Pesti Napló, 1854. október (5. évfolyam, 1368-1393. szám)

1854-10-28 / 1391. szám

1854. Ötödik évi folyam­ ELŐFIZETÉSI Vidékre postán küldve : Évnegyedre 5 frt. — kr. p. Félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. FÖLTÉTELEK: Pesten házhoz hordva : Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p. 1­248-1391 Szerkesztési iroda : Uriute sz za 8. • _____________________ HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár- jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás & x November-decemberi két hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt. 20 kr. Budapesten házhoz hordással, 3 frt. 40 pp. A.: eleüizetések elfogadtatnak minden es. k. posta­­hivat­an­ál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, printe a 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emsch Gusztáv könyvkereskedésében, ári- és felgyö­­l­­egletén. — Az előfizetési levelek börreentve küldendők. Parti Napló kiadó­ hivatala. Hiányaink és teendőink. He gy a 1 j a , oct. 15. n. A nyelvet nemcsak beszélni, hanem írni is kell. De az emberek nem azért szoktak valamit írni, hogy azt ne olvassák. Az iró nem azért ir könyvet, hogy azt csak a ‘ szegény vegye és olvassa. Az írónál lényeges ösztön, ha műveit a társa­dalom fensőbb osztálya is veszi, olvassa, érti, bí­rálja, megrója, vagy jónak találja. De némely magyar főurak és úrnők, nem talál­nak élvezetet a magyar irodalomban. — Ki olvasna magyar könyvet, ha francziát vagy angolt olvas­hat? S aztán, a magyar irodalmi nyelv oly pon­gyola, — sőt betyáros! S kié volna a hiba, ha irodalmunk nyelve csak­ugyan pongyola­ vagy épen betyárossá válnék? Nemn áll-e kölcsönhatásban az író az olvasó­kö­zönséggel? Ha szintúgy az irodalom, valamint a könyvvétel és olvasás is csak a középrendre kény­telen szorulni, mert a főrend nagy része sem nem ír, sem nem részén, sem nem olvas magyar könyvet — úgy magának tulajdonítsa az illető osztály, vagy, — sokkal helyesebben mondva : a nemzet neki fogja felróni, ha irodalmunk elaljasodnék. De ez most még nem áll. Irodalmunk, kivéve egy pár fatty­ú­övést, mely­ben a népiességet póriasság, de ezekben sem aljas­ság képviseli, illem- és jellem-tisztaságban bár­melyik nemzet irodalmával vetélkedhetik. De ha a magyar irodalmi nyelvet pongyolának tartják, mit mondanak kegyetek jól ízlésű főurnőim, például azon tiszta, épen nem szennyes, igen finom ízlés- és illemmel, s mi több, a legsalom­abb, mert franczia nyelven irt terményekhez, melyeket ke­gyetek, talán csak titkon, de mindig oly mohón olvasnak ? Mit mondanak kegyetek egy Louvet, egy Pi­­gault-Lebrun, egy Karr, egy Paul de Kock — oh, a kedves Paul de Kock ! — szellem-műveihez ? Bérmentetlen leveleit­ csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Pongyolábbak-e ezeknél Jósika, Eötvös,Kemény, Erdélyi, Jókai, Petőfi, Arany, Garay, Vörösmarty, Tompa, Gyulai, Csengeri? Salom­abb-e azon fran­czia regényírók nyelve a Reményénél ? Bizony nem; mert az említett franczia irók irá­lya csaknem minden műveikben, szennyes és aljas; jellemeik csaknem mindenikben botrányosak — s kegyetek még is szeretik olvasni. — Hinni aka­­­rom, hogy nem rokonérzelemből, hanem csak azért, mert azok nem magyarok. Kegyetek szálkát keres­í nek íróink szemében, s a gerenda saját szemök­­ben: a magyar nyelv fitymálása. Ki nem mondhatom, mily fájdalmas érzés lepi meg engem mindannyiszor, valahányszor tős-gyö-­ keres magyar főúri családoknál csak akkor hallóig magyar szót, ha cselédökkel beszélnek!