Pesti Napló, 1853. október (4. évfolyam, 1068–1098. szám)

1853-10-28 / 1091. szám

v 1853. negyedik évi­folyam. 1091 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ _ H A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva Félévra . 8 „ — » ·■ Évnegyedre 4 „ — » » Egy hónapra lfr. 30 k. p­­line. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő url-utcza 8-dik szám. Szerkesztési Iroda: Url-utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Péntek, oct. 28-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. fü­rdetésük öt ha­­sábos petit­ sora 4 pgc kraj­­czárjával számittatik. A be- igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik.­­ A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Folyó évnegyed első hónapja vége felé járván, azok számára, kik az előfizetéssel elkéstek, ezennel ii kéthónapos előfizetés nyittatik PESTI NAPLÓ novemberi s decemberi folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 frt 40 kr. pp. Kik azonban a folyó évnegyedre (oct.-dec.) a lapot teljes számban birni akarják, előfizetési ára vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz­hordással 4 frt p.­p. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó-hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében uri- és kigyó-utcza szeg­letén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala.­ ­ EGY MAGYAR NABOB Folytatás. *) — Most jön a sor az eredeti fiúkra. — Óh már ezeket jobban ismerem náladnál. Többet tudok róluk , mint kellene. — Végül a finom gavallérok. Ezeket is ismerheted. Karpathyné nem állható meg , hogy ne ásítson. — Felelet volt ez arra, a­mit mondtam ? kérdé Szentirmayné nevetve. — Csak visszaemlékezés a mulatságosan eltöltött órákra. —­­ E szavakkal be van rekesztve a szemle a férfiak fölött. Fannyt egyszerre valami komolyság lepte meg. Eléje tűnt ideáljának képe újra. Tehát ő nincs sehol , tehát őt nem fogja soha látni ez életben többé? Vagy tán ő is ott van e névsorozatban, hisz Pozsonyban többször látta őt Kárpathy Jánossal karöltve sétálni, tehát is­merősök , s talán csak Flóra nem vette észre őt, vagy azok közé számít­, a­kikben sem jó, sem rész­tulajdon nincs, a­miért megemlékezzék róluk. Az nem lehet, e nemes arcznak nemes szivet kell képviselni, e tiszta szép szemekben csak tiszta szép lélek lakhatik, hisz minden vonás férfi erényt, magas , fenkölt szellemet árul el. Félig habozva, félig tréfásan kérdezé Flórától. — És — nem hagytál ki senkit ? — De igen ? szólt Flóra nevetve, 8 gyermeteg ját­­szisággal ragadta fel az asztalról a hosszú iratot s a pamlagyánkosra vetve magát, maga elé tartá azt kiter­jesztve , s onnan kandikálva elő mosolygó arczával, mint egy leskelődő amourette. — Kihagytam egy nevet. Pedig nagyon érdekes név. Nem találod ki! — Nem én ! szólt Fanny egészen elhalaványodva. — Ah, de bohó vagy tel Ez egy igen jeles, szép, nemes lelkű fiatal­ember. Legalább én legszebbnek tar­tom őt az egész világon s nem ismerek férfit, ki vele nemes lélekben, szeretetreméltóságban versenyezhetne. Valahányszor arczát látom, a lelkét is látom magam előtt s imádom mind a kettőt. Még­sem ismersz rá? Fanny fejét rázta. De igen. Rá ismert ő valakire.