Pesti Napló, 1855. március (6. évfolyam, 1491-1517. szám)

1855-03-23 / 1510. szám

1355- hatodik évi­folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva ávuegyedre 5 frt. — kr. p i'Oevre 10 „ — ,, ,, i havi elSflkfités , mint («Sunonklntl 5 1 s d < « meg»* an t. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek­ tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : urintcza 8-ik szám Félávre . 8 frt - Évnegyedre 4 frt kr. p. - kr. p. 671516 Szerkesztői iroda : Urintcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Péntek: mart. 23 Ián HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések 5t ha­­lébos petit-sora 4 pg5 kraj­­olírjával szémíttatik. A be­­igtatási s 10 pengd krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő » Magénvirik öt ha­lébos sora 5 pengő krajo­ér­jával számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő e PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában S megjelen a PF­TI HAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — Jelen­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. Április — június három hó­napos folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 forint Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. A szabadalmazott gőzhajótársaság s a felső Tisza. Figyelmet kérünk! U­n­g­h­v­á­r, márt. 1­1-én. K. K. Mind­az, ki hazánk rész országutait, azokon a bizonytalan és drága közlekedést ismeri, képzelheti, mily örömmel fogadta Ung, Szabolcs, Bereg, és Szathmár megyék közönsége két évvel ezelőtt azon tudósítást, hogy a hajózás a Tiszán Tokajon felül is életbe fog léptetni. Nálunk a gőzhajózás, monopóliuma egy hatalmas társaságnak, mely számos miliomokról, és szinte száz gőzösről rendelkezik. Nem akarjuk vitatni ezen monopólium jó és rész oldalait, helyes vagy helytelen voltát az adott viszo­nyok között , de ha már áll a monopólium az adott felsőbb szabadalomnál fogva , teljesítse a társulat is a feltételeket pontosan, melyek mellett e szabadalom adatott. A szabadalom egyik fő feltétele , hogy a társu­lat köteles a Duna minden haj­ókázható mellék­folyamain folytonos és rendes hajózást eszközölni. A társulat haszon végett állott össze , ennélfogva a jövedelm­es vonalakat szorgalommal hajózza , ellen­ben minden még nem nagyon jövedelmező vonalakat igyekszik lehetőségig elhanyagolni, melynek a Toka­jon felüli vonal üzlete legvilágosb jelét adja. Ily eset­ben joga van a magas kormánynak közbeszólani, és e társulatot szabadalma által magára vállalt kötelezteté­­seinek megtartására szorítani. Hogy mennyire keveset gondolt a gőzhajózási tár­saság a tiszai hajózással , szóljanak néhány adatok . Még 1846 és 1847-ben megmutatá gróf Széche­nyi István a Pannónia gőzössel tett utjával, hogy a Tisza Tokajig, s azon felül is hajózható. A gőzhajózási társaság csak akkor kezdte hajózni a Tiszát — s akkor­­ is igen kis erő­s igyekezettel — midőn egy magyar társulat kezdett alakulni, noha 1849 óta kizáró sza­badalmat nyert a Tiszára is a fentemlített feltétellel, s előtte álltak az 1847-diki kísérlet adatai. Csak 1853- ban nyáron kezdetett a társulat rendes hajózást Toka­jon felül; az első félévben minden héten két utat tet­tek hajói; már múlt évben néhány hetet kivéve csak egyet hetenként, és ezen hetenként egyszeri hajózás is már a nyár végén — az állítólagos alacsony