Pesti Napló, 1854. március (5. évfolyam, 1192-1216. szám)

1854-03-24 / 1212. szám

1854- ötödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr p. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, nyegl ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő: Ori­ntcza 8-dik szám: 69 1212 Szerkesztési Iroda: Ori­ntcza 8. n. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Péntek, mart. 24-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Maginviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajezár­jával számíttatik.­­ A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Hirdetések öt ha­­sébos petit­ sora 4 pgc kraj­­ezárjával számíttatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás a PESTI HAtető második évnegyedi april-júniusi folyamára. Vidékre postán küldve 5 írt. Budapesten házhoz hordással 4 írt. p.p. Az é­p'fizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­­utcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala, Bécs, mart. 23. § Reményünk van, hogy a keleti ügy menetében beállott csendet nem sokára igen jelentékeny esemény fogja felváltani. Hiteles forrásból tudjuk, hogy még mielőtt a nyugati hatalmak a háborúban tettleges részt veendettek, Ausztria részéről, az általa és némethoni szövetségesei által követendő politikára nézve újabb, még­pedig igen határozott nyilatkozat fog közzété­telt, mely nevezetesen az annyit félreértett „semleges­ség“ fogalmát szabatosban meg fogja állapítani. Addig is előbbi közleményünk mellett maradunk meg , hogy t. i. Ausztria sem Oroszország sem pedig a nyugati hatal­mak irányában semmire sem kötelezte magát, s igy azon hír is, mely Angol- Francziaország és Ausztria által aláírt szerződésről, vagy általában kötelező erővel bíró okirat létrejöttéről szólt , teljesen alaptalan. Annyi bizonyos, hogy a birodalom határán álló hadcsa­patok azonnal útnak fognak indulni, mihelyt a lázadás hydrája ama határok közelében fejét emelné. Hír gyanánt közlöm, hogy Szambulban internuntiusunk szint ily ér­telemben nyilatkozott, s a Porta ebbeli nézetei iránt tu­dakozódott. A török kormány, mint mondják, kitérőleg válaszolt volna, alkalmasint a nyugati hatalmak befo­lyásának hódol, kik Ausztriától eleinte tán mégis többet reméltek, mint a­mennyit valóban elértek. Kormányunk szándékaiban a Porta ama kétes válasza változtatást nem tehet; a forradalom elleni harc­ Ausztriára nézve az önmegtartás kötelessége által parancsolt lépés, s az ilyent semmiféle melléktekintet gátolni nem bírja. Manteuffel báró küldetésére nézve bizonyost még nem hallani; mindenesetre jobban sikerült az itt Bécsben, mint a hasonczélú küldetések Páris és Londonban. Az ausztriai kabinet a legújabb porosz indítványokra néz­ve azonban határozottan meg nem felelt s válaszát csak e napokban, alkalmasint szintén rendkívüli követ által fogja Berlinbe juttatni. Hogy a két német nagyhatalom a dolog lényegére nézve tökéletesen egyetért, arról e peresben kétség nem lehet ; egy igen nagy befolyású férfi minap számos személyekből álló társaságban egye­nesen megerősítette a napi sajtó ebbeli közleményeit, hozzátévén még azt is, hogy ezen egyetértés elejétől fogva fenállott, s bármit írtak is a hírlapok, soha egy perczig sem háborittatott meg ez ügyre nézve; a véle­mény­különbség egyedül formakérdésekre vonatko­zott. A börze néhány nap óta ismét mondhatlanul félénk, az ezüst tegnap 34%-re ment, de a közönség maga is érezni látszik , hogy ezen állapot sohá nem tarthat, mert azt gyorsan használni törekszik, s húszasait, ha vannak, eladja. Tegnap egész nap a legmocskosabb, legpenészesebb ezüst húszasokat hozták a pénzváltók boltjaiba, a mit bizonyosan nem tennének, ha nem érez­nék, hogy a 33—34% hosszú életre nem számolhat. A bécsi „Lloyd“ nyolc­napi önkénytelen szünideje után e hét kezdete óta ismét megjelenik; az előfizetők kárpótlásul egy kis röpiratot vettek, mely maga Warrens tollából eredt; miként halljuk, e röpirat hangja siránya igen tekintélyes körökben föltétlen helyeslésre talál s a mostani körülmények közt óhajtandó „publicistái stylis­­tika“ mintaképe gyanánt állíttatik fel. Ebből könnyen megítélhetni, minő­sületlen azon néhány nap óta kerin­gő hir, mintha e röpirat eltiltatott volna; a dolog csak annyiból áll, hogy az iratot külön eladni nem szabad, minthogy erre csak könyvárusnak vagy kiadónak van joga; a Lloyd mellett e röpirat még most is csakúgy kapható, mint vasárnap vagy akármikor. Bámulatos, minő roppant keletnek örvendenek a ke­leti ügyre vonatkozó röpiratok ! Wallishauser a magáé­ból 13,000 példányt adott el (a szám helyességéről ke­reskedem), Sommer a sokkal későbben megjelent irat­ból hatezret, Figuelmont munkáját már újra nyomtat­ják; a Jaspernál megjelenő „Kék könyv“ első füzete igen jól kel, s most ismét három röpirat van sajtó alatt, egyik Szerbia és Bosznia viszonyaira, a másik a görö­gök fölkelésére vonatkozik, a harmadik a keleti viszály pragmatika történetét tárgyalja. De nemcsak Bécsben, hanem hazánkban is mohón kapják az ily röpiratokat. Wallishauser Itteni könyvárus, a német „Kriegschau­platz“ mellett kiadott igen sikerült térképhez magyar szöveget íratott s az uj könyvecskét néhány hét előtt „Az orosz-török harcz európai és ázsiai színhelyének részletes leírása“ stb. czim alatt küldte világba. Az első kiadás 2000 példányra terjedt s 3 hét alatt elkelt, a második kiadás, mely tulajdonképen csak az elsőnek újjá nyomatása, 1000 példányra ment s alig kapható belőle még egy egy példány; jelenleg a negyedik ezret nyomtatják. Magyar könyvre nézve nem mindennapi kelet! A kiadó mellette legalább is egy kerek ezrest nyert; ezt magyar könyvárus szintúgy megkaphatta volna, ha a pestiek vállalkozási szelleme a bécsiekével egy polcton állana! Temesvár, mart. 7. Nemcsak kézmű­iparunk, hanem kereskedésünk is már pang. A török-orosz háború­ e annak egyedüli oka, nem tudjuk, mert már régibb időtől fogva sintődünk. Eddigi bajainkhoz még azon kilátás is járul, hogy az átmeneti kereskedést is kelet felé elveszíthetjük, miután Németország­ és Francziaországban társaságok alakul­nak, melyek ezen kereskedést Marseille-n át akarják vezetni, így gyorsabb szállítmányozást biztosítván ke­let felé, mint ez eddig az Ausztrián keresztül vezető vonalon tapasztaltatok. A dunagőzhajózási társulat ily roppant érdekkel szemben, nem tudjuk, tekintetbe ve­szi-e az orgánumai ellen itt ott fölmerülő panaszokat, mert csakugyan némely főfőkereskedő helyeken oly egyéneket tart, kik a kereskedői tekintélyt és érdekeket lábbal tapodják; ezen társulat, attól tartunk, hogy a kö­zelgő veszélyekkel szemközt szokott módon azzal fog felelni, hogy kiváltságára fog tenyerével veregetni. Habár a vízi közlekedés előnyeit a vasút soha sem fogja pótlani, még­is ily körülmények közt nagyon óhajtanunk kell, hogy a Szegednél megállapodott vasúti vonal mi­nél hamarább Temesváron át Erdély keleti széléig