Pesti Napló, 1854. december (5. évfolyam, 1419-1443. szám)

1854-12-07 / 1424. szám

18545 tzödik évi folyam-ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva Félévre . 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. Egy hónapra 1 frt 30 kr.p Évnegyedre 5 frt. — kr. p. félévre 10 „ — ,, „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmit illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : urintcza 8-ik síim Szerkesztési iroda : Uriutcza sz 8. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt hasából petit sora 4 pgő krajczárjával számittatik. A beigtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefizetendő a Magán viták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik. — A fölvételi dij szinte mindenkor előre lefizetendíi a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és inneputíns napokat kivív* — fele évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás a mtvi w&w&é December-Mártiusi négy hónapos llyanása. Vidékié postán küldve 6 írt. 50 kr. ibdapesten házhoz hordással, «. frt. 30 pp. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivat In, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, amiitc a 8. sz. i-sö emeleten az udvarban, és Erdefi Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó■itGza segietén-----Az előzetési levelek bérmentve küldendők. Ptt. Napló kiadóhivatal. Pária, nov. 30. Mai postán három levelet vesz ön, hogy a múlt hónapi hézagot helyreüssük ; remélem mind a hármat kiadja, és nem — fu s io va 1. Ha tudná, szerb, úz, mi egy párisi levél ? mit, salon litteraireben, manzárdéban, barátainknál, vasúton, falun , színházakban, banketeken és clubokban írunk, vagy, kapunk össze ? hányféle papír, hányféle szín, hányféle toll ? — majd a kéz lassú, majd a gőzkocsi ragad sebesen; majd az utczazaj szédíti el fejünket, majd a sok különféle emlékezet, mi az ifjúságból néha néha meglátogat; most a szoba sötét, most új látogatók jönnek, most nincs kedvünk, ha mondom mindezt tudná, azt mondaná minden párisi levélre : nyomassátok rögtön! hogy hamarább kapjuk az újat, tán abban azt mondja: majd mi mit akarunk t. i. a párisi nevezetességeket. Jól tudom, hogy Párisból párisi eseményeket várnak Önök, ez helyén van, chacun son droit, de a levelezőnek is megvannak igényei , például ő vár a sorstól nagy eseményeket, várja, hogy a seregek mindig győzzenek, hogy mindig tele legyen tárczája stb. de ha mindez nincs meg, akkor jobbra balra vág, mint a múltkori keleti vitéz, ki zsákból lépett elő mint Minerva, szinte látom szerként, hogy vonja összo nemöldeit. A levél, mond egy bölcs, az ember arczképe; ez nem igaz ; a levél az ember álarcza , bebizonyítom. Paul Louis Courier, legszeretetreméltóbb ember társaságban, levelei mindig sarcasmust szórtak, mikről azt mondták az illetők : veszélyesek a méreg és fegyvernél, mit könnyen elhiszünk, miután Mazasba vitték. Voltaire legudvariasabb levélkét írt minden nagy embernek, pedig tudjuk, hogy semmi nagyságot nem kimért de l’aiguille, de sa langue. Roussaut baráti sauvage oursnak hiitták, míg levelei a kedélyesség leggyengédebb nyilatkozatai voltak, és hogy mai példával éljünk, nem hisszük, hogy Menzikoff híres levelei arczkép, ha csakugyan az, úgy a czár arczképe. Az angol parlament rendkívül összehivatik. Az összehívó levélben különösen ki van emelve e szó: pour expedition des affaires, mit meg is lehetne fordítani, pour l’ affaire des expeditions. Dec. 