víz miatt — megszüntetett. A Tisza folyam, s annak medre több évtizedektől fogva pontról pontra fel van véve; a tiszaszabályozási mérnökök már számos éveken át naponkint jegyzik a vízállást , mind a mellett — bátran merjük állítani — a társulat igazgatósága, s felügyelőségei ezen ada­tokról — melyekből meggyőződhetnének arról, hogy a Tisza Tokajon felül is rendkívüli eseteket kivéve mindig hajózható — semmi biztos tudomást szerezni nem igyekeztek , s a vízállást illetőleg az egyes ka­pitányok állítólagos előadásai szerint intézkednek. Megütődéssel kell­ olvasnunk a gőzhajózási hirde­tésekben, hogy mártius és ápril hónapokban Tokajon felül hajó nem fog járni. Már azt csak nem lehet állí­tani, hogy e két hóban a Tisza vize kicsiny, — pedig az utak épen ezen hónapokban legjárhatlanabbak; e hónapokban lenne a gőzhajózás — mind az utasok, mind az áruszállításokat illetőleg — nagy jótétemény. Ha a társulat ezen hónapokat a hajózásból ki akarta számítani, azt még múlt őszszel kellett volna hirdetni. Hány utas, hány kereskedő várta örömmel a jég el­menetelét, nem is képzelvén, hogy a társulat kötele­zettségeitől magát öntetszés szerint felmentheti? Hány kereskedő s birtokos tehetett eladást, vagy szállítási szerződést ezen két hónapra — a gőzhajózás meg­nyíltára bizton számítván ? É­s most e társulat köte­lezettségeiről megfeledkezése miatt nem képzelhetett veszteséget, hátramaradást, s károkat kell szenved­niük. Ne panaszkodjék aztán a társulat kevés forgalomról és csekély jövedelemről, midőn ily bizonytalanul, vá­rakozáson alul, és előleges értesítés nélkül kezeli e vonalon ügyeit, mert semmi sem hátrálja a forgalom emelkedését annyira, mint a közlekedési eszköz bi­zonytalansága. Eddig a felső tiszai hajózás ellen legnagyobb aka­dályul szolgáltak kis vízállásnál a Tisza medrében lévő tőkék , ezután az iránt sem lehet panasz, miután a tő­kék Csapig múlt nyáron kiszedettek. Hallottunk két évvel ezelőtt egy rendeletről be­szélni , minélfogva a Tisza partjához közel eső fák jövendőbeli folyam tisztán tarthatása végett kivágan­­dók , azonban e rendelet mindeddig foganatba nem vétetett. Egyébiránt nem is csoda, ha oly nagy a tökökteli félelem, miután a Tiszára a legrégibb s leggyengébb hajókat szokás küldeni, noha a Tokajon aluli hajózás már pár éve jól jövedelmez. Egyike a két évvel ez­előtt szolgálatot tevő hajóknak annyira el volt már gyengülve, hogy a beszivárgó vizet időről időre ki kellett menet közben szivattyúzni. A Dunán utazóknak nem lehet fogalmuk arról, minő viszontagságoknak lehet egy a tiszai gőzösökön utazó kitéve. Még két évvel ezelőtt annyira szokásos volt magas vízálláskor a parton kívüli menetel, s a mezoni megfeneklés, hogy e miatt, volt utas, ki 12 nap alatt ért Szolnokról Tokajba. — Ennyi idő kell Angliából az óczeánon át Amerikába utazásra. — Jelenleg né­hány száz forintba kerülő partjelelő póznák által se­gített valahára magán a társulat. Soha sem tudja senki, midőn Szolnokon hajóra ül, hogy a 24—30 óra helyett nem tart-e az út, — ha semmi köd vagy zivatar által okozható fennakadás nem adja is magát elő — 3 napig; miután az utazó hajó azonkívül, hogy utast visz, árut is szállít, néha annyit is, hogy kivált ha­jával is tüzelnek — mely miatt az utas ruhája észrevétlenül kiéghet — a fedezeten még csak becsületesen körülnézni s leülni