ve­zettessék. A krajnavidéki kereskedelmi kamara megke­reste az itteni és alkalmasint egy két más kereskedelmi kamarát is, hogy indítványát a minisztériumnál, misze­rint a Dráva szabályozása által e folyó Villach és Mar­­burgig gőzhajókkal járhatóvá tétessék, támogassuk. A krajnai kamara, meg kell vallani, úgy­szólván kimerített minden indokot, mely ezen ügyet ajánlhatóvá teszi, és minden felvilágosodott iparos csak örülne azon, ha az említett kamara a Drávát illető óhajtásai minél előbb teljesedésbe mennének. De az állam mostani roppant teendői között a kereskedés előmozdítása érdekében, oly helyzetben érezzük magunkat, mint azon egyén, ki erszénye tartalmát megvizsgálván azt találta, hogy két szivén feküdt óhajtásai közöl, vagy az egyikről vagy másikról le kell mondania, mert mind a kettőnek kielé­gítése nem telik ki vagyonából. A Dráva akkénti szabályozása, miként a krajnai k. kamara kívánja, több milliónyi költségbe kerülne; oly költség, melyet mi, igazat vallva, inkább szeretnék a Temesváron át Keletnek vezető vasutak létesítésére fordítva látni; nemcsak azért, mert városunk és a bán­ság érdeke, hanem mert az ország java is úgy hozná magával. — Legyen eddig elég e tárgyról. Az itteni kereskedelmi kamara választása ma befe­jeztetett. Takarékpénztárunk a szép tavaszi napok be­álltával egy oly pompás három emeletes vendéglő épí­téséhez fog, mely bécsi collegáinak méltó utódja leend. Tegnap érkezett ide Colombo Cäsar, a Szegedről Temesvárra vezető vasút vállalkozója, több mérnökök társaságában, úgy mint Kandier József, Nagy Lajos stb. és némely építészekkel. A vasúti munkához Szőregnél mindjárt hozzá fognak, mihelyest a tartós kedvező idő beáll. Bayer József főmérnök is mindennap ide váratik. Debreczen, mart. 18. Több ízben volt már, máshol is, e lapokban is említ­ve, mikép városunkban, — hol a farsangi tánczmulat­­ságok — bármi sűrűen tartassanak is azok — mindig sok vendégnek örvendenek, — hol a jelenleg is időző műlovarda, folytonosan szép számú látogatók által sze­­rencsésittetik, van pénz, — van mindenesetre annyi, hogy abból a színművészet is kissé bővebben részesül­hetne. — Hogy úgynevezett kaputos közönségünk, a színi előadások iránt — kivált ha azok kissé ügyesek és szabatosak — viseltetik némi hajlammal, tanúsítja azon részvét it, melylyel azokat — kivált a böjti napok kezdete óta — látogatja. —■ Ámde a kaputos közönség száma nálunk az úgynevezett közrendű polgárok szá­mához képest aránylag csekély, s e közrendű polgárok azok, kik közöl nemcsak a nagy számmal levő földé­­szek, de még az iparos osztálybelieknek is egy jó nagy része, nincsen a civilisatiónak emelve oly színvonalára, hol vágyat érezne a szini előadások kedveléséhez. — Óhajtandó valóban, hogy e nagyszámú egészséges nép­faj hova hamarább megnyeretnék a színművészet pár­tolására. Mi üdvös hatása leendene ez örvendetes tü­neménynek, népünk ízlése emelésére ? s mi hatalmas erővel kb­ondana e bekövetkezendő esemény, elenyész­­tetésére ama chinai falaknak, mik eddig a felsőbb és al­sóbb osztályok között merevültenek ? mindenki el fogja ismerni, ki e tárgy körül csak kissé is komolyan gondol­kozott. — Ki tudja, váljon azon élénk figyelem, — melyet polgárságunk a műlovardai csinosan felszerelt nézőhelyhez csatol, nem fogna-e átkölcsönöztetni egy díszesen felkészült színházhoz is, melynek még eddig hiányával vagyunk? — Nem fogna-e — ismételjük — azon élénk figyelem átkölcsönöztetni ? Kivált ha ava­tottak gondoskodnának, hogy különösen kezdetben iz­­lésteljes népies színművekkel édesgettetnék színházba a polgári közönség. — Arra nézve pedig, hogy valahára már városunknak is legyen alkalmas színháza, mi re­ményünk horgonyát e város jelenlegi erélyes polgár­­mesteréhez csatoljuk, — bizodalommal várva, hogy ha ő majd tisztában leend e város anyagi ügyeinek rende­zésével , nem mulasztandja el kétségkívül a szinház épít­tetése ügyét is felkarolni, é­s egy ily népes városhoz illő szinház hová hamarabbi létrejöhetését eszközölni.*) Művészetről lévén szó, eszmetársulatnál fogva meg­említjük, mikép egy hangversenynek adására ■— mint halljuk — műkedvelő társulat van alakuló félben, a be­jövendő tiszta hasznot valamely jótékony czélra, talán a Garay-árvák felsegélésére­­ fordítandó. Ily műked­velő társulat alakulása nálunk ritka tünemény, épen azért hisszük, az előadandó hangverseny látogatott is fog lenni. (Lapszemle.) A Wanderer mart. 17-dikei számá­ban a hitelviszonyokat vevén elmélkedése tárgyául, többek közt imigy szól: „Hitelintézetek nélkül, melyek kor­szerűig rendezve s minden jelentékesb városra ki­terjesztve vannak, egy ország productív tőkéi mainap a termelő tevékenység tökéletes állapotjába semmikép sem helyezhetők. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha a jelen dohány­termelést, vagy a belföldi termesztés valamely fontosabb ágát a külföld oly vidékeinek ter­mesztésével hasonlítjuk össze, melyek a természettől hasonló terményczikkek előállítására különösen hivat­­vák. 1852­. évben a dohány-termesztés a debreczeni keresk. kamara egyetlen kerületében 160,000 mázsáról *) E korszerű eszmének foganatosítását mind Debreczen közönsége , mind a nemzeti műveltség tekintetéből örömmel fogja az egész haza üdvözölni. S­z­e­r­k. SURVILLE EZREDES. Regény a császárság idejéből.*) SÍJE J­ENŐ után 6­e­r­ö. (Folytatás.) III. Bizalmasságok. Bracciano h­erczegnő igen diszes, fehér és aranyszí­nű, virággal teljes s a korszak tömör fényűzése szerint bebútorozott teremben várakozott Surville ezredesre. Louvry Johanna, most Bracciano herczegnő, körül­belül húsz éves lehetett. Szépsége nem volt szabatos, de nagy sötét szeme, hosszú fekete pillákkal beszegé­lyezve, rózsás haloványsága, kecses szája, melyet csaknem mindig édes méla mosoly folyt körül, szép gesztenyeszín haja, mely könnyeden volt összefürtözve, mindezek ki nem fejezhető hájjal ruházták fel őt, úgy látszék, mereng és szomorkodik. Mellette Werthernek egy példánya németül, félig kinyitva; két keze térdén összekulcsolva, csinos lába hegyével gépszerűen lógázva egy aranyozott fáju tám­laszék tömör bojtjait. Egy cseléd bejelenti Surville ezredest. Johanna és Raoul egyedül valónak. — Mily rögtöni elutazás ! kezdé Johanna s részve­vőig tekintett Raoulra. Ön Bécsbe megy ? — Igenis, kedves húgom. Pedig ez utazás — nem­csak egy oknál fogva — kétségbe ejt engem . . . Itt Raoul elhallgatott, s csak hosszabb szünet után folytató megindulással: — Egész őszinteséggel akarnék önhöz szólani .... Fontos mondani­valóm van. Én önnek barátja, rokona vagyok, és mindamellett félek, hogy szavaim sérteni fogják. Nem hivom, hogy ily rögtön kellene elutaznom, még némi tudósításokat akartam magamnak megsze­rezni, mielőtt önnel közleném gyanúimat, s azért ha­­lasztom el mindeddig e beszélgetést. — Miféle gyanúkat? kérdé a herczegnő meghök­­kenve. — Hallgasson meg, szól a Raoul szeretetteljes biza­lom