12 én összejönek tehát a brit nemzet képviselői , meghallgatni a kormány aggodalmát, vagy új szükségeit. Azt hisszük, pénzt és katonát kérnek a miniszterek, mit Anglia adhat, és adni fog, miután a keleti háború nemcsak nemzeti becsület, de nemzeti érdek is. Nem a brit vitorláknak nem szabad meghajolniok a muszka lobogók előtt, különben a Rule Britannia gúny lenne a tengerészek ajkán. Volt szó, hogy Anglia pénzt, Francziaország katonát fog adni e háborúra. Ezt nem hihetjük , mintha Francziaországnak nem volna elég pénze s fiait többre nem becsülné a sterlingeknél? együtt adnak pénzt, együtt katonát, együtt hajókat, vagy nincsenek-e ott kinn Angolország fiai eddig is ? nincsenek-e ott mind a két harczmezőn, szárazon és a vészszel takart tengeren? Együtt adnak minden áldozatot, avval a különbséggel, hogy a had nemtője egyiktől több pénzt vesz, másiktól több vért. — Azuitán Omer pasának egy bizalmas levelet küldött, melyben megköszöni neki eddigi hűséges szolgálatát s felhívja őt, hogy rögtön induljon Bessarábiába s teleljen ott ha lehet.— Tíz napja, hogy beszéltek egy nagy hadi szemléről lord Palmerston tiszteletére, tegnapelőtt csakugyan meg volt a hatalmas látomány. Sok katonát egy sorban mindig szerettünk látni; annál örömestebb látjuk a francziákat, főleg az elitei mezőkön, hol Páris megfér. Szerettük volna Palmerstont látni és mondani: sas orr, magas homlok, szőke haj sat, de a gránátos csákók eltakarták őt egészen előlünk, s nem tudjuk, ha csakugyan szőke-e, mint minden angol?Egy szomszédunk annyira el volt ragadtatva a híres miniszter látásán, hogy parókáját kapta le üdvözletére. A fényes hadi szemle, mit két nemzet fiai és urai néztek, egy órától háromig tartott. — Az akadémia egy második szószék lesz. Beszélnek egy fél év óta készülő beszédről, (félév óta beszélnek róla) melyet nem sokára hallani fogunk. Mint mindenkire, úgy Francziaország első szónokára is csinálnak bonmozikat. Az akadémiában nem szólt még ily nagy szónok, mind az egyik ; jobb szeretném őt a követházban hallani, válaszolt rá egy academicus. — Miután itt vagyunk, hallgassuk meg a híres alagyát. — „Pupitre á Clio,“ mely oly nagy zajt csinált. Viennet úr a történet geniusa szerepét vevén kezébe. — A nap hőseiről, mond, hallgat a világ, miért miért nem? nem tudom. De majd a jövendő mond rólok valamit, erre neki joga van. Szeretné ra tudni, várjon a mai nap hőseiről mit fog mondani? szeretném tudni, ha valaha visszajövök, mit mondanak felőlök leginkább azok kik most semmit sem mondanak. E helyett az akadémia zajosan megtapsolta. Mi gazdag a franczia nép ! a takarékpénztárba november hóban háromszázezer franknál többet tettek le, a kivétel azonban meghaladja százezer frankkal, mi nem egyéb mint némely börsengensek manoeuverje. Gazdagságról lévén szó, megemlítjük en passant , mikép Francziaországnak 6000 bedtar temetője van, ez is gazdagság, miután a halottak fizetnek. B 4 cs, dec. 5. Az ausztriai kormány még karácson előtt a legbecsesb karácsoni ajándékkal lepte meg népét: a nyugöt tai szövetséggel. E hír, mely tegnap franczia forrásból köztudomásra jutott, az Österr. Correspondent által ma megerősíttetik, azon csekély különbséggel, hogy a félhivatalos ausztriai közlöny az „alliance“ helyébe egyszerűen „szerződést“ tesz. Ezen eltérésnek mindazáltal nagyobb súlyt nem tulajdonítunk, a nyűgat jelenlegi állása oly határozott, oly kétségtelen, hogy a vele kötött szerződésnek csak egy czélja