is alig lehet. — Hozzá jön még az is, hogy a fő állomásokon több órá­kig pakolnak ki és be, de megesik igen gyakran, hogy az úgy is gyönge gőzerejü és lassú hajó egy vagy két sleppet kap — melyet Tokajig kell vinni, s ezt Szol­nokra érve senki nem tudhatja előre, csak akkor ve­szi magát észre, az utolsó csengetéskor, hogy a ha­jóhoz nagy köteleket, s reá terhes hajókat aggatnak. Az ily váratlan esemény minő hatást gyakorol arra, kinek bizonyos megjelenési határideje van? s hosszú képpel be kelletik vallani, hogy igen csalódott, midőn a tiszai gőzhajót gyors közlekedési eszköznek tartá. Gyakran annyi időt kelletik a hajón tölteni, hogy a hajón lévők élelmezőjének kenyere rendesen, húsa gyakran, s néha bora is kifogy; a vendégeknek pedig reggelire is csak fekete kávéval szolgálhat. Mint beszélik, a tiszai hajókra az idén többnyire olasz eredetű kapitányok rendeltettek, kik ugyan — nem kételkedünk rajta — igen derék emberek lehet­nek , de ők nem fognak ezen kizárólag magyar vidé­ken senkivel szólhatni, de velük sem fog senki be­szélhetni. Azon egy jó lesz benne, hogy senki azon megszokott s százszor ismételt kérdéssel: „Kapitány úr kérem, mikor fogunk ide vagy oda érkezni“ ? nem fogja a kapitány urakat untathatni. Minekünk felső tiszavidékieknek csak az a kérésünk volna a tisztelt igazgatósághoz, hogy most, midőn a legrosszabb, legfeneketlenebb utak vannak, kegyes­kedjék a Tokajon felüli Tiszán legalább egy hajót já­ratni, ha már mostoha gyermeke vagyunk az igazgató­ságnak, a legrosszabbjából olyat, mit még csak Buda és Pest között sem lehet használni, mely dunai büszke társai mellett szégyenlene meg is jelenni; nem bán­juk , ha toldozott foltozott is, nem bánjuk , ha oly kicsiny is , mint a Prater , oly lomha is , mint a Hunyad, midőn sleppet visz; ha annyira vá­gyódik is az ó­budai hajógyár után, hogy szivattyúzás nélkül lábvizet venne benne az utas, ha a kapitánya s hajószemélyzete mind csak tótul beszél is. Higye meg a tisztelt igazgatóság, hogy májuson túl, ha poros lesz az út, more patk­a lakó szekeren is szívesen elutazunk Tokajból, csak most mielőbb egy rosz kisgő­­zöst küldjön felénk. P­á­r i­s, mart. 16. Két hatalmas szereplő lépett le ugyanegy idő­ben a színtérről: Don Carlos és Miklós czár­ egyik trónról, másik a számkivetés rögös vadtövises ösvényéről, egyik hideg éghajlat alatt aludt el, míg a másik Retnához közel temető föld alá sóvár vágyaktól emésztett kelet. Ilyenkor látjuk mit nyom egy em­ber, annyit soha mint egy esemény. Egy jelentéste­­lennek látszó esemény ezer embert állít meg vagy lök ki rangjából, míg az ember az események folyamát nem­­ állíthatja meg, nem fékezheti, ha csak teremtőjök nem volt, s ekkor is gyakran megtörténik, hogy a dolgok megállítása az ő megsemmisítése. — Ma a vil­ágnak nincs ideje emlékezni, annyi sincs, hogy halottait elte­messe, annyira el van foglalva avval, mi jön. Emlék­beszédek, életleirások az u­­­nak gyújtott tömjén több­nyire, miből alig száll valami le a betakart ravatalra. Azonban vannak egyéniségek, kik fölött a hallgatás is beszél, kiknek porain több ül egy sírkőnél. Miklós bevéste magát mindazon országok szivébe, miket birt, mindazokéba, miket bírni akart, azért máskép ítéli őt meg éjszak, máskép kelet. Ő sokat miveit, többet akart, még többet álmodott. Kivont karddal állt egy világgal