Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)

1855-04-01 / 1518. szám

A BÉKÉS-BÁNÁTI EGYHÁZVIDÉKRŐL. M . . . febr. 28. Tisztelt szerkesztő úr! A vallás és egyház iránt — ezeknek ügyeit érdeklő közlemények fölvétele által — tanúsított részvéte bátorít, kérném önt, e rövid levél­nek lapjában helyet engedni. E békés-bánáti egyházvi­dék is a viszszanyert választási jog utján most kezdi dü­­ledezett Házát uj támaszok által kitatarozni. — Ugyanis ez egyházvidékben ideiglenesen működő esperes n. tiszt. T. F. ur mellett még csak két egyházi ülnök volt életben, ezek voltak volna a meglevő világiakkal a Tractus. De e két jó jámbor atya is, látván, hogy az esperes a tractus palotájából irodáját más házba tette át, s hogy maguk nem képesek megóvni azt az össze­omlástól : magára hagyták az árva lakót, az uj épület­be pedig szerénységből átallották vagy féltek hívatla­nul be-be­tekinteni. Azonban most már oszlik a ho­mály, uj nap fényle ránk annyi aggályok után, mert fo­lyó 26-kán 3 üresedésben volt egyházi ülnökség sza­vazatok átalános többsége által betöltetett, jegyzőnek h. m. vásárhelyi lelkész az ügyes tollú T. Szél Sá­muel ur választatott meg, két világi ülnökségre a leg­több szavazatot nyert egyének ismét a szavazás alá bo­csáttatván. E szerint tehát a főnökség már csaknem megalakultak tekinthető, hanem még az elnöki szék kérdés alatt van, melyet canon szerint szin­tén szavazatok többsége töltene be. S igy remél­jük, hogy ha a tisztes esperesi széket volt ideiglenes s gyöngélkedő esperes nr. T. F. ur visszavonultával egy protestáns szellemtől áthatott férfiú, mint pl. a közbirodalom által fölkarolt E. A. ur Békés egyik buz­gó lelkipásztora foglalandja el: valahára rendbejö­vünk. Adja Isten! Ausztriai iirodalomm. — Ő Felsége a Császár, az „A. Alig. 7.“ szerint, Buol gróf által naponkint körülményesen értesítteti ma­gát a conferentiákban folyt tanácskozásokról. Az okmá­nyok mindig a Császár keze általi számos oldaljegyzetek­kel vannak ellátva, midőn Buol grófhoz visszakerülnek. A Brabanti hg és lgne april hónap utolján Keletre és Görögországba tett utazásukból visszatérendők s néhány napot ismét Bécsben töltendők. — Stein L. tanár, ki a sleswig-holsteini harczok­­bani részessége miatt a dán kormány által a kieli egye­­temnéli tanárságról elmozdittatott, most a bécsi egye­temnél a nemzeti gazdászat tanszékét nyerte el. Bécs, mart. 30. Tegnap 1­ 2­1 - től délutáni 4 óráig tartották a békemeghatalmazottak hatodik ülésöket. Mily kevés tényleges jut itt magáról a békeconferentiák fo­lyamáról tudomásra, már csak azon csekély körülmény­ből is látható, hogy egy itteni lap (a Fremdenblatt) a teg­napi hatodik ülést hetediknek jelölte. KÜLFÖLD: Németország, München. A legmagasb kir. rescriptum, a bajor országgyűlés feloszlatását illetőleg a kamara tagjaival mártius 26-kán má­solatban közöltetett , s ennélfogvást a két ka­marában zárülések nem tartottak. Azon esetben, ha a feloszlatás nem jött volna közbe, a második kamara szándéklott adresz-javaslata az illető bizottmányban tárgyalás alá fogott volna jutni. A rescriptum csak öt államminisztertől van aláírva, mivel a hadminiszter ki­­neveztetése még akkor nem történt meg, e kinevez­­tetést azonban óránként várják. Francziaország, P­á­r­i­s, mart. 24. A boroszlói újság párisi levelezője közelebbről azt írta, hogy Franczia­­országnak