lehet: Oroszország megfékeztetése s a béke helyreállítása ; csak azon módra nézve, melyen e czért el akarják érni, kell még közelebb felvilágosítást bevárnunk; a dolog lényege már most is tisztán áll szemünk előtt Nem fakadunk mindennapias magasztaló phrasisokra; ily rendkívüli eseményeket közönséges rőffel mérni s koptatott dicsérő szavakkal kisérni, annyit tenne, mint azoknak nagyszerűségét félreismerni. „Boldogok, a kik hisznek“ mondja az Írás; mi elejétől fogva hittünk, — hittünk Ausztria őszinteségében, hittünk férfias szilárdságában s jó akaratában ; — boldogoknak éressük magunkat, hogy e hitben nem csalódtunk. — A három hatalom közti szövetség létrejöttét nemcsak a keleti ügy új phasisának, hanem egész Európára nézve új aera kezdőpontjának nézzük. Ausztria melyet a miveltség és barbárság közé szorított geographiai helyzete, határozottan a miveltséghez csatlakozott; ennek részén van most Európa súlypontja , mely Ausztria ellenkező elhatározása esetében kelet felé esett volna. Láthatlan kéz kormányozza a népek sorsát, — e kéz működését a történet minden lapja hirdeti, — e kéz az , mely Ausztria erélyes császárját s felvilágosodott minisztereit azon útra vezette, melyen most járnak , de kéz a jövő méhében netalán rejlő veszélyeket is szerencsésen el fogja hárítani e birodalom feje felől s ha küzdelem keletkeznék a világ legszentebb érdekeinek utalmazására, e küzdelem nehéz lesz talán, de kimenetele kétségtelen, mit teendenek Ausztria, „régi szövetséges társai?“ Tudomásuk volt e arról, mi a három kabinet titkos homályában szövődik? Erről még semmi bizonyost nem tudunk. Egyrészről azt állítják, hogy Poroszország még „a tizenkettedik órában“ megtért s e szövetség készülékéről értesülvén, elszigetelt helyzetét oda hagyta s legalább egy lépéssel közeledett a szövetkező kormányok felé. Mások azt hiszik, hogy az „alliance“ hire a berlini kabinetet meg fogja lepni s ezt onnan is következtetik, mivel az „Österr. Corr.“ azon reményét, miszerint Ausztria régi szövetséges társai szinte ez alliance-hoz csatlakozni fognak, még igen kétkedő és határozatlan hangon fejezi ki, mintha le akarná csillapítani az e szövetség által szomszédainkkal netalán ébredő aggodalmat. Mindazáltal csalódás volna az új szövetség nyomán Ausztriától azonnal megtámadó eljárást várni; ha ez szándékában volna, minek szövetkezett volna néhány nappal ezelőtt Poroszországgal azon esetre, ha megtámadtatnék, a nélkül hogy megtámadna ? Ha nem hagyjuk előlegesen mind e szőrszálhasogatást, az örvendetes esemény egész nagyságában áll előttünk s egész Európa lelkesülten kiált fel a költővel: „Mein Oesterreich, An Ehren und an Siegen reich!“ a világ becsülését már most is bírja, s hogy a győzelem sem fog elmaradni, bizton hisszük, mert hisz él még a jó isten, ki nem tűrheti, hogy azon áldott vetés, mely századokon át annyi nemzedék véréből s verejtékéből kelt ki Európa földjén, a barbárság lábtaposása alatt elvesszen ! Bécs, dec. 5. | Az Ausztria és a nyugati hatalmak közt kötött szövetségszerződvény következtében felszólítás fog menesztetni Oroszországhoz, miszerint egy hónapi időköz alatt határzottan és tartalékgondolat nélkül nyilatkozzék, vájjon a három szövetséges hatalom által stipu- lált békeföltételeket elfogadja-e, vagy nem. Hozzáteszik még, hogy, ha Oroszország iödő utolsójáig a világos és kétértelműség nélküli elfogadás mellett nem nyilatkozik, a háború Ausztria és Oroszország közt megüzenjek