Pesti Napló, 1854. március (5. évfolyam, 1192-1216. szám)

1854-03-29 / 1215. szám

1854. 515dik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a Kimonkinti e 1 a­d­á­s is megszűnt. Pesten házhozhordva: Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr p. A lap politikai tartalmát illető minden kézb­is a SZERKESZTŐ-HIV­ATALHOZ, nyagi ügyek­ tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz intézendői url-ntcza 8-dik szám. 92 1215 Szerkestési Iroda: Url-ntexa 8. ix. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­­zériával számíttatik. A he­­lytatési s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­jával számittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a Szerda, mart. 29-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és inneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás a második évnegyedi ápril-júniusi folyamára. Vidékre postán küldve 5 írt. Budapesten házhoz hordással 4 írt. p.p. Az é­vfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, úriutcza 8. sz. 1-jű emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­utcza szegletén___Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. Egyik próbaköve a magyar észnek. Budapest, mart. 28. I. Ösztönszerüleg osztozunk mi is minden öntuda­tos magyar emberrel azon édes értelemben, melyet nagy ősök dicső emléke nyújt, kik megszerzők számunkra e dús földet s egy évezreden keresztül tiszteletparancsoló nevet adtak e honnak, elég tág határokat biztosítván számára, hogy azok közt milliókra szaporodó utódaik századokon keresztül virulhassanak. Fajunk mai nemzedéke sorsát azonban már nem nevének történeti értéke, nem Magyarország hatá­rai, hanem testvéri egységében s pallérozottságá­­ban fekvő erkölcsi súlya, valóságos földbirtokának mennyisége, s azon értelmi képesség döntik el, melylyel földet használni, s unokái számára biztosit­­ni tudja és akarja. Huszonnégy éve már, midőn Széchenyink vezérlete alatt a magyar földbirtok érdekében elő­ször felszólaltunk, s azon reformokat kijelöltük, melyek segélyével a nemzet legfontosb, de a hűbé­ri viszonyok által kasztákra szakadt osztálya, a nemes és nem nemes földmivelő, ismét egygyé forr­hat, s tartós jóllétre emelkedhetik. E reformokat lényegesen az úrbérváltság, a közlegelők elkülönzése, a tagosítás és­­ minimum képezték. Az első pontot, az úrbériség eltörlését, mint a viszonyok postulátumát, miután a közérdek három országgyűlésen keresztül hasztalan küzdött hibá­san felfogott magán­érdekek vakságával, — az 1848-diki vihar rögtönözte. E reformnak, mint erőszakos szülés eredményé­nek, első hatása szükségkép sebző volt a birtokos osztályra nézve; a franczia és egyéb országok ko­rábbi példáin nem okulva, makacs vonakodás után a rögtön hozott rendszabály birtokosainkat készü­letlenül találta; de a legújabb kárpótlási intézke­dések alapján, s értelmes és takarékos kezelés mel­lett, nemességünk e tetemes sebéből ki fog üdülni, é­s a jobbágyság szolgai kötelékeiből kiszabadult föld képessé van téve iparkodó szellemet és test­véri sziveket szülni a hazának. A magyar mezőgazdaság másik két fő akadálya, a legelők közössége, s a szántóföldek szétszórtsága azonban még folyvást burjánzik kárhozatos épsé­gében. Az országos elfogultság, a szokás és előítélet hatalma még sokkal nagyobb, mintsem e tekintet­ben mindeddig a birtokosok tetemes része, de leg­inkább az egykori jobbágy­községek e nomadikus