Pesti Napló, 1854. június (5. évfolyam, 1268-1290. szám)
1854-06-01 / 1268. szám
1854. ötödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve Pesten házhozhordva. Félévre . , „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ Egy hónapra 1 fr. 30 kr p. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 ,, ,, ,, A havi előfizetés , mint a Számonkénti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a 8ZHRKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek tárgyazrt pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő: uri-utcza 8-ik ezán. Szerkesztési iroda: uri-stets 8. n. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. 125—1268 Csütörtök, jan. 1-jén. HIRDETÉSEK és MAGÁN VITÁK. 3 11 á e t é a « k öt ha- ] Magén viták őt hassák.js petit-sora 4 pgő kr&j- j sáhos sora 5 pengő krajczározarjával számíttat!).. A bej Jávái számittatik. — A fölvébirtási s 10 pengő kruyl teli díj szinte mindenkor el5- külön bélyegdíj elére lefszp- re lefizetendő a téridő a PESTI NAPLÓ kiadd hivatalába!'.. itt megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. tgggggBBBeeepM^»»Mii)i ■■ i n - Előfizetési felhívás a junius-septemberi négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 írt. 50 kr. Budapesten házhoz hordással 3 írt. 30 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, áriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, ári- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala. Eszmék és jámbor óhajtások*) Pest, május 31. II. Nem az a fő baj, mintha nálunk — mint előbb is mondom — sok ember jutna keresethiány miatt ínségre, mert legalább anyagi munkát igen könnyű kapni,s kevés napszámos panaszkodhatik, hogy nagy kedve volna a dolgozásra, de senki sem fogadja meg. A szellemi kereset nemeire és a női közmunkákra nézve, ily feltétlen állítást nem merek kockáztatni, azonban aligha nem lehetne bebizonyítanunk, miként e részben is kedvezőn áll számunkra a mérleg. Szóval: az úgynevezett pauperismus, mely az alsóbb osztályok keresetforrásainak bedugulásaiból támad, és a proletárság, mely a szellemi vagy pedig a kézi ügyességet igénylő munkatárgyak hiányából nő legbujábban ki, fenyegető kórjelenségek ugyan Nyugat-Európában, de a Közép-Duna területén legfeljebb sporadicus alakban mutatkoznak ; az első a Kárpát fonadékai közt itt ott, a második egy pár nagyobb város sötét zugaiban. Nálunk az önhibán kívüli ínség enyhítése az egyének és egyletek keresztényi szeretetét méltán igénybe veheti és a status intézkedéseire is joggal tarthat számot; azonban rendszeres, átalános s nagy szabályu eljárást, úgy mint Angliában divatozik, nem tesz sem sürgetővé, sem óhajtandóvá. Mennyivel sötétebb a kép másik oldala! *) Lásd P. N. 1263 számát. Kevés koldus, de borzasztólag sok szűkölködő lakja hazánk földjét. Munkát majd mindenki kap, de ritka munkálkodik nagy szorgalommal és nagy sikerrel. S viszonyaink is aránylag annak kedveznek inkább , hogy az ember elélhessen, mint pedig, hogy jól élhessen. Az ínség észlete nem tetemes nálunk; a nélkülözésé óriás. E nézpontot tartsuk szemünk előtt. Gondolkozzunk előbb a szegénység elleni óvszerekről , utóbb aztán ám szóljunk, amennyire szükségesnek látszik, a nyomorban sínylők eltartására és ápolására vonatkozó közintézkedések felől is. A szegénység elleni óvszerek többnyire azon okok elhárításából állanak, melyek által a szegénység támad vagy gyarapodik. S hol fekszik néptömegünk irigylésre nem méltó állapotának kútfeje? Miért van, hogy nálunk aránylag kevés ember éhezik ugyan, de szertelenül sok nem vergődik többre, mint, hogy ne éhezzék ? Miért épül Magyarországon a sokaság