruházására elég szakértő jeles gazda nem találkoznék az országban. S kétség­kívül azon ügyesség, hogy gazdáink nagy része a for­radalom következéseit a moratórium daczára bukás nélkül ki tudta állani, szerintünk nagyobb értelmi­ségre mutat,­­ mint pénzbőség mellett czélszerűen gazdálkodni. Hol volna tehát az értelmiség azon határa , mely a magyar nemzetet hitelbankok birtokára képessé teszi ? minő mérték vagy jelek után ítéltessék meg az értelmiség ? minő eszközöket ajánl a tisztelt czikk­­író az értelmiség gyors terjesztésére? s képes lesz e a legtudósabb gazda pénz nélkül oly alakba önteni gazdaságát nálunk, hogy azt külföldi pápaszemmel m­í­v­e­lt és kifejtett gazdaságnak lehessen tekinteni. A mennyiben előttünk ismeretes, még az összes Németországban is, annál inkább az ausztriai örökös tartományokban a mezőgazdaság mai napig a routine után inkább, mintsem könyvekből s tudományosan űzetik. Tessék csak a bécsi gazdasági társaságot megkérdezni, azok is megmondhatják. Sőt a hitel­bankok nagyobb része Európa egyes tartományaiban a gazdasági tanintézetek keletkezését nagyon meg­előzte , s mégsem hallottuk sehol, hogy a hitelbank a­ földbirtokosok bukását húzta volna maga után,­ még Gallicziában sem, pedig a lengyel nemesség bir legalább is annyi meleg „véralkattal“, tehát költési hajlammal, mint a magyar. S hogy a hitelbankot hazánkban már rég meg nem előzték számos gazdasági intézetek, ez bizonyosan nem tulajdonítható a birtokosnak, de véleményünk szerint a szakértelmiség előmozdítására is több ösz­tön és anyag fog előállani, mihelyt hazai birtokaink a hitelbankok által illően jövedelmező karba állít­tatnak. Teljes bizodalmunk van abban , hogy a fel­világosult ausztriai státusférfiak a hitelbank égető szükségét és idejét Magyarországra nézve már rég elismerték. Pak­s , május 2-án. Az ég nem engedte meg az embereknek, hogy azon állapotukat, mely közönségesen „szerencse“ név alatt ismeretes, háborútlanul élvezzék; okát ennek ha nem tudjuk is, de gyanitnunk szabad azt. Az embert t. i. szeszélyes ütéseivel emlékezteti a fátum, hogy társa­dalmi állása, legyen bármi magas is, ő ennek ellenére mégis csak, többi felebarátihoz hasonlólag, múlandó lény, melynek Voltaire különcz, de találós állítása szerint egy harmada angyal, kettő pedig majom. Az emberi nem körülbelül kilencz tizedrészben butaság, gyöngeség, fonákság, és gonoszságból alig egy tized­­rész eszesség- és jóságból vegyült története több mint elegendőleg igazolja a nagy satyrikusnak felérintett szúrós megjegyzését. De legyen akárhogyan, elég hogy III. Napóleont e napokban a szerencsétlenség azon neme érte, mely császárrá választása óta első, s dynastiája megszi­lárdításának egyik tényezőjét, legalább bizonyta­lan időre r megsemmizé. A szép császárnő t. i. néme­lyek állításaként elesése folytán, mások, és tán jobban értesültek szerint azonban a pártokkal halálharczot vivő férje kétes állása feletti epedésből, álszülést től. A komorkedvű császár jól tudja, és délivérű nője érzi, s ezen érzelmeit comm­unicativus hajlamainál fogva ismerőseivel közli is, miként a régi monarchi­es pártok aláaknázzák a fenálló imperialisticus államinstitutiókat a nélkül, hogy a törvény betűjét külsőleg­ szegnék meg. Utazni ugyanis minden