Pesti Napló, 1854. augusztus (5. évfolyam, 1317-1342. szám)

1854-08-01 / 1317. szám

ködések megértését általánossá lehetne tenni, az által az orosz kölcsön biztosabban megakadályoztatnék, mint minden kigondolható tilalom által. Anglia az 1800-t5l 1815-ig folyt háborúja alatt papírpénz-értékhez folyamodott, és bankjegyeket bocsátott ki, melyek érezctel nem váltottak be. Ezen körülmény értéktelenné téve, de 1819-ben Anglia elhatározta minden adósságát becsületesen és teljes mennyiségekben fizetni ki, az értéktelen papirok helyett. Oroszország ellenben 38 d. értékű rubel-jegyek kiadásával hosszú harczot kezdett, melyek mint beváltatlanok mindig 102 d. estek, s midőn később a rubel értéke ismét 38 d. vala, az orosz kormány a régi jegyeket 100 d.val beváltotta. Ezt teszi Oroszország most is, és kibocsátott rubeljegyei már 32 d. szállottak. Oroszország hitelezőjét ezen tényre kellene utasitni, akkor törvényes beavatkozás nem szükségeltetnék. Mr. J. Butt bámul, hogy a kincstári titkár egyedül a tőkepénzesek érdekére appellál, mintha az egész világ előtt hirdetni akarná, miszerint csak az angolnak van joga , pengjét, ha lehet, a nemzeti jólét és nemzeti becsület árán is megérdemelni. Ki gondolhat ekkor a háború komolyságára ? A kérdés az, vájjon angol az ellenségnek indirect segélyt nyújthat-e Anglia leküzdésére ? Mr. Heyworth a ház kötelessége és tartozásának tartja a bili elfogadását. Mr. Spooner nem különben, lord Palmerston melegen nyilatkozik a rendszabály mellett, mert azon elvitázhatlan alapelven nyugszik, miszerint brit alattvaló az ország ellenségének a háború folytatására eszközt nem szabad hogy szolgáltasson. (Halljuk, halljuk.) Az ország azon elismert törvénye, melyre a külügyi titkár és a brit consulok a szárazon minden brit alattvalót emlékeztettek, az ellenség pénzzel segítését minden bűnök közt legnagyobbnak — hazaárulásnak jelenti. (Halljuk, halljuk !) Mi ügyetlen a kísérlet, az ellenség ily direct és indirect gyámolítása közt megkülönböztetést tenni! Ezen bili nem vonatkozik , mint némely tiszt, tagok vélik, az évek óta forgalomban levő, átörökölt hollandi tőkékre, hanem alkotandó orosz tőkékre, más szavakkal, ha a czár kölcsönt köt, hogy angol katonákat és matrózokat elpusztítson, legalább egy angolnak sem kell hozzájárulnia (Halljuk, tetszés). A tiszt, kincstári titkár a felségsértési törvény eltörlése mellett látszik lenni, hogy az angol kereskedők és gyárosok a czárnak jó áron port és ólmot, hadihajókat és mindenféle fegyvert adhassanak el. (Az ellenzék tetszése). Ez esztelenség volna (Tetszés és nevetés). Az ily okoskodás azon hollandi admirál elvén alapul, kiről azt beszélik, hogy csataszünet alatt az ellenségnek puskaport adott el, hogy a csatát délután újból kezdhesse. (Tetszés, vidorság). Ő is szívesen tenné, mi tőle kitelhetik, a nemzet kereskedelmi vállalkozó szellemének fölélénkítésére, de Isten szent nevére nem kellene oly rendszert pártolni, mely a zsebet a becsület, a pénzértéki ivet a nemzeti jóllét fölibe emeli és a nemzet legnagyobb bajait egy font shilling és jutalomkérdéssé alacsonyba le. (tetszés). Lehetne mondani, hogy a törvény kijátszható, de melyik az a törvény, melyet nem lehet kijátszani? Ha ezen bili