— Csakhogy ez az ő névtelen ideálja volt, kit ő szinte leg­szebbnek, legnemesebbnek tartott minden férfiak között, s arra gondolt e perezben. — Tehát igazán azt kivánod, hogy meg­nevezzem őt előtted ? kérdé tréfás boszúsággal Flóra. — Igen, igen, suttogá Fanny s iparkodott bele nézni az iratba, melyet barátnéja kötekedve vont el szemei elől s nagy komolysággal olvasá belőle. — E jeles, szeretetreméltó férfiú, gróf Szentirmay Rudolf. — Ah ! sohajta Fanny, lángra gyűlt arczczal. Most értette át a tréfát, s elszégyenlé magát, hogy oly együ­gyű volt magától ki nem találni, hogy más név nem maradhatott ki onnan az övénél, melyről még nem szóltak. Flóra azt hivé, hogy e tréfa után át kell ölelni ba­­rátnéját és őt megcsókolni; az ideál ismét eltűnt a szív­ből. Fanny lemondott azon reményről, hogy őt valaha lássa s iparkodott barátnéja jókedvét osztani, s maga is kac­agott szórakozottságán. — Most szóljuk meg a hölgyeket. — Jó lesz, szóljuk meg a hölgyeket. — úgy is csak kölcsönbe esik. — Perse, aztán mi csak igazat mondunk róluk. — És az nem emberszólás, és mi csak egymás előtt beszélünk , nem adjuk tovább, a­mit hallunk. — Annyi mintha nem is szólnánk, csak gondolkod­nánk. —■ No lesz most mingjárt csuklás az ország­ban........*) Galamb csípések ! — Legfelül áll az aristocrata főispánná neve. Nem tudom micsoda előszeretetből irta ide a magasra a jó szomszéd ? Talán inkább előfélelemből. Ez egy elégü­­letlen elkényeztetett dáma, a­kinek annyi elájulni, mint más embernek egyet sóhajtani. Mintha izzó parázsra tennék , a­ki előtte áll, mert bizonyos lehet róla , hogy a­mit tesz, mondd, még a­mit gondol is, az neki mind nem tetszik. Lássa meg, hogy valaki keresztbe tette a lábát, elájul; ha egy macska téved a szobába, görcsöket kap; ha a kés a villára van téve, le nem ül az asztalhoz; ha künn a kertben rózsák vannak, kettősablakon keresz­tül megérzi a szagát, és elájul, úgy hogy abban a szo­bában nem lehet virágot tartani, a­hol ő van. A vajas szarvastól iszonyodik, fél tőle, mint valami öklelő vad­állattól, s ha meglát egy férfit, a­kinek jobbfelől van elválasztva a haja, kétségbe esik. Ahoz az asztalhoz, melynél ő ül, ne ültess senkit, a­kinek kék ruhája van, mert az rettenetes szín előtte, görcsöket kap ha látja, senkije felől ne tudakozódjál, mert akárkit kérdeztél tőle, elájul. Az ő rá mind rettenetesen hat, átaljában iparkodjál semmit sem beszélni előtte, mert őt a legcse­kélyebb dolog is alterálja. Vigyázz amellett, nehogy a jó szomszéd minden elájulásnál sajtát vízzel támogassa fel, hanem tarts hozzá közel valami üveget, akár van benne valami, akár nincs, ettől felocsúdik. — Ezt jól megismertük. A neve után : repü­l a só. — Ah, itt jön gróf Kereszthyné. Ez jeles asszony­ság. Magas vaskos férfias alak, széles, vastag szemöl­dökkel ; soha sem beszél alantabb hangon, mint ha egy zászlóaljat vezényelne; „mit? micsoda? ha? hogyan?