francziának szabad, és pedig akár Frohsdorfba, akár Claremont­­b­a ; s ott talán Chambord gróffal, talán Nemours herczeggel és Orleán- herczegnővel tanácskozmá­­nyozni Francziaországnak jövendő sorsa fölött szinte mindenkinek szabad (?); továbbá mindenkinek sza­bad , még pedig a nélkül, hogy a honi törvényt szegné meg , jó reményekkel kecsegtetni honfitársait jobb jövő iránt, mind politikailag , mind társadal­milag sokat ígérő reményekkel belső s morális izgás­­ban tartása a kedélyeknek majdnem gátolhatlan, mert hiszen a törvény, melynek tárgyai csak és csak külső cselekvények lehetnek, nem kormányozhatja a bel-­s erkölcsi érzelmeket stb. Íme így izgatnak a régi monarchi­us pártok mind a földmivelők, mind a munkások, sőt a katonaság körében is állítólag Francziaország, tulajdonkép azonban csak önérdekükben és pusztán hiúságból. Ezen izgatók tehát, mint uralomra vágyó embe­rek a katonaság kebelébe is vetettek izgató parázst, azon remény fejében, hogy kellő időben s helyen gyújtani fog. Ők ugyan­is kicsi­ alakú s rövid tar­talmú röpiratokat kéz alatt csempészvén be a ka­szárnyákba, ezek helyében alattomos forrongást idéztek elő, minek folytán múlt héten sok közvitéz, s aránylag igen sok altiszt elfogatott. Most mind­egyre folynak e tárgyban a nyomozások, de mit ered­ményeznek ? eddig elő ki nem puhatolhattam. íme ez ismét rejtélyes ütés, melyet a fátum bűnös vessző­jével tőn III. Napóleon elválasztása utáni szeren­cséjén. Eddig elő a törvényhozótest fölötte engedékenynek mutatkozott a császár kormánya irányában, az ez idei ülésben ezen szíves engedékenység, vagyis szí­vélyes egyetértés részint a megsértett érdekek, ré­szint pedig a parliamenti kormányon sarkalló „mitsem rólunk nélkülünk“ maximának mellőzése folytán, már tünedezni kezd, s minapi osztályülésben Mon­­talembert gróf az orleansféle javaknak az állam­javakba keblezése tárgyában III. Napóleon kormánya ellen oly kritikus beszédet tartott, mely egy előha­ladott hegypárti szájába is beillenék. Montalembert ugyan­is az említett javak bekeblezése iránti császá­ri decretumok ellen spoliatioi vádat emelt, s azokat fölülről jövő communismusnak nevezte, mely a híres követ véleménye szerint miben sem különbözik az alulról mutatkozó socialismustól. Követek a törvényhozó testben beelégedvén ezen Montalembert - tette demonstratióval, a nemes gr. indítványát, mely szerint az eladott volt- orleansi javakból bejött pénz az állami budgetből ki volna hagyandó, el nem fogadták, azonban mint szék­iben beszélik, csak a szükségelt béke kedvéért nem fogad­ták el azt, mert e bekeblezési decrétumok mellett senki nem emelte szavát, nehogy közvetve bár azokat magáévá tenni látszassák, holott a kormánynak épen az volt czélja, t. i. a törvényhozó testnek e decrétu­­mokban részvétét, illetőleg törvényhozói szentesíté­sét kieszközleni. Tehát ismét egy sakk! Mint hallik, Montalembert ugyan e tárgyban a törvényhozó­ test nyilvános ülésében szándékol be­szélni, miszerint a sajtónak alkalmat nyújtson az érintett decretumok ellen tiltakozó szavainak ezer meg ezer sokszorozás utján közzétételére. Sükerü- tend-e neki ezen izgatványt a társaság kebelébe rö­píteni , nem tudjuk, mert Billault úr a törvényhozó­test elnöke már kijelenté,­ hogy Montalembert-féle