visszautasíttatik, akkor az orosz révek ostromzárját is föl lehet oldani. Sir J.Pakington nem bámulhatja eléggé a belügyi titkár érzületét és tüzét, megjegyzi azonban, hogy e bilit a kormánynak kellett volna előterjeszteni. Mr. Duncan úgy vélekedik, miszerint ily törvény mellett Skótország kender- és lengyárai fen nem állhatnak. A háboru-izenet óta választókerületéből 250,000 ft. sz. nyersanyag küldetett Oroszországba. Ezen bili választóinak tömérdek kárt okozna. Mr. Hen rey megjegyzi, mikép ha lord Palmerston a rendszabály jelentőségét nem túlzottá, a tilalom megsértése miatt kiszabott 3 havi fogság neki csekélynek tetszik. Mr. W. Brown a rendszabályt veszélyesnek tartja. Mindigeszélyes politikának tartatott pénzügyeket nem zavarni sem háborúban sem békében. Csak meg kell gondolni, hogy ily törvény mellett egy Brazília vagy Éjszak-Armerikával a háború az angol kereskedelmen ekkép minő csorbát ejthetne. És minthogy ő lord John Russel és a kincstári kanczellár nézetét szeretné hallani, ki nincs jelen, a vita elhalasztását indítványozza és a választmányi megvitatás ellen formaszerinti módosítványt ajánl. Ez szavazásra bocsáttatván 24 mellette, 77 szavazat ellene volt. Lord D. Stuart megjegyzi, hogy egy igen tisztelt tag, anélkül, hogy a házat elhagyta volna, nem szavazott, mi a ház szabálya ellen van. (Nevét, nevét!) E gentleman Sive,Moesworth miniszter (Oh! és nevetés). A szószóló megjegyzi, miszerint sajnálja, hogy e rendetlenség a szavazat kihirdetése előtt értésére nem adatott. A ház aztán a bill fölötti bizottmányra oszlik. Lord Seymour előbb a koronaügyvéd véleményét szeretné látni; a bill a régi orosz jelzálog hiteljegyeket,, valamint más nemzetekét is fogja csorbítani. Az Oroszország elleni háború kezdetével a kormány azon szükségről szólott, miszerint a háború részát kevesbíteni fogja, most azonban annak egy része más nézeten látszik lenni. Mr. Baring értésül adja, miszerint J. Stuart Oroszországot békeidőben is gyűlöli, — mely megjegyzést lord Palmerston mint nagyon illetlent viszszautasítja. Baring — hogy a bili fölöslegességét bizonyítsa — azt állítja, miszerint Angliában az utóbbi orosz kölcsön iránt egyetlen egyén sincs érdekelve : a közvélemény, mely erősebb mint minden bili, ily részvételt kárhoztatni fogna, és ő azt hiszi, miszerint a börzebizottmány azt magától megtiltaná. És mégis — válaszolja erre Mr. Butt — mások azt állítják, miszerint a bili az eszélyes kereskedelmi politika elveivel ellenkezik ! Ezen szócsere alatt Sir J. Shelley jelenti, miszerint egy tiszt, gentleman a karzatra menekült, csakhogy a szavazást kikerülhesse. (Hangos kaczaj). Ez Kidderminster érdemes tagja (Mr. Lowe titkár az indiai ellenőri hivatalban). Bouvere, bizottmányi elnök: Hozza ön ide a tiszttagot a ház asztalához. Sir J. Shelley: nem találhatom (kitörő nevetés). Ezután az elhalasztás második indítványozására (Baringtól) szavaztak, és 78 szavazattal 32 ellen ismét elvettetett. Mindamellett az 1-ső fejezetet sem vitathatták meg, és J. Palmerston megegyezett e tárgynak csütörtökig leendő elhalasztásában. Mr. Otway ezután fölhozza többször elhalasztott interpellatióját dr. Peithman ügyében, mire lord Palmerston, több orvosi bizonyítvány fölhozatalával állítja, miszerint