Pesti Napló, 1855. március (6. évfolyam, 1491-1517. szám)
1855-03-23 / 1510. szám
1355- hatodik évifolyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva ávuegyedre 5 frt. — kr. p i'Oevre 10 „ — ,, ,, i havi elSflkfités , mint («Sunonklntl 5 1 s d < « meg»* an t. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : urintcza 8-ik szám Félávre . 8 frt - Évnegyedre 4 frt kr. p. - kr. p. 671516 Szerkesztői iroda : Urintcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Péntek: mart. 23 Ián HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések 5t halébos petit-sora 4 pg5 krajolírjával szémíttatik. A beigtatási s 10 pengd krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő » Magénvirik öt halébos sora 5 pengő krajoérjával számíttatik. — A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő e PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában S megjelen a PFTI HAPLÓ — hétfőn és ünneputáni napokat kivéve — Jelenévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás. Április — június három hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 forint Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadóhivatala. A szabadalmazott gőzhajótársaság s a felső Tisza. Figyelmet kérünk! Unghvár, márt. 11-én. K. K. Mindaz, ki hazánk rész országutait, azokon a bizonytalan és drága közlekedést ismeri, képzelheti, mily örömmel fogadta Ung, Szabolcs, Bereg, és Szathmár megyék közönsége két évvel ezelőtt azon tudósítást, hogy a hajózás a Tiszán Tokajon felül is életbe fog léptetni. Nálunk a gőzhajózás, monopóliuma egy hatalmas társaságnak, mely számos miliomokról, és szinte száz gőzösről rendelkezik. Nem akarjuk vitatni ezen monopólium jó és rész oldalait, helyes vagy helytelen voltát az adott viszonyok között , de ha már áll a monopólium az adott felsőbb szabadalomnál fogva , teljesítse a társulat is a feltételeket pontosan, melyek mellett e szabadalom adatott. A szabadalom egyik fő feltétele , hogy a társulat köteles a Duna minden hajókázható mellékfolyamain folytonos és rendes hajózást eszközölni. A társulat haszon végett állott össze , ennélfogva a jövedelmes vonalakat szorgalommal hajózza , ellenben minden még nem nagyon jövedelmező vonalakat igyekszik lehetőségig elhanyagolni, melynek a Tokajon felüli vonal üzlete legvilágosb jelét adja. Ily esetben joga van a magas kormánynak közbeszólani, és e társulatot szabadalma által magára vállalt köteleztetéseinek megtartására szorítani. Hogy mennyire keveset gondolt a gőzhajózási társaság a tiszai hajózással , szóljanak néhány adatok . Még 1846 és 1847-ben megmutatá gróf Széchenyi István a Pannónia gőzössel tett utjával, hogy a Tisza Tokajig, s azon felül is hajózható. A gőzhajózási társaság csak akkor kezdte hajózni a Tiszát — s akkor is igen kis erős igyekezettel — midőn egy magyar társulat kezdett alakulni, noha 1849 óta kizáró szabadalmat nyert a Tiszára is a fentemlített feltétellel, s előtte álltak az 1847-diki kísérlet adatai. Csak 1853- ban nyáron kezdetett a társulat rendes hajózást Tokajon felül; az első félévben minden héten két utat tettek hajói; már múlt évben néhány hetet kivéve csak egyet hetenként, és ezen hetenként egyszeri hajózás is már a nyár végén — az állítólagos alacsony víz miatt — megszüntetett. A Tisza folyam, s