­­ S pedig e családok mind tudnak magyarul; jó, igaz érzelmű magyarok. Csaknem hihetetlen ! S pedig úgy van. Ki bírja nekem megfejteni e sajátságos tüne­ményt lélektanilag, melyhez Európában hasonlót nem találunk? Én azt hiszem, hogy azon magyar urak és úrnők, kik magyarok, de nem akarnak magyarul beszélni, e tárgy fölött még soha sem gondolkoztak komo­lyan. — Ők azt, hogy házi körükben, társaságok­ban minő nyelven beszélnek, jelentéktelen dolog­nak tartják, külre hatás, következmény nélkül. De ez nem igy van. Ők állván születésöknél fogva a társadalom élén, sok szem néz reájuk, sok fül hallgatja őket. A példának tőlök kell jőni. Jaj azon sociális rendnek, hol a társadalom az impulzust alulról kapja. De még nagyobb az erkölcsi veszteség, mely a felsőbb osztálybelieket, a természetes előlállókat fenyegeti, ha jóté­kony hatáson alapuló befolyásukat az alsóbb osz­tályokra fenn nem tartják, mert az olyanokat aztán a viszonyok, előbb-utóbb nélkülözhetőkké, sőt ta­lán épen lehetetlenekké teszik. Én ezt egy európai társadalomban sem tartom áldásnak. — A magyar nemzetben, s most külö­nösen, valóságos calamitásnak hiszem és vallom. Nekünk, mindnyájunk öszveható közös erőfe­szítésére,becsületes vállvetésére van szükségünk osz­tály-,felekezet-,pártszínezetkülönbség nélkül, hogy a kapott sebeket begyógyíthassuk, hogy fajunknak életerőt, jövendőt biztosítsunk. Nálunk nem hogy osztályokat, de egyéneket sem lehet, nem szabad nélkülözni; sem osztályok- vagy egyeseknek magukat lehetetlenekké tenni. A munka óriási: felvirágoztatni fajun­ka 11 Talál tennivalót mindenki, helyzetéhez, és tehetségeihez mért arányban, é• csak akarni kell. A mondottak, (s mennyivel sarkalatosabb érde­ket lehetne még felhozni ?) csak a társalgási nyelvet illetik. Van ezen nemzeti ügynek még más oldala is, és ez: a nemzeti mivelődés, a tisztán magyar miveltség. KÁRPATHY ZOLTÁN: Regény Irta Jókai Mór. Folytatás. *) XXI. Egy k­ö­v­e­t vál­as­z­t­á­s hajdan. Ez általános hahota közepett senki sem látszott ész­revenni, hogy amaz ismeretlen ur ott a fekete frakkban, azzal a carmin és ultramarin szinű orczával föláll a zöld asztal mellett, s csak midőn mindenki szemeit tö­rdölgeté a nevetés után, akkor ötlött fel, hogy a külö­nös idegen áll a zöld asztal mellett. Talán bizony beszélni akar? halljuk, halljuk, no ezt meg kell hallgatni. Tarnaváry úr most mind a két k­öyökével az asztalon van, úgy várja a beszédet. Az ismeretlen minden mozdulata, minden arczvonása valami lenéző, kihívó megvetést tanúsít, csak úgy fél­vállról néz minden emberre, s midőn beszédhez fog, a­helyett, hogy a szokásos „tekintetes karok és rendek“ megszólítást előrebocsátná, egyenesen az „én“en kezdi. — Én meg nem foghatom azt a rendetlenséget, a­mivel ez az egész gyűlés folytattatik­­ ... . Az emberek egymás szeme közé néznek. Ilyen han­gon nem beszélt még a tens rendekhez