Pesti Napló, 1853. október (4. évfolyam, 1068–1098. szám)
1853-10-28 / 1091. szám
v 1853. negyedik évifolyam. 1091 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ _ H A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva Félévra . 8 „ — » ·■ Évnegyedre 4 „ — » » Egy hónapra lfr. 30 k. pline. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő url-utcza 8-dik szám. Szerkesztési Iroda: Url-utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Péntek, oct. 28-án. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. fürdetésük öt hasábos petit sora 4 pgc krajczárjával számittatik. A be- igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Folyó évnegyed első hónapja vége felé járván, azok számára, kik az előfizetéssel elkéstek, ezennel ii kéthónapos előfizetés nyittatik PESTI NAPLÓ novemberi s decemberi folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 frt 40 kr. pp. Kik azonban a folyó évnegyedre (oct.-dec.) a lapot teljes számban birni akarják, előfizetési ára vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással 4 frt p.p. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó-hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében uri- és kigyó-utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. EGY MAGYAR NABOB Folytatás. *) — Most jön a sor az eredeti fiúkra. — Óh már ezeket jobban ismerem náladnál. Többet tudok róluk , mint kellene. — Végül a finom gavallérok. Ezeket is ismerheted. Karpathyné nem állható meg , hogy ne ásítson. — Felelet volt ez arra, amit mondtam ? kérdé Szentirmayné nevetve. — Csak visszaemlékezés a mulatságosan eltöltött órákra. — E szavakkal be van rekesztve a szemle a férfiak fölött. Fannyt egyszerre valami komolyság lepte meg. Eléje tűnt ideáljának képe újra. Tehát ő nincs sehol , tehát őt nem fogja soha látni ez életben többé? Vagy tán ő is ott van e névsorozatban, hisz Pozsonyban többször látta őt Kárpathy Jánossal karöltve sétálni, tehát ismerősök , s talán csak Flóra nem vette észre őt, vagy azok közé számít, akikben sem jó, sem résztulajdon nincs, amiért megemlékezzék róluk. Az nem lehet, e nemes arcznak nemes szivet kell képviselni, e tiszta szép szemekben csak tiszta szép lélek lakhatik, hisz minden vonás férfi erényt, magas , fenkölt szellemet árul el. Félig habozva, félig tréfásan kérdezé Flórától. — És — nem hagytál ki senkit ? — De igen ? szólt Flóra nevetve, 8 gyermeteg játszisággal ragadta fel az asztalról a hosszú iratot s a pamlagyánkosra vetve magát, maga elé tartá azt kiterjesztve , s onnan kandikálva elő mosolygó arczával, mint egy leskelődő amourette. — Kihagytam egy nevet. Pedig nagyon érdekes név. Nem találod ki! — Nem én ! szólt Fanny egészen elhalaványodva. — Ah, de bohó vagy tel Ez egy igen jeles, szép, nemes lelkű fiatalember. Legalább én legszebbnek tartom őt az egész világon s nem ismerek férfit, ki vele nemes lélekben, szeretetreméltóságban versenyezhetne. Valahányszor arczát látom, a lelkét is látom magam előtt s imádom mind a kettőt. Mégsem ismersz rá? Fanny fejét rázta. De igen. Rá ismert ő valakire.— Csakhogy ez az ő névtelen ideálja volt, kit ő szinte legszebbnek, legnemesebbnek tartott minden férfiak között, s arra gondolt e perezben. — Tehát igazán azt kivánod, hogy megnevezzem őt előtted ? kérdé tréfás boszúsággal Flóra. — Igen, igen, suttogá Fanny s iparkodott bele nézni az iratba, melyet barátnéja kötekedve vont el szemei elől s nagy komolysággal olvasá belőle. — E jeles, szeretetreméltó férfiú, gróf Szentirmay Rudolf. — Ah ! sohajta Fanny, lángra gyűlt arczczal. Most értette át a tréfát, s elszégyenlé magát, hogy oly együgyű volt magától ki nem találni, hogy más név nem maradhatott ki onnan az övénél, melyről még nem szóltak. Flóra azt hivé, hogy e tréfa után át kell ölelni barátnéját és őt megcsókolni; az ideál ismét eltűnt a szívből. Fanny lemondott azon reményről, hogy őt valaha lássa s iparkodott barátnéja jókedvét osztani, s maga is kacagott szórakozottságán. — Most szóljuk meg a hölgyeket. — Jó lesz, szóljuk meg a hölgyeket. — úgy is csak kölcsönbe esik. — Perse, aztán mi csak igazat mondunk róluk. — És az nem emberszólás, és mi csak egymás előtt beszélünk , nem adjuk tovább, amit hallunk. — Annyi mintha nem is szólnánk, csak gondolkodnánk. —■ No lesz most mingjárt csuklás az országban........