Pesti Napló, 1854. február (5. évfolyam, 1169-1191. szám)
1854-02-01 / 1169. szám
okvetlen hajóhad szükségeltetik, mely a Feketetengeren uralt. Míg Sumlát és Várnát török csapatok tartják megszállva, senki sem gondolhat arra, a paravadhi közép úton előre haladni. Az oroszok 1829-ben keresztül mentek ugyan a Balkánon s Drinápolyig jutottak , de a körülmények akkor egészen másfélék voltak mint most. A török csapatok a janicsárok még nemrég megsemmisítése által desorganizálva voltak, azultán hajóhada a navarinoi csata következményei által megsemmisítve, s Európa rokonszenve azoknak ellenei mellett szólt, kik a görögöket leigázták. 1828-ban az oroszok máj. 7-én kezdették meg a hadjáratot s jul. 20 án Sumla előtt jelentek meg, a nélkül hogy komoly ellentállásra találtak volna. A nagy hőség s a minden élelemszerekbeni hiány nagy halandóságot idézett elő. Az oroszok Sumla előtt azt szenvedték, mit Massena serege 1811-ben Torresvedras sorompói előtt tapasztalt. Nem kisérte meg az álláspontok bevételét, melyek majdnem bevehetlenek, és Sumla azon hadjáratban folyvást a törökök birtokában maradt. Ekkor az orosz tábornokok minden erőfeszítéseiket Várna ellen fordították , s e hely , mely 25.000 embert számit, 55.000 orosz által megtámadtatott, kiket azon felül 5 sorhajónyi és sok kisebb hajókból álló hajóhad támogatott. Ez ostrom, melyet Miklós császár saját jelenléte által buzdított, 10 napig tartott, tovább tartott s talán ismét megszüntettetek volna, hahogy némely pasák szintoly tapasztalatlanul, mint tevékenytelenül nem viselik magokat. Várna elesésével végződött be az 1828-as hadjárat. A közelebbi évben a hadjárat , melyet a mart. és áprilisi esőségek késleltettek, Szilisztria ostromlásával kezdetett meg; ez oly hely a Duna mellett, mely nem igen van megerősítve, de melyet az oroszok nem szívesen hagytak maguk után. Szilisztria megadta magát jun. 29-kén. Ugyanazon hó 15-kén Mehemed Ali nagyvezér is megveretett , miután eszélytelenül Sumla erős vonalait elhagyta, hogy az oroszokat megtámadja. Diebits tök átlátó, hogy rendetlenségbe került sereg ellenében , mely azonfelül még roszul is van vezényelve, mindent merészelhet: elhatározta Paravadinát Drinápolyba előhaladni, mig Sumla előtt haderejének egy részét hagyá, mely a nagyvezirt sakkban tartandotta. Ezen merész manoeuvret siker koronázta, melyre semmi kilátás sem volt. Az átmeneti pontok, melyeknek természetes gátjai a legjelentékenyebbek, minden ellentállás nélkül adattak át; egész hadtestek letevék a fegyvert, a nélkül hogy egy csapást tennének, mert úgy hiték, hogy Allah a hitetlenek mellett van. Az oroszok egyedüli gátja az utak rettentő állapota volt; 10 napra volt szükségök, hogy a hegyeken át a burghasi öbölig jussanak, hol őket hajóhaduk várta. Elkerülhetlen szükség volt itt a hajóhad segélye, mert lő- és élelmiszert az ellenséges országban sehol sem találhatott. Bár ha az orosz hadsereget a járvány apasztotta, Diebits mégis vakmerően előhaladt, mert valóban senkire sem talált, ki útjában ellentállt volna. 15.000 emberrel bevonult Drinápolyba, a birodalom második városába, melynek 90.000 lakosa van. A győztes helyzete mégis veszélyes volt; közepette volt az ellenségnek, mely őt könnyen elnyomhatta volna, ha csak némi erélylyel működik is. Visszavonulása súlyos leendett, azonban páni félelem fogta el a birodalom főméltóságait: éltöket féltették, ha az oroszok előnyomultak volna ; a diplomaták a dolognak minden áron véget akartak vetni, s alkudozások nyittattak meg, melyeket Diebits el nem vethetett, de melyek alatt ő igen bölcsen nagy szilárdságot tanúsított, mely oly biztonságát tünteté ki, mivel nem birt. Itt nem ismételhető körülmények, de mindenekelőtt a föltétlen uralom a Feketetengeren a czárnak oly győzelmét idézek elő, melyből a jelenre nem szabad következtetést vonni.