hangján. Ön ugy­e­bár tudja, mennyire szerettem *) Lásd Pesti Napid 1211. számát, önt? Szerencsétlenségemre ön oly rosz elővéleménynyel volt irántam, hogy hódolataimat visszautasitá. — Rósz véleménynyel önről! Nem, Raoul, nem. Hallottam ugyan, hogy ön könnyelmű, állhatatlan , de azt is mondják, s magam is erősen hiszem, hogy egyet­len nő sem vádolhatja önt semmi sértő, semmi hitszegő magaviselettel. — Ha állhatlanságom egyedüli hibám, miért nem kísérli meg ön, hogy engem hűvé tegyen ? Ez önnek oly könnyű lett volna ! — Oh, kedves bátyám, ez igenis nagy feladat lett volna. Ön sokkal divatszerűbb, sokkal keresettebb, hogy úgy mondjam, és sokkal szerencsésebb, sem­hogy . . . Bracciano herczegnő e szavakat igen különös hang­nyomattal mondá. Raoul rá szegzé szemét, ő lesüté magáét, s néhány pillanatnyi hallgatás után igy foly­tatá : — Önnek azonkívül oly fogalmai voltak a szerelem­ről , melyeket sohasem fogok magaméivá tehetni; ön csak kéjes szórakozásnak, futólagos gyönyörnek tekinti azt, mit én, úgy hiszem, egész életem sorsának tekin­tenék. Épen azért én sohasem is tetszelegtem ön előtt, s egyenesen kimondom önnek: legyünk jó barátok s ne beszéljünk többé oly érzelemről, melynek közöttünk nem lehet helye. Ön megértett engem, Raoul; ön min­dig barátom, s tudom, hogy legjobb barátom maradt.... Ezzel a herczegnő oda nyujtá jobbját az ezredesnek, ki azt tiszteletteljesen megcsókolván, rövid szünet múl­va szinte zavartan igy szólott: — Én ma estve utazom, talán hosszú időre­ ígérje meg nekem, hogy ez őszinte, ez eleven barátságnál fogva , melyről ön meg van győződve, ön meghallga­­tandja s nem magyarázandja roszra szavaimat. A­mit mondani akarok, annyira különös, hogy nem volna bá­torságom kimondani, ha nem látnám fenyegetve ön boldogságát, sőt talán jövőjét is. — Magyarázza ki magát Raoul! Ön szinte megijeszt. — Hallgasson meg tehát. De még egyszer ismétlem, ha az, a­mit mondok, sérteni fogja önt, ha úgy fog ön­nek látszani, mintha magamhoz nem méltó érzelmek­nek hódolnék: jusson eszébe , hogy férfi vagyok, és képtelen minden gonosz vagy becstelen cselekvényre... — Valóban, Raoul, nem tudom, mit gondoljak. Hát mit akar ön nekem mondani? Miért ez ünnepélyes arcz ? miért főkép­p kételyek ? Istenem, hiszen csak tudom, ki ön! tudom, hogy nincs a világon senkinek nemesebb, nagyobb lelkű jelleme, mint önnek! — Ön felbátorít, mondá Raoul. Hallgasson tehát. Ön tizenhat éves korában, engedve áldozatkész sugal­­mának, férjhez ment. . . . — Raoul! mond Johanna feddőleg. — Oh, én kérlelhetlen vagyok, ha imádandó jellemé­ről beszélek. Szóljon, nem volt-e önnek legnagyobb ellenszenve azon házasság iránt, melyre önt a császár erőtetni akará ? S midőn családja nemeslelkü titoktar­tása daczára, valami lelketlennek csevegése folytán megtudá, hogy, ha ön Bracciano herczegnek adja kezét, nagynénje vissza fogja nyerni nagy birtokait s két száműzött öreg rokona vissza fog hivatni: szóljon,nem áldozta-e fel ön magát nagylelküleg ? —­­ Raoul, Raoul, kérem, szót se többet erről. . . . — Pedig még oly sokat kellene mondanom. De le­gyen meg akarata, hallgatok. Midőn belépett ön a vi­lágba, csupa fiatalság, csupa kecs, csupa szellem, csak­nem mindig elszakítva férjétől, ki kétszer oly idős vala, mint ön, s kit fontos végzendői egészen elfoglalának: önt körülvették a hódolók, de minden hódolat sikerte­len maradt. Nagynénje, Montlaur herczegné úgy ne­velte fel önt, hogy ön birt