*) Galamb csípések ! — Legfelül áll az aristocrata főispánná neve. Nem tudom micsoda előszeretetből irta ide a magasra a jó szomszéd ? Talán inkább előfélelemből. Ez egy elégületlen elkényeztetett dáma, akinek annyi elájulni, mint más embernek egyet sóhajtani. Mintha izzó parázsra tennék , aki előtte áll, mert bizonyos lehet róla , hogy amit tesz, mondd, még amit gondol is, az neki mind nem tetszik. Lássa meg, hogy valaki keresztbe tette a lábát, elájul; ha egy macska téved a szobába, görcsöket kap; ha a kés a villára van téve, le nem ül az asztalhoz; ha künn a kertben rózsák vannak, kettősablakon keresztül megérzi a szagát, és elájul, úgy hogy abban a szobában nem lehet virágot tartani, ahol ő van. A vajas szarvastól iszonyodik, fél tőle, mint valami öklelő vadállattól, s ha meglát egy férfit, akinek jobbfelől van elválasztva a haja, kétségbe esik. Ahoz az asztalhoz, melynél ő ül, ne ültess senkit, akinek kék ruhája van, mert az rettenetes szín előtte, görcsöket kap ha látja, senkije felől ne tudakozódjál, mert akárkit kérdeztél tőle, elájul. Az ő rá mind rettenetesen hat, átaljában iparkodjál semmit sem beszélni előtte, mert őt a legcsekélyebb dolog is alterálja. Vigyázz amellett, nehogy a jó szomszéd minden elájulásnál sajtát vízzel támogassa fel, hanem tarts hozzá közel valami üveget, akár van benne valami, akár nincs, ettől felocsúdik. — Ezt jól megismertük. A neve után : repül a só. — Ah, itt jön gróf Kereszthyné. Ez jeles asszonyság. Magas vaskos férfias alak, széles, vastag szemöldökkel ; soha sem beszél alantabb hangon, mint ha egy zászlóaljat vezényelne; „mit? micsoda? ha? hogyan?“ igy beszél örökké a legmélyebb hangon más szavába, hogy holmi gyönge szivü embert százszor belezavar a beszédjébe, s mikor el kezd nevetni, szinte reng bele a ház. Megregulázza az egész társaságot s ha valakire megharagszik, annak jobb lett volna vakon születni; ezeket az apró fiatal embereket már előre leli a hideg, mikor meglátják, mert úgy rájuk ijeszget, mint akármely professor, és a mellett folyvást beszél diákul, ismeri a törvénykönyveket, kidisputálja a legkörmösebb prókátort, iszik hatalmasan és gyönyörűen dohányzik; a lovakat ugyan nem hajtja, de megesik rajta, hogy ha a kocsis roszul hajt, kiveszi a kezéből az ostort s a nyelével jót rak a hátára. Különben a legjobb szivü teremtés a világon, a minőt csak kívánni lehet, s igen könnyű kegyébe jutni. Csókolj neki kezet, s nevezd asszonynénémnek, azontúl aztán ne félj tőle s csak te magad ne adj ellenkezőre okot, szeretni fog, és kardot ránt melletted s ha valahol hátad mögött az ő jelenlétében mások rágalmazni találnak, olyan lármát csinál érted, hogy mind szétszaladnak. Fannynak előre is nagyon megtetszett ez asszonyság. Mégis milyen jó ez a kis emberszólás, e nélkül nagyon félt volna a harczias külsejű debetül. — Ennek a neve után nem írunk semmit, könnyű lesz ráismerni. — Továbbá lássuk nagyságos Körtvélyiné asszonyságot. Ennek egy gyöngéjét ismerem : van egy kedves fiacskája, mintegy húsz-huszonegy éves gyermekese lehet a lelkem. Anyja mindig ő róla beszél. Tiszteletre méltó szenvedély. Dezsőnek hívják a parányit, tudakozódjál felőle. Véghetetlenül sokat fog róla beszélni, s ha azt mindvégig hallgatod, téged