szólásszabadság, Francziaország jelen körülményei­ben , a socialismust inkább éleszteni fogná, mint bármi, Montalambert véleménye szerinti communis­­ticus decretumok. Változás kedvéért tegyünk egy ugrást másnemű térre, s igyekezzünk ezen is hasznos mulatságot szerezni magunknak. Körülbelül két hó előtt a fran­­czia kormány ügynökei néhány levelet törtek föl a postán, s ezek nyomán oly dolgok estek tudomá­sukra , melyek következtében több legitimista, és néhány hírlapíró elfogatott. Mintegy tíz nappal ezelőtt e tárgy a szajna megyei fegyelmi bíróság elé került , s ez , az államügyvédnek requisitoire-ja folytán a fölebbi módon szerzett iádokokat elfogad­ván , közvetve a kormány azon tettét, mely szerint ügynökei, magánleveleket törhetnek föl a postán, jóváhagyta. Dufaure úr, Bonaparte Lajos urnak dec. 2-ka előtti belügyminisztere, s jelenleg ügy­véd , ki a vádlottakat védelmezte, közzéten e na­pokban egy figyelmet érdemlő levelet, mely által III. Napoleon kormányzatát, I. Napolon kormány­zatával ellentétbe teszi. E levél kivonatilag igy hangzik : „Páris, május 8-án 1815. Carnot a belügymi­niszter üdvözletei N. N. Préfet úrnak. Uram, tu­domásomra esett, hogy a kormánynak némely vak­merő ügynökei magánleveleket törtek föl a postán, holott ily törvénytelen és erkölcstelen tettekre senki nem hatalmazhatta föl őket. Ők tán azt mondand­­ják, hogy ezáltal ők a császár kormányának hasznos szolgálatokat tenni hittek. Ezt hinni annyit tészen: Az asztalmozgás MECHANIKAI ERŐ EREDMÉNYE. Rozsnyó, april 28. Az asztalmozgatás nálunk is napirenden van. Az újságokban közlött számos sikerült kisérletekről, tu­dósítások folytán, de legkivárt Jedlik egyetemi tanár úr czikkének megjelenése után, itt is több helyen lé­tettek asztalmozdítási kísérletek. Azonban többszö­rös, két óránál tovább tartott ülések után is a rend­kívüli tünemény beállani nem akart. Elvégre múlt vasárnapon (ápril 24.) egy idevaló kereskedő házá­ban öt 10—12­ éves leányka, s két 14­ éves fiúból alakult lánczolatnak csakugyan sikerült az asztalt megmozdítani. A lánczolatot képző gyermekek két óráig ültek már egy kerek asztalka mellett, a­nélkül, hogy az legkevésbbé is megmozdult volna. A hosszú üléstől elfáradván, zárt láncczal egy üvegre fek­tetett kerek deszkát állva vettek körül , s ez 15 percz múlva tengelye körül jobbra forogni kezdett. Erre zárt láncczal az előbbi asztalkát körülfogván, ezt is tengelye körüli és haladó moz­gásba hozták. Közlő a kísérlet kezdeténél jelen nem volt, s csak akkor jött oda, midőn az asztal már mozgott, s e rendkívüli tünemény által, mely mechanikus erő által előidézettnek nem látszott, annyival is inkább meg vola lepetve, mivel a maga is két ízben hasztalan kísérlette meg az asztal megmoz­­dítását. Későbben maga is a lánczolatba állván az asztallal együtt forgott, m még pedig a nélkül, hogy tudva mozdításához legkisebb erőt is használt volna. Sőt midőn a számos jelenlevők közöl egy kétkedő azon ellenvetést téve, hogy a lánczolat egyénei kezeik­kel mozgatják az asztalt, c­áfolatul figyelmeztető kétkedőt, hogy az asztal akkor is forog, ha azon a lánczolat egyénei csupán kis újaikat tartják. Ennek megtörténtével a forgó asztal mozgásában csakugyan megmaradt, de közlő még­is