senki fia. Hozzá még az ismeretlen kiejtésében volt valami olyan külö­nös, roszul eső, boszantó accentus , mintha Kalotasze­­gen tanulta volna a magyarságot , s azután Párisban elfelejtette s Prágában megint újra tanulta volna. Min­dig másutt húzza meg a szókat, mint a­hogy kellene, a kettős betűkkel nem bir, s olyan aristocraticus lassú­sággal mozgatja a nyelvét, mintha restelné azt fárasz­­tani ilyen csőcselékért. — Én ilyen gyűlést soha nem láttam, folytatá az is­­*) Lásd a P. Napló 1390-dik számát meretlen, a hol az ember a saját beszédét nem hall­hatja a nagy kiabálástól. Mindenféle ködmenes ember­nek szabad beleszólni okos urak tanácskozásába. Ez contrast. Bölcseség és durvaság egy szobában. Ez így n­em mehet; én felszólítom a méltóságos elnök urat, hogy vagy parancsolja ki a lármázó sokaságot a terem­ből, vagy vigyen bennünket más terembe, a­hol béké­vel tanácskozhatunk. No hiszen lett erre lárma, már az utolsó szavait igazán maga sem értette a szónok. „Ki vele ! le vele ! fel vele!“ ordították minden oldalról fenyegető taglej­tésekkel, tiz tizenkét ember a padokról, a karzatról be­szélt egyszerre neki hevült arczczal a szónokhoz,ki foly­vást állva maradt, s lusta szemeit nagy megvetően hor­dozd körül a háborgó tömegen, melynek haragját sem érteni, sem félni nem látszott. Csak arra csillapult le a zaj, midőn Tarnaváry föl­kelt s helyre rángatva magán zsinóros mentését, inte az elnöknek, hogy szólani akar. Majd megfelel a mindenkiért ! Engedjük beszélni, legyünk csak csendesen. Halljuk. Olyan hallgatás lett egyszerre, hogy a dongó röptét meg lehete hallani, mely az ablakokat ütögette lomha zizegéssel. Tarnaváry mondhatatlan dölyffel nézett kétszer alá és fel az ismeretlenen s éles, öklelő hangon szólt egye­nesen hozzá, a­mint sem közt állt vele : — Nincs szerencsém tudni, mely ország szalasztá ide uraságodat? azt sem igen tudom, vannak-e ott őrültek házai........... „Actio! actio!“ Kiállok ekkor egyszerre az ellenpárt emberei, a sértegető szónok ellen. Actiót neki! Tarnaváry mérges büszkeséggel rántotta elő tárcsá­ját s odavető a zöld asztalra. — Itt van az actio dija ! És egyúttal tessék még másodszor is kivenni belőle a márkás büntetést, lefizetem előre, mert szándékom van másodszor is okot adni rá. Azzal folytatá, a­mit elkezdett. Szentirmay, a­ki mellette ült, hasztalan rángatta ka­bátjánál fogva, csak annyival dühösebb lett. — Nagyon kétlem, hogy akármely ország megfelel­jen rendőri kötelességeinek, a­mely szabadon engedi futni dühös bolondjait; már­pedig nem egyéb, hanem dühös bolond az , a­ki egy alkotmányos megyegyű­lé­­sen azt meri indítványba tenni, hogy a részvevő ne­mesi rendeket zárják ki a teremből. A szónok olyan sokat talált mondani, hogy a legvér­­mesebbek is elszörnyedtek bele, csak a vele szemközt álló alak nem mutatott semmi megindulást. Legfeljebb egyszer felemelő lusta szempilláit s dühösködő ellenfe­lét végig nézte vele. — Honnan jött, miért jött ide közénk az urn­ához semmi közöm, ez a terem nyitva áll okosnak, bolond­nak , de azt írja fel a füle mellé az ur, bár ki fia le­gyen, hogy nyilvános törvényeinket előbb megtanulja s tanulja tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s