Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)
1855-04-01 / 1518. szám
A BÉKÉS-BÁNÁTI EGYHÁZVIDÉKRŐL. M . . . febr. 28. Tisztelt szerkesztő úr! A vallás és egyház iránt — ezeknek ügyeit érdeklő közlemények fölvétele által — tanúsított részvéte bátorít, kérném önt, e rövid levélnek lapjában helyet engedni. E békés-bánáti egyházvidék is a viszszanyert választási jog utján most kezdi düledezett Házát uj támaszok által kitatarozni. — Ugyanis ez egyházvidékben ideiglenesen működő esperes n. tiszt. T. F. ur mellett még csak két egyházi ülnök volt életben, ezek voltak volna a meglevő világiakkal a Tractus. De e két jó jámbor atya is, látván, hogy az esperes a tractus palotájából irodáját más házba tette át, s hogy maguk nem képesek megóvni azt az összeomlástól : magára hagyták az árva lakót, az uj épületbe pedig szerénységből átallották vagy féltek hívatlanul be-betekinteni. Azonban most már oszlik a homály, uj nap fényle ránk annyi aggályok után, mert folyó 26-kán 3 üresedésben volt egyházi ülnökség szavazatok átalános többsége által betöltetett, jegyzőnek h. m. vásárhelyi lelkész az ügyes tollú T. Szél Sámuel ur választatott meg, két világi ülnökségre a legtöbb szavazatot nyert egyének ismét a szavazás alá bocsáttatván. E szerint tehát a főnökség már csaknem megalakultak tekinthető, hanem még az elnöki szék kérdés alatt van, melyet canon szerint szintén szavazatok többsége töltene be. S igy reméljük, hogy ha a tisztes esperesi széket volt ideiglenes s gyöngélkedő esperes nr. T. F. ur visszavonultával egy protestáns szellemtől áthatott férfiú, mint pl. a közbirodalom által fölkarolt E. A. ur Békés egyik buzgó lelkipásztora foglalandja el: valahára rendbejövünk. Adja Isten! Ausztriai iirodalomm. — Ő Felsége a Császár, az „A. Alig. 7.“ szerint, Buol gróf által naponkint körülményesen értesítteti magát a conferentiákban folyt tanácskozásokról. Az okmányok mindig a Császár keze általi számos oldaljegyzetekkel vannak ellátva, midőn Buol grófhoz visszakerülnek. A Brabanti hg és lgne april hónap utolján Keletre és Görögországba tett utazásukból visszatérendők s néhány napot ismét Bécsben töltendők. — Stein L. tanár, ki a sleswig-holsteini harczokbani részessége miatt a dán kormány által a kieli egyetemnéli tanárságról elmozdittatott, most a bécsi egyetemnél a nemzeti gazdászat tanszékét nyerte el. Bécs, mart. 30. Tegnap 1 21 - től délutáni 4 óráig tartották a békemeghatalmazottak hatodik ülésöket. Mily kevés tényleges jut itt magáról a békeconferentiák folyamáról tudomásra, már csak azon csekély körülményből is látható, hogy egy itteni lap (a Fremdenblatt) a tegnapi hatodik ülést hetediknek jelölte. KÜLFÖLD: Németország, München. A legmagasb kir. rescriptum, a bajor országgyűlés feloszlatását illetőleg a kamara tagjaival mártius 26-kán másolatban közöltetett , s ennélfogvást a két kamarában zárülések nem tartottak. Azon esetben, ha a feloszlatás nem jött volna közbe, a második kamara szándéklott adresz-javaslata az illető bizottmányban tárgyalás alá fogott volna jutni. A rescriptum csak öt államminisztertől van aláírva, mivel a hadminiszter kineveztetése még akkor nem történt meg, e kineveztetést azonban óránként várják. Francziaország, Páris, mart. 24. A boroszlói újság párisi levelezője közelebbről azt írta, hogy Francziaországnak Poroszországgali alkudozásait egy időre félbenszakadtakul tekintik. Most azon helyzetben van, hogy ezt megerősítheti s kiegészítheti. A porosz kormány erről magának hivatalos nyilatkozatot adatott Hatzfeld gróf által, ki kabinetjének e hó 5 ki jegyzéke által arra felhatalmaztatott. Levelező biztos tor *) Lásd „P. Napló“ 1547. i. ié ; s miként élte nő, s mi okon nyerte a haragos Ilona nevet, legjobban tudjuk, ha őt személyesen elkeressük. (Folytatjuk). A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F