a szerencsétlen, irodalmilag mivelt férfiú lelki betegsége fölött fájdalom többé semmi kétség. Fixa ideái közé tartozik, hogy Anglia királynéja neki különös fával tartozik, mert egy általa kiadott nyelvtanból németül tanította. Ennek következtében a kir. háznak alkalmaztatását igényli. Egy alkalommal, megtagadás esetében fenyegetőzött, egyszer a Buckingham-palotába, utolszor pedig azon állítással, hogy bemeneti jegye van, a királyi palota magán kápolnájába akart betörni. Fájdalom nem tudhatni, hová tegyék máshova, mint az őrültek házába. Németországon, hova őt vinni akarták, nincsenek rokonai, barátai. Azonban utána lát, hogy sorsa könnyítése eszközöltessék. Ezután az engedélyezési bizottmány által több tétel elfogadtatott, a többi között 140,000 ft szert. Burlington House megvásárlására Piccadillyban, hova több kormányt bizottmányok fognak helyeztetni. Az orosz jelzálogbili fölötti alsóházi vita alkalmávali nevetséges föllépésnek megvan komoly oldala is. Nemcsak a kormány két tagja, sir W. Molesworth és Mr. Lowe, bújt erkölcsi menhelyre, hogy a szavazásban részt ne vegyen, a kincstári kancellár is épen egy perccel később érkezett oly vita bezárása után, mi nagyon szakmájába vágott. Mr. Gladstone hadsegéde, Wilson kincstári titkár (az Economist kiadója) vezette az ellenzéket a belügyi titkár ellen a szavazási folyosón. Palmerston a többség, Wilson a kisebbséghez tartozott. A kormány egy töredéke a másik ellen. Mint gondolni lehet, az ellenzéki lapok ismét teli torokkal kiabálnak. Itt a bizonyítvány, mely szerint a háború a kabinettől még mindig nyílt kérdésként tárgyaltatik, mely szerint a miniszterek egy része Oroszországot kímélni, másik levezetni akarja. Times és Chronicle ma úgy tesznek, mint Molesworth és Lowe; közönyös kérdésekben bújnak el. Nem kevésbé tűnik föl, hogy a Times, mely oly sokáig kiáltozta: delendumest Sebastopol, lord John Russell ismeretes önkiigazítása fölött mélyen hallgat. Anglia háborúüzenete mart. 28-án jelent meg a London Gazetteben; ápril elején szállottak hajóra a csapatok Gallipóliba. Ha akkor innen intések történtek, miszerint mindezek daczára az angol kormány az alkudozásokat nem szakasztotta meg, az ily jelentéseket másutt a szárazon nem hitték volna el. A Times mindenkit, ki ily gondolatra jött, rágalmazónak nyilvánított. Mit mond most a Times, júl. 27-kén ? — „A dolog úgy áll — mondja — miszerint az első expeditiónak Törökországba küldésével a fenforgó alkudozásokra nézve a kedvező eredmény mindig lehetőnek tartatott, és a háború előleges tervezetében nemcsak a csapatok oda vitelének, hanem visszahozatalának költsége fölszámíttatott.“ Ami tehát 4 hónappal ezelőtt czudar rágalom valt, ma nyílt valósággá lesz. Pár nappal ezelőtt még a Times vitézül dobolt Szebastopol ellen, talán 4 hónap múlva naivul fogja kerdeni: kétkedett-e valaki abban, miszerint a kormány oly esztelen volna, hogy Szebastopolt megtámadja ? — A „Chronicle“ támogatja a lord J. Russel által tegnap mondott beszédet Aberdeen 1.becsületének megmentésére, valóságos apotheosissal a premierre : „Forró szeretettől égve nép és ügy iránt, Aberdeen lord mégis megveti a népszerűség utáni kapkodás mesterkedéseit oly mértékben, mely egy demokratikus (?) és rhetorica