“— A Times párisi levelezője 23-ról többek közt ezeket írja : „Midőn a Retribution Sebastopol előtt megjelent, Konstantin aég épen ott volt. Amint ez az angol kapitány üzenetéről hallott, kinyilatkoztató, mikép azonnal, következzék bármi, az orosz flottát a tengerre fogja kiküldeni. Ha e fenyegetés valósíttatott, úgy nem valószínűtlen, hogy e pillanatban már összecsapás történt. Sz.pétervári magánlevelek igen harcziasan hangzanak, s a népség fanatismusát a végletekre jutottnak írják le. Amint a czár, igy mondják, a békealkudozásokról és a javaslatok tartalmáról értesült, azonnal megfelelő parancsokat küldött tábornokaihoz, így Menzikoff hgnek is irt, s kérdezé , vájjon hajóhada képes-e , az angolok és francziákkal szembe szállani ? a válasz volt: mikép a flotta mindenesetre jó állapotban van, kész az egyesült hajóhadakkal megmérkőzni, de oly feltétel alatt, hogy minden ember a fedezeten készen álljon a halálra. Erre a császár viszonza, hogy többet nem kíván, mert ily jó ügyért elesni, ez épen a régi moszkovit szokás.“ Dunai fejedelemség. Jassy, jan. 23. f. hó 20-kán érkezett ide gr. Lacken orosz cs. tábornok s a Palais de l’ administrationban (közigazgatási palotában) számára rendezett helyiségekbe szállt. Ő alelnöki minőségben fog itt működni. Gr. Lacken legjobb éveiben levő, közép alkotású és megnyerő külsejű ember. Belgrád, jan. 10. Izzet pasa azon kivonata, hogy minden oroszok Szerbiából eltávolitassanak, s az orosz consul Muzsinnak a Belgrádban teendő látogatások megtiltassanak, nem teljesíttetett, s ezért nagy ingerültség uralkodik. A Srbski Dnevnik írja, mikép a sokat emlegetett montenegrói menekültek Kowalewski orosz ezredessel hazájukba ismét visszatértek, s most ennek közremunkálása által a viszály kiegyenlítése mielőbb várható. — Ugyan ezen hirlap hallja, de maga is kétségbe vonja, hogy orosz katonaság fogna Szerbiába bevonulni. — A török csapatoknak concentricus mozgalmairól a montenegrói határok ellen, jelentés történik. Hire terjeng Obrenovits Milosiy egy bekövetkező expeditiójának Kis-Oláhországból Szerbiába, orosz csapatok segélyével. OrosZorzág. Egy rajnai lap sz. pétervári január 21-ki levelezése után ezeket írja : „A Journ. de Petersbourg közlése bizonyságul szolgál, mily fontosságot tulajdonítanak a minden orosz előtt hihetlen feketetengeri ténynek. Ezért bizonyos körökben nagy izgalom is uralkodik. Sok orosznak illusiója Oroszország mindenhatósága és megtámadhatlanságára nézve érzékeny lökést kapott. Nem egyben kételyek támadnak az orosz manifestumban kifejezett felfogását a négy közvetítő hatalomnak illetőleg, mintha vállvetve azon törekednének, a Porta ellentállását megtörni. A külügyminisztérium késztetve érzi magát, a közönség ingerültségét egyelőre a föntemlített közlés által némileg csillapítani. Kivált a bíred, kanczellár tarthatta azt szükségesnek, mert a minisztertanács módosítása óta, melyből két év előtt Tsernitseff és Wolkowski kiléptek, Nesselrode gr. Menzikoff és Orloff közt majdnem izolálva áll. Az elsőnek halogató politikája az utóbbi sürgetéseivel nem tartható többé ellensúlyt; a „nagyon koránt emelt igényeket illető nézetnek háttérbe kelle lépnie. A nyugati hatalmak „szóbeli“ közléseinél fogva Menzikoff bővebbi utasításokat kapott. Talán számára van fentartva, egy esetleges tengeri csatában azon magasságot megtartani, melyre Oroszország követeléseit Konstantinápolybani