leend tekinthető. (Lapneml*.) A „Pressburger Zeitung“, nov. 29-kei számában közli az „Egy hitelbank Magyarországbani felállítása“ czímű III-ik cikket, melynek tartalma ekép hangzik : Ha egyszer a czélszerűség, — s bizvást elmondhatjuk a szükségesség — felől is tisztában vagyunk, akkor legközelebbi kérdésül amaz eszközök előteremtési módja merül fel, melyek elégségesek volnának egy hitelbank czéljának, mikép itt előadatott, megfelelni. Mindazok közt, melyek lehetőleg czélhoz vezetnek, föltétlenül egy részvényes vállalatnak kell elsőséget adnunk, már csak azért is, mivel ily után a legkiterjedtebb részvétel válik lehetségessé s igy egyszersmind a legkedvezőbb eredmény érezhetik el. — Erre nézve bizonyságot szolgáltatnak nekttük más részényes vállalatok, s alig is bírhatna valamelyik a sikerdús felvirágzás biztosabb kezességével, mint egy hitelbank. Könnyen létezhetnék ugyan azon ellenvetés, várjon a jelen időviszonyok közt ily vállalathoz lehetne e hasonló módon tőkepénzeket nyerni, mint máskor az általános béke és háborítatlan nyugalom napjaiban. De mi nem szabadulhatunk ama gondolattól, hogy ily vállalatra a küdviszonyoknak kevesebb befolyásuk lehet, mint akármely másra; telk és föld nem oly könnyen szétrombolható, s értéktelenné nem oly könnyen tehető, mint a papírok, melyek oly sok részvényes vállalat tárgyát képezik; telek és föld biztosabb zálog és kezesség, mint az iparos vállalatok reménylett jövedelme, s épen oly időkben, midőn a jövő nap kétesebb mint egyébkor, a tőkepénzek birtokosai előnyöaknak tarthatják, azokat a legbiztosabb módon elhelyezni, mialatt épen ily időkbe a tőkepénzek utáni óhajtozás azon mértékben ne mennyivel körüllátóbbak és visszatartózkodóbbakká lesznek azok birtokosai a kibocsátásnál, és nagyobb biztosítékokat kiváltnak. Hogy mi egy hitelban felállítását, különösen Magyarország részére, itt meg pendítjük, ennek oka azon őszinte óhajtásban re KARPATHY ZOLTÁN. Regély irta Jókai Mór XXVI. Csendesen! Folytatás. *) Ennek a hosszú éjszakának nem akart vége lenni. Zűrzavar, zajos futkozás, ajtók csattogása, s csitító suttogások, lábujjhegyen járás minden szobában, folyosón. Valami babonás vén dajka keresve keresi viselt kalendáriumában, micsoda nap lehet ma szentséges atyám? nem ez a Karpathy Jánosné halálának éjszakája, ki ott ben koczogtat szellemujjaital a befalazott ajtókon keresztül s számot kér azokról, kiket valaha szeretett ? Mit keresed jámbor lélek a napokat? más évjárás, más időszámlálás van ott, ahová a halottak megtérnek. Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár az aratással az időkre........................................ Zoltán régen készen volt már átöltözésével, midőn Katinka visszajött érte. Épen a betegtől jött. A jó leányka arcza egészen fel volt dúlva, és szemei zavartak. — Nagyon rosszul kell lennie. Súgó Zoltánnak irtózatos, ahogy háborog. Hallgatni is rettenetes, amiket beszél. Mindig tégedet lát megölve, és egy halavány asszonyról ábrándozik, aki ebben a kastélyban meghalt, s meggyilkolt fiának hulláját viszi karjai közt. Nincs hóva fektesse. ... Oh az iszonyatos ! Zoltán sietett Katinkával a beteg szobája felé. A leányka tudata vele, miszerint Kecserepy az orvossal együtt legtöbb jót remélnek abból, ha a lázbeteg őt meglátandja s meggyőződik róla,hogy él. Hiszen ne féljen tőle. Tévé utána, kedves bátorító nyomással szorítva meg Zoltán remegő kezét. Óh más oka volt annak remegni........ Még a szőnyegajtón keresztül is hallható volt a beteg fájdalmas sírása, nyögése. Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudata vele, hogy a kórállapot épen most van a válság pontján: az az élet és halál elválasztó pillanata. Talán az ő arcza ismét az innenső partra hívhatja vissza a már két világ határán tétovázó lelket. A beteg szobáját csak egy halvány tejüvegű lámpa világítá; a háttér, honnan az ajtó nyílt, egészen sötét volt. *) Lé*d a P. Napló 1421-diksémát Ebből a ködös homályból támadtak elő a beteg kínos látványai, a fehér, a véres alakok, a sápadt arczok, a ködtermetek, a merevszámú kísértetek, az ismeretlen csoportok, a koporsóból előszálló rémek. Senkire sem ismert, akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek elnevezte, a kitől fél, s irtózott minden jelenlevőtől. A tanácsos reszketve ült ágya mellett egy alacsony zsámolyon s fehér reszketeg kezét tartá kezeiben. Ekkor ismét nyílt az ajtó s a háttér sötétéből lassan előlépett Zoltán. A beteg egyszerre felemelé fejét vánkosairól, ajkai nyitva maradtak, szótlanul rebegve, szemeinek ragyogása leirhatlan gyönyört fejezett ki, karjait reszketve terjesztő ki, arczai rózsákkal mosolyogtak ; néhány percsig így volt hang, mozdulat, lélekzetvétel nélkül, azután visszahanyatlott fehér párnáira, arczából elmúlt a lázas pirosság, csak az édes mosolygás maradt meg rajta. Néhányszor végig húzta kezét homlokán, nagyokat lélekzett a pillanatok múlva csendes, nyugodt tekintettel nézett szét a szobában, mint aki terhes álomból ébredt fel. Zoltán odalépett hozzá közel: — Hogy érzi magát kegyed? kérdé tőle gyöngéd susogással. — Igen jól ... . viszonzá a beteg s odanyujtá kezét Zoltánnak. Köszönöm, hogy meglátogatott ön. Ezentúl mindinkább magához kezde térni. Mindenkire ismerősen tekintett: megfogta atyja kezét , odavonta őt magához. — Kedves atyám, súga fülébe , hogy jön ide Kárpáthy ? — Mint e kastély ura, mint e jószágok birtokosa. Vilma mindkét karjával átölelő e szókra atyja nyakát és megcsókolá annak orczáját. — Látod, ez igen jól van. Ez nagyon helyesen van. És a nagy hatalmas urnák ez az ölelés, ez a csók, és ezek a szók jobban estek, mint a mi az egész világon azokon kívül létezik. — Így akartad te, és én igy tettem, ő vissza fog ide költözni, mi pedig elmegyünk innen, haza budai kéjlakunkba, ahol úgy szerettél mindig, ahol olyan boldog voltál, és ott ismét boldogok leszünk sokáig, sokáig. — Köszönöm jó atyám. Köszönöm kedves jó atyám. Én értem tetted ezt. Oh ha tudnád, milyen boldoggá tettél vele ? Hogy szeretlek ! Hogy örülök a miért szerethetlek. Nem kell azt hinnem, hogy igazságtalan vagy. Azzal a boldog gondolattal, hogy te jó, igaz vagy atyám, fogok meghalni. No ne sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az. . . . De a tanácsosnak lehetetlen volt ezen szónál nem sírnia. — Egy óra előtt nagyon rosszul voltam, szólt hozzá a beteg vigasztaló hangon, az rettenetesebb volt a kárhozatnál, féltem és irtóztam mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat, úgy szeretlek, úgy örülök neked. Ne sírj hát, hisz egy jó halál többet ár egy részéletnél. Hol van anyám ? A tanácsos felsóhajtott e szóra. — Ő nagyon beteg. — Nagyon beteg? ismétlő Vilma. Szegény anyám. Mondd meg neki, hogy én őt nagyon szerettem. — Ő is nagyon szeretett téged. — Tudom. Csak hogy nem tudta azt úgy kimutatni. Hiszen mindenki szeretett engem. Most már mindent tudok. Olyan jó azt tudni, hogy