által kormányzott országban talán nem is egészen eszélyes. A legelső conservatív szabadkereskedő, a vallásszabadságnak igen consequens barátja, az alkotmányosságnak állandó, jóllehet békeszerető védelmezője Európában — telve igényekkel a nép becsülésére, melyekkel mások kelletileg speculálhattak volna — sohasem hajhászta a nyilvános helyeslést vagy kegyet, hanem azt magától mindenkor visszautasitá. Lélekismerete szavára hallgatva, sugallatainak a legegyszerűbb s leplezetlenebb alakot kölcsönzi. Ő nem dicsekszik soha, ő nem gúnyol soha, ő minden alkalommal azt beszéli, s azt teszi, mit igazságosnak tart, s a világnak semmi hatalma sem bírná reá máskép cselekedni. Ő hiszi, hogy a czár igen nagy s kiáltó igaztalanságot követett el, s minden erejét arra fordítandja, hogy ezt megboszulja. Aki őt ismeri, pillanatig sem fog kétkedni azon, hogy ő egész lelkével az Oroszország elleni háborún függ. De az igazságtalanságot ő sem akarja túlozni; nem akar tombolni és fenyegetőzni, sőt még a tombolók és fenyegetők visszautasításától sem tartóztatja meg magát. A régi iskola diplomatája é s gentlemanjének visszatartózkodása, és illedelmessége eltakarják nála mély öntudatát azon igazságtalanságnak, mely ellen harczol. Az ily miniszter talán a naponkint parliament csatározásokba nem illik. No hiszen azzal vigasztalhatják magukat, hogy ő majdnem az utolsó e fajtájú férfiak közöl, s hogy ha Wellington hghez átköltözött, Anglia nem fog veszélyben forogni, hogy hozzá hasonlót láthasson. Oly férfiú , kinek szavai egyedül gondolatai s tetteinek felelnek meg, nálunk igen ritka, talán botrányos tünemény* Törökország. Szambulból, jul. 17-ről írják,hogy azelőtt való nap lord Redcliffe és a franczia ügynök Benedetti jelenlétében miniszteri tanács tartatott, melyben a raják helyzetének javítását tárgyalták. L. Redcliffe hosszú beható beszédet tartott, mely általános tetszést vívott ki e javítások politikai és erkölcsi következményeiről a török kormány javára. A „Journ. de Const.“ Athénből jelenti, hogy a folytonos áskálódások felfedezése folytán a franczia csapatok Meyrantlok alatt a Pyraeusból Athén felé előnyomultak. Kalergis minister a tábornokot a bűnösök szigorú megbüntetésének ígéretével csillapította le. A nevezett lap hozzáteszi, miszerint végre meggyőződtek annak hasznosságáról, hogy a királynő több havi utazást tegyen Németországba. Görögország- Athénből, júl. 20-tól hoz a Tr. Ztg. egy czikket, mely szokott módon menydörög a nyughatalmak eljárása ellen. Két görög hírlap, a Kelet és az Új világ,oly czikkeket hoztak,melyben elvül kifejezték, hogy azon fejedelem, kinek országát idegen hatalom tartja megszállva, kénytelen a trónról lemondani. Az államügyész elrendelé e két lap lefoglalását s a szerkesztőket befogatá. A franczia követ azt követelte az igazságügyminisztertől, hogy a szerkesztők azonnal szabadságukba visszahelyeztessenek. A miniszter azonban kijelenté, hogy ez a fenálló törvényszéknél fogva lehetetlen. A követ erre a börtönbe ment, a két szerkesztővel beszélendő, de minthogy a börtönőr megtagadta tőle a bemenetet, mert a törvény szerint a börtönbe mehetés csak államügyész engedélyjegyével történhetik, ennélfogva a követ a börtönőrnek a nevezett szerkesztők számára két látogatási jegyet hagyott hátra. Ez eseményekből, igy szól tovább az athéni irat, azt következteti a nép, hogy: „a királyt eltávolítani s a királyságot herczegséggé átalakítani akarják.