magaviselete által felemelte. Egy körirat az európai udvaroknál levő orosz ügynökökhez, mely a franczia külügyminiszter köriratára válaszul szolgáland, már hat nap előtt innen elküldetett. Itt azon reményt táplálják, hogy a nyugati hatalmak erélyes és önálló előhaladása Ausztriát és Poroszországot azoktól elszakíthatandja, mert e tény az öszhangzó közreműködést a kiegyenlítési műnél tényleg megszünteti. E mellett az itteni kabinetnek Bécsbe intézett bizalmas közlésére is számítanak, a dec. 5-kén létrehozott legújabb kiegyenlítési javaslatok iránti conferentiának ide érkezett duplikátuma alkalmából. Ezek Bécsből azonegy nap küldettek el ide és Konstantinápolyba, mire, mint mondva volt, innen a legmagasb körök nézetei iránt előleges jelentés ment, a végleg hivatalos nyilatkozat azonban a Porta nyilatkozatának megérkeztéig halasztatott.“ Girardin Emil Oroszország magatartását a flották kimenete irányában csupán eszköznek tekinti, új időt nyerni, hogy szárazi hadseregének hadműködései által Törökországot, melynek Anglia és Francziaország, ha akarnának is, az idő rövidsége miatt segédcsapatokat nem küldhetnének, engedékenységre bírja. Az egész kérdés az — úgymond a Presse publicistája, — várjon Anglia és Francziaországhoz illik-e, azon állást, melybe Oroszország őket Európa és a történelem előtt hozni szeretné, elfogadni ? — Berlinben beszélek, mikép a czár követeit utasította, hogy kérdést tegyenek, várjon a flották kiindítása által a Feketetengerre a Porta partjára akarnak-e kelni, vagy szigorú semlegességet tartani; első esetben útleveleiket kellene kikérni. Ott mindamellett azon reményben voltak, hogy Oroszországnak a Portával békés kiegyenlítése valószínű. Sz. Pétervár, jan. 17. Ha itt valaki egy orosznak I. Péter lovagszobra, Sándor oszlopa vagy az Izsák templom előtt azt akarná mondani: „az angolok és francziák hajóhadai a Feketetengeren vannak“, úgy ez kevésbbé hozná zavarba a moszkovitot, mint a sz.pétervári embert. Az első egyszerűen ezt mondaná: veresek (hazudsz); a műveit körülbelül , mint egy viszszatekintő czikk az Invalidben , megjegyezné: „Be akarjuk várni az erősítést.“ Pedig általánosan tudva van az. Nachimoff aladmirál egy simferopoli levél szerint, melyet az itteni „udvari hírlap“ közöl, a törökök feletti sinopei győzelemre nézve így nyilatkozott: „A törököket megverni nem nagy dolog , másként lenne , ha helyükben „mások“ álltak volna.“ Most azon „mások“ ott vannak. Mint tudjuk , a keleti flottához tartozó határozatlan időre szabadságon volt legénységet mind beszólítják. Vannak ezek közt olyanok is , kik családatyák , s polgári üzletre adták magukat. Ezek, úgy mint a határozott időre szabadságoltak eddigi köreikből kiragadtatnak s panaszaik által gyűlöletet és elkeseredést terjesztenek Törökország, Anglia és Francziaország ellen. A felebbi irat szerint Ozmán pasa bővebben kikérdeztetett a sinopei eseményről, s azt mondta volna, mikép: „Musztafa pasa, a szolgálatban idősb admirál, Abbasia partjait 3 gőzössel megjárta s ott 60 tonna lőport s sok ónt tett partra s a cserkeszeket értesítette, hogy a török hajóhad dec. 2-án Sinopéból és S. Nicolaiból még jelentékenyebb szállítást fog eszközölni. Azalatt Ozmán pasa várakozott reá s a sinopei kikötőből nem mert kimenni, mert Nachimoffnak 3 hadihajóját vette észre. Később Musztafa pasa hozzá csatlakozott s ekkor történt az ismeretes katasztrófa. A „Sammler von der See“ben Nachimoffnak egy utasító napiparancsát olvassuk a Feketetengeri hajóhadhoz , mely még a sinopei katastrófa előtt kelt s melyben az aladmirál a bekövetkezendő támadás részleteit szabályozza. A parancs igy végződik : „Mindegyik tegye meg kötelességét, a császár és Oroszország dicső erdményeket várnak a Feketetengeri hajóhadtól, rajtunk van, e várakozásokat igazolni.