ész­revette, hogy for­gásában tetemes módosítást szenvedett. Ez felkelte benne a gondolatot, hogy a dologban valami csalódás még­is lehetséges, ennélfogva e körülményre éber figyelmet fordított. Hogy meggyőződhessék, van-e véleményének valami alapja, elhagyá a lánczolatot s figyelemmel kiséré az asztallal forgó egyének minden mozdulatait, s mindinkább megerősödik a csalódás lehetőségében, mert tapasztalá, hogy midőn a gyer­mekek — hozzájuk intézett biztató szavára a bekö­vetkezendő gyorsabb forgás iránt — önkénytelenül haladásukat az asztal körül siettették, az asztal is se­besebb forgásba jött; ellenkezőleg ha az egyéneket óvatos és szabályos, egyenletes mozgásra figyelmez­tette, az asztal mozgása is lassúbb jön, sőt végre egé­szen megállóit. Amint közlő az észlelésen alapuló nézeteit jelenlevőkkel közlő, heves vitatkozás támadt s a többség e nézeteket megtámadta. De közlőnek az asztal sebesebb és lassúbb forgásba hozatala ■— a fölebb érintett módon ismételve sikerült. Végre pe­dig, midőn a hevesbbé vált vitatkozások a gyermekek figyelmét jobban igénybe vették, mint az asztalmoz­gatás, e meglepő tünen­ény nem sikerült többé oly szépen, mint az előtt. Mindez megerősít a közlet azon nézetében, hogy az asztalmozdítás azon csalódáson alapszik, hogy a lánczola­tot képző egyének csupán az asztal mozgását vélik követni, holott azt épen mozgásuk által forgatják. Következő napon (ápril 25) közlő egy más helyen tett kísérleten jelent meg, s oda épen akkor érkezett, midőn a lánczolatot képző öt 12—15 éves fiú, szinte három üvegpoháron nyugvó kerek fatábla körül ál­lott. Az asztalmozdítás iránti nézeteit megpróbálni akarván, mondá a jelenlevőknek, hogy bízik magá­ban, mikép a fatáblát anélkül, hogy a lánczolatba állana, rövid időn mozgásba hozza. A kísérlet bizo­nyos sikere iránti biztató szavak, s a fiúk képzelődé­sei feltüzelése által csakugyan — alig másfél percz múltával — a tábla megmozdult s tengelye körül ismét jobbra kezdett forogni, a lánczolatot képező fiúk nagy örömére. Erre zárt láncczal egy négyszögű kis asztalkát vettek körül, s néhány percz múlva az is kezdett jobbra forogni, s haladott a szobában minden irányban, majd megállván, majd ismét megindulván. A jelenlevők — a delejfolyam működésének hívén az egészet — közlő nézetében ez alkalommal sem osz­toztak, de ő fenérintett módon, úgy a mint előre mon­dá, a megállóit asztalkát meginditá, eleinte lassúbb aztán sebes forgásba hozta, s a fiúk figyelmének hir­telen más irányt adván, sebes forgásában azonnal megállította. Hogy az asztal forog, tény.Deközlő szerény vélemé­nye szerint e mozgás oka nem a delejes erőben kere­sendő, mert ez csalódás, hanem csupán puszta me­chanikai erőnek tulajdonítandó. Közlőt e nézetében következő kísérletek erősítették meg. Hogy láthassa, mily erő kívántatik a kísérletnél használt fatábla megindítására , szöglet alatt összehajtott kártyát vett, melyet a tábla szélére helyezvén, kis ujjával lassan megnyomott, s akkor tapasztalá, mikép­p táblát forgásba hozhatni a nélkül, hogy a kártya lapjai együvé érnének. Hasonlóan az első kísérletnél használt kerek asztalkát is két megtámadó ponton alkalmazott igen csekély erővel a sima padozaton (parketten) megforgatta, s az asztal mozgását kö­vetvén még