annak medre több évtizedektől fogva pontról pontra fel van véve; a tiszaszabályozási mérnökök már számos éveken át naponkint jegyzik a vízállást , mind a mellett — bátran merjük állítani — a társulat igazgatósága, s felügyelőségei ezen adatokról — melyekből meggyőződhetnének arról, hogy a Tisza Tokajon felül is rendkívüli eseteket kivéve mindig hajózható — semmi biztos tudomást szerezni nem igyekeztek , s a vízállást illetőleg az egyes kapitányok állítólagos előadásai szerint intézkednek. Megütődéssel kell olvasnunk a gőzhajózási hirdetésekben, hogy mártius és ápril hónapokban Tokajon felül hajó nem fog járni. Már azt csak nem lehet állítani, hogy e két hóban a Tisza vize kicsiny, — pedig az utak épen ezen hónapokban legjárhatlanabbak; e hónapokban lenne a gőzhajózás — mind az utasok, mind az áruszállításokat illetőleg — nagy jótétemény. Ha a társulat ezen hónapokat a hajózásból ki akarta számítani, azt még múlt őszszel kellett volna hirdetni. Hány utas, hány kereskedő várta örömmel a jég elmenetelét, nem is képzelvén, hogy a társulat kötelezettségeitől magát öntetszés szerint felmentheti? Hány kereskedő s birtokos tehetett eladást, vagy szállítási szerződést ezen két hónapra — a gőzhajózás megnyíltára bizton számítván ? És most e társulat kötelezettségeiről megfeledkezése miatt nem képzelhetett veszteséget, hátramaradást, s károkat kell szenvedniük. Ne panaszkodjék aztán a társulat kevés forgalomról és csekély jövedelemről, midőn ily bizonytalanul, várakozáson alul, és előleges értesítés nélkül kezeli e vonalon ügyeit, mert semmi sem hátrálja a forgalom emelkedését annyira, mint a közlekedési eszköz bizonytalansága. Eddig a felső tiszai hajózás ellen legnagyobb akadályul szolgáltak kis vízállásnál a Tisza medrében lévő tőkék , ezután az iránt sem lehet panasz, miután a tőkék Csapig múlt nyáron kiszedettek. Hallottunk két évvel ezelőtt egy rendeletről beszélni , minélfogva a Tisza partjához közel eső fák jövendőbeli folyam tisztán tarthatása végett kivágandók , azonban e rendelet mindeddig foganatba nem vétetett. Egyébiránt nem is csoda, ha oly nagy a tökökteli félelem, miután a Tiszára a legrégibb s leggyengébb hajókat szokás küldeni, noha a Tokajon aluli hajózás már pár éve jól jövedelmez. Egyike a két évvel ezelőtt szolgálatot tevő hajóknak annyira el volt már gyengülve, hogy a beszivárgó vizet időről időre ki kellett menet közben szivattyúzni. A Dunán utazóknak nem lehet fogalmuk arról, minő viszontagságoknak lehet egy a tiszai gőzösökön utazó kitéve. Még két évvel ezelőtt annyira szokásos volt magas vízálláskor a parton kívüli menetel, s a mezoni megfeneklés, hogy e miatt, volt utas, ki 12 nap alatt ért Szolnokról Tokajba. — Ennyi idő kell Angliából az óczeánon át Amerikába utazásra. — Jelenleg néhány száz forintba kerülő partjelelő póznák által segített valahára magán a társulat. Soha sem tudja senki, midőn Szolnokon hajóra ül, hogy a 24—30 óra helyett nem tart-e az út, — ha semmi köd vagy zivatar által okozható fennakadás nem adja is magát elő — 3 napig; miután az utazó hajó azonkívül, hogy utast visz, árut is szállít, néha annyit is, hogy kivált hajával is tüzelnek — mely miatt az utas ruhája észrevétlenül kiéghet — a fedezeten még csak becsületesen körülnézni s leülni is alig lehet. — Hozzá