Poroszországgali alkudozásait egy időre fél­­benszakadtakul tekintik. Most azon helyzetben van, hogy ezt megerősítheti s kiegészítheti. A porosz kor­mány erről magának hivatalos nyilatkozatot adatott Hatzfeld gróf által, ki kabinetjének e hó 5­ ki jegy­zéke által arra felhatalmaztatott. Levelező biztos tor­ *) Lásd „P. Napló“ 1547. i­. ié ; s miként élte nő, s mi okon nyerte a haragos Ilona nevet, legjobban tudjuk, ha őt személyesen elkeressük. (Folytatjuk). A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F ó v­a 1 után fordította G­e­r­fi. MÁSODIK KÖNYV. Az utazás. XIII. Más két levél. (Folytatás. *) — Kedves húgom, szólt a gombakirály Asztreához , ön ma estve cserben hagyott bennünket. — Ön, úgy látszik, sokkal jobban érzi magát kör­nyezői között, válaszolt Asztrea némi keserűséggel, hogy sem jelen nemlétemet észrevehette volna. . . . No, de én nem akarok önnek szemrehányásokat tenni. . . . Nézze meg csak ama fiatal embert ott. Ujjával Fernandra mutatott, ki épen meleg kézszo­­rításokkal üdvözlő a lansquenet-játékosokat. — Láttam őt, viszontá a gombakirály , s a grófné úgy találja, hogy igen szeretetreméltó voltam irá­nyában. — Jól megnézte ön arczát? — Nem épen pontosan. . . . Úgy látszik, ő kissé szeles. . . . — Arcza vonásai szerkivül gyöngédéit. . . . Meg­látni rajta, hogy nemes vér csörgedez ereiben. — Nemes vér, ismétlé a pofók. Úgy van, nemes vér! . . . Azt mindjárt első pillanatra meglátni. — Nézze meg őt csak nagyon jól. Midőn e szavakat a marquisne mondá, egészen fü­léhez volt lehajolva és úgy súgta neki intését. Bár­mennyire gyötörte is Morges grófnét a kíváncsiság, mégsem lehete közelednie, sőt az üledék azt paran­csold, hogy elforduljon. — Miért nézzem meg őt oly nagyon jól? kérdé a már zavarodni kezdő gombakirály. A marquisne ismét súgott fülébe néhány szót. A gombakirály, úgy látszik, egészen meg volt ütődve. — Lehetséges-e! mondá. — Csitt! vágott közbe Asztrea, és egyik ujját a gombakirály ajkára tévé. Most láthatja ön, hogy én megtartom szavamat, ha valamit ígérek. — Vezesse őt ide, viszonzá a gombakirály , szólni akarok vele. Asztrea mosolygott. — Meg kell gondolnia, úgymond, hogy neki ma­gának még csak sejtése sincs a dologról. .­. . Már a fiatal leánykának is nyomába jöttünk. . . . Csak bízza ön­magát énreám, én mindent kívánsága szerint fogok elvégezni. Ezzel egyet hunyorított szemével, mintha gyerme­ket kecsegtetett volna valami szép ígérettel, és tá­vozni akart. — Hallja csak, mondá a gombakirály, ruhájánál fogva Asztreát, mily szép volna, ha a kis leány még elég jókor előkerülne, hogy ő lehetne a rózsaleány!... Fernand és Galleran megjelenése a gombakirály teremében sokkal nagyobb feltűnést okozott, mint a két fiatal­ember személyes fontossága után Várni lehetett volna. Ez bizonyosan azért volt, mivel a dolog falun történt. Fernandnak nem volt pénze, Galleran pedig elköltötte a magáét. Ők mindketten a drunkerek clubjához tartoztak, melynek azonban — legalább mint Bacchus áldozói — nem nagy becsületére váltak. Sensitive a két új vendégnek nem kezet, hanem csak egy ujjat nyújtott, s kérdező tölök, okoz-e Párisban némi hatást a „Haraszt levelek“ megjelenése? Ez volt tudniillik czime a nagy ábrándzenész Ham­del legújabb gyűjteményének. Galleran és Fernand pirulva meg­váltani kényszerültek, hogy mit sem tudnak a „Ha­raszt levelekéről. — Mit