állapot pályáiból kibontakozni tudtak volna. Az igaz, hogy a magyar e téren Európában nem áll egyedül maga; e kérdésben hazánk a török és orosz tartományokkal s a tatár csordákkal egy vo­nalon áll; a nomád közlegeltetés ott is mindenütt a baromnevelés alapja. Ezen, s az Alpes és Pyraeneus hegyein kívül, közlegelő a mivelt Európában nem létezik, s annak hiányát, mint látjuk, állattenyésztésükben nem is sinlik, mert hiszen nálunknál mindannyian több, szebb és haszonhajtóbb háziállatokat nevelnek fel. Az is igaz, hogy a birtok- és közlegelő elkülön­­zését a nemes birtokosság értelmes­ része sürgeti, mert tulajdonával szabadon és önállóan akar élni; ellenben nemcsak az egykori jobbágy-, hanem a szabadság fája alatt felnövekedett jász-, kún- és haj­­dúközségek is, összesen tehát azon földmivelő osz­tálya az országnak, melyet mi fajunk méhkasának tekintünk,­­ gyarapodhatása e legközelebbi felté­telét könnyelműen visszalöki. Újabb szomorú tanúsága ennek az alább követ­kező kunszentmiklósi tudósítás. Az is igaz végre ugyan, hogy az e czélra Po­­sonyban hozott országos törvény csak engedmé­nyező erővel bir, s nem is igen lehetett a majdnem csupán földbirtokosokból álló törvényhozóknak nagy ösztönük az akkori jobbágyságot községi legelő­­elkülönzésre s tagosításokra buzdítani, miután csak a legelőközösség s a földek szétszórtsága mellett lehetséges kiterjedt ugarnyomások óhajtott tért en­gedtek azon koplaltatási rendszer gyakorlatára, melyhez a tisztelt földbirtokosság eddig élő, állatte­nyésztési elveinél fogva, oly örömest ragaszkodott, a­mit tegyünk fel azonban a hűbéri gyámság alól felszabadult polgártársaink miveltségéről, fejlettsége s önállósága mai fokáról, ha az engedményekkel, a szabadsággal élni nem tud, élni nem akar, s ön­kényt eliaszitván a törvény áldásait, s önmagát mentségtelenűl tehetetlenségre kárhoztatván, annak bizonyságát adja, miszerint önjavára csak vaspál­­czával terelhető ? Valóban a legzsengébb lépcsője és tüköre a pol­­gárisultságnak a „tulajdon“ tiszta fogalma. S létezik-e ott e fogalom, hol a legelőközösség, s ál­tala az egyes polgárok tulajdoni jogának s szabad gazdálkodásának közös eltiprása nemcsak tűrt, ha­nem megrögzött féltékenységgel, nomád vadsággal őrzött állapot? S ha e szomorú tüneménynek forrása a tudatlan­ság, nem találkozik-e a magyar népnek községen­­kint elég értelmes barátja és jóakarója, ki azt az engedményező törvények üdvös czéljáról, a le­gelő-közösség s a földek szétszórtságának kár­hozatos következéseiről felvilágosítsa? — Nem találkozik-e, ki számokkal megmutassa a nép­nek, mennyivel több hasznot hajtana a köz­legelő telekaránylag felosztva takarmány- és egyéb termelésre fordittatván ? mennyivel több marhát lehetne akkor utána kitartani !­­— Men­nyi idő- és erőpazarlást és trágyavesztegetést okoz a földek szétszórtsága? mennyire lehetetlen mellet­te a tulajdon korlátlan használata, takarmányter­mesztés, istállózás, faültetés, s a mezei rendőrség szigorú végrehajtása ? — Nincs-e végre senki, ki a magyar néppel megértetné, mily szoros egybefüg­­gés van munkássága ösztöne, fáradozásainak sikere, s az anyagi önállást s szellemi tevékenységet biz­tosító tagosítás között? De mi e kérdést negyvennyolczig mint csupán közgazdászatit tekintettük, azt azonban most nemzeti szempontból is életbevágónak tartjuk. El fogjuk mondani nézetünket. B­é­c­s, mart. 20.