csekélyebb erővel forgásban tartotta. S ez történt, midőn minden figyelmünk a gyakorlott nyomásra, nem pedig az asztal forgására volt irá­nyozva. Ebből lehet következtetni, hogy 7—8 egyén még könnyebben tarthatja az asztalt mozgásban, midőn rendkívüli tünemény által meglepetve önkény­telen enged az asztal mozgásának, s előrehaladó testével az asztalmozgást sebességben megelőzvén azt megtámadó ujjaival magával húzza. De az első megindítást is ebből az okból származ­tathatni. A kísérletek, melyeknél közlő jelen volt, csak állva sikerültek. Ha hét-nyolc­ egyén veszi körül az asztalt, a legóvatosabb állás mellett sem képes testét tökéletes nyugvásban tartani, a tíz tíz ujjaival 70—80 megtámadó ponton mégis nyomást gyakorol, s órákig tartó állás közben vajmi könnyen megtörténhetik, hogy a hoszú­állás következtében el-ellankadó test, és a testtel a megtámadó kezek egyfelé hajlonganak, s az asztalnak ha még oly csekély mozgását eszközük. A feszült figyelem, iz­gatott képzelődés és a kísérlet sikere iránti remény következtében, önkénytelenül enged a test az észre­vett mozgásnak, s ezen engedés által az asztalon nyugvó kezek észrevétlenül erősebb megtámadást gyakorolnak, s az asztal mozdulását elősegítik. A testek tehetlenségéből s a mortan törvényeiből tud­juk , hogy az egyszer mozgásban levő test mozgásá­ban csekély erővel is megtartható. Az említett két kísérletnél, később egy harma­diknál is, közlőnek csak egy tünemény tűnt fel, mely mindig bekövetkező törvényességre mutatott, az t. 1. hogy az asztmál tengelye körül mindig jobb kéz felé forgott, míg haladó mozgása rendetlenül minden irányban történt. Ezen tüneményt talán he­lyesen megfejthetjük, ha meggondoljuk, hogy min­den mozdulatok, melyek az életben leggyakrabban fordulnak elő, amelyekhez az ember évek folytán hozzászokik, mint például a táncznál, mind azon irányban történnek. A tánczolatot képző egyének tehát, annak öntudata és reménye mellett, hogy az asztalnak forognia kell, akaratlanul és öntudatlanul inkább bal-, nem pedig jobb oldal felé fognak haj­­longani, s ez által az asztal tengely körüli jobbra­­forgását előidézni. Ehez járul, hogy a kinyújtott s elfáradó karok hajtó izmai észrevehetlenül összehú­­zódnak, mi mellett természetesen a jobb kéznek erő­sebb izmai túlsúlyt nyervén a balkéz izmain (mi nyolcz jobb- , és ugyanannyi balkar között számba­­vehető külzeléket okoz) az asztal említett irányábani mozgását elősegítik. Figyelembe veendő azon körülmény is, hogy a kísérletek, tudósítások szerint, mindenütt gyerme­kekkel sikerültek jobban, mint érettebb korúakkal. Ezt abból lehetne magyarázni, hogy a gyermekek képzelődése a csudás tünemény felől vett tudomások által nagyobb feszültségben tartatik, mint érettebb­­korúaké, s ily izgatott állapotban kevésbé tudnak számolni a felhevült lélek testben nyilatkozó emotiói­­ral. S ennélfogva az itt-ott említett különös érzése­ket, melyeket néhol a lánczolatot képző egyének éreztek, ez okból és az okvetlenül bekövetkező el­fáradás- és lankadtságból magyarázzuk, mert közlő a lánczolatot, midőn az asztal jó forgásban volt, magára tétette, de több perczek után is semmi kü­lönöset nem érzett, kivévén ruhája nehezedését, mit szintén csak a rajta nyugvó kezek ellankadásának

Next