csinál a börze? kiáltott feléjök messziről Patel, a Petel Gambard ház főnöke. A többiek azt kérdezők: — Önök Párisból jönnek? ... Mi újság Párisban? — A tábornagynál borzasztón nagyban ment a já­ték, válaszolt Galleran, mindenfelől szorongatva az eléje nyújtott jobbakat. Rettenetes treize járta! . . . Margibert hatvanezer frankot veszített. — Becsületszóra ? kérdé hirtelen Pomard. — Igenis, becsületszóra. — Sajnálom a nyerőt. A nagy Rostán Morges grófné mögé csúszott és le­ült Solange és Antónia között. — Jó estét, angyalkáim! mondá apai jóakaratú han­gon. Hát lesz-e ma estve egy kis polka ? szeretem nézni, mikor a fiatal leányok tánczolnak. ... Ön nem­sokára fejkötőt kap, édes Antóniám. Ekkor egyszerre Beauvais Solangehoz fordult, ki el vala merülve gondolatokban. — Édes gyermekem, mondá szemtelen tekintetét a leányra szegezve: úgy látszik, mi nem vagyunk jó­­kedvűek ? — Mi! ismétlé Solange, s megbántottan elfordult tőle. Rostán Ferencz azon fatni mosolylyal, mely az arany­házbeli csábítóknak szintoly jól illik, mint a don juani rüpöknek, ekként válaszolt : — No, szép gyermekem, remény­em, hogy még majd megértjük egymást. . . . Midőn azt mondtam : mi, azt akartam mondani: ö­n. . . . Ezúttal ez csak oly szólásmód volt. . . . — És mi jogosítja fel önt. . . . Kezdé Solange. — Azon gyanításra, hogy ön nem jókedvű? vágott közbe a nagy Rostán. Megmondom önnek, szép gyer­mekem. ... A marquisne mondott nekem valamit négy szem közt. . . . ő nyomába jutott bizonyos dolgoknak, s ön nem tetszik neki. Solange nem felelt, Rostán Ferencz megfogta kezét. — Figyeljen rám, gyermekem, úgymond. A mar­quisne okos, erélyes nő, de szörnyű gonosz, ha gyű­löl. Barátilag intem önt, hogy ön veszve van, ha nincs védője. . . . Van önnek védője? Solange bánatosan mosolygott. — Értem önt, mondá Ferencz. Velem nem kell a dolgot oly szorosan venni, ugy­e ? .. . Önnek van vala­kije, ki önt védelme alá vehetné, de ön nem bizhatja magát reá. . . . Ezen valakinek szólott azon levél? — Uram, mondá Solange bántottam — Oh, hiszen nekem egészen mindegy, folytatá a nagy Rostán, még egy pohár puncsot vevőn a tálná­­ról. Tetszik önnek? . . . Nem? ... A levélre semmi gondom ... De ha ön bizalmas akar lenni hozzám.... Ért ön engem ? . . . Oh, én istenem! nincs nálamnál ildomosabb ember! ... Én mindent képes volnék ön­ért megtenni.... Költői szerelemvallomásokat s­eget­­verő elragadtatásokat nem várhat ön tőlem; kereken kimondom, úgy a­mint szívemen van. ... Ha tehát ön bizalommal akar lenni hozzám, én betartom a mar­quisne szemét. . . . Ért ön engem ? Solange nem felelt, úgy látszik, nagyon mélyen el­merült gondolataiban. — Ő nem felel, gondolá magában a nagy Rostán. De a dolog világos. A ki hallgat, beleegyez. . . . Jár­tas vagyok én a folyosók földiratában s fogom tudni, mikép használni a már említett előnyt. A nagy Rostán tálna után ment, s még egy pohár puncsot hódított magának. Fernand megszólita Solanget. — Kisasszony, úgymond, azt kell-e hinnem. . . . — A marquisne tévedett, vágott közbe Solange, ki legkevésbbé sem látszék megütődöttnek. Robertnek, ki Fernand mögött épen arra ment, So­lange alig észrevehetőig intett. Robert szeme szikrá­zott, de ő tovább ment, s Irénhez közeledik. Solange hátradőlt székében és várakozott. Fernand, ki ezaalatt eltávozott, Mérges Antóniát üd­vözlé. n­­• . ■ ■» — Tudtam, hogy ön itt van, mondá sebesen és igen halkkal. Harmincz mérföldet lovagoltam záporesőben, csakhogy önt néhány perczig láthassam.