­­ Némelyek előtt tán feltűnt, hogy az új kölcsön — bármennyit írtak is a lapok a közönség rendkívüli részvételéről — mégis csak néhány ezer forintnyi fö­lösleggel túlfedeztetett, úgy hogy csak az, ki 300 rész­vényre írt alá, kap e­g­y g­ye­l kevesebbet, mint a­meny­nyire aláírt. A dolog sokkal közelebbről érdekel, mint­sem meg nem kísértenők, e különös eredmény okait kutatni. A fő ok, úgy hisszük, maga a kölcsön termé­szetében keresendő, ha a kormány bankárokkal köt kölcsönt, ezek természetesen teljes pénzerejökkel já­rulnak annak létrejöttéhez,­­ de feltételeket is szab­nak ám. Aláírás útján létesülő kölcsönnél leginkább a nagy­közönség pénzereje vétetik igénybe s a nagy bankárok nem igen tolakodnak, hogy abban részt ve­hessenek ; a nagy­közönség pénzereje pedig nagyon szét van darabolva, főleg oly drága időben, mint a mostani. Hol találhatni most számosan azon embereket, kiknek hamarjában nélkülözhető 2—300 pftjok volna, mert ennek meg kell lennie (ha szinte csak tizedrészét fizeti le azonnal), nehogy a már fizetett részletek vesz­tése veszélyének tegye ki magát. Négyszáz ilyen ember szükséges, hogy egy százezer forint gyűljön be , hát még egy millió, hát még 50 millió ! Tökéletesen igaz tehát, hogy a tolongás igen nagy volt, hogy a közön­ség minden rétegeiben szokatlan részvét nyilatkozott az új kölcsön irányában, de a nagyobb rész csak kis összegekkel — legtöbben egy részvénynyel — járul­tak hozzá s igy könnyen megfogható, hogy nem kis fel­adat volt, az 50 milliót behozni. Azonkívül nagy aka­dály volt az állampapír jelenlegi árkerete ; ha az 5% 82-vel áll, ezt vévén, pénzemet 6%-el tőkésítem, mig az új kölcsön, minden előnyei mellett is, 5%-el sem kecsegtetett; végre az aláírási idő rövidségét is tekin­tetbe kell venni; egyik másik csak azért nem írt alá nagyobb mennyiségű részvényekre, mert másfelé fek­tetett pénzét így hamarjában folyóvá nem teheti! — Mindezen kedvezőtlen körülmények daczára is az új kölcsön kettős — erkölcsi és anyagi — czélja el van érve; az állam 50 millióját megkapta, a világ előtt pe­dig bebizonyította, mily bizalommal viseltetik az ausz­triai nép még ily kényes időben is kormánya irányában. A szám bizonyít s az új kölcsön számai sokkal han­gosabban szólnak az osztrák birodalom hangulata mel­lett, mint az oroszországi poéták nagymesterségesen faragott versei az orosz alattvalók indulatjai mellett.... Bocsánatot kérünk ezen megjegyzés miatt s előre is minden félreértés ellen tiltakoznak; mi nem rontjuk senkinek a kedvét, sőt ürülünk, azt látván, hogy Orosz­országban a költészet magas helyen oly szép gyámoli­­tást talál (mert hogy gyámolitás nélkül nem ima ily hangon, világos), csak azt bátorkodtunk megjegyezni, hogy a poéták ábrándképeivel gyermekeket rémíthetni talán, kik jobban simulnak az anyához s félénken kö­rültekintenek , ha a medvéről, vagy farkasról vagy másféle „wau wau“-ról szólnak nekik; — a férfi túl van ezen bohóságokon s valahányszor az orosz költők­nek újabb időben igen dúsan folyó „vená“-ját meg­nyílni látjuk, mindannyiszor szegény Nagy Ignácz egyik „Torzkép“-ére emlékezünk, melyben egy varga­­inasról van szó, ki, valahányszor a mester estve felé borért küldi, mindannyiszor teljes tüdejéből fütyül az utczán, nem annyira mivel oly igen jó kedve van, ha­nem mert — fél. Ha a nyájas olvasó e tréfát a tárgy komolyságával megegyezőnek nem véli, szíveskedjék megfontolni, hogy még a legkomolyabb tárgy is néha-néha komikus fordulatokat