elégültsége inkább a leghétköznapibb kényelmek nem ismerésére, mint élvezésére? Ki s mi az oka, hogy némely vidékeinken, szemünk mindenütt az ínség tanyáját véli, bár sehol fel nem találja, s ha tekintetünk egy nyomorban sinylőre akad, képzelődésünk tüstént száz hasonlót teremt elő, szintúgy nem hihetvén el, a megelégedés és bőségnek ily környezetben létezését, mint azt, hogy egy szennyes rézgyűrűn ritkabecsű gyémántkő villoghasson? E kérdések együtt véve minden politikai társadalmi és nemzetiségi viszonyaink analysisét vonnák maguk után , s akkora terjedelműek, hogy megoldásukat elvállalni több önhittség mint belátás jele volna. Elégedjünk tehát meg csak átalános és töredékes ujjmutatásokkal. Annak, miszerint nálunk bár kevés éhenhaló, de annál több szegény és szűkölködő van, egyik oka az emberekben, a másik a viszonyokban rejlik, s következőleg részszerint magunkon , részszerint pedig némely állapotainkon kell segíteni. Tény, hogy hazánkban a nép — mert itt csak róla van szó — nem von az általa igénybe vett keresetforrásokból annyi hasznot, mennyit mostani körülményeink közt lehetne , azaz szegényebb, mint aminek volnának az ő helyzetében a nálánál munkásabb, belátóbb, rendtartóbb és több közszellemmel bíró népek, például a britek, hollandiak, vagy észak-németországiak. Tény, hogy különösen földmivelőink, kiknek sorsa bir nemzeti gazdászatunkra nézve eldöntő súlylyal, önmagukban kereshetik aránylagos szegénységök fő alapját. Nagyobb szorgalom , több értelmi tőke, s takarékosabb gazdálkodás mellett sokkal vagyonosabbak lehetnének, mint jelenleg, és vagyonaik által sokkal több kényelemben részesülhetnének. E vád átalánosan megilleti ugyan hazánk összes földmivelőit, de bizonyos mértéken túl a nemzetiségek szerint alkalmazható. Mert nálunk a szükölködés némely népfajnak majdnem nyakára van varrva, melyet ha javulnak is viszonyai,magával hord. Az országos institutiók nagy reformjai által, a szabad földdel, az úrbéri tartozások megszüntetésével emelkedett-e az erdélyi oláhok vagyona? vagy csökkent-e a felsőmagyarhoni megyében a tótek ínsége? s csökkente még ott is, hol a föld nem oly mostoha, hogy a munkát ne jutalmazná ? Aki Magyarországot és Erdélyt beutazta , tapasztalható, miként a vegyes népességű helyeken a különböző fajokkal együtt jár a bőség és szűkölködés. Hasonló termékenységű földön merőben más eredménynyel gazdálkodik és él a magyar, a rácz, a sváb, a tót és oláh. Faj szerint hiányzik vagy a szorgalom, vagy a takarékosság, baj szerint nincs néhol a munkán áldás, néhol a begyűjtött takarmányon. Itt a szűkölködést az üres csűr okozza, ott a megrakott sem távoztathatja el. Emitt a házvitel sivár és dúlt, amott a torkosságra kevés faji hajlam mutatkozik ugyan, de aztán annál több a henyeségre és gondatlanságra. S végre találhatni oly jelenségekre, melyek ha optimis- , mással nem vagyunk tele tömve, még azon leverő eszmére is vezethetnek, hogy a Közép-Duna körében az események hatalma oly népiségeket szórított egymás mellé, melyek közöl míg egyik a fiatal kor életvidorságával bir, a másik tán a vénség kimerültségét és chronikus nyavalyáit kezdi előtüntetni. De bármiként álljon e kérdés, annyit senki sem fog tagadni, hogy az anyagi haladás nálunk a nemzetiségek szokásai, erkölcsei, sőt egész világnézete által is, új meg új complicatiókat nyer. Az eszmék terjesztése, az intézmények hatása szintén különböző akadályokkal találkozik. Egyiknek nyelve úgy kifejtve van már, hogy az irodalom által is közvetlenül lehet a tömeg érlelésére munkálni; a másiknál még a betűzés is az őskori hieroglyphek hüvelyezéséhez hasonlít, melyet csak