­ — Hogyan! Antóniát is ? hangzék ekkor mögötte a marquisnö szava. Antonia fölrezzent. — Édes gyermekem, folytatá Asztrea a leányhoz fordulva: édes anyja keresi önt. . . . Van önnek kedve rózsaleánynak lenni? Antonia fülig elpirult. Anyjához sietett, ki nem is kérdezősködött volt utána. A marquisnö karon fogá Fernandot. — Édes Leicester, mondá tréfálódzva, melyik a két hölgy közöl Amy Robhart ? Fernand kezet csókolván a marquisnőnek, s boszur­­ ságát azon női mosolylyal álezázván, melyet már ész­revettünk rajta, igy válaszolt : — Erzsébet röthaja volt, hire Dudley elárulhatá őt ... . de önnek, marquisnö, önnek nincs vetélytársa. — Melyik a kettő közöl Amy Robhart? ismétli a marquisnö, még erősebben megszorítva Fernand karját. — Egyikök sem, becsületemre! viszonza Fernand. — Ha így áll a dolog, mond a marquisnö, eleresztvén karját, úgy mind a kettőre lesz gondom. — Hol lakik Galleran úr ? — Ugyanazon házban, hol én. — Melyik emeleten ? — Ugyanazon emeleten is. — Vájjon Beauvais kisasszony .... kezdé ismét a marquisne, — de rögtön megakadt. Galleran Robert Irénnel beszélgetett, s első pilla­natra látni lehetett elfogultságát. — Mit jelent ez ? kérdé Asztrea. — Nem sokat, viszonzá a szőke. Robert fél Sul-­ pice-től. . . — Többek közt, mi ketten meghasonlottunk. — Galleran úr és ön? — Halálos ellenségekké lettünk! — És az orvos ? — Az orvos volt oka meghasonlásunknak. Sulpice levelet adott Gallerannak, hogy, Irénhez vigye. Valami ármányt forralnak. ... És ha ön nem siet, el­veszti a játékot. — Nem vesztegetem én időmet, szép apród.... De mi újságot hozott ön? Fernand levelet húzott ki zsebéből s átnyujtá a marquisnőnek. ' . (Folytatjuk.) £ •••*•• - ' ** m4~ '„ L'”- '■1 £* rásbeli közlések szerint azon jegyzék lényeges tartal­máról ezt írhatja : „Az orosz czár halála, mely a po­rosz király és házáhozi benső barátságos és közel ro­koni viszonyoknál fogva az egész királyi családot mé­lyen megrendítette, a pillanat politikai com­­binatióiban is nagy hiányt idéz elő. A trónörökös még nem nyilatkozott azon állásra nézve, melyet a kü­l kabinetek irányában elfoglal, és oly kevéssé azon elvek fölött, melyek által a jelenlegi nehéz bonyodalmak megoldásában vezettetni fog.Bár hogy le­gyen is azonban a dolog, a békeremények mindinkább érvényesültek,és a köz­öntudat mindinkább át lesz hatva az egyetértés és kiengesztelődés szükségességétől. Nem kételkedhetni, miszerint II. Sándor czár helyes mér­séklet és őszinte jóindulatban látandja a béke útját. A király legalább nem fog késni mint barát és közel ro­kon Sz. Pétervárost ez irányban előterjesztéseket tenni és a béke helyreállításán működni, melyet kormá­nyok és népek egyiránt óhajtanak. Min­denesetre ezen körülményeknek befolyást kell gyako­rolni az eszmék bizalmas kicserélésére, mely az utóbbi időben a nyugati hatalmakkal s különösen a Tuileriák kabinetjével történt. Az időszerű félbeszakítás szint­úgy a király érzülete mint az egészen váratlan ese­mények természetéről föltételeztetik. Ezért azonban a királynak épen nem czélja, hogy az alkudozások ered­ményét koc­káztassa , megtörténhetvén az is, hogy e közben a békekötés létrejö. Hogy e tekintetben valódi törekvéseiről mi kételyt se hagyjon