“ Dunafejedelemség Bécsből írják egy német lapnak, miszerint Ausztria elhatárzá , Stirbey és Ghika hoszpodároknak, isméti visszahelyezését a Portától kívánni; most hallatszik, hogy az erre vonatkozó jegyzék Stambulban valóban már át is adatott és azultán hajlandó lenne, Ausztria kivánatának megfelelni. Az aggályok, melyeket bizony 03 oldalról a két fejedelem visszahelyezéséhez csatoltak , egészen alaptalanok , mert Ausztria egyszersmind javaslatokat terjesztett elő a két fejedelemség politikai és közigazgatási viszonyaiban teendő reformokra nézve, hogy ezek által, minden igaztalanságok a közigazgatásban és minden önkénykedések, melyekben a fejedelemségek története oly gazdag, örökre elhárittassanak. Különben nem kétkedhetni, hogy a Porta késznek fog mutatkozni, az Ausztria által tett javaslatok keresztülvitelébe beleegyezni. Továbbá írják ugyanonnan : B. Bourqueney bécsi franczia követ az ottani külügyminisztérium egy conferentiáján egy jegyzéket nyújtott át, melyben a nyugati hatalmak azon határozatát közli, hogy csapatjaik semmiesetre sem fognak Bukaresten túl nyomulni, sőt hogy azoknak parancsuk van, a Dunán át ismét visszatérni, mihelyt az ausztriai csapatok a fejedelemségekbe bevonulnak. A bécsi kabinet e nyilatkozatot annál nagyobb megelégedéssel fogadta, mert biztos hallomás szerint elhatározta volt, ép ezen kivonatot intézni a franczia és angol kormányokhoz, melyben mostezek megelőzték. Bukarestből, júl. 26-ról érkezett távirati sürgönyök szerint K. Budberg, Ivanidei nagylogothet és Kapokoczinsky ahúgy Fratestibe utaztak. Mint állítják, ez urak részt veendnek a visszavonulási módozatok feletti tanácskozásokban az orosz főhadiszálláson, s külön e czélra Fratestibe rendeltettek. Ez utóbbit haladéktalanul el fognák hagyni s az ott felállított csapattestek az Ardzsisz és Szadar közti táborba szállani. A törökök folyvást védő állást foglalnak Gyurgyevonál. A Szlatina és Rimnik felé küldött csapattestek, mint TUDOSÁST ÉS IRODALOMt. Jeles Íróink csarnoka-XXVII. KATONA JÓZSEF A nagy közönség bizonyosan csak egyetlen színműve után, legfiatalabb nemzedékünk pedig egyedül hitéből ismeri a lánglelkű magyar költőt, kinek halhatatlan neve jelen czikkünk fölé van tűzve. Amit Kisfaludy Károly, Dayka, Csokonai, Ányosnál elmondánk, s amit oly számos írónknál elmondhatunk, azon fájdalmas tapasztalást tudniillik, hogy a magyar irodalomban oly gyakori eset a legszebb tehetségek gyors letűnése, arra Katona élete is bizonyító példát szolgáltat. Katonáé, kinek alkotó ereje korszakosnak ígérkezett befolyásától nem csupán kora halála, mely harmincznyolczadik évében következett be, hanem sokkal előbb már — nem lehet elhatározni, elkeseredésből-e, vagy hálaérzetből felvállalt — hivatalos foglalkozásai foszták meg az irodalmat. Valamint a németeknél Lesewitz, miután „Tarenti Gyula“ czímű, ritka jelességgel ékeskedő, s fájdalom nálunk még eddig sem színpadra nem hozott, sem csak le is fordított színművét megírta, létéve tollat, hogy végkép elhallgasson , úgy nálunk Katona