jön még az is, hogy a fő állomásokon több órákig pakolnak ki és be, de megesik igen gyakran, hogy az úgy is gyönge gőzerejü és lassú hajó egy vagy két sleppet kap — melyet Tokajig kell vinni, s ezt Szolnokra érve senki nem tudhatja előre, csak akkor veszi magát észre, az utolsó csengetéskor, hogy a hajóhoz nagy köteleket, s reá terhes hajókat aggatnak. Az ily váratlan esemény minő hatást gyakorol arra, kinek bizonyos megjelenési határideje van? s hosszú képpel be kelletik vallani, hogy igen csalódott, midőn a tiszai gőzhajót gyors közlekedési eszköznek tartá. Gyakran annyi időt kelletik a hajón tölteni, hogy a hajón lévők élelmezőjének kenyere rendesen, húsa gyakran, s néha bora is kifogy; a vendégeknek pedig reggelire is csak fekete kávéval szolgálhat. Mint beszélik, a tiszai hajókra az idén többnyire olasz eredetű kapitányok rendeltettek, kik ugyan — nem kételkedünk rajta — igen derék emberek lehetnek , de ők nem fognak ezen kizárólag magyar vidéken senkivel szólhatni, de velük sem fog senki beszélhetni. Azon egy jó lesz benne, hogy senki azon megszokott s százszor ismételt kérdéssel: „Kapitány úr kérem, mikor fogunk ide vagy oda érkezni“ ? nem fogja a kapitány urakat untathatni. Minekünk felső tiszavidékieknek csak az a kérésünk volna a tisztelt igazgatósághoz, hogy most, midőn a legrosszabb, legfeneketlenebb utak vannak, kegyeskedjék a Tokajon felüli Tiszán legalább egy hajót járatni, ha már mostoha gyermeke vagyunk az igazgatóságnak, a legrosszabbjából olyat, mit még csak Buda és Pest között sem lehet használni, mely dunai büszke társai mellett szégyenlene meg is jelenni; nem bánjuk , ha toldozott foltozott is, nem bánjuk , ha oly kicsiny is , mint a Prater , oly lomha is , mint a Hunyad, midőn sleppet visz; ha annyira vágyódik is az óbudai hajógyár után, hogy szivattyúzás nélkül lábvizet venne benne az utas, ha a kapitánya s hajószemélyzete mind csak tótul beszél is. Higye meg a tisztelt igazgatóság, hogy májuson túl, ha poros lesz az út, more patka lakó szekeren is szívesen elutazunk Tokajból, csak most mielőbb egy rosz kisgőzöst küldjön felénk. Pár is, mart. 16. Két hatalmas szereplő lépett le ugyanegy időben a színtérről: Don Carlos és Miklós czár egyik trónról, másik a számkivetés rögös vadtövises ösvényéről, egyik hideg éghajlat alatt aludt el, míg a másik Retnához közel temető föld alá sóvár vágyaktól emésztett kelet. Ilyenkor látjuk mit nyom egy ember, annyit soha mint egy esemény. Egy jelentéstelennek látszó esemény ezer embert állít meg vagy lök ki rangjából, míg az ember az események folyamát nem állíthatja meg, nem fékezheti, ha csak teremtőjök nem volt, s ekkor is gyakran megtörténik, hogy a dolgok megállítása az ő megsemmisítése. — Ma a világnak nincs ideje emlékezni, annyi sincs, hogy halottait eltemesse, annyira el van foglalva avval, mi jön. Emlékbeszédek, életleirások az unak gyújtott tömjén többnyire, miből alig száll valami le a betakart ravatalra. Azonban vannak egyéniségek, kik fölött a hallgatás is beszél, kiknek porain több ül egy sírkőnél. Miklós bevéste magát mindazon országok szivébe, miket birt, mindazokéba, miket bírni akart, azért máskép ítéli őt meg éjszak, máskép kelet. Ő sokat miveit, többet akart, még többet álmodott. Kivont karddal állt egy világgal szemközt, midőn