bizonyos osztályból az avatottak gyakoroltak. Az egyiknél inkább polgári uton lehet a képzést és átalakulást vezetni; a másiknál az egyházi befolyás eszközei legsikeresebbek. Mindezekből az következik, hogy nálunk még a vagyonosodás egyszerűebb processusa sem haladhat egy finor mértéken; nem, legalább azon kérdések nagy részében, melyek a létező szűkölködést népfaji rögeszmék vagy gyöngeségek eredményeként tüntetik föl. A különböző nemzetiségek geniusának tekintetbe vételével juthatunk csak czélhoz, s a szűkölködés elleni óvszerek, amennyiben a tömeg erkölcsének, értelmességének és szorgalmának fokozására vonatkoznak, gyakran oly speciálisak, oly kizárólagosak, oly alkalmiak, hogy csupán azok által találtathatnak el, kik a nemzeti szokásokat, sőt még az előítéleteket is respectálják. Van azonban két biztos óvszer, melyet átalánosnak mondhatunk. Egyik a népiskolák terjedése, másik a községi élet fejlesztése. Az a gyermekeket, ez az értkorúakat neveli. S ahol mindkettőre kiváló gond fordittatik , ott leljük a népnevelést valódi értelmében föl. Kemény Zsigmond: Belgrád, máj. 26. Az „Alig. Zeitung“ egyik minapi számának rendkívüli mellékletében olvastunk Belgrádból egy czikket, melyet úgy látszik — oly ember irt, ki az itteni viszonyokat jól ismeri, s azért némelyek hajlandók e czikket egynémely hivatalos tollnak tulajdonítani. A czikkben a tartományi kormány politikája pártoltatik; semmi új nincs ugyan a czikkben, ami a Pesti Naplóban e tárgyról elmondva ne lenne, mégis azért, mert a czikk az Allgemeinéban jelent meg, itten némi érdekességre tett szert. Azonban az Allgemeinén kívül mennyi más lap hoz gyakran eredeti levelezéseket Szerbiából, s ezekben mennyi alaptalan dolgokat többnyire egyes átutazók tollából, kik azokban, miket látnak és hallanak. igen gyakran csalatkozhatnak, így a „Times“ egyik múlt számában azon távirati tudósítást hozza Bécsből, hogy Szerbiában a fejedelem az ostromállapotot kihirdette. Mi megdöbbentünk e hit hallatára, mert ilyesmiről mi itt de még csak egy árva szócskát sem tudunk. A „Times“ távirója bizonyosan úgy vélekedik, hogy Szerbia kormánya által korlátlanul igazgattatik, s alkotmánya sincs, valamint azt sem tudja, hogy ezen alkotmány i1-ik pontja szerint semmi rendelet sem bírhat érvénynyel — addig, míg előlegesen a fejedelemségi tanácsát nem vizsgálta, s jóvá nem hagyta. Azonfelül az itteni lakosságnak az ostromállapotról fogalma sincsen, mert itt ily rendeletekkel nem szokás nagyobb rendet, fegyelmet tartani, s ezért, ha az ostromállapot behozatnék, mindenki kérdezné, mi az ? Itt az ostromállapot, ha rendetlenségektől kellene is tartani, nem segítene, mert az ostromállapotot kihirdettetni oly tartományban, a melyben minden"gyermek fegyverbe öltözve jár, s a melynek katonai erejét — KARPATHI ZOLTÁN: Regény irta Jókai Mór. (Folytatás*) H. Úri mulatság. A lovász elővezette a gyönyörű angol paripát és saját vezetéket s Zoltán maga segíté felülni az ifjút, halkan tudtára adva, hogy mint szorítsa azt meg térdeivel, ha azt akarja, hogy lépést menjen, s mennyire hozza össze a kantárszárat. A jó fiú bizony nem sokat ült lovon, nem is igen ügyesen tudott vele bánni. Az urasági lovászok vinnyogni kezdtek a főispán ur körül. — Ki röhög itt ? ordita az hirtelen, széttekintve közöttük. Takarodjatok innen el az inge léhütői! Azzal megfordult sarkán s visszament a terembe, kiirtva minden mosolygást a vele szembejövők arczárói haragos tekintetével. Zoltán jól szivére köté lovászának, hogy vigyázzon az utón barátjára s azután a vezetékeket vigye egyenesen haza, mert ő a gróf kocsiján fog visszatérni, s azzal kezet