veszen, s hogy a keleti ügy épen most ily stádiumba lépett, — a titkos levelezés közzététele ál­tal. Bizony, nem igen sok példát találhatni a történet­ben, hogy két európai nagyhatalom egymást oly bevég­­zett tökéletességgel blamirozta volna, miként ez jelen­leg a titkos levelezések közlése által történik, — csak avval a különbséggel, hogy amott északon a lon­doniakat sárral dobálgatják, de mit sem bizonyítnak, Londonban pedig nem szitkozódnak, de bizonyítanak. Maguk a londoni okiratok tartalmára nézve nehéz va­lamit mondani, míg azok teljes kiterjedésekben nem jutottak köztudomásra, de már annyi, a­mennyi eddig közzététetett, is elegendő arra, hogy a közönséget azon megnyugtató öntudattal töltse be, miszerint a két ka­binet közti szakadás nem színtett, hogy tehát a fenfor­­gó viszályok kiegyenlítése nem amolyan felületes ösz­­szeenyvezésféle teend, hanem alapos és gyökeres és az európai békét, valamint az európai viszonyok állan­dóságát hosszú évekre biztosító. A párisi Constitutionnel ezt írja: „Azon Gortsa­­koff hg főtábori szállására küldött ausztriai őrnagy (Toms), kinek az oroszok mozgalmai felett őrködnie kellett, kormánya által visszahivatott, mi az oroszok közt nagy zajt ütött s Ausztria és Oroszország közti meghasonlás első lépésének tekintetik. Azonkívül a Bukarestben levő osztrák consul kinyilatkoztatta, hogy, mihelyt az oroszok a Dunán átlépnek, az ausztriaiak a Kárpátokon fognak átmenni s Oláhországot megszál­­lani.“ Mind a két hírnek tetemes helyreigazításra van szüksége, hogy Toms, az ausztriai főtábori karbeli őr­nagy az orosz főhadiszálláson tartózkodott, igaz, de nem azért,hogy az „oroszok mozgalmai felett őrködjék“, mi már magában képtelenség, hanem hogy az ausztriai kormánynak a harc­téren történőkről hiteles hírt adjon, mert csak nem tehetni föl, hogy a bécsi kabinet a „Journal de Constantinople“ vagy az „Északi méh“ bulletinjei,vagy a„Wanderer“Bécsben gyártott krajovai levelei szerint ítélje meg a dolgok helyzetét. Ausztria ismeretes nyilatkozata óta az oroszok a nevezett őrnagy irányában kissé tartózkodóbbak lettek ugyan, de még folyvást igen nyájasak maradtak, azonban az őrnagy maga átlátta helyzetének kényes voltát, s kormánya megegyezésével határozatlan szabadságidőt vett, a­nél­kül hogy ez a „meghasonlás első lépésének“ mond­ható lenne. A­mi az idézett hír második részét illeti, meglehet, hogy a bukaresti consul magánvéleményének szét adott,a hivatalos jelentőséget ama nyilatkozat­nak semmi esetre sem tulajdoníthatni. Hiteles kútfőből halljuk, hogy Meyendorff báró legutolsó közleménye oda ment, miszerint Oroszország Ausztria semlegessé­gével tökéletesen egyetért, de határozottan tudni kí­vánja : minő körülmények indíthatnák Ausztriát e sem­legességből kilépni, s kinek részére fogna aztán hajolni? E kérdésre válasz még nem adatott s a mi még nem létezik, azt a bukaresti consul eo ipso még nem tud­hatja ! Kun-Szent-Miklós, mart. 12. Közelebb az arányositási (tagositási) tanácskozmá­­nyokról. Ígértem, hogy szélandok. Mikép kezdjek azon fiasco leírásához, melyet ezen tanácskozmányok ered­ményeztek , hogy­ őszinte nyíltságom mellett darázs­fészekbe ne nyúljak. Hogy ezt elkerülhessem, jónak látom egyszerre a dolgot a végén kezdeni, ott t. i., hol az ostor pattanni szokott, egyszersmind ott végezni is. — A tagosítási ügy tehát, daczára azon kifejlett er­kölcsi erőnek, melylyel községünk dicsekedhetik, a