szemközt, midőn a világ kardját hüvelyében tartá, ő sok fejedelmet megalázott, ő elment a nélkül, hogy meghajlott volna. Nyomaiba lép-e a jövendő czár? ezt kérdik ma min­denütt. Az uj czár nem lehet más mint a régi képmá­sa; más név, de ugyanegy alak. Oroszországban a po­litika nem elv, hanem fegyelem; nem vélemény, hanem meggyőződés; nem gondolat, hanem hitvallás. Ott nincs politika, hanem hitágazat, mit nagy Péter irt meg, s egész Oroszország vallja. Poroszországot az angol lapok gyanúsítják, hogy Pétervárral szoros szövet­ségben áll, Miklós czár végszavaiból ítélvén, ki halotti ágyán megköszöné Poroszország hűségét. Kérdik mit kelljen most gondolni, midőn Poroszország a bécsi conferentiákba lép ? A Doudet per végre eldőlt. A nevelőnő két évi fogságra van elitélve. Sok véleményt hallánk pro, et contra , rosz akarat és rosz szokásról , de mind megegyeztek abban, mikép a nevelőnő megérdemli, úgy a közvélemény, mint a törvény ostorát. Halálra is ítélte őt nem egy. — Mi­ caréme van! Midőn a világ mindenütt áhitatos arczot ölt, Párisnak joga van, behamvazása után is, fejét még egyszer föle­melnie, midőn máshol a népség a csendes olajfa-hegy tetejére készül szent gondolataival, itt még egyszer megjelenik a futó öröm, mondván : jertek! őseinktől maradt e nap, töltsük mint ők töltötték, pedig ők jobb keresztények voltak mint mi; jertek, menjünk végig az utc­án fehér ruháink, és apró piros lobogóinkkal­ van abban valami, ha az ember örülni tud! Oly kevés öröm­napot tudunk mi teremteni magunknak, tartsuk meg legalább azt, mit őseink hagytak ránk. Legyetek ma, gyermekek, én szólok hozzátok: a bohóság és öröm, míg holnap, más fog hozzátok szólni, kinek vonásai komolyabbak lesznek Az én á­l­a­r­c­z­o­m­ könnyű, ha csak ezt hordozzá­tok. Nem az öröm fertőzi be a lelket, a bűn, és az nem tud örülni. Lássátok, futnak a perczek, a zene elnémul, az utczák kiürülnek, és én nem találok helyet sehol­­sehol! Csak az visel gyászköntöst életében, ki alakos­ruhát is hordott, örüljetek, midőn jogotok van rá! — Egyébiránt a mi­­­caréme a vízhordók és mo­­sónék ünnepe, kik legnehezebb terhet hordozván az év napjaiban, legtovább mulathatnak. — Az idegenek, kik a közelgő iparműkiállitásra akarnak jönni, igen jól tesznek, ha szállásról eleve gondoskodnak, mert drá­gul a szállás. Azok is érzik, kik nem fizetnek. Fize­tésről lévén szó D. jut eszünkbe, ki múltkor a trois fréres provencauxnál hatalmas ebédet akart adni ötven személyre. Ily esetben uram , mondá a vendég­lős, az ebéd felét előre kell lefizetni Hát nem ismer ön ? — Nincs szerencsém. — Én Dumas Sándor va A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F é­v a 1 után fordította­m e­l­ő. MÁSODIK KÖNYV. Az utazás. (Folytatás. *) X. A gombakirály. Rostán egy tolikés kereskedésben udvarmesteri ál­lomást kapott. Ezen állásában veté meg utóbbi gaz­dagságának alapját. Nőül vett bizonyos­ kovácsy asz­­szonyt, kit az ő termetes, feketefrakkos alakja meg­­igézett. Ezen erős és épen nem szentlelelkü asszony­nak csakhamar az lett rosz szokása, hogy férjét — magán mulatságára — páholgatta; szerencsére azon­ban egy borongós őszi estén, borókapálinka-mérge­­zés következtében, az asszony kiadta lelkét. Ily vé­get érnek a mérsékletlenek! A jó lélek egy jegyző készítette, minden jogi kel­lékekkel ellátott végrendeletet hagyott