fel, király­i fel­sége kijelenti , miszerint ő a franczia kor­mány által előterjesztett m. évi dec. 28- diki jegyzőkönyvhez módosítás nélkül hozzájárul. — Az utóbbi napokbeli számos befogatások, melyek nevezetesen a munkás­negyedek és műhelyben elöljá­rók közt történtek, azt mutatják, hogy a munkáso­­ a jelenlegi állapotokkal épen nincsenek annyira megelé­gedve, mint elhitetni akarnák. A rosz hangulat még nagyobb teend, ha e hó végével megszűnnének a ke­nyér árát a kenyérsülöknek adott pótlék által, 4 font­jával mesterségesen 80 cent­ tartani. Ezen közgazdá­­szok­ kísérlet e hó 15-kéig Párisnak 38 millió frankba került, márt. végéig pedig mintegy 40 millióba. Ezen különös rendszabály behozatalával azt czélozták, vagy legalább azt adták elő, hogy a kenyér árának 80 centnyi tartása által, ha a liszt ára leesik, ismét vissza­­pótoltatik, mit a város a drágaság alatt pótlásul adott Levelező nem hiszi, hogy a kormány még csak meg­­kísérlené is a pénzügyi súlyegyennek ily visszaállítá­sát. Tehát a 60 millió kölcsön két­harmadát, melyet Páris városa kényszerült kötni, arra fordítják. Mit nyertek ekkor ezen hosszú időre a teherrel ? Kevéssel többet, mint azt, hogy a tömeg eszméi még zavartab­­bakká lőnek, mint ezelőtt, és a párisi munkások jö­vendőben mindig a kormányt teszik felelőssé, hogy a kenyér ára bizonyos magasságot túl ne haladjon. Ha csak a nyomort veszik tekintetbe, ekkor ezen manoeu­­ver igazolható, de hogy még a jóbirtokuak és gazda­gok is olcsó kenyeret kapjanak az egésznek rovására — a democratiai látszat miatt — ez alig menthető. Azon ok, hogy miért nem mérhetik a kenyér árának mesterséges magasantartását, miután mesterségesen leszállították, nem abban áll, hogy nehéz lenne a ke­nyérnek kívülrőli behozatalát eltiltani, hanem azon ha­tásban, melyet ezen rendszabály a tömegre előidézne. A kormánynak, minden hatalma daczára, a tömeg hangula­tát tekintetbe kell venni,s bizonyosan előbb minden mást megteend, minthogy ennél hitelét veszítse. A császár absolut hatalommal uralkodik Francziaország felett, de a szint meg kell őrzenie, azon dicsőségnek, melyet a tö­meg előtt sok tekintetben kivivott, nem szabad sülyed­­ni. Tehát nem kell mindaddig a békére gondolni, míg Szebasztopol áll; ennek esni kell, vagy egyéb dolgok buknak. Talán nem egy­hamar, de jövendőben. Mit katonai talentum és föláldozás lehetővé tesznek, e czél elérésére azt bi­zonynyal megteszik. — A Callet ellen kimondott ítélet, (Belgiumban két évvel ezelőtt megjelent „la voix anystérieuse,“ „la veille du sacre,“ „la magistrature française“ czímű röpiratainak Franziaországba hozatalával vádoltatván) több körben nagyon nyomasztó hatást idézett elő, minthogy hibájának bizonyítéka hiányzott. C­allet egykor a nemzetgyűlés tagja volt és a mérsékelt jobb­oldalhoz tartozott­ Spanyolország, Madrid, mártius 18. Az „A. All. Z.“ ü­rigy látja a dolgokat : „Azon nehézségek és veszélyek, melyekkel a forradalomból következett állapotok tartóssága fenyeget, naponként növekednek. Az alkotmánymű lassan halad előre, s elleneinek száma minden új czikkelylyel szaporodik. Talán nincs sok mondva azzal, hogy a cortes a türelmi határozvány által saját sírját ásta. Azon izgatottság, melyet az az egész országban előidézett, valóban rend­kívüli. Ezen par excellence katholikus országban, a tömegek vallásos szelleme mindig ugyanaz