mely úgy a szellemi mint a gazdászati téren az oksze­rűség elvét követi (?) s a köz- 6s magán-érdekről tisz­tult fogalommal bir (?); s rég bélátta és sajnosan érzi azt, hogy a tagositott birtok szabad használatának, s okszerű művelésének fő akadályai egyedül azon vissza­élések és bitangolások, melyek csak a félig rendezett birtokviszonyokból fejlődnek ki, — szóval az arányo­sítás hordereje felett, s annak igazságos és hasznos voltáról lelkileg meg van (?) győződve stb. stb. mégis mindezen elismerés 6s meggyőződés daczára, hogy és mi után? elég az hozzá, ezúttal megbukott.­­ A nemakarók nagy száma szokás szerint egyoldalú capa­­citatiók járszalagán vezettetve, türelmetlenül ellentmon­dott a saját érdekében és hasznára felhozott s az ará­nyosítást s annak világos s kézzelfogható hasznait szá­jokba magyarázó elnöki bármely javaslatnak. Ily ellen­szenv ellenében az elnöklő járási kapitány ur jónak látta egy választmány kineveztetését úgy az akarók mint a nem-akarókból, — mely előtt mindegyik birto­kos személyesen tartozván megjelenni, — kinek kinek arányositási igen­ vagy nemje — hitelesség s felsőbb helyre leendő felterjesztés végett név és birtok szerint jegyzőkönyvbe hozatni határoztatott. — Ezen választ­mány munkálatából későbben kiviláglott, hogy közsé­günk , birtok szerint számított 1/5 része akarja csak az arányosítás életbeléptetését. A múlt hónapokban egy szélesen elágazott rabló­banda fedeztetett fel városunkban, a községi írnok pas­­susok körüli óvatos vigyázékonysága által. Hosszas volna a fölfedezés történetét, s a nyomozás eredményét, mely egész lánczolata a különböző helyeken történt rablásoknak, — egészben közleni. Elég az, hogy a rab­lók és orgazdáik mindannyian befogattak, s a kerületi törvényszéknek átadattak. Közéig a tavasz ! ez időszak az, melyben városunk a minden oldalról, különösen a pestmegyei turjánokból itt összefolyó roppant mennyiségű vizek által, mintegy ostromzár alá tétetik, határbeli földjeink 1/3 részét ez időszakban rendesen ezen vizek borítják el. Szomorú állapot s alig van tiz év közel egy, melyben vizmente­­­sek volnánk, — már­is földeinket egy beláthatlan ten­ger borítja, mely megszakaszt minden közlekedést s a tavaszi munkáltatást késlelteti vagy épen megszünteti; vannak helyek, hol egyik földtől a másik földig usz­ó vízben kell megkísérlem az átkelést, s kikerülni épen nem lehet. Meddig tart ez még igy ?! községünket s elöljáróinkat e tekintetben okolni épen nem lehet, — a panasz minden utait megkisértők, kopogtatónk ott, hon­nan orvoslást vagy segítséget reménylénk, áldoztunk, mind hasztalan — oly roppant vizár-csatornák általi lecsapolásával, mely tizenöt község s több puszták ha­tárait önti el, egy magára hagyott község ereje nem mérkőzhetik, ily több mértföldekre nyúló, s szétágazó csatorna kiásatása, s jó karban tartása csak egyesült erőktől telnék ki. Közelebb a Felséges királyi család — mint főbirtokos — jószágigazgatósága a csatorna ügyében megkeresésünk folytán kedvezőleg nyilatko­zott, s annak létrehozását mielőbb eszközlésbe venni az érdeklett községek felszólítása és szorgalmazása utján elhatározta. AUSZTRIAI BIRODALOI. (D. C.) Pármából vett távirati sürgöny szerint f. hó 26-kán ő kir. fenségének a herczegnek életére gálád orgyilkos merénylet történt. Ezen hir a pármai herczegi házzal közel rokonságban álló császári udvarra fájdal­mas benyomást szült, s bizonyosan egyéb