“ A Chroniele közöl Varsóból jan. 7-éről egy levelet, melyben mondva van: „Lengyelország járási főnökei parancsot kaptak, hogy a szolgálatköteles nőtelen embereknek 18. évtől 40-ig jegyzékét elkészítsék s azokra gondosan ügyeljenek; nem szabad járásaikat elhagyniok, mert az ujonczozás, mely rendesen az év végével szokott történni, ez évben martiusig fog elhalasztatni. — A helytartó Paskievits tábornagy nem rég magához rendelé a földhiteltársulat elnökét és monda : „Mi komoly helyzetben vagyunk s nekem meg kell keresnem a társaságot, hogy hazafiassága és a császár iránti hűségének bizonyítványát adja, el kell készülve lennie arra, hogy a kölcsönre szükséges tőkéket előlegeznie kellene, miszerint a hadsereg szolgálatát a királyságban biztosítsa.“ Az igazgató erre azon ellenvetést téve, hogy a társulat más czélokra áll fon, csak földbirtokosoknak földbirtokuk zálogba vetése után előlegezhet pénzt s minden más alapszabályellenes lenne. „Ez mind jó, viszonzáalig, rendes időkben , de nekünk pénzre nem szükségünk, s ha a császár parancsa szükségeltetik, úgy ez is ki fog adatni.“ (Ez utóbbi közleményt nem tartjuk valószínűnek.) Török-orosz hadi mozgalmak A dunai fejedelemségekből jövő tudósítások annál inkább képesek a figyelmet a harettére részére vonni, mert semmi kétség többé —úgymond egy német lap — hogy az oroszok a dunai átkelést létesíteni szándékoznak. S valóban az utolsó napok eseményei elégnél több támaszpontot nyújtanak arra nézve, hogy az oroszok részéről most határozottan támadó fellépést lehessen várni. Ezek közé számítható ama lassyi jan. 23-ai tudósítás , mely szerint oda folyvást érkeznek csapatok, szintúgy a Lüdersféle hadtestnek folyvástt öszpontosulása Braila, Galacz és Béninél; továbbá: Mazsin megtámadtatása ; az ostromágyúknak Gyurgyevóinál történt összehalmozása és az oroszoknak egyszerre oly sok ponton tett átkelési kísérletet, majd itt, majd amott kisebb nagyobb csapatokban. Általában az oroszok komoly szándéka mellett, a harcrot teljes erővel megnyitni, szól a krakkói Czas azon hiteles forrásból vett tudósítása, hogy a gárdatest Sz. Pétervárból ki fog vonulni, szól továbbá egy berlini tudósítás is, mely szerint a párisi és londoni orosz követek utasítást kaptak volna, hogy azon esetre, ha a flották kiindulása iránti kérdésekre azon választ nyernek az illető kormányoktól , hogy az a Porta pártjára kelés ténye, s a semlegesség elhagyása, úgy kérjék ki útleveleiket, mire a Journal des Debats szerint, „az angol kabinet azon választ adta volna, hogy Orosz és Törökország a Feketetengeri járatokra nézve nem tekinthetők egyenlőknek, mert az orosz hajók, melyek ott vitorláznak és szállítmányokat kisérnek, nem szorulnak segélyre , mi a török hajókra nézve nem áll, mint azt az események megmutatták“, s ekként e feleletben mindenesetre a határozott segélynyújtás, pártra kelés ténye volna kimondva. Ha ehez hozzávetjük, Konstantinsignek a Retribution üzenetére adott állítólagosan minden következhetőségek számbavételét elutasító válaszát az orosz flotta magatartására nézve ; továbbá Menzikoff hgnek az orosz hajóhad megmérkőzhető állapota iránt adott válaszát az orosz császár ez iránti kérdésére; valamint ha az orosz mozgóvá tételeket, újonczozásokat és szabadságosok beszólítását is számba veszszük, úgy bátran következtethetni, mikép orosz részről a legkomolyabb föllépés várható , minek teljességgel nem mutatja ellenkezőjét gróf Orloffnak