a világ kardját hüvelyében tartá, ő sok fejedelmet megalázott, ő elment a nélkül, hogy meghajlott volna. Nyomaiba lép-e a jövendő czár? ezt kérdik ma mindenütt. Az uj czár nem lehet más mint a régi képmása; más név, de ugyanegy alak. Oroszországban a politika nem elv, hanem fegyelem; nem vélemény, hanem meggyőződés; nem gondolat, hanem hitvallás. Ott nincs politika, hanem hitágazat, mit nagy Péter irt meg, s egész Oroszország vallja. Poroszországot az angol lapok gyanúsítják, hogy Pétervárral szoros szövetségben áll, Miklós czár végszavaiból ítélvén, ki halotti ágyán megköszöné Poroszország hűségét. Kérdik mit kelljen most gondolni, midőn Poroszország a bécsi conferentiákba lép ? A Doudet per végre eldőlt. A nevelőnő két évi fogságra van elitélve. Sok véleményt hallánk pro, et contra , rosz akarat és rosz szokásról , de mind megegyeztek abban, mikép a nevelőnő megérdemli, úgy a közvélemény, mint a törvény ostorát. Halálra is ítélte őt nem egy. — Mi caréme van! Midőn a világ mindenütt áhitatos arczot ölt, Párisnak joga van, behamvazása után is, fejét még egyszer fölemelnie, midőn máshol a népség a csendes olajfa-hegy tetejére készül szent gondolataival, itt még egyszer megjelenik a futó öröm, mondván : jertek! őseinktől maradt e nap, töltsük mint ők töltötték, pedig ők jobb keresztények voltak mint mi; jertek, menjünk végig az utcán fehér ruháink, és apró piros lobogóinkkal van abban valami, ha az ember örülni tud! Oly kevés örömnapot tudunk mi teremteni magunknak, tartsuk meg legalább azt, mit őseink hagytak ránk. Legyetek ma, gyermekek, én szólok hozzátok: a bohóság és öröm, míg holnap, más fog hozzátok szólni, kinek vonásai komolyabbak lesznek Az én álarczom könnyű, ha csak ezt hordozzátok. Nem az öröm fertőzi be a lelket, a bűn, és az nem tud örülni. Lássátok, futnak a perczek, a zene elnémul, az utczák kiürülnek, és én nem találok helyet seholsehol! Csak az visel gyászköntöst életében, ki alakosruhát is hordott, örüljetek, midőn jogotok van rá! — Egyébiránt a micaréme a vízhordók és mosónék ünnepe, kik legnehezebb terhet hordozván az év napjaiban, legtovább mulathatnak. — Az idegenek, kik a közelgő iparműkiállitásra akarnak jönni, igen jól tesznek, ha szállásról eleve gondoskodnak, mert drágul a szállás. Azok is érzik, kik nem fizetnek. Fizetésről lévén szó D. jut eszünkbe, ki múltkor a trois fréres provencauxnál hatalmas ebédet akart adni ötven személyre. Ily esetben uram , mondá a vendéglős, az ebéd felét előre kell lefizetni Hát nem ismer ön ? — Nincs szerencsém. — Én Dumas Sándor va A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F év a 1 után fordítottam elő. MÁSODIK KÖNYV. Az utazás. (Folytatás. *) X. A gombakirály. Rostán egy tolikés kereskedésben udvarmesteri állomást kapott. Ezen állásában veté meg utóbbi gazdagságának alapját. Nőül vett bizonyos kovácsy aszszonyt, kit az ő termetes, feketefrakkos alakja megigézett. Ezen erős és épen nem szentlelelkü asszonynak csakhamar az lett rosz szokása, hogy férjét — magán mulatságára — páholgatta; szerencsére azonban egy borongós őszi estén, borókapálinka-mérgezés következtében, az asszony kiadta lelkét. Ily véget érnek a mérsékletlenek! A jó lélek egy jegyző készítette, minden jogi kellékekkel ellátott végrendeletet hagyott maga