maradt, mint a kath. egyház eszméje változhatlan, s azt az uj idő hullámai csak fölül érintették, azonban soha sem ragadták és sodorták el. Cr­is­ti­a­n­o vi ej­o (régi keresztény) lenni minden jó spanyol előtt még most is a legelismertebb, legdicsőbb nemesi czím, mely min­den világi méltóság fényét túlsugárolja, és valamint a haza földének szeretete, az atyai hitéhez hű ragaszko­dás a spanyolnak született ős erénye, szent, elidege­­níthetlen végintézménye. Ezen szigorú egyházi érzü­let és erősen kifejezett nemzetiség képzik a spanyol népjellem két fővonását. Ezek öszhangzó közrehatásá­ban fekszik a nemzet benső lényege, egész nagysága és ereje. Spanyolország legnagyobb politikai hatalmi kifejtése a kath. eszmék győzelmes egyeduralmával kézről kézre ment, és Pelayotól kezdve Palafoxig min­den nemzeti nagytetteknek hit és hazaszeretet valának erkölcsi emeltyűi. A nép ezen emlékeihez szilárdul ragaszkodik, és azon dicső múlt, melynek vak tiszte­letében a jelenlegi állapot fájdalmát feledni tudja, előtte még mindig legborzasztóbb védv az emberies újítók fölvilágosultsági elméletei ellen. A szellemi szabad­ságról a közönséges embernek — és mint a cortesbeli tárgyalások mutatták, a mivelt osztályok nagy részé­nek is — nincs fogalma. A hit, az egyház rá nézve anyagi birtok, mint a szántóföld röge, mint hazájának földe, és a vallási türelmet nem az emberiség köteles­ségéül tekinti, hanem mint birtokjogainak rabló meg­támadását, melynek elhárítását neki becsület és köte­lességérzet parancsolólag mutatják. Ez értelemben szerkesztvék azon kérvények is, melyek rövid idő alatt új borzasztó vihart idéznek elő a fiatal alkotmány­­műre.“ Nagybritannia, London, mart. 20. A nagy lapok a gondolkozás routinje által ép úgy hasztalan gépekké váltak, mint a kormányzó aristokratia, midőn az min­den harczkészségét s határozottsági képességét a rou­­tinnek áldozatul hozta, s teherré és akadálylyá vált; az úgynevezett vezető hírlapok phraseologiája állandóvá lön; sőt még vezérczikkeik egész szerke­zeti alkatára nézve is határozott szabályok képződtek, melyektől eltérni annyi leendest, mint árulást követni el az irodalmi illedelmen; okoskodásaik mind egy bi­zonyos thema szerint folytak le, mind ünnepélyessé­­göket mind életeiket mintegy zsinóron mozgaták; ők egy világban éltek és gondolkoztak maguknak, s mily kevéssé feleltek meg nézeteik a tettleg megtörténtek­nek, már onnan is kiviláglik, hogy az, ki most magát a dolgok állása felől tájékozni akarná, hasztalan kérne tanácsot az úgynevezett vezérlapoktól. Tőlük tehát a nép valósággal elidegenedett, s úgy kell nekik, ha most a pennybélyeg megszüntetése ál­tal legfelsőbb hatalmi állásukról lerántatnak. Mert e rendszabálynak más következése nem lehet. Enged­jék csak először a bilit, mely a tegnap elfogadott re­solution fog alapittatni, keresztül menni a parliamen­­ten, s látni fogják, mint tolul az iszonyú számú penny­­lap az utczákra. A penny-bélyeg a nagy la­pok számára valóságos monopóliumot alapított; a nagy költség, melyet a bélyeg oko­zott, minden hírlapvállalatot már előre a nagy tőke egyedüli birtokába helyezett; a hírlapok, nemcsak azon egy peny­ves, melyet a bélyeg okozott, lettek drágábbak; nem, hanem a vállalatnak dúsan jövedelmezőnek va­lamint, minden egyes szám árának tetemesnek kellett lennie. Innen jött az, hogy a reggeli lapok egyike