bécsi missiója sem, melyről a Budapesti Hírlapnak jól értesülve lenni szokott bécsi levelezője azt mondja, hogy annak czélja „teljességgel nem egy Ausztria-Porosz-és Oroszország közti véd- és daczfrigy megújítása, hanem inkább az Ausztriának megnyugtató biztosításokat nyújtani mindazon esetlegekre nézve, miket a háború lehetőleg maga után vonhat, kivált azon esetre, hahogy az Oroszország és nyugati hatalmak közti öszszeütközések mellőzhetlenekké válnának“, s ekként természetesen inkább a harcz mint kiegyenlítés valószínűsége mellett szól az által, hogy a nyugati hatalmakkali összeköthetést lehető kilátásba helyezi, s így a B. N. néhány nap előtti okoskodásait kissé megingatni látszik. Sőt az oroszok átkelését a Dunán, a dunai török hadsereg ellenében is, Konstantinápolyban sem tartják lehetetlennek, miután ott egy tiszti bizottmány ült össze, mely a főváros erődítéseiről tanácskozik; egy Pakson át jött konstantinápolyi sürgönyben is mondva van, mikép ott az oroszok átkelését a Dunán hiszik, s ezért az ázsiai harcrtérre rendelve volt csapatokat Várnában fognák kiszállítni. Azonban visszatérve a dunai csatatérre, az orosz dunai hadsereg bal szárnyának elhelyezése iránt sokkal kevesebb adatok vannak, mintsem hogy határozottan kijelölni lehetne a pontot, melyre az orosz fővezérnek szeme a dunai átkelést illetőleg függesztve van. De nem kell feledni, hogy az orosz hadsereg a fejedelemségekben most az Osten-Sacken hadtest legnagyobb részével, s a Lüders hadtest felével erősbödött, tehát legalább 130,000 embernyi létszámra nőtt, melyből Kalafat előtt és Kis-Oláhországban egész az Ostig 60,000 ember áll. Ámde a Dunának mely pontja felé létezik a többi 70,000 ember, ezt teljes homály fedi. Kalafat ellen az oroszok mindenesetre szakadatlanul készülnek, mely czélra a legnagyobb kaliberű ágyukat vivék oda ; de más részről a törökök is mindent elkövetnek, hogy elleneiknek minél hevesb harczot ké TÜDÖM ÉS IRODALOM Jeles íróink csarnoka. XV. SZALAY LÁSZLÓ: Azon férfiak közt, kik Magyarország irodalmi fejlődésében az utolsó évtized folyama alatt föltűntek, egyike a legérdekesbeknek Szalay László. Azonban sem helye , sem ideje , hogy e férfiú pályáját a magán és közélet minden viszonyaiban fölmutassuk ez egy pár sorban; tettük azt máshol (a „Szónokok könyvében“) részletesebben, s a hiányokat nem mulasztjuk el pótolni annak idején. Mellőzzük ezúttal a szónokot és államférfiút, csupán az Írónak arczképét helyezzük el jeles íróink csarnokában. S ha sokat ismétlünk, miket más alkalommal már mondunk felőle , annak jeléül kérjük vétetni, hogy évek múltával sem változott meggyőződésünk az egyéniségről, kiről csak nem rég írták e lapok, hogy a pártok tusája ott sem veszte el tekintélyét,bár önálló egyén és merész vitatkozó volt, s hosszas visszavonulása után sem panaszkodhatik feledtetésről. Szalay László 1813. ápril. 18-án Budán született.Még iskolai éveit sem végezte , midőn Kazinczy Ferencz és Szemere Pál barátságukra méltaták. Ez időben történeti és szépirodalmi tanulmányokkal foglalkozott, mit 1827—1834-ig az akkori időszaki iratokban s külön megjelent irodalmi zsengéi is tanúsítanak. Az 1830—31-iki nagyszerű események fordíták először figyelmét a külpolitikára. A belpolitikával Márton és Kulcsár lapjai nem igen foglalkoztak az időben , de az 1760-diki országgyűlés idejében megjelent politikai röpiratok kedvencz olvasmányul szolgáltak már a gyermek ifjúnak. S ha életírást írnánk, nem egy adatot idézhetnénk, miszerint az ifjú Szalaynál, már szemlélődései kezdetén, gondolatkép, hang, fölfogás elütöttek azokétól, kik akkor hazánk közdolgaival