maga után, melyben minden ingó és ingatlan vagyona örököséül férjét nevezé. — Ez kegyetlen tréfa volt: az asz­­szonynak sem egy talpalatnyi földje, sem egy shil­lingje nem volt. De nemsokára dolgok történtek, mikről a boldog özvegy férj nem is álmodott. Anglia csodálatos or­szág. A boldogult mistress Rostonnak valami dédöse számos évekkel ezelőtt mintegy száz font sterlingnyi összeget a bankban felejtett. Egy reggel, midőn Ros­tán épen fátyolt illegete kalapjára, egy idegen jött hozzá udvariasan fölkérvén öt, szíveskednék a bank­hoz fáradni s ott másfél millió frankot átvenni. Mint­hogy Rostán habozott, az ismeretlen más nótát kezd­vén, kinyilatkoztatá, hogy a rendőrséggel viteti őt a bankba, ha jószántából nem akar menni. A bank min­den áron fizetni akart. Rostán jó képet vágott a gonosz játékhoz, és zsebre téve másfél millió frankját. Eleinte nem tudott mihez *) Lásd „F. Napló“ 1509. «7. kezdeni ennyi pénzzel; mig végre valami furfangos­tól hallá, hogy Mexikóban könnyű volna ez összeget megkettőznie. Ő tehát, e furfangosnak kíséretében, hajóra szállott Mexikó felé. Út közben rájött a tengeri betegség. Ez volt egyet­len úti kalandja. Mexikóba érkezvén, jól élte világát. A furfangos kísérő berendezte neki kereskedelmi üzletét s nagysze­rűen lopta őt. Rostán milliomossá hagyá lenni a furfan­gost és saját tőkéjét megnégyszerező. Cuscóban megta­nult gitározni egy hosszufátyolos senorita oldala mel­lett, ki mindannyiszor, ha Rostán neki száz pistolet ajándékozott, borzasztó kegyteljesen mosolyga reá fekete csipkét közöl. Egy nap csak érkezik hozzá valami franczia kalan­dor, ki magát az ő unokaöcscsének mondja s busz louisdort kér tőle. Ezen kalandor gróf volt, a Bre­­tagneból jött, s neve Dubosq Rostán vala. Ezen isme­retség magas gondolatokra serkenté a gazdag urat. Kikérvén egy ottani tudós tanácsát, megtudakolá et­től, melyek a legszebb czimek s miféle országokban kaphatók azok mérsékelt áron. A tudós megadta neki a kívánt felvilágosítást; a kalandor Dubosq Rostán pe­dig megrajzold neki a bretagnei Rostán család czí­­merét: zöld nádszálat arany mezőben, e körirattal: „Taut chene ros­tant.“ Minthogy minden európai államiroda irányában tar­tozó tekintettel akarunk viseltetni, tehát meg nem ne­vezzük azon országot, hol a vastag Rostán magának herczegi czimet vásárolt. Csak azt akarjuk bebizonyí­tani, hogy e czim őt méltán megillető, mert készpénz­zel fizetett érette. Milliói ezen közben szaporodtak, mint tyúk alatt a csirke. Bármi szemtelenül lopta is őt furfangosa, pénz­tára mégis szemlátomást nőtt. Hanem hogyan is ma­radhasson az ember Mexikóban, ha herczeg és milliók­kal bír? A világon csak egyetlen hely van, hol em­ber, ki oly gazdag mint a vastag Rostán, jövedelmét­­ forgásba hozhatja, ezen hely pedig Páris. — Rostán­nak nem jutott volna eszébe Párisba menni, ha nem rajzolják vala előtte legélénkebb színekkel az újkori Babylon pompáját.