máskor eszébe vegye, hogy a kik e helyen együtt vannak, nem csürhe csőcselék, hanem országos rend, a ki alkotmányos jogait gyakorolja itten, s az a ködme­nes ember ott csak olyan jó nemes ember, mint maga a főispán s olyan joga van neki itt lenni, mint nekem és az urnák,­­ ha ugyan joga van. Tarnaváry e szavakkal büszkén vető magát székébe vissza, mint a ki nagyon meg van elégedve azzal, a mit cselekedett. Az ismeretlen még mindig állt, s a­mint a buzogá­­nyos férfi leült előtte, indulat nélküli hangon monda neki: — Ha kivánja tudni uraságod, ki vagyok ? nevem Dabroni Manó, erdélyi nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással ismerkedni. — Nagyot nőj­­ön. Mondá rá megvető tréfával Tarna­váry. A főispánt nagyon gonirozta ez a jelenet. Igen kel­lemetlenül hatott reá, hevenyen meghajtva magát fel- a8WB9^Wa8W8gBgBgBgMSBSBBBBB8BHBSB!BlWWWHWfM«WWS'!v állt székéről s kijelenté, hogy a mai gyűlést kénytelen feloszlatni. Juratusai nyitották előtte az ajtót, s ő úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni A rendek felálltak s csendes zugás mellett elkezdtek az ajtókon kifelé nyomulni, a­mi nagyon lassan mehe­tett csak a tömeg sokasága miatt. Ez alatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe eredhetni. — Kár volt az embert olyan keményen megtámad­nod , szólt Rudolf Tarnaváryhoz, a jámbor a szász föl­dön lakott ifjú korában, azóta külföldön tartózkodott, nagyobb részt Spanyolországban, biz az nem igen is­merheti alkotmányos szokásainkat. — Akkor miért nem hallgat ? feleselt Tarnaváry, fogja be a száját, ha nem ért a dologhoz. Tudom, hogy jövőre majd megrágja, a­mit kimond. — Alig hiszem, szólt Rudolf. Kőcserepyék jól tud­ják, hogy miért szerezték mag azt az ember magoknak. — Hát miért ? — Azt majd megtudod. Tarnaváry ott hagyta Rudolfot a előre tört az ajtó felé. Az ajtó mellett állt Misztizláv barátunk, ki szinte megijeszté sápadt arczával Tarnaváryt, a mint oda ro­hant hozzá. . — Kedves nagyságos urambátyám, az Istenért, Hifit méltóztatott cselekedni ? — Hát mi a patvart cselekedtem ? — Miért tetszett úgy összetűzni azzal az emberrel ? — Elmenj ficzkó, engemet leczkézni, vagy úgy le­hordalak, hogy a lábadon sem állsz meg. — De hát méltóztatsd e tudni, hogy kicsoda az az ember ? — Hát kicsoda ? Tán csak nem angol követ, hogy ne legyen szabad lehordani. — Ő egy hires .... — Micsoda hires ? én soha sem hallottam hirét. — A leghíresebb párbajvivó egész Európában. (Folytatjuk.) Vas­ut ügy. Pest, oct. 26. A Gazdasági lapok I. évi 42-ik számában kir. taná­csos Kubinyi Ágoston ur, e czim alatt : „Kirándulás M­agyarország felvidékére“ egy eszmét hoz a nagy kö­­zönség­elibe, mely a minden oldalróli komoly combina­­tót, s további raivelést, nem csupán helyi s egyéni, ha­­nem országos nemzetgazdászati érdekénél fogva is, lágy mértékben kiérdemli. Azon terv ellenében, mely szerint Miskolcz, Tokajon által Debreczennel, s igy a keleti vaspálya fő vonalával kapcsolatba tétetni szándékoltatik, Magyarország egyik él­vidékét Szobbtól az Ipoly völgyén,Ságh- B.Gyar­­­at,­ Losoncz,­ Fülek Rimaszécs­ és Putnokon ke­­esztül Miskolczig vezetendő pályavonallal véli az ország szivével egyfelől , másfelöl Borsod s a Tisza tanyánjával egybekötendőnek; — s valóban ezen ja­vaslat, akár a pálya felállításának költségeit, s majdan­övedelmező voltát, és igy a vállalkozóknak egyéni ér­­dekeket, — akár annak jótékony következményeit is államgazdászati szempontból tekintsük s mérlegeljük, — sokkal jelentékenyebb előnyöket igér , mintsem a Dokajnak Debreczenből vezetendő pályától várhatnak, — mert Ha a vállalkozóknak egyéni érdekét tekintjük, elvitáz­­latlan tény, miszerint a S­z­o­b­b tói, Hont- Nógrád-­­­­Gömörmegyében keresztül vezetendő vonal földmunká­­atát véve, mind azért, mivel ezen felföldön a kézimun­­tadij alig felényi, mint amott a Tisza vidékein, mind azért mivel a pálya alapjául emitt tömött kemény föld­onálkozik, midőn amott sok helyütt homok és ingová­­nyos, de a vizárnak is igen kitéve lévő helyeken kel­­ene azt keresztül vezetni, okvetlenül kevesebb nehéz­ségekkel lenne az elsőnek felállítása egybekötve , és így az kevesebb költségbe is kerülne, azontúl, hogy öbb biztosságot és állandóságot nyújtana. — ép úgy kisebb költséget kívánna a szükségelt anyagok kiállí­­tása is, miután egy vidékeken vezettetnék a pálya, me­lyeken mint a javaslatot tevő tisztelt hazánkfia mondja, se átalánosan tudva is van, a fának majd mi becse sin­csen, a vas pedig helyben készíttetik. Ha végre a jövedelmezést vesszük számba, valamint az angol és hollandi pályák jövedelmeinek kimutatásai, így az osztrák birodalombeli, északi, déli- sőt még a délkeleti vonalak jövedelmi táblázatai is, elvitázáatla­­nul tanúsítják , miként a személyvonatok teszik a vas­pályáknak jelentékenyebb s biztosabb jövedelmét; már pedig Hont,­ Nógrád- és Gömör megyéknek népes­sége különösen a középosztálybelieknek szám , (ha vállalkozási és iparüzleti hajlamukat nem tekintenék is) tetemesen nagyobb, mintsem azoké, kiket a Debreczen­ből Tokajon át Miskolcznak vezetendő pálya mozgásba hozhatna, mert hiszen ime pontokon senki sem tartotta érdemesnek még csak a gyorskocsik felállítását is meg­kísérlem, midőn ellenben Váczon, a pesti mozgony megérkezésekor, telve a pályaudvar szekeresekkel, kik a Gyarmat s Losoncz felé utazókat tova szállítják. Nem mondom én ezzel, hogy a vaspálya-hálózat combinatiójából a Debreczen Tokaj-Miskolczi vonal­nak ki kell maradni, —valóban nem, sőt erős meggyő­ződésem, hogy azt a jövendő, s talán közel jövendő életre is fogja érlelni; — de midőn arról van szó , hogy melyiket előbb ? és arról, hogy melyik igér több előnyt? vagyis, hogy nagy Széchényinkl szavaival éljek: midőn az egymásután kérdése fejtegettetik, alig lehet a Hont Nógrád-Gömöri vonalnak előnyeit, ama másik vonalé fölött félreismerni. Különben hogy nemzeti gazdászat tekintetéből is, sokkal jótékonyabb lenne, s igy ajánlandóbb az Ipoly- Rima-Sajóvölgyi vonal , a javaslatot tevő tisztelt hazánkfia, főbb vonásiban már kitüntető, melyekhez én csak azt teszem , hogy a vasutak, mint a nemzeti testnek vérvezető erei, a közlekedés könnyítése által hozzák a tevékeny életet, s általa a jólétet súlyegyen­­be, és soha sem szabad szem elől veszteni azon irányt, miszerint a mennyire csak eszközölhető , a vasút­vonalak az ország szivében egyesüljenek,­­ hogy midőn a felföld , vasút-érctét , fáját , kőszenét,­­ kézműveit, Pesten által a Dunával, Tiszával, Szeged és Debreczen vidékével közli, ezen helyekről ismét, a nála még most nagy mértékben érzett élelem hiányait, s iparának emelésére szükségelt segéd­eszközöket sze­rezheti meg. Kétségbe sem vonható igaza van egyébiránt kir. ta­nácsos Kubinyi Ágoston úrnak abban is, hogy ime fel­földi gazdászat parlagon heverésének fő oka azon szo­morú kényszerüség, mely a földnépét valódi hivatásá­tól elvonva , kenyérkeresés végetti örökös szekerezésre, s kalandozásra kárhoztatja.­­ Nekem időm s elfoglaltatásom nem engedi, hogy ezen elvitat­hatlan tény bővebb fejtegetésébe bocsátkozzam, s a nemzeti veszteség nagyságát számtanilag kimutas­sam, — de az csakugyan nem tagadható, miként Hont, Nógrád és Gömör megyékben 13,225 volt úrbéri telkek birtokosainak két harmada, fél éven át sem él meg földje terményeiből, s a szántás alatti 870,320 hold föld több mint egy­harmadának mivelése, valóságos veszteséggel járó, miután a kellő munka s javítás reá nem fordíttathatik, — hát még arra mit is mondjunk, hogy ezen három megyében közel százezer hold elár­­kosodva haszontalanul hever, s csak a baszállókat ron­gálja káros beöntések által; s végre Nógrád egymaga 338, 214 hold erdővel bírván, ezen nagy értéknek nem veszi annyi hasznát, mennyit közlekedés könnyitése által százezer hold jövedelmezne, s mivel kellő hasznát nem látja, az erdészet is elhanyagoltatik, s a nemzeti kincs pusztulásnak indul. És végre mi üzlet is remélhető,a Debreczen-Tokaj Mis­­kolczi vonalon? miután Tokajn­ak van Tiszája,Szabolcs pedig s a Bodrogköz annyi élettel özönli el vásárát, hogy az egyik a legolcsóbbak közül; — de hiszen Miskolcz sem szorult Debreczennek terményeire, s miután a Ti­sza ennek vidékét is egybeköti Szolnokon át Pesttel, valóban nem lehet oly sürgetős szüksége olcsóbb és se­besebb közlekedésre, mint van Hont, Gömör, s Nógrád­­nak; é­s legvégre mi bámulatos kerülés is volna Bor­sodnak, Tokaj és Debreczenen átjönni Pestre, midőn a Tiszán Szolnoknak, olcsóbban s kényelmesben te­heti azt. Miveljék hát e nagy jövendőjű javaslatot szakértő férfiaink, mert ez több mint félmillió népesedésre fogna közvetlen áldást hozni, azontúl hogy a nemzeti ipar productióját nevelve, jótékonyan hatna annak fejlesz­tésére is, s a vállalkozókat oly mértékben jutalmazná. Mint talán az ország határai közt egy vonal sem; s és ezért nem is kétlem, hogy a nemzet és vállalkozók, imer eszmét figyelem és részvét nélkül már születésé­ben elejteni nem fogják, s ha időm engedendi, magam is visszatérek még a részletesebb számtani combina­­tiókra, melyek a javaslat üdvös voltát igazolandják. *) Ágoston József. *) A kérdés, melyet itt tisztelt hazánkfia Ágoston József úr megpendít, hazánkra nézve nemzetgazdászati szem­pontból életbevágó , s mit sem óhajtunk inkább , mint­hogy az szakavatottak által tovább vitattatván, kivitelre érleltessék meg. Miután azonban a kormány mellékes vas­úti vonalak állítására magánvállalkozó társulatok alakulá­sát megengedi, egyszersmind pedig a franczia bankárokkal és vállalkozókkal jelenleg tárgyalás alatt levő egyezkedés SxornhN crt. 28-án.

Next