“ igy beszél örökké a legmélyebb hangon más szavába, hogy holmi gyönge szivü embert százszor bele­zavar a beszédjébe, s mikor el kezd nevetni, szinte reng bele a ház. Megregulázza az egész társaságot s ha valakire meg­haragszik, annak jobb lett volna vakon születni; ezeket az apró fiatal embereket már előre leli a hideg, mikor meglátják, mert úgy rájuk ijeszget, mint akármely pro­­fessor, és a mellett folyvást beszél diákul, ismeri a tör­vény­könyveket, kidisputálja a legkörmösebb prókátort, iszik hatalmasan és gyönyörűen dohányzik; a lovakat ugyan nem hajtja, de megesik rajta, hogy ha a kocsis roszul hajt, kiveszi a kezéből az ostort s a nyelével jót rak a hátára. Különben a legjobb szivü teremtés a vi­lágon, a minőt csak kívánni lehet, s igen könnyű ke­gyébe jutni. Csókolj neki kezet, s nevezd asszonyné­­némnek, azontúl aztán ne félj tőle s csak te magad ne adj ellenkezőre okot, szeretni fog, és kardot ránt mel­letted s ha valahol hátad mögött az ő jelenlétében má­sok rágalmazni találnak, olyan lármát csinál érted, hogy mind szétszaladnak. Fannynak előre is nagyon megtetszett ez asszonyság. Mégis milyen jó ez a kis emberszólás, e nélkül nagyon félt volna a harczias külsejű deb­etül. — Ennek a neve után nem írunk semmit, könnyű lesz ráismerni. — Továbbá lássuk nagyságos Körtvélyiné asszony­ságot. Ennek egy gyöngéjét ismerem : van egy kedves fiacskája, mintegy húsz-huszonegy­ éves gyermekese lehet a lelkem. Anyja mindig ő róla beszél. Tiszteletre méltó szenvedély. Dezsőnek hívják a parányit, tuda­kozódjál felőle. Véghetetlenül sokat fog róla beszélni, s ha azt mind­végig hallgatod, téged tartand a legderekabb hölgynek az országban. Azt perse nem szükség tudnod, hogy Dezsőcske egy iszonyú haszontalan fiú a földön. — Ab te Flóra, milyen ravasz vagy te ! — Ugy­e ? hogy elrontalak ! — Azt ugyan jól teszed. Csak én tudnék úgy az em­berekre figyelmezni, de én le nem tudnék egy embert írni, hogy milyen ? — Vénülj csak meg, mint én. Ezen természetesen nagyon sokat kellett nevetni. — No hát kedves anyókám, jó öregem, kit ismerjünk még meg ? — Itt van még Szépkiesdyné neve. Csendes hallga­tag asszonyság, a­kit semmivel sem lehet megbántani, férje hozzá szoktatta már, hogy semmi se fájjon neki, de viszont örömet sem lehet neki okozni, az egész arcz, egész alak egy vágyat, egy óhajtást látszik kife­jezni, azt, hogy mennyire szeretne a föld alatt lenni. — Szegény asszony! — S még az a kín járul hozzá, hogy minden csinos arczú nőnek tudnia kell azt, miszerint ő neki önkényte­len fájdalmat fog okozni, mert férje az ő jelenlétében is udvarol mindenkinek. Valaha nagy szépségnek tartot­ták, s tíz év alatt egészen megvénült a bánat és gond miatt. — Szegény asszony! sohajta Fanny. (Tehát van­nak, a­kiket még ő is sajnálhat). — Bemutatom még Málnai George nejét. Őrizkedjél tőle. Örökké hizeleg, csak azért, hogy valami titkot, va­lami gondatlanul kiejtett szót ellessen tőled. Valóságos Mephistó női alakban. Mindenkinek ellensége, a­kit csak ismer, de ha összejön vele, öleli, csókolja, azt hinnéd szerelmes bele, hijjába való dolog vele nyíltan össze­veszni, holnap már megint úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ölel, csókol és el van ragadtatva. Legjobb ha fel sem veszed. Egyenesen hideg visszautasító arcz­c­al fogadd. Ezért hátad mögött gorombának, nevelet­lennek fog mondani, hanem ez a legszelídebb rágalom, a­mit tőle várni lehet. Fanny háladatosan szok­ta meg Szentirmayné kezét. Nélküle mennyit kellett volna