tartand a legderekabb hölgynek az országban. Azt perse nem szükség tudnod, hogy Dezsőcske egy iszonyú haszontalan fiú a földön. — Ab te Flóra, milyen ravasz vagy te ! — Ugye ? hogy elrontalak ! — Azt ugyan jól teszed. Csak én tudnék úgy az emberekre figyelmezni, de én le nem tudnék egy embert írni, hogy milyen ? — Vénülj csak meg, mint én. Ezen természetesen nagyon sokat kellett nevetni. — No hát kedves anyókám, jó öregem, kit ismerjünk még meg ? — Itt van még Szépkiesdyné neve. Csendes hallgatag asszonyság, akit semmivel sem lehet megbántani, férje hozzá szoktatta már, hogy semmi se fájjon neki, de viszont örömet sem lehet neki okozni, az egész arcz, egész alak egy vágyat, egy óhajtást látszik kifejezni, azt, hogy mennyire szeretne a föld alatt lenni. — Szegény asszony! — S még az a kín járul hozzá, hogy minden csinos arczú nőnek tudnia kell azt, miszerint ő neki önkénytelen fájdalmat fog okozni, mert férje az ő jelenlétében is udvarol mindenkinek. Valaha nagy szépségnek tartották, s tíz év alatt egészen megvénült a bánat és gond miatt. — Szegény asszony! sohajta Fanny. (Tehát vannak, akiket még ő is sajnálhat). — Bemutatom még Málnai George nejét. Őrizkedjél tőle. Örökké hizeleg, csak azért, hogy valami titkot, valami gondatlanul kiejtett szót ellessen tőled. Valóságos Mephistó női alakban. Mindenkinek ellensége, akit csak ismer, de ha összejön vele, öleli, csókolja, azt hinnéd szerelmes bele, hijjába való dolog vele nyíltan összeveszni, holnap már megint úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, ölel, csókol és el van ragadtatva. Legjobb ha fel sem veszed. Egyenesen hideg visszautasító arczcal fogadd. Ezért hátad mögött gorombának, neveletlennek fog mondani, hanem ez a legszelídebb rágalom, amit tőle várni lehet. Fanny háladatosan szokta meg Szentirmayné kezét. Nélküle mennyit kellett volna botlania , mennyit okulni saját kárán vagy tán szenvedni és meg sem okulni, mert hiszen ő nem tudott figyelni, nem embereket kiismerni. Lelke nagyon kevés önállósághoz volt szokva. — Van még valaki, említésre méltó a sok között? — Marion kisasszony. — Valóban ? — Olyan, amilyennek láttad. Mindig olyan. Ez természet nála és nem szokás. — Hát még ki ? — Még egy árulkodó , mindenkit megszóló , rágalmazó asszony van itt a több között, aki gonosz felfedezéseket tesz az emberek legtitkosabb hibáiban, de akitől azért nem kell félned, mert tégedett igazán szerets téged soha elárulni, rágalmazni, bántani nem fog. Hát ezt ki találod ? Fanny félig nevetve, félig sírva borult barátnéja keblére, őt összeölelve csókolva és azután még sokáig nevettek, vigadtak a fölött, hogy ők most hogy megszólták a világot. (Folytatjuk.) *) Lásd Pesti Napló 1090. számát. *) Közhit: aki csuklik, azt emlegetik. SZÍNMŰVÉSZETÜNK ÜGYÉBEN. I. Óhajtanám , hogy politikai és szépirodalmi lapjaink, ha a színházra vetik figyelmüket, ne csupán csak a directio kérdésével bajlódjanak, ami magában nem fontosság nélküli théma ugyan, de mégsem minden. — óhajtanám továbbá, hogy, ha a dráma iránt kiváló érdekkel viseltetnek, ne szorítsák buzgalmukat egyedül annak feszegetésére: vájjon nem pártoltatik-e az opera a dráma rovására ? mert hiszen ez, mióta „Árpád ébredésével“ állandó színházunk megnyittatott, mindig polémia tárgya volt, anélkül, hogy valaha tisztába hozatott volna; óhajtanám végre, miszerint a színművészet ügyében a kevésbé csattanó kérdések is, melyek a szenvedélyes polémiák helyett hasznos eszméket terjesztenek , kezdjék valahára már az olvasóközönséget érdekelni. Ezen hármas óhajtás beírt jelen czikkeim írására. Bevezetésnek ennyi elég. Hadd maradjon a többi papír a tárgy számára. Egész Európában most számos gazdagon dotált színház van. Köztök találunk olyakra is, melyekben soha opera nem adatik, s