ó va 1 után fordította Gerfi. MÁSODIK KÖNYV. Az utazás. XIII. Más két levél. (Folytatás. *) — Kedves húgom, szólt a gombakirály Asztreához , ön ma estve cserben hagyott bennünket. — Ön, úgy látszik, sokkal jobban érzi magát környezői között, válaszolt Asztrea némi keserűséggel, hogy sem jelen nemlétemet észrevehette volna. . . . No, de én nem akarok önnek szemrehányásokat tenni. . . . Nézze meg csak ama fiatal embert ott. Ujjával Fernandra mutatott, ki épen meleg kézszorításokkal üdvözlő a lansquenet-játékosokat. — Láttam őt, viszontá a gombakirály , s a grófné úgy találja, hogy igen szeretetreméltó voltam irányában. — Jól megnézte ön arczát? — Nem épen pontosan. . . . Úgy látszik, ő kissé szeles. . . . — Arcza vonásai szerkivül gyöngédéit. . . . Meglátni rajta, hogy nemes vér csörgedez ereiben. — Nemes vér, ismétlé a pofók. Úgy van, nemes vér! . . . Azt mindjárt első pillanatra meglátni. — Nézze meg őt csak nagyon jól. Midőn e szavakat a marquisne mondá, egészen füléhez volt lehajolva és úgy súgta neki intését. Bármennyire gyötörte is Morges grófnét a kíváncsiság, mégsem lehete közelednie, sőt az üledék azt parancsold, hogy elforduljon. — Miért nézzem meg őt oly nagyon jól? kérdé a már zavarodni kezdő gombakirály. A marquisne ismét súgott fülébe néhány szót. A gombakirály, úgy látszik, egészen meg volt ütődve. — Lehetséges-e! mondá. — Csitt! vágott közbe Asztrea, és egyik ujját a gombakirály ajkára tévé. Most láthatja ön, hogy én megtartom szavamat, ha valamit ígérek. — Vezesse őt ide, viszonzá a gombakirály , szólni akarok vele. Asztrea mosolygott. — Meg kell gondolnia, úgymond, hogy neki magának még csak sejtése sincs a dologról. .. . Már a fiatal leánykának is nyomába jöttünk. . . . Csak bízza önmagát énreám, én mindent kívánsága szerint fogok elvégezni. Ezzel egyet hunyorított szemével, mintha gyermeket kecsegtetett volna valami szép ígérettel, és távozni akart. — Hallja csak, mondá a gombakirály, ruhájánál fogva Asztreát, mily szép volna, ha a kis leány még elég jókor előkerülne, hogy ő lehetne a rózsaleány!... Fernand és Galleran megjelenése a gombakirály teremében sokkal nagyobb feltűnést okozott, mint a két fiatalember személyes fontossága után Várni lehetett volna. Ez bizonyosan azért volt, mivel a dolog falun történt. Fernandnak nem volt pénze, Galleran pedig elköltötte a magáét. Ők mindketten a drunkerek clubjához tartoztak, melynek azonban — legalább mint Bacchus áldozói — nem nagy becsületére váltak. Sensitive a két új vendégnek nem kezet, hanem csak egy ujjat nyújtott, s kérdező tölök, okoz-e Párisban némi hatást a „Haraszt levelek“ megjelenése? Ez volt tudniillik czime a nagy ábrándzenész Hamdel legújabb gyűjteményének. Galleran és Fernand pirulva megváltani kényszerültek, hogy mit sem tudnak a „Haraszt levelekéről. — Mit csinál a börze? kiáltott feléjök messziről Patel, a Petel Gambard ház főnöke. A többiek azt kérdezők: — Önök Párisból jönnek? ... Mi újság Párisban? — A tábornagynál borzasztón nagyban ment a játék, válaszolt Galleran, mindenfelől szorongatva az eléje nyújtott jobbakat. Rettenetes treize járta! . . . Margibert hatvanezer frankot veszített. — Becsületszóra ? kérdé hirtelen Pomard. — Igenis, becsületszóra. — Sajnálom a nyerőt. A nagy Rostán Morges grófné mögé csúszott és leült Solange és Antónia között. — Jó estét, angyalkáim! mondá apai jóakaratú hangon. Hát lesz-e ma estve egy kis polka ? szeretem nézni, mikor a fiatal leányok tánczolnak. ... Ön nemsokára fejkötőt kap, édes Antóniám. Ekkor egyszerre Beauvais Solangehoz fordult, ki el vala merülve gondolatokban. — Édes gyermekem, mondá szemtelen tekintetét a leányra szegezve: úgy látszik, mi nem vagyunk jókedvűek ? — Mi! ismétlé Solange, s megbántottan elfordult tőle. Rostán Ferencz azon fatni mosolylyal, mely az aranyházbeli csábítóknak szintoly