botlania , mennyit okulni saját kárán­­ vagy tán szenvedni és meg sem okulni, mert hiszen ő nem tudott figyelni, nem embereket kiis­merni. Lelke nagyon kevés önállósághoz volt szokva. — Van még valaki, említésre méltó a sok között? — Marion kisasszony. — Valóban ? — Olyan, a­milyennek láttad. Mindig olyan. Ez ter­mészet nála és nem szokás. — Hát még ki ? — Még egy árulkodó , mindenkit megszóló , rágal­mazó asszony van itt a több között, a­ki gonosz felfe­dezéseket tesz az emberek legtitkosabb hibáiban, de a­kitől azért nem kell félned, mert tégedett igazán szeret­s téged soha elárulni, rágalmazni, bántani nem fog. Hát ezt ki találod­­ ? Fanny félig nevetve, félig sírva borult barátnéja keb­lére, őt össze­ölelve csókolva és azután még sokáig ne­vettek, vigadtak a fölött, hogy ők most hogy megszól­ták a világot. (Folytatjuk.) *) Lásd Pesti Napló 1090. számát. *) Közhit: a­ki csuklik, azt emlegetik. SZÍNMŰVÉSZETÜNK ÜGYÉBEN. I. Óhajtanám , hogy politikai és szépirodalmi lap­jaink, ha a színházra vetik figyelmüket, ne csupán csak a directio kérdésével bajlódjanak, a­mi magában nem fontosság nélküli théma ugyan, de mégsem minden. — óhajtanám továbbá, hogy, ha a dráma iránt kiváló érdekkel viseltetnek, ne szo­rítsák buzgalmukat egyedül annak feszegetésére: vájjon nem pártoltatik-e az opera a dráma rová­sára ? mert hiszen­ ez, mióta „Árpád ébredésével“ állandó színházunk megnyittatott, mindig polémia tárgya volt, anélkül, hogy valaha tisztába hozatott volna; óhajtanám végre, miszerint a színművészet ügyében a kevésbé csattanó kérdések is, melyek a szenvedélyes polémiák helyett hasznos eszméket terjesztenek , kezdjék valahára már az olvasó­kö­zönséget érdekelni. Ezen hármas óhajtás beírt jelen czikkeim írá­sára. Bevezetésnek ennyi elég. Hadd maradjon a többi papír a tárgy számára. Egész Európában most számos gazdagon dotált színház van. Köztök találunk olyakra is, melyekben soha opera nem adatik, s következőleg minden jöve­delem a dráma emelésére van fordítva. Ott a színészek szép fizetéssel és nyugdíjjal is ellátják. Egész gondjaikat tehát oda öszpontosít­­hatják, hogy a színműíró hírnevét saját lángeszök vagy kiképzettségek által is emeljék. Aztán egy jól sikerült darab most a szerzőnek annyi jövedelmet hajt — t. i. Párisban, London­ban és nem Pesten —, a­mennyiről régebben senki álmodni sem mert. És mégis mondhatjuk-e, hogy általában a szin­­műirodalom virágzik? Hol vannak a fönmaradó művek ? Néha hoszasabban tart-e egy megtapsolt darab, mint egy kedvelt ruha? Nem divatczikk-e mind­kettő ? S rendszerint maga a szerző sem akarja műve halhatatlanságát hinni , mert különben idejével nem volna oly fösvény, és szánna legalább annyi órát egy felvonás elkészítésére, mennyit a régibb művészek egy jelenetre áldoztak. Shakespeare, Moliére nem avulnak el, míg a mostani jelesebb drámaköltőknek is lázas gyorsa­sággal kell művet mű után vetni a színpadra, hogy nevük emlegettessék. Ha az ujságvágyat folytono­san ingerlék, ha egyik darabukkal a másiknak ál­lának útjába, ha sürgeségök feltűnt, s ha termé­kenységüket annak is bámulni kelle, ki korunk ha­ladásaiban semmi kiemelni valót, a gőzerőn és te­­legráfon kívül, nem talál, már