az erény minden kellemei­­vel, a nélkül hogy birna visszatetsző szigorával. Mint gyermeket láttam, midőn — magam is csaknem­­gyer­mek — két évig tartózkodom nagynénje házánál. Első hazatértemkor a seregtől viszont látván önt mint urhöl­­gyet, ragyogva szépségben, körülvéve csáboktól,­­ szerelmes lettem önbe, szerelmes halálig. Vallomásom nem inditá meg önt; nem is csoda: sem bennem , sem senki másban nem voltak meg azon tulajdonok, melyek ön tetszését kivívhatták volna. Már akkor is bizonyo­san azon eszményiséggel álmodozott ön, mely hivatva vala kielégíteni egykor legbensőbb, legtitkosabb vá­gyait. . . . — Valóban, azt nem tudom .... felele Johanna elpirulva. — Engedje folytatnom. Én meg nem szűntem önt látni; ön oly élénken érdekelt engem, hogy önkényte­lenül kezdem önt némán tanulmányozni. Annyira sze­rettem önt, hanem oly tiszta érzelemmel, hogy talán komolyabb szerelmeskedéseimet is feláldozom ezen, rám nézve oly vonzó vizsgálkodásnak. Csakhamar, bi­zonyos különö­ségek, bizonyos változások önnek szo­kott életmódjában, mondhatnám, magaviseletében, azon gyanút, később azon bizonyosságot kelték fel bennem, hogy ön szeret. .. . — Raoul! mond Johanna Szigorúan. — Johanna, kezdi ismét Raoul mély megilletődés­sel, s szép arczvonásai a legélénkebb aggódást fejezék ki, Johanna, esküszöm önnek becsületemre , midőn tit­kába behatni igyekeztem, ez nem féltékeny vagy kö­zönséges kíváncsiságból, de igazságos, testvéri részvét­ből történt, talán annak előérzetéből is, hogy majdan ezen titkos őrködés nem lesz haszon nélkül boldogsá­gára. . . . — De hát mondja meg ön valahára. . . . — Még csak néhány perczig várakozzék, mond az ezredes, és mindent meg fog ön tudni. A nagy világ­ban, hol önnel csaknem esténkint találkozom, híjába kisértem tekinteteit, mitsem fedeztem fel. Sőt közö­nyös magatartása, unatkozása, csaknem folytonos mélá­­zása, melyet önön e fényes körök zajában észrevettem s melyből önt semmi sem birta kirántani, mindez bizo­­nyitá, hogy az, ki önt érdekli, nem tartozik társasá­gunkhoz. Gyakran panaszkodik ön előttem, hogy nem tud foglalkozásokat találni, melyek önt érdekelnék; nem volt többé kedve rajzolni, zenélni; idegen nyelvek tanulásában kezdett ön némi szórakozást keresni, hozzá­fogott a német nyelvhez...........A német nyelv tanul­mányozásához látni, szórakozás kedvéért — téve hozzá az ezredes önkénytelenül mosolyogva— ez nekem nem látszott igen természetesnek, hanem eleinte még­sem tulajdonítottam e szeszélynek valami jelentéket. Jobban megütközöm, midőn tapasztalom, hogy ön, ki eddig nagynénje elvei szerint neveltetve, egészen királyi és katholikus érzületű volt, hogy ön, mondom, csaknem köztársasági elméletekhez hajlik át. Eleinte azonban ezt sem tartom egyébnek, mint észjátéknak, mely igen alkalmas volt képzerejét ragyogtatni, vagy sajátszerű­ paradoxonnak, melyet védelmezni oly születésű nőnek, mint ön, mulatságos kedvtöltés. De csakhamar oly ma­kacsul, sőt néha — engedje kimondanom — oly kese­rűen hallam ön által e különös tételeket védelmeztetni, miszerint meg kelle győződnöm, hogy ezen oly hevesen vitatott állítások nem önnek, de más valakinek esz­méi. . . . Bracciano herczegnő elpirult s nem tudá elrejteni könnyed boszankodását. — Kedves bátyám, úgymond, önnek éles látása va­lóban csodálatra méltó. De szóljon, ha önnek ily biz­tos tudomásai vannak, nem tudta-e ön felfedezni nevét is e szerencsés vetélytársnak ? (Folytatjuk.)

Next