után, melyben minden ingó és ingatlan vagyona örököséül férjét nevezé. — Ez kegyetlen tréfa volt: az aszszonynak sem egy talpalatnyi földje, sem egy shillingje nem volt. De nemsokára dolgok történtek, mikről a boldog özvegy férj nem is álmodott. Anglia csodálatos ország. A boldogult mistress Rostonnak valami dédöse számos évekkel ezelőtt mintegy száz font sterlingnyi összeget a bankban felejtett. Egy reggel, midőn Rostán épen fátyolt illegete kalapjára, egy idegen jött hozzá udvariasan fölkérvén öt, szíveskednék a bankhoz fáradni s ott másfél millió frankot átvenni. Minthogy Rostán habozott, az ismeretlen más nótát kezdvén, kinyilatkoztatá, hogy a rendőrséggel viteti őt a bankba, ha jószántából nem akar menni. A bank minden áron fizetni akart. Rostán jó képet vágott a gonosz játékhoz, és zsebre téve másfél millió frankját. Eleinte nem tudott mihez *) Lásd „F. Napló“ 1509. «7. kezdeni ennyi pénzzel; mig végre valami furfangostól hallá, hogy Mexikóban könnyű volna ez összeget megkettőznie. Ő tehát, e furfangosnak kíséretében, hajóra szállott Mexikó felé. Út közben rájött a tengeri betegség. Ez volt egyetlen úti kalandja. Mexikóba érkezvén, jól élte világát. A furfangos kísérő berendezte neki kereskedelmi üzletét s nagyszerűen lopta őt. Rostán milliomossá hagyá lenni a furfangost és saját tőkéjét megnégyszerező. Cuscóban megtanult gitározni egy hosszufátyolos senorita oldala mellett, ki mindannyiszor, ha Rostán neki száz pistolet ajándékozott, borzasztó kegyteljesen mosolyga reá fekete csipkét közöl. Egy nap csak érkezik hozzá valami franczia kalandor, ki magát az ő unokaöcscsének mondja s busz louisdort kér tőle. Ezen kalandor gróf volt, a Bretagneból jött, s neve Dubosq Rostán vala. Ezen ismeretség magas gondolatokra serkenté a gazdag urat. Kikérvén egy ottani tudós tanácsát, megtudakolá ettől, melyek a legszebb czimek s miféle országokban kaphatók azok mérsékelt áron. A tudós megadta neki a kívánt felvilágosítást; a kalandor Dubosq Rostán pedig megrajzold neki a bretagnei Rostán család czímerét: zöld nádszálat arany mezőben, e körirattal: „Taut chene rostant.“ Minthogy minden európai államiroda irányában tartozó tekintettel akarunk viseltetni, tehát meg nem nevezzük azon országot, hol a vastag Rostán magának herczegi czimet vásárolt. Csak azt akarjuk bebizonyítani, hogy e czim őt méltán megillető, mert készpénzzel fizetett érette. Milliói ezen közben szaporodtak, mint tyúk alatt a csirke. Bármi szemtelenül lopta is őt furfangosa, pénztára mégis szemlátomást nőtt. Hanem hogyan is maradhasson az ember Mexikóban, ha herczeg és milliókkal bír? A világon csak egyetlen hely van, hol ember, ki oly gazdag mint a vastag Rostán, jövedelmét forgásba hozhatja, ezen hely pedig Páris. — Rostánnak nem jutott volna eszébe Párisba menni, ha nem rajzolják vala előtte legélénkebb színekkel az újkori Babylon pompáját. Ő tehát ismét hajóra szállt; egyetlen úti kalandja ismét csak a tengeri betegség volt. Kikérte a Maurice-hotel háromnegyed részét, s itt lakott, míg saját háza elkészült. Egy hét múlva Rostán marquist és marquisnét jelentették be nála. Szivet megindító beszélgetés következett. Ők soha életükben nem látták egymást, hanem léteznek családi rokonszenvek, melyek azt eredményezik, hogy a rokonok gyorsan közelednek