ekkor, s többnyire csakis ekkor, nyugodhatnak egy kevéssé meg ba­­béraikon, azon félelem nélkül, hogy érdemeik elis­mertetéséért minden színházbarát rész emlékező­tehetségével újra küzdeni kellessék. Aztán hány mű van azok közöl, melyek óriási hatással adottak , életrevaló ? S nem fordul-e gyak­ran elő , hogy a­mely darab tapsvihart támaszt valamelyik színházban, az másutt, szintén jó szí­nészek és szintén értelmes közönség előtt, meg­bukik , s világosan csak azért, mert aestheticai beeslés nem bír , és hírnevét egyedül a sajátságos körülményeknek köszönte? Továbbá: nem tapasz­taljuk-e naponkint, hogy az ítészeket, kik külön­ben elég méltányosak, legkevésbbé az ünnepelt színművek elégítik ki? S nem kétségtelen-e, hogy sok újabb dráma, mely a színpadon megfészkeli magát, ha nyomtatásban olvastatnék , botrány­­kozáson kívül alig kelthetne más érzést fel ? Szóval, a megc­áfoltatás félelme nélkül lehet állítani, miként egész Európában a drámakölté­­szet most nincs virágzásban, sőt mindenütt a ha­nyatlás nyomait mutatja. Több darabot írnak mint valaha, de igen ke­vés jót. S mi lehet ily jelenet oka ? Silányabb alkotó erő volna-e korunkban? Meg­fogyatkozott-e a költészeti szellem? Az anyagi irányok prózaivá tették-e egész életünket, szét­oszlatván az illuziók varázsát? Ezt blazirtságból mondhatnék ugyan, de bebi­­zonyítni nehéz lenne. Sőt legalább annyi kétségtelen, hogy a dráma egyik legfőbb kellékére, t. i. a jellemzésre nézve, újabb irodalmunk haladásban van. Az árnyaláshoz mesteribben ért korunk, mint, levonva a levonan­­dókat, a régibb. De a mi legkülönösebb, a jellem­zés művészetét alig lelhetnők valahol kevésbé föl, mint a modern színművekben. A­ki mint histo­­ricus szeret egyéníteni, mint regényíró jól jellemez: mihelyt drámához fog, nyakra főre igyekszik ezen dicséretes tulajdonoktól megválni. Sőt mostani drá­máink szervezete kétségkívül a typusoknak kedvez, s még inkább azon sodrony­báboknak, melye­ket tetszés szerint lehet ide-oda taszigálni. Ha jellemzés és erős indokolás mellett lehetlen volna a sok látványokat s csattanásokat előidézni, me­lyekre mai színműköltőink annyira rászorulnak, hogy gyakran a sikerért jobb hiteket eltökélten föláldozzák. Miért jutott ily helyzetre a dráma ? Miben fekszik hanyatlásának főbb oka? S mire fordítsuk mi is figyelmünket, ha arra ambitionáljuk magunkat, hogy csakugyan jó drá­mairodalmunk legyen, vagy legalább olyan, mely költészetünk többi ágainál sokkal hátrább nem álland ? Ezen kérdésekre nézve fognak olvasóink a kö­vetkező czikkeinkben néhány eszmetöredékre találni. P­á­r­is, oct. 31. A Érdekes intézmények Párisban az olvasó­teremek (salon litteraires). Ki alapította őket, a tudásszomj, a pénzkereset, az unalom ? Valamely nyugdíjtalan aca­­demiai tag, vagy jubilált könyvárus? valamely állo­mástól fölmentett postamester, vagy titkos rendőr­főnök Dubois-időkben ? nem tudjuk, annyi bizonyos , hogy minden városrészben, minden népes utczában , Szajnán innen és Szajnán túl léteznek, és ha tárczájukba nem özönlik is a pénz, mint a magyar mondja, hanem csu­rog, csepeg. Valóban csodálatos, hogy e zúgó városban, hol az embernek nincs ideje olvasni, hol a roppant Mazarini-könyvtár