megírta, kiadta shakspeari darabját — és Kecskemét városának tiszti ügyésze lön, tollát ezentúl Themis szolgálatának s szülővárosa történetei megírásának szentelvén. Ki tudja, vájjon az örömünnep, mit a nemzeti színház megnyittatása alkalmával 1839-diki martius 23-dikán ült, ha még életben találja Katonát, nem villanyozta-e volna megdermedt vagy szándékosan letartóztatott hatalmas szellemét oly munkásságra, mely nemzeti színműirodalmunkat eddigelé már virágzása fénykorába emelendő? Mert mi meg vagyunk győződve, hogy nemzeti drámánk alapkövét Katona vetette meg jellemgazdag, nagy szerkezetű történelmi színművével, melynek tömör, világszerű alkotványa nem csupán Katonának feltétlen elsőséget biztosít valamennyi drámai íróink felett, hanem irodalmunk méltó büszkesége is lehet az egész művelt Európa előtt. Katona egyetlen nagy műben öszpontosító szellemének egész erejét; míg többi költőink dicskoronáját különféle ötvök és ékszerek diszesítik , az övében csak egyetlenegy gyémánt ragyog, — még köszörületlen, de csodálatos nagyságú drágakő, mely egyszersmind alapköve nemcsak általában a magyar eredeti, hanem különösen a magyar történelmi drámának is. Katona művében van kiszabva ennek egyedül helyes iránya, modora, szellemi látköre, mert a magyar színpadon korábbi években annyiszor adott s megtapsolt „Bánk bán“ nem csupán mint művészeti mintapéldány, de mint korrajz is kitűnő. Roszul esik kimondanunk, hanem az igazság érdekében el nem hallgathatjuk, hogy, nemzetünknek aristokratikus, jobban mondva olygarchikus hajlamánál fogva, legtöbbjeink koránsem művészeti, hanem helytelen politikai szempontból fogták fel „Bánk bán“ drámáját, s a nagy közönség magasztaló nyilatkozatai nem annyira illették magát a költőt, a jellemek és cselekvények művészi megalkotóját s egy élő egészletbe összeolvasztóját, mint inkább a vakmerő országos vétségnek, melyhez történelmünkben csak Zács tette képez párvonalt, s mely a műben — helyes tapintattal — tisztán szenvedélyig van indokolva, szónokias előadóját. Szóval, „Bánk bán“-nak a mi politikai hazánkfiai oly politikai pártszinezetet kölcsönöztek, melyet abban leggondosb utánnézéssel sem fog az elfogulatlan felfedezhetni, s mely valóban nem válik becsületére közönségünk műértésének. Igaz, Katona történelmi tényt választ a színművének alanyául, de oly tényt, mely mind régibb mind újabb történetíróink munkáiban — menten minden helyeslő vagy rászaló magán észrevételektől — még sokkal részletesebben leírva olvasható , mint magában a drámában , mely e tény felhasználásával történelmi drámává alakult; hanem kinek jusson eszébe, drámából akarni történelmet tanulni? vagy, ha csak némileg is hozzásejtünk a művészet feladatának fogalmához, a szerepeket annyira eltéveszteni és felcserélni, hogy szépműben, mely valóban szépmű s koránsem a mai felfogás szerinti úgynevezett iránymunka, egyebet keressünk aesthetikai szépségnél ? .... S ha azok, kik ily különös mérvvel kezökben járulnak a szóban levő remekműhöz, logikai következetességgel vizsgálják ezt, bizonyosan egészen más, sőt ellenkező eredményre jutnak, mint minőt maguknak egyelőre ígérnek, mert a politikai szellem, ha már erről szólanunk kell, mely „Bánk-bán“-t átlengi, tökéletesen monarchiko-aristokratikus,— a ''elléptetett főbb személyeknek uralkodó irányelve törhetlen hűség a fejedelem iránt, s a nádor erőszakos kitörése olyannyira törvénytelennek van előtüntetve, hogy a szerző kézzelfogható erőlködéssel igyekszik arra előkészíteni s miután megtörtént, csak kegyelmi uton képes a költői igazságtételnek némikép eleget tenni. S miben áll ez igazságtétel ? Bánk megbukik, miután magát megboszuló, kínos, örömtelen élet nyílik előtte! Valóban, Katona sokkal mélyebb ország- és emberismerő,sokkal ízlésteljesebb költő volt, semhogy jobban nem tudta volna, milyennek kell a történelmi tragoedia kimenetelének lenni, mint felületes magasztalóinak többsége. Hová is jutna költészetünk, hová különösen — melynek felvirágozását oly sóvárgva óhajtjuk — a magyar dráma, ha ennek életerét politikának kellene képeznie? Vetkezzünk ki az előítéletes felfogásokból, melyeknek egyike szülé nálunk már az úgynevezett „tájköltészet“ műszörnyetegét is! Midőn mi azt mondjuk, hogy Katonának köszönjük a magyar dráma kifejlődésének első és nagy megindítását, nem más mint tisztán művészeti tekintetből mondjuk ezt. Nézzünk körül drámai irodalmunkban, s azon tapasztalást teszszük, hogy legjelesebb íróink, midőn a komolyabb dráma, különösen a történelmi szinmű magasába emelkednek, vagy epikai vagy — mi még gyakoribb — lyrai elemeket dolgoznak fel párbeszédekké ; — a szerencsésebbek, kik színészeti gyakorlattal is bírnak, alantabb körben mozognak, képesek szép sikerrel visszatükröztetni egyes népéleti jeleneteket, az úgynevezett polgári társalgásban is elég ügyesek, sőt meg tudják óvni magukat — mit vígjátékaink s népszínműveink bizonyítanak — mind a beteges érzelgés mind az üres életezés műbotrányaitól , de mihelyt a tragoediában kisítlik meg erejöket, azonnal hibássá válik nyelv, szellem, szerkezet. Jellemszerű megalapítást külsőleges mesegépezettel, indulatok s lelki forrongások általi gyors kifejtést hosszas elbeszélésekkel, jobb esetben czifra szónoklásokkal pózolnak, s igy drámai tragikum helyett vagy a dagály vagy a prózai előadás végletébe tévednek. Katona József az, ki tökéletesen értette a valódi drámai cselekvény gyors és egymásba vágó gördületének titkát, ki erővel birt az emberi lélekből kifejtett cselekvények szálainak villanyos és villanyzó folyamát művészetileg összefoglalni s egyetlen szerves egészszé alakítani. Kívüle Kisfaludy Károly „Csák Máté“ czimü töredék darabjában árulta el ez öntudatos felfogást, egyetemben a történelem megdicsőítésével a drámában. Katona és Kisfaludy Károly egy s ugyanazon évben haltak el — és a magyar dráma, e két lángelme letünte után, még nem fejlődött ki továbbra. Igenis, szaporodott évről évre a történelmi dráma kísérleteinek száma; nyelvünk annyira haladt, kezelhetősége oly kitűnő fokra emelkedett, hogy most már semmi nehézségeket sem gördít a hivatottak elé ; még elméletben is annyira gyarapodtunk, hogy a tájékozódás könnyűvé lön , de mindezek csak külső nyeremények, s lényegileg a magyar dráma még mindig azon fokon maradt, hol Katona hagyta. És az Katona korszakos érdeme, örök dicsősége, hogy drámai lényegre nézve irányadó s egészen magyar jellemű drámát hagyott maga után. Csak emlékezzünk vissza a Bánk báni alakokra: mennyire emberiek