egymáshoz. Rostán Ferencz és Asztrea pontosan ismerték vagyona mennyiségét; ők első pillanatra reá ismertek s minden teketória nélkül karjaiba vetették magukat. A vastag herczeg tudta méltányolni e bizalmas közeledést. A Rostán név jól hangzott, s a marquisne czím igen jól illik oly hölgynek, ki magát érvényesítni képes. Asztrea fényes helyzetet foglalt el. Szép volt még, mint azelőtt A bűnbánat nem gyötörte őt: büntetés nélkül lefolyt tizenhét esztendő már biztosíték volt a jövőre nézve. Azon híres hétszázezer frank, az igaz, nem viselte magát oly jól Parisban, mint ama másfél millió frank Mexikóban. A czinkos Touril Jánosnak is oda kellett dobni annak idejében egy félig megrágott konczot. Oly szép marquisnének, mint Asztrea, öltözéke sokba kerül, oly kicsapongónak, mint a nagy Rostán, vétkeit csak sok pénzzel lehet fölmérni. A közös pénztár tehát megsoványkodott. Nem akarjuk állítani, hogy Asztrea e tizenhét esztendőt henyeségben töltő; az olvasó ezt nem hinné el nekünk. De a baj az volt, hogy nem mindig kínálkozott neki a kedvező alkalom. A második fontos látogatás, melyben Rostán herczeg részesült, Sulpice orvos látogatása volt. Ezen ismeretségnek a herczeg maga szolgáltatott alkalmi okot: ő ugyanis beteg volt, s Sulpice orvos épen azon időtájban fényes gyógyítást vitt végbe a marquisne valamely barátnéján. A marquisne ajánlotta őt a herczegnek, ő azonban csak látásból ismeri az orvost. Sulpice orvos azonnal nagy hatalmat nyert Rostán herczeg fölött. Egy estre, midőn ő már csaknem föllábadt betegénél volt a marquisval és marquisnével együtt, Ferencz és Asztrea kevésbé múlt, hogy nem veszték el lelkök jelenlétét, amint az orvos igy szólt hozzájuk: — Én ugyanazon vidékre való vagyok, mint önök Én 1835-ben trégazi juhász voltam. Ez egyszer nem mondott többet. Asztrea először életében nem tudott mit felelni. A nagy Rostán arczát halálsáppadtság borita. A herczeg nem értette a czélzást. Sulpice egyéb dolgokról kezde beszélgetni. Asztrea leküzdte nyugtalanságát s ismét egészen elfogulatlannak látszott. Az orvos, mielőtt magát ajánlaná, hozzá lépett s halkkal ezt mondá neki : — Én a saint-casti temetőben három sírt csináltattam : egyet Antal marquisnak, egyet Viktóriának, egyet atyámnak. Azután a nagy Rostánhoz fordult, s ekképen folytatá : — Ön leánya Iréné az én nőm. E lakonikus nyilatkozatokat megtévén, meghajtá magát a herczeg előtt és távozott. A nagy Rostán utána indult, hanem Asztrea karon fogott. — Maradj, suga fülébe. A nagy Rostán maradt. Midőn magokban valónak, Asztrea így szólt : — Megismerted volna őt ? — Nem én, viszonzá Ferencz. — Én sem, téve hozzá Asztrea, és darabig gondolkozott. Azután, mintegy önmagával beszélgetve folytatá : — Már tizenhét éve múlt, s hol lehetne találni bizonyítványokat ? ... Ha ő várt volna magának valamit, bizonyosan nem teszi le álarczát ily önkénytesen. Rostán Ferencz pedig — nem is tudva, hogy beszél — így szólott: — Leányom Iréné az ő neje! — Fogadni mernék, hogy Magdolnára gondolsz! mondá a marquisne gúnyos mosolylyal. A rüpök szemepillái görcsösen rángódtak, mert könyek peregtek alólok. — Ez a Sulpice, téve hozzá Asztrea, elvesztette eszét, hogy magát így megismerteté.... Ha csak elég erősnek nem érzi magát arra, hogy nincs szüksége pánczélra. (Folytatjuk.)