sem volt olcsóbban kapható 5 pence-nél (14 ezüst garas 2 fillér), mert természetesen nem lett volna érdemes oly újság kiadásával bajlódni, mely a bélyegen kívül csak egy penny jövedelmet hozott volna. A nagy la­­pok tehát a bélyeg által az olcsó sajtó concurrentiája ellen védve valának, s e védelem volt az, mely azokat meghagyá csontosulni. Most azonban új élet fog öm­­leni az öszves napi irodalomba, s ha még valami ké­pes az angol nemzetet mostani elhámítottságából kirán­tani, ez az újságlapoknak békéikbeli felszabadításuk leend. Az olcsó sajtó mindenek előtt locális szerepet fog játszani; az, mi eddig sohasem történt, tettleg fel­­viendi a történetet a legelhagyatottabb padlásszobába is; az oly viszonyokat, melyeket a „Times“ vagy a „Chronicle“, csupán előbbkelőségeknél fogva hasáb­jaikba fölvenni elég finnyásak valának, értekezései kö­rébe vonandja; sokkal közvetlenebbül ragadandja meg olvasóit, mint valamely vezérczikk gyönyörűen össze­­bonyolitott phrasisai, mely csak ott bátorkodott erő­sen belevágni, midőn már gyenge s félig a porban he­verő ellenség állt előtte; semmi tekintettel sem leend . ott, hol a nagy lapok, melyek puszta czeremonia vé­gett visszavonták magokat, s illendő tartózkodással viseltettek; az olcsó sajtó a tömegekhez alkalmazandja­­ ítéletét, s fölébresztendi a tömegek ítélő tehetségét. Egy szó annyi mint száz, e rendszabály erkölcsi for­radalom csíráját rejti magában. És ezt a vezérlapok igen jól érzik; a „Times“ minden collegáinak lelkéből szólott, midőn azt mondá, hogy a bélyeg eltörlése oly vízözön kezdetének tekinthető, melynek hullámai minden ille­delmes intelligentiát magokkal elragadnak, s e lap találékony esze minden életeivel csatázott az ál­­lamkanczellár szándéka ellen. — Igen, a megbukása utáni intelligentia, de csak miután gyümölcstelenné vált. A törvényt, melytől annyira félnek, nem lehet többé menetében akadályozni; egy természetes szük­ségesség sokkal inkább hajtja azt a megvalósuláshoz, mint a törvényhozók jó akarata. Mert hihetné-e va­laki, hogy az alsóház valamely tagja szíves örömest takarítná el a gátat, mely eddig a népszerű irodalom folyamát megakasztá ? Nem, sőt maga B­r­i­g­­ és C­o­fa­de­n is, kik a penny-bélyeg ellen agitáltak, jól tud­ják, hogy egy sociális ellenség szellemét idézik föl, és a kormány, mely a manchesteri emberek agitátió­­ját törvénybe hozza, jól tudja, hogy eddig hallatlan hangok új d­órusát idézi föl maga ellen a színpadra. De a sors űzi mindnyájukat, és Sir Francis Ba­ring szava, — ki mint tudva van, a „Times“ tulaj­donosainak egyike — midőn a rendszabályt tegnap egyedül ellenző — kiáltó szó volt a pusztában. Oroszország, Helsingfors, mart. 11. Még f. hó 3-án, tehát a czár halála utáni napon, egy II. Sándor által kiadott s Finnland részéről miniszteri államtitkár, gr. Armfeld által ellenjegyzett, „nagyherczegi biztosí­tás“ megerősíti éhségünk jogait és szabadalmait egész­­ terjedelmükben. Ezen „biztosítás“ egy irat kíséreté­,­ben érkezett főkormányzónkhoz, melyben az uj csá­szár akként nyilatkozik, hogy a „biztosítást“ annál, szívesebben kiadja, miután a finnlandiak boldogult atyjának oly nagy hálát és ragaszkodást tanúsítottak s et ez által felette megörvendeztették. Egyszersmind megbízza II. Sándor császár a főkormányzót, hogy az­­ ország lakosainak ezen tanúsítványokért háláját kije­

Next