szorítva barátságosan az ifjúval, útnak bocsátá őt, sokáig utána nézve. Ezen ifjú sokáig fog emlékezni ő reá, s az a kicsiny mag, mit gyermeteg ragaszkodása a hű szívbe ültetett, lombos fája lesz egykor a hálának, melynek baráti árnya alatt jó lesz megpihenni a most mindenkitől irigyelt főrangú ifjúnak. Midőn Zoltán a terembe ért, már vége volt a táncznak. Katinka reá támadt. — Szép dolog ez Zoltán, az egész táncz alatt elmaradni. — Úgy sem akadt volna párom, szólt az ifjoncz féltréfásan. — Tán nekünk kellett volna önt felkérnünk ? kérdé Vilma, és Zoltán igen megzavarodott, midőn oda tekintve ismét nem bírta kiállani e leány szemeit. Miért néz ez a leány minduntalan reám ? kérdezé magában. Talán haragszik reám ? Isten neki. Inkább nem is közelitek hozzá soha, csak ne haragudjék. Csak tudnám, mivel bántottam meg ? (* Lásd P. N. 1267. — De valóban Zoltán barátom, szólt közbe Emanuel barátunk, az nem gentlemanhez illő dolog. Ez nem lovagiasság. Ezért ha oly jó barátok nem volnánk; párbajt kellene velem vínod, parbleu! életre halálra. Nekem átellenesemnek kellett volna lenned, így kénytelen voltam báró Berzyt választani. Apropos : láttad-e már báró Berzyt tánczolni a cancanont ? Fameuse tánczolja a cancanont és a chahut-t is ; ma fől. — Szesz! — hangoztató Zoltán, ki jól tudta, hogy e derék táncznemek még a párisi közhelyekről is el vannak tiltva dísztelen mozdulataik miatt, de Emanuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt felölök, hogy nem lehetett elcsitítani. — Én nem is tudom, hogy miért nem tánczolják azokat a mi salonjainkban ? báró Berzy azt mondja, hogy azok sokkal szebbek, mint a magyar csárdások, a miket a paraszt lakodalmakban tánczolnak. *) Szerencsére az inasok fagylaltat hordtak körül s ezzel megzavarták a fiatal tánczreformátor eszmejárását; azt azonban meg nem gátoló semmi körülmény , hogy ezért Emanuel barátunk, kanállal és csészével kezében kifogyhatatlan elménetségeket ne hordjon fel a kisasszonyok mulattatására, miket mind báró Berrytől gazdálkodott el. — Ez a fagylalt olyan édes, mint a kisasszony, — monda Vilmához fordulva , azért nem szeretném , ha a kisasszony fagylalt volna, mert attól félnék, hogy megenném. Ezt az elménetséget báró Berrytől hallotta Emanuel barátunk, ki azzal egy szép czukrász-leányt tisztelt meg, s ami annak elég jó volt, de Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára kissé illetlen volt az alkalmazás, melyet Vilma megvető arczkifejezéssel eléggé is iparkodott tudtul adni. Ez alatt mint a futó tűz terjedt el a társaságban, hogy nemcsak Szentirmay készül eltávozni, hanem még a főispán is, ki intézkedéseit mindig oly nagy zajjal szokta megtenni, hogy lehetetlen volt titokban maradniok. Az emberek kérdezősködtek: miért? mi baj van? Megtudták az okát, hosszú képek lett, elkezdtek sugdosni, szörnyűködni: „még a főispán is elmegy a színházba!“ *) Hogy ezt nemcsak báró Berry mondja, arról meggyőződhetik, aki nem resteli felkeresni a lipcsei képes újság tavalyi folyamát, melyben egy bölcs utazó szép és gyöngéd nemzeti tánczunkat a franczia korcsmák erkölcstelen buja botrány-tánczaihoz hasonlítja. J. M. — Kiki fészkelődni kezdett a helyén, többen példálózni kezdtek a házi úr előtt, hogy talán már terhére is vannak, hogy nem jó későre maradniok, mert a hegyen nyaktörők az utak stb.; úgy hogy midőn a gróf neje vállára segité a bajadér fátyolt, a tanácsos ur azon vévé észre, hogy a társaságnak fele talpra kerekedik s készülni kezd haza felé. A tanácsos ur iparkodott mosolyogni. Magában pedig ezt gondolta : „Ez a Szentirmay úgy tett , mintha magát megalázta volna hozzám , pedig csak azért jött ide, hogy megszégyenítsen, hogy vendégeim szépét, javát elcsábítsa tőlem s az én fényes mulatságomra ne maradjon itten más, mint a kikre magam sem adok semmit.