következőleg minden jövedelem a dráma emelésére van fordítva. Ott a színészek szép fizetéssel és nyugdíjjal is ellátják. Egész gondjaikat tehát oda öszpontosíthatják, hogy a színműíró hírnevét saját lángeszök vagy kiképzettségek által is emeljék. Aztán egy jól sikerült darab most a szerzőnek annyi jövedelmet hajt — t. i. Párisban, Londonban és nem Pesten —, amennyiről régebben senki álmodni sem mert. És mégis mondhatjuk-e, hogy általában a szinműirodalom virágzik? Hol vannak a fönmaradó művek ? Néha hoszasabban tart-e egy megtapsolt darab, mint egy kedvelt ruha? Nem divatczikk-e mindkettő ? S rendszerint maga a szerző sem akarja műve halhatatlanságát hinni , mert különben idejével nem volna oly fösvény, és szánna legalább annyi órát egy felvonás elkészítésére, mennyit a régibb művészek egy jelenetre áldoztak. Shakespeare, Moliére nem avulnak el, míg a mostani jelesebb drámaköltőknek is lázas gyorsasággal kell művet mű után vetni a színpadra, hogy nevük emlegettessék. Ha az ujságvágyat folytonosan ingerlék, ha egyik darabukkal a másiknak állának útjába, ha sürgeségök feltűnt, s ha termékenységüket annak is bámulni kelle, ki korunk haladásaiban semmi kiemelni valót, a gőzerőn és telegráfon kívül, nem talál, már ekkor, s többnyire csakis ekkor, nyugodhatnak egy kevéssé meg babéraikon, azon félelem nélkül, hogy érdemeik elismertetéséért minden színházbarát rész emlékezőtehetségével újra küzdeni kellessék. Aztán hány mű van azok közöl, melyek óriási hatással adottak , életrevaló ? S nem fordul-e gyakran elő , hogy amely darab tapsvihart támaszt valamelyik színházban, az másutt, szintén jó színészek és szintén értelmes közönség előtt, megbukik , s világosan csak azért, mert aestheticai beeslés nem bír , és hírnevét egyedül a sajátságos körülményeknek köszönte? Továbbá: nem tapasztaljuk-e naponkint, hogy az ítészeket, kik különben elég méltányosak, legkevésbbé az ünnepelt színművek elégítik ki? S nem kétségtelen-e, hogy sok újabb dráma, mely a színpadon megfészkeli magát, ha nyomtatásban olvastatnék , botránykozáson kívül alig kelthetne más érzést fel ? Szóval, a megcáfoltatás félelme nélkül lehet állítani, miként egész Európában a drámaköltészet most nincs virágzásban, sőt mindenütt a hanyatlás nyomait mutatja. Több darabot írnak mint valaha, de igen kevés jót. S mi lehet ily jelenet oka ? Silányabb alkotó erő volna-e korunkban? Megfogyatkozott-e a költészeti szellem? Az anyagi irányok prózaivá tették-e egész életünket, szétoszlatván az illuziók varázsát? Ezt blazirtságból mondhatnék ugyan, de bebizonyítni nehéz lenne. Sőt legalább annyi kétségtelen, hogy a dráma egyik legfőbb kellékére, t. i. a jellemzésre nézve, újabb irodalmunk haladásban van. Az árnyaláshoz mesteribben ért korunk, mint, levonva a levonandókat, a régibb. De a mi legkülönösebb, a jellemzés művészetét alig lelhetnők valahol kevésbé föl, mint a modern színművekben. Aki mint historicus szeret egyéníteni, mint regényíró jól jellemez: mihelyt drámához fog, nyakra főre igyekszik ezen dicséretes tulajdonoktól megválni. Sőt mostani drámáink szervezete kétségkívül a typusoknak kedvez, s még inkább azon sodronybáboknak, melyeket tetszés szerint lehet ide-oda taszigálni. Ha jellemzés és erős indokolás mellett lehetlen volna a sok látványokat s csattanásokat előidézni, melyekre mai színműköltőink annyira rászorulnak, hogy gyakran a sikerért jobb hiteket eltökélten föláldozzák. Miért jutott ily helyzetre a dráma ? Miben fekszik hanyatlásának főbb oka? S mire fordítsuk mi is figyelmünket, ha arra ambitionáljuk magunkat, hogy csakugyan jó drámairodalmunk legyen, vagy legalább olyan, mely költészetünk többi ágainál sokkal hátrább nem álland ? Ezen kérdésekre nézve fognak olvasóink a következő czikkeinkben néhány eszmetöredékre