foglalkoztak. Arról azonban, hogy a tudásnak ez a fája a politika mezején fogja kiterjeszteni ágait, kortársainak sejdítésök sem volt. Mert költészettel kezdte az írást, s kritikai tanulmányokkal foglalkozott az ifjúság napjaiban. Maga Szemere Pál, ki első ígért jövendőt az ifjú tehetségnek, népirodalmi zsengéire építette reményeit. Azon sajátság , melylyel az elbeszélő költészetet s a nyelvet kezelte , meglepte Kölcseyt is, kit pedig, mint az irodalom emberei tudják, nem minden szokott meglepni. Történeti beszélyei mellett néhány kritikai czikke is maradt fenn ez időszakból, melyek világirodalmi miveltséget tanúsítanak s napjainkig a jobbak közé tartoznak , miket e nemben bírunk. E kísérletek után azonban, melyek neki hit helyett ismeretséget, közönség helyett néhány jó barátot szereztek, érezte Szalay, hogy több hatással fog működhetni, ha összes erejét az irodalom egyik ágára fordítandja, s 1833. óta főleg jogtudományi és publicistai tanulmányokkal foglalkozott. Ifjúságának gyakorlásai mindazáltal nem vesztek el rá nézve haszontalanul. Szépirodalmi dolgozgatása által nyerte azt az izletet, azt a művészi szint, mely publicistái műveit ékesíti, s azt a nyelvet, melynek roppant ereje az ő írásait kikiszögellőleg megkülönbözteti. Mint jogtani író, 1837-ben lépett föl Szalay „Themis“ czímű folyóirattal. Föllépését legjobban jellemzi azon néhány szó, melyet könyve elé bocsátott. „A múlt század közepe óta — úgymond — midőn a philantropiának jóltevő befolyása által, névszerint Beccaria és Filangieri, Montesquieu és a Calas-k lánglelkű ügyvédének vezérlése alatt ezer előítélet salakjaitól tisztult meg a jogtan, keresztül a század mindent fölborító végtizedén , a philosophiai rendszerek hosszú során, s annyi alkotmányos vitatkozásokon napjainkig, oly nevezetes s részben oly nagyszerű változásokon ment által a tudomány, hogy azt phasisaiban figyelmes szemmel kisérni, s fő eredményeit kijelölni, az egyetemi haladás közepett, már nálunk is kelletik." A legelső szó volt ez, mely embereinket a haladási ügy európai solidaritására figyelmeztette, s intézkedéseinkben a jog magasabb szempontjára utalt. Sikere azonban kevés volt, mert nem volt miveltségünkhöz alkalmazva , s bővebb tárgyalásra és több erőre vala szükség, hogy a magyar politika kiemeltessék a hagyományos vágásból. Ekkor már az európai irodalom több hírességeivel levelezésben állott Szalay , s hogy ezekkel megismerkedhessék, utazást tőn Németország északi és déli részeiben , s onnan Belgiumon át Parisba költözött, hol az 1830-ki telet töltötte. A kik utána megfordultak külföldön, tanúságot tesznek róla, hogy az idegen országok jelesei előtt díszt hozott reánk. S a külföldi út, melyet megjárt, nemcsak tapasztalásokat adott Szalaynak , hanem jó hatással volt kedélyére is. A ború helyett, melyet azelőtt homlokán viselt, bizonyos derültség mutatkozott rajta ; s azon jó akarat, melylyel az 1840-diki országgyűlés eloszlott, munkára hiva ismét. Ekkor alapitá a „Budapesti szemlét“, melyben politikai és társasági kérdéseink tüzetesen tárgyaltattak. Baco e mondását: „Legitimae inquisitionis vera norma est, ut nihil veniat in practicam, cujus non sit etiam doctrina aliqua et theoria“ viselte homlokán a könyv, s nem indicált többet feladatául, mint az életnek és tudománynak kiegyenlítését. A vállalat azonban a második kötettel elakadt a részvétlenség miatt. E folyóiratban értekezett Szalay a codificatioról, s ez a legelső szó jogirodalmunkban e tárgyról, mely az alkotmányos világot mindenütt foglalkoztatta. A részvétlenség, melylyel találkozott, nem csüggeszté el őt. Midőn újabb