körökben is fel fogja kelteni azon irtózatot, melylyel a béres gyil­kosságnak, bárminő álarcz alatt rejtőzzék is az, minden­kit eltöltenie kell. A „Wien. Ztg“ban közzétett két jelentés Vilmos főlig ő cs. kir. fensége mintlétéről e kép hangzik : „Ő cs. fensége Vilmos főherczeg, huzamosb idő óta for­rólázban szenved. Folyamata eleinte szabályos ugyan, de még is nehézkes volt; az utolsó három napon azonban oly akadályok támadtak az altest működésében, egyszersmind a magas beteg ereje annyira megfogyott, hogy a betegség veszélyesnek mondható.“ „Ő­cs. fensége állapotában tegnaptól (márt. 26.) mára semmi lényeges változás nem történt. A láz és gyengültség, mint tegnap , az alvás álmok által zavartatik.“ Ward báró ő exclja, a pármai hg ő kir. fenségének államminisztere ma reggel (márt. 27.) legott Bécsből Pármába indult. KÜLFÖLD. Németország, a „Berliner Corresp.-Bureau“ imezt irja : Hallatszik, hogy nem valószínűtlen, miszerint a Coburg-Gothai herczeg még egyszer menend Párisba. A „Hamb. Nachr.“-nek f. hó 22-kéről írják Gothából : „Herczegünk még ma estve váratik Berlinből vissza, hova múlt vasárnap ment. Ezen utazás czéljáról önnek legjobb forrásból írhatom, miszerint az abban áll, hogy a porosz felséget egy a nyugoti hatalmakhoz őszintén csatlakozó politikára bírja, mert senkinek sem kerülhette ki kevésbbé figyelmét, mint herczegünknek , hogy Po­roszország jelen állása csak oda fogna vezetni, misze­rint az a többi Németországtól elszigetelten álljon, s ily módon a legnagyobb veszélynek és meghasonlásnak tétessék ki. Herczegünk, ezen meggyőződésében még Lajos Napoleonnak­ beszélgetése által is megerősödött, s ő ennélfogvást Párisból legott Berlinbe fogott volna menni, ha némely sürgetés ügyek előbb ide nem szólít­ják vala. Ő mindazáltal egyik meghitt emberét, Lamner tanárt már korábban Berlinbe küldötte, általa addig is a legnyomosabb közléseket megtétetvén.“ A „Zeit“ nevű berlini hírlap f. hó 24-kéről írja: „A nyugati hatalmaktól hallomás szerint a porosz és ausz­triai kabinet elé egy jegyzőkönyv terjesztetett aláírás végett, melyben az elsők által Oroszország iránt foga­natba vett ellenséges rendszabályok elismerése van ki­fejezve. Mivel azonban ily jegyzőkönyv aláírása által könnyen az is kivántathatnék, hogy a nyugati hatalmak eljárásának történt elismerését cselekvőleges segély is kövesse, ennélfogvást az aláírás megtagadtatott, Porosz­­ország és Ausztria megóvni kívánván magát a háború iszonyatosságitól. Ellenben kilátás mutatkozik Porosz­­ország és Ausztria tökéletes egyesülésére, mi­által kap­csolatban a többi német államokkal, Közép-Európában oly tekintélyes roppant hatalom alakulna, mely képes volna, egy különleges állást szilárdul fentartani.“ Francziaország, P­á­r­i­s, mart. 23. Girardin „Presse“­­je, melytől ma, a tegnapi megintés következtében az igazolás bizonyos nemét várták, a helyett I. Napóleon­nak egy meglehetősen ruganyos axiómáját hozza föl Sz. Ilona szigetéről, mely szerint Európa rövid időn nem népek és területek, hanem vélemények és alapelvek szerint két pártra fog szakadni, s a harcz kimenetele nem leend kétséges, miután a felvilágosodás és a szá­zad nem szoktak visszafelé menni. Ezen axióma, úgy látszik, ugyanazon fiókból huzatott ki, melyben e két ellentétes állítás : „Európa vagy kozák vagy köztársa­sági leendő“ találtatott, s melynek ideje már rég lejárt a nélkül, hogy a jóslat beteljesedett volna.

Next