találni. Páris, oct. 31. A Érdekes intézmények Párisban az olvasóteremek (salon litteraires). Ki alapította őket, a tudásszomj, a pénzkereset, az unalom ? Valamely nyugdíjtalan academiai tag, vagy jubilált könyvárus? valamely állomástól fölmentett postamester, vagy titkos rendőrfőnök Dubois-időkben ? nem tudjuk, annyi bizonyos , hogy minden városrészben, minden népes utczában , Szajnán innen és Szajnán túl léteznek, és ha tárczájukba nem özönlik is a pénz, mint a magyar mondja, hanem csurog, csepeg. Valóban csodálatos, hogy e zúgó városban, hol az embernek nincs ideje olvasni, hol a roppant Mazarini-könyvtár mindeniknek nyitva áll, hol a tömegek nagy részének nem arra van gondja : mi történik, hanem mit eszünk ? Csodálatos, mondom , hogy ezen a teremek többnyire mindig tömve vannak. Gyakran fél napig kell várnod egy lapra, hogy előjelentsd rá magad , és midőn megkaphatnád: megérkezett az új is, mi már kívül kézben van. Különböző a belépti díj; a maximum: 5 sous; a minimum : 2. Szegény vállalkozó! mennyi öt soust kell összehalmoznod, míg azon tömött újságokat, melyekre, boldog remény fejében, előfizettél, ingyen olvashatod ? A magyarok három évig a Passage de l’ opera olvasó teremébe jártak; ez egyike a legvirágzóbbaknak. Itt feküdt, száz idegen testvér között a Magyar Hírlap is. De a legelső olvasóterem, minden esetre, a Passage Jouffroi-ban van. Ez valóságos irodalmi csarnok. Midőn belépsz, kis páholyokat látsz köröskörül, melyek mind tele vannak olvasókkal; a terem közepén egy hosszú zöld asztal áll elborítva lapokkal és folyóiratokkal , melyek, bizonyos órában, (5 óra felé) mind kézben vannak. Itt megismerkedhetel minden fontos lap levelezőivel. Itt vannak az Allgemeine Zeitung és Times képviselői is, kik örökké tisztáznak vagy pecsételnek. Itt olvashatsz franczia és idegen, európai és amerikai lapokat. Itt vannak a párisi útmutatók , kalmár-krónikák, szállás-czimek, bélyegpapír stb. A csend oly nagy, hogy sok szorgalmas olvasó, akarata ellen , elmélyed puha támlás székébe és órákon át, behunyt szemmel, tartja kezében az Advertisert. — A háziúr lábas hegyen jár, tisztelvén a mélyen gondolkodó szellemeket. Egy honfitársunk 20,000 frankot ígért egy ily olvasóteremért. Tégy most számítást per 5 sous, és látni fogod, hogy a francziák, minden nyári intermezzok daczára, mennyit olvasnak! Miután itt vagyunk, fussuk át a lapokat. A Journal des Débats végre saját szemével lát, saját kezével tapogat, egy levelezőt külde Konstantinápolyba, ki neki így ír: Napi parancs a háború, melynek az egész nemzet engedelmeskedik. Ezt hirdeti minden hang, minden lap, minden hajó Besikától egész a fekete tengerig. A háborút nem én mondom önnek, a Journal de Constantinople hivatalosan jelenti azt. A török hisz erpjében és a Próféta zászlójában, melyet Mahomet tart. 1828-ban, a navariai csata után, 40,000-nyi serege volt, most 300,000 és 300 ágyú. A Paysa Porta manifestumát közli, mely nem egyéb, mint ismétlése azon nagy szónak, mit Európában már mindenik kimondott. October 4-én mondatott ki, a Journal de Constantinople hivatalos jelentése szerint, a 15 napi határidő az orosz seregek visszavonulására; ma oct. 20-kában vagyunk. Az ily napokról mondja a költő: egy nap egy század. Az idei tél a műbarátokra élveszegény lesz. Rachel csakugyan Oroszországba megy, de hat hónap múlva visszatér. Liszt itt van, fájdalom, a telet nem fogja itt tölteni. Mikép ne dobogna a magyar szive mindazon névnél, melyhez a magyar faj dicsősége van kötve? Elszakad a gyermek szülőföldétől egy vonóval , egy ecsettel, egy vésűvel, és fáradalmak és viszontagságok után beírja nevét a halhatlanság könyvébe. Tapsol neki a világ , pénzzel és töménynyel adóznak neki, a merre megy, a hang kiséri, ezen lángész, egy magyar , de mi