és magyarok ! Mindamellett, hogy mindegyikük egy-egy társadalmi osztályt, sőt egy-egy közszelleműen uralkodó eszmét is látszik képviselni, azok még sem jelleges (typicus), hanem tisztán egyéni alakok, mint Shakspearéi, nagy és mesteri vonásokkal ábrázolva. Oly erőt a jellemzésben, sőt a kifejezésben is, Katonán kívül magyar író még alig fejtett ki. S mily művészeti arányban állanak egymáshoz a cselekvény körébe vont egyes személyiségek: Bánk, a magyar főur eszménye, ki mint férfi érzelmes és bajnok egyiránt, mint alattvaló pedig s mint férj a szenvedélyig hű, — és Tiborcz, az elnyomott jobbágyi osztály képviselője, még romlatlan erkölcsi jótapintatával; egy részről a büszke, önálló magyar zászlósok, más részről az élősködő kalandor Bieberach s az emberi társaság elkényezett gyermeke Otto , akaratos és rövidlátó , urias kényelemből még a gondolkodást is hamis vezetőjére bízva; egyrészről a kígyó Gertrud, másikról a galamb Melinda........ Egy élő világ, nagy egészében s legkisebb árnyalataival, tárul fel itt az olvasó, a néző előtt. Lehet-e csodálnunk a rendkívüli hatást, a drámai és színpadi hatást egyiránt, melyet e ritka mű lelkünkre gyakorol ? lehet-e csodálnunk, hogy a németek is siettek Katona drámáját színpadukon meghonosítani ? *) De igen is lehet csodálnunk, hogy e remekmű akkor íratott, midőn — mint Vörösmarty mondá — drámánk általában oly kevés, a magyar színház maga még bujdosó vándor volt. Oly készen, oly váratlanul, ragyogó fegyverzetben szökkent az eső, mint a görög hitrege szerint Jupiter fejéből a bölcseség istenasszonya. Azokat olvasóink közöl, kik Katona életét részletesebben akarják ismerni — s ki ne akarná azt ? — utaljuk Vahot Imrének 1853-diki (fájdalom,"“ 1854 re nem folytatott) játékszini almanachja, a „Magyar Tháliá“ra, hol megtalálhatni Katona életrajzát a szerkesztőtől, s arczképét Rohntól; kik pedig a nagyszerű drámát kívánják megszerezni, azokat figyelmeztetjük, hogy annak első kiadásából még kaphatók példányok (36 kijával) a Trattner Károlyi féle nyomdában Pesten. A második, színműtári kiadás elfogyott. Katona „Bánk bán“on kívül több színművet is írt, melyek még eddig nyomtatásban meg nem jelentek. Ezek csekély becsűek , sőt a nagy drámához képest úgyszólván semmik, mindamellett óhajtandó egy teljes kiadása Katona összes műveinek, életrajzzal és arczképpel, nemcsak azon okból, hogy a nemzet egészen, lelki selleme minden fokozatain láthassa és ismerhesse azt, ki neki oly nagyszerű örökséget hagyott, hanem azért is, hogy lerójja irányában azon elismerő tartozását , melyet a művelt nemzetek sohasem tagadnak meg íróiktól, még akkor sem, ha ezek nem oly nagy szellemek, mint Katona. Greguss Ágost: Magyar könyvészet. 280(509). Uj magyar Muzeum. Egyszersmind a magyar akadémia közlönye. Kiadja Tody Ferenc. 1854. Hetedik vagy juliusi füzet. Pesten. Emich Gusztáv kiadása. 8-rét. 96 lap. # *) Grillparzer után dolgozó „Bánk bán“-t, és darabja, „Ein treuer Diener seines Herrn“ czim alatt, a bécsi udvari színház repertoirjának gyöngyei közé tartozik. Nem-magyarok mindig jobban méltányolták a magyart, mint saját hazánkfiai. Csekély s lényegtelen módosítások kellenének csak, hogy a műt ismét felvétessék a nemzeti színház repertoárjába.