­­ Ő tehát ismét hajóra szállt; egyetlen úti kalandja ismét csak a tengeri betegség volt. Kikérte a Mau­­rice-hotel három­negyed részét, s itt lakott, míg sa­ját háza elkészült. Egy hét múlva Rostán marquist és marquisnét jelentették be nála. Szivet megindító be­szélgetés következett. Ők soha életükben nem látták egymást, hanem léteznek családi rokonszenvek, me­lyek azt eredményezik, hogy a rokonok gyorsan kö­zelednek egymáshoz. Rostán Ferencz és Asztrea pon­tosan­ ismerték vagyona mennyiségét; ők első pilla­natra reá ismertek s minden teketória nélkül karjaiba vetették magukat. A vastag herczeg tudta méltányolni e bizalmas közeledést. A Rostán név jól hangzott, s a marquisne czím igen jól illik oly hölgynek, ki magát érvényesítni képes. Asztrea fényes helyzetet foglalt el. Szép volt még, mint azelőtt­ A bűnbánat nem gyötörte őt: büntetés nélkül lefolyt tizenhét esztendő már biztosíték volt a jövőre nézve. Azon híres hétszázezer frank, az igaz, nem viselte magát oly jól Parisban, mint ama másfél millió frank Mexikóban. A czinkos Touril Jánosnak is oda kellett dobni annak idejében egy félig megrágott konczot. Oly szép marquisnének, mint Asztrea, öltö­zéke sokba kerül, oly kicsapongónak, mint a nagy Rostán, vétkeit csak sok pénzzel lehet fölmérni. A kö­zös pénztár tehát megsoványkodott. Nem akarjuk állítani, hogy Asztrea e tizenhét esz­tendőt henyeségben töltő; az olvasó ezt nem hinné el nekünk. De a baj az volt, hogy nem mindig kínálko­zott neki a kedvező alkalom. A második fontos látogatás, melyben Rostán herczeg részesült, Sulpice orvos látogatása volt. Ezen ismeret­ségnek a herczeg maga szolgáltatott alkalmi okot: ő ugyanis beteg volt, s Sulpice orvos épen azon idő­­tájban fényes gyógyítást vitt végbe a marquisne vala­mely barátnéján. A marquisne ajánlotta őt a herczeg­­nek, ő azonban csak látásból ismeri az orvost. Sulpice orvos azonnal nagy hatalmat nyert Rostán herczeg fölött. Egy estre, midőn ő már csaknem föl­lábadt betegénél volt a marquisval és marquisnével együtt, Ferencz és Asztrea kevésbé múlt, hogy nem veszték el lelkök jelenlétét, a­mint az orvos igy szólt hozzájuk: —­­ Én ugyanazon vidékre való vagyok, mint önök Én 1835-ben trégazi juhász voltam. Ez egyszer nem mondott többet. Asztrea először életében nem tudott mit felelni. A nagy Rostán arczát halálsáppadtság borita. A herczeg nem értette a czélzást. Sulpice egyéb dolgokról kezde beszélgetni. Asztrea leküzdte nyugtalanságát s ismét egészen el­fogulatlannak látszott. Az orvos, mielőtt magát aján­laná, hozzá lépett s halkkal ezt mondá neki : — Én a saint-casti temetőben három sírt csináltat­tam : egyet Antal marquisnak, egyet Viktóriának, egyet atyámnak. Azután a nagy Rostánhoz fordult, s ekképen foly­­tatá : — Ön leánya Iréné az én nőm. E lakonikus nyilatkozatokat megtévén, meghajtá magát a herczeg előtt és távozott. A nagy Rostán utána indult, hanem Asztrea karon fogo­tt. — Maradj, suga fülébe. A nagy Rostán maradt. Midőn magokban valónak, Asztrea így szólt : — Megismerted volna őt ? — Nem én, viszonzá Ferencz. — Én sem, téve hozzá Asztrea, és darabig gondol­kozott. Azután, mintegy önmagával beszélgetve folytatá : — Már tizenhét éve múlt, s hol lehetne találni bi­zonyítványokat ? ... Ha ő várt volna magának valamit, bizonyosan nem teszi le álarczát ily önkénytesen. Rostán Ferencz pedig — nem is tudva, hogy beszél — így szólott: — Leányom Iréné az ő neje! — Fogadni mernék, hogy Magdolnára gondolsz! mondá a marquisne gúnyos mosolylyal. A rüpök szemepillái görcsösen rángódtak, mert kö­­nyek peregtek alólok. — Ez a Sulpice, téve hozzá Asztrea, elvesztette eszét, hogy magát így megismerteté.... Ha csak elég erősnek nem érzi magát arra, hogy nincs szük­sége pánczélra. (Folytatjuk.)

Next