útjából, mely alkalommal Hollandot és Angliát is meglátogatta, visszatért, az 1840-diki országgyűlés által kiküldött büntetőjogi választmány rövid idő múlva összeülendő volt, s Szalay tekintettel e körülményre: „A büntető eljárásról, különös tekintettel az esküttszékekre“ czímű munkáját bocsátotta sajtó alá. 1841 végével nyíltak meg az országos választmány ülései, s ekkor Szalay a küldöttség egyik tollvivőjeül neveztetvén ki, tetemes részt ven azon büntető törvénykönyvi javaslat készítésében, melyről oly rendkívüli magasztalással nyilatkozott Németország első criminalistája, Mitermaier. „Az eredménynek rögtöni formulázása, az elv minden nyilatkozatának igenlegesitése, s beszegve és körülírva mindig az emberiséges természet által mindenünnen, a társaság korlátaitól részben, — innen ered, úgymond Szalay, azon csendes megnyugvás, azon szabályszerűség, mely erkölcsi nagyságot kölcsönöz a jogtudósnak az életben, czél és akarat eszméletét tudományában.“ A mi jogtudósunkban igazolva láttuk e mondat igazságát. S míg mint jogtudós, ekkér hatott az életben és irodalomban , másfelől publicistái pályája a rendszer hadjárata volt az eszmék anarchiája ellen, s az alkotmányos élet és a jól értett szabadság coordinatioja a fogalomzavar és tévtan ellen. Publicistái működése, egyes régibb czikkeit nem említve, rendszeresebben csak 1844 közepén kezdődik, midőn a P. Hirlap szerkesztését elvállalta. E vállalkozását rövid országgyűlési pályája előzte meg. E pályán is igazolta, amit szintén e lapokban legújabb történeti művének ismertetője mondott felőle: hogy törekvéseiben a becsszomjnak semmi szerepe nem volt, s hogy talentuma súlyával és igénytelenségével egyiránt imponált. Nyilatkozatai többnyire rövidek voltak, mint Mirabeau rögtönzései. Csak a nagy kérdéseket támogatta vállával, úgy hívén, hogy a kisebb rendűek önként indulnak azok után , mint Jefferson írta Franklinról és Washingtonról. (Vége köv.) Magyar Könyvészet. 15 (244). Egy magyar Nábob. Regény. Irta Jókai Mór. IV-dik kötet. 12-rét. 1141. Pesten. 1854. Kiadja Szánwald Gyula. (Ezen negyedik kötettel az „egy magyar Nábob“ teljesen be van fejezve; ajánljuk azt az olvasó közönségnek addig is , mig róla részletesebben fogunk szólani.) Igazítás. Lapjaink tegnapi számának számos példányaiban a „Tudomány és Irodalom“ czimű rovatban Hoványink jeles munkájának bírálatában az utolsó előtti szakasz végszavai következőleg vannak nyomtatva : „az első két kötetet tanulságos olvasmányul bátorkodunk ajánlani nem csak katholikusoknak , de a katholikusoknak is , mely utóbbiak közé — mellesleg mondva — jó magunk is tartozunk“ — Ez utóbbi kifejezés aequivocumát csak a nyomtatás közben vettük észre , s azonnal oda igazíttattuk: „referens is tartozik“, minthogy a munka derék ismertetője protestáns ugyan, de nem a szerkesztőség, mit mégis azon szó „magánk“ involválna. Legyen a politikai lap, mint illik, tudományos, legyen nemzeti, s tűzzön magának a számos politikai hitvallások közül irányul ha úgy tetszik e vagy ama foganatosítható legális elvet, szint és rendszert; — a politikai lap (bár mint ragaszkodjanak is a szerkesztőség különböző hitű tagjai saját vallásukhoz) a vegyes vallású ausztriai birodalomban, s különösen Magyarországban csak felekezei nem lehet a nélkül, hogy alkalmilag a vallási és politikai érdekek egymásnak kölcsönösen alá ne rendeltessenek, vagy egymással collisióba ne hozassanak. A vallás szerintünk semminemű politikai institutiónak zsámolya nem lehet; a vallás embert és keresztényt nevez az államnak ; a polgárokká azokat az államintézmények és törvények idomítják. Szerkesztőség.