“ Az előkelő urakat, asszonyságokat lehetetlen volt marasztani többé. — Oda kell mennünk, mondák mindnyájan, — nemzeti vállalat; nem szabad pártfogásunkat megvonni tőle. Mit mondana a közönség, ha a páholyokat üresen látná? Itt eleget tettünk a barátságnak s oda most a kötelességet. Egy szóval, amire gondolni egy óra előtt még nevetség és botrány volt, az egyszerre szent kötelesség, polgári érdem lett, az ifjak megszűntek elménczkedni fölötte, az öregek félbenhagyták a fitymálást, a főispán úr, kinek kocsiját Kovács még az utón kapta, maga sürgetett legjobban mindenkit, hogy „menjünk már,menjünk már!“ Az volt a legnagyobb boszúság, hogy még csak marasztani sem lehetett a távozni készülőket. Rudolffal együtt egy egész sora a hintóknak hagyta el a kéjlakot. Szentirmay bírt annyi önuralkodással, hogy arczán nem mutatta diadalát, de még többet kellett birnia Kőcserepynek, hogy eltitkolja mély bosszúságát, midőn a távozókkal kezet szerít. — Tehát nem tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt hagyhatná. — Oh kérem, én féltékeny vagyok Rudolfot egyedül bocsátani; szólt Flóra tréfával kerülve ki az egyenes választ. — Legalább a fiatalokat hagyják itt nem védelme alatt, még csak most kezdtek mulatni. Kárpáthy úr úgy is látott már annál szebbet is, jobbat is. Zoltán megköszönte a szivességet. — Nekem ez ünnep, nagyságos uram. A hintó a terracera járatott, Zoltán segíti felülni gyámanyját és Katinkát; neki szembe jutott az ülés a lyánkával. s==aas^=s5saaaHaaHae5S Midőn búcsút vett a Kőcserepy családtól, s Vilmára tekintett, ismét annak nagy, feddő szemeivel találkozók. „Miért haragszik ez a lány rám? Hiszen oly távol tartom magamat tőle-“ Úgy sietett mellőle, s olyan könnyűben érzé magát, midőn végre kicsikéjével szemközt ülhetett, s a kéjlakot nem látta többé szemei előtt. Csak egy zavarta meg: az a rózsabimbó , melyet Emanuel szakított Katinka számára. Mi szükség volt neki azt a hajába tűzni? Föltette magában, hogy nem fog oda nézni, de tekintete megint csak oda tévedt. Végre Katinka is észrevette. Eleinte el nem tudta gondolni, hogy Zoltán miért duzzog ? Tán csak mutatni akarja mások előtt, hogy rajta hatalma van. Az a rózsa! végre rájött. Lassan kihúzta azt kontyából, hogy csak alig állt benne, akkor kihajolt a hintóból, mintha valamit nézne s a rózsa a legelső zökkenőnél kihullott hajából. Anyja észrevette. — Elvesztetted virágodat. — Nem tesz semmit, monda Katinka, kapok másikat, — s elkérte azt, mely Zoltán gomblyukába volt fűzve, s azt tűzte hajála. A két gyermek azután olyan jó kedvű volt az egész után, mintha a mythoszi istenek itala cserélte volna ki kedélyeiket. Katinka egész a színházig tartotta vidám fecsegéssel az egész társaságot, Zoltán pedig olyan jó izűen kacsagott azokon , mint aki soha vigabb dolgokat nem hallott. Hét órakor tömve volt a színház, díszes ünnepélyes néppel, tele minden páholy a főúri renddel, és senki sem bánta meg, hogy ide eljött. Kőcserepy úr kéjlakában pedig érintetlen maradtak a gebék, és torták, a pompás mulatság leszállított értéke csak azok számára maradt meg, akiknek jelenléte senkit sem érdekelt, Emanuel barátunkon kívül, kiagyontánczolhatta és pezsgőzhette magát, senki sem vivátozott a ragyogó röppentyűknek, mik az esti órákban hirdetők fönnyen villogó tűzgolyóikkal a távul nézőknek , hogy ez órájában a nemzeti lelkesülésnek egy magyar főur vigadott, a boszával és elnyelt keserűséggel szivében. (Folytatjuk.)