mindeniknek nyitva áll, hol a töme­gek nagy részének nem arra van gondja : mi történik, hanem mit eszünk ? Csodálatos, mondom , hogy ezen a­ teremek többnyire mindig tömve vannak. Gyakran fél napig kell várnod egy lapra, hogy elő­jelentsd rá magad , és midőn megkaphatnád: megérkezett az új is, mi már kívül kézben van. Különböző a belépti díj; a maximum: 5 sous; a mi­nimum : 2. Szegény vállalkozó! mennyi öt soust kell összehalmoznod, míg azon tömött újságokat, melyekre, boldog remény fejében, előfizettél, ingyen olvashatod ? A magyarok három évig a Passage de l’ opera olvasó teremébe jártak; ez egyike a legvirágzóbbaknak. Itt feküdt, száz idegen testvér között a Magyar Hírlap is. De a legelső olvasó­terem, minden esetre, a Passage Jouffroi-ban van. Ez valóságos irodalmi csarnok. Mi­dőn belépsz, kis páholyokat látsz köröskörül, melyek mind tele vannak olvasókkal; a terem közepén egy hosszú zöld asztal áll elborítva lapokkal és folyóiratok­kal , melyek, bizonyos órában, (5 óra felé) mind kézben vannak. Itt megismerkedhetel minden fontos lap leve­lezőivel. Itt vannak az Allgemeine Zeitung és Times képviselői is, kik örökké tisztáznak vagy pecsételnek. Itt olvashatsz franczia és idegen, európai és amerikai lapokat. Itt vannak a párisi útmutatók , kalmár-króni­kák, szállás-czimek, bélyegpapír stb. A csend oly nagy, hogy sok szorgalmas olvasó, aka­rata ellen , elmélyed puha támlás­ székébe és órákon át, behunyt szemmel, tartja kezében az Advertisert. — A háziúr lábas hegyen jár, tisztelvén a mélyen gondolkodó szellemeket. Egy honfi­társunk 20,000 frankot ígért egy ily ol­vasó­teremért. Tégy most számítást per 5 sous, és látni fogod, hogy a francziák, minden nyári intermezzok da­czára, mennyit olvasnak! Miután itt vagyunk, fussuk át a lapokat. A Journal des Débats végre saját szemével lát, saját kezével ta­pogat, egy levelezőt külde Konstantinápolyba, ki neki így ír: Napi parancs a háború, melynek az egész nem­zet engedelmeskedik. Ezt hirdeti minden hang, minden lap, minden hajó Besikától egész a fekete tengerig. A háborút nem én mondom önnek, a Journal de Constan­­tinople hivatalosan jelenti azt. A török hisz erpjében és a Próféta zászlójában, melyet Mahomet tart. 1828-ban, a navariai csata után, 40,000-nyi serege volt, most 300,000 és 300 ágyú. A Pays­a Porta manifestumát közli, mely nem egyéb, mint ismétlése azon nagy szónak, mit Európában már mindenik kimondott. October 4-én mondatott ki, a Jour­nal de Constantinople hivatalos jelentése szerint, a 15 napi határidő az orosz seregek visszavonulására; ma oct. 20-kában vagyunk. Az ily napokról mondja a köl­tő: egy nap egy század. Az idei tél a műbarátokra élveszegény lesz. Rachel csakugyan Oroszországba megy, de hat hónap múlva visszatér. L­i­s­z­t itt van, fájdalom, a telet nem fogja itt tölteni. Mikép ne dobogna a magyar szive mindazon névnél, melyhez a magyar faj dicsősége van kötve? Elszakad a gyermek szülőföldétől egy vonóval , egy ecsettel, egy vésűvel, és fáradalmak és viszontagságok után beírja nevét a halhatlanság könyvébe. Tapsol neki a világ , pénzzel­ és töménynyel adóznak neki, a merre­­ megy, a hang kiséri, ezen lángész, egy magyar , de mi

Next