engemet mindenki szeretett. Ti is kedves Katinkám, te is. Milyen jó voltál ! Amint meghallottad, hogy én beteg vagyok, mindjárt jöttél hozzám ápolni vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad, ugye kedves atyám ? Megmondtam, hogy ha meghalok, ezt a fekete gyűrűt, mely saját hajamból készült, adják te neked, legyen ez a te jegygyűrűd, viselje majd, akit szeretsz, és ha fog az lenni, amíg csak él, hozzád. Nem nézett e szaknál Zoltánra és az sem ő reá, de azért úgy értették egymást. A tanácsos gyöngéd aggodalommal szól gyermekéhez. — Pihenj egy kevéssé, kedves leánykám, alugyál. — Majd később, még most nem: rebegő ez, szétzilált hejlürteit arczából félrehajtva. Hiszen már reggel is van. úgy szeretném látni a hajnalt, a szép hajnalt, amint az ablakomon belül. Fordítsátok arra fekvésemet. Katinka felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazitá vánkosait; arczával az ablak felé fordulhatott, mely már akkor világosodni kezdett. Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó hajnal keletkezett, a mély égen pirosló felhőcskék oszdogáltak; a hajnali harangszó csengett a vidék fölött tündérvigasztaló szókban. A beteg keble nyugtalanul kezde hullámzani.......... Mégis, mégis olyan szép ez az élet! . . . Valami nyomta még szívét... Idáig rejtegette azt... Hová vigye tovább még ? ... Szemes Zoltánt keresték, oda fordult hozzá, és arcán két hajnalpírja derengett: a nap hajnaláé és a szivé. — Ugye ön nem haragszik én rám? szólt hozzá engesztelő, reszketeg hangon s kezét nyújtó felé. — Óh nem, óh nem. Sietett mondani Zoltán , megfogva az eléje nyújtott kezecskét. Soha sem. — Ön megbocsát nekem azért, amit szenvedett. — Kegyed nem vétett nekem soha. — Ön megbocsát atyámnak, suttogó a beteg alig hallhatóan. — Szivemből. — Köszönöm, köszönöm. Még egyet kérek öntől, úgyo ad ön nekem egy kis helyet, egy kis helyet itt a közelben; tudja: ott a fenyőfák alatt, amik mindig zöldek, a miket ön megtartott magának, midőn mindenét átadta, ott egy kis helyet ér nekem. Az ifjú szive elszorult e szókra, nem tudott egy szót felelni rájuk. Katinka is odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartó kezei közt, köröskörül volt véve szerető szivektől. — ugye majd Katinkám, suttogó a beteg, sokszor meglátogattak ottan engem, virágot is ültettek oda s ha rám emlékeztek, nem csúfoltak ki azért, — hogy olyan sokat szenvedtem ? . . . . — Oh ne mondja azt kedves Vilmos csenge Zoltán, magához ölelve a beteg leánykát. Kegyed meg fog gyógyulni és sokáig fog élni még boldogan És a midőn ezt mondá neki, mindig erősebben szorító őt keblére, mindig jobban átölelő karjaival omlatag termetét, ajkai csaknem a lányka arczát érintők , s a beteg teány, a mint ott feküdt az ifjú karjai közt, szép tiszta szemeit felemelé hozzá, két hófehér kezét összetevő lankadó keblén s felsohajta. — Oh én most vagyok legboldogabb, ■ dogabb És egy szerető, egy üdvözölt mosolylyal bezárta szép szemeit. ... . . . Légy boldog kedves gyermek, ... a te boldog»ságodat többé nem zavarja semmi. Künn a hajnalharang utolsó kondulásai rezegnek szét a tájon Ti, kik ott álltok körül, boruljatok le és imádkozzatok csendesen, . . . csendesen. . . . Csendesen! A nap most lövelli legelső sugarait az ébredő tájra, ott künn a toronyőr kiáltása hangzik a magasból : „Hajnal van, szép piros hajnal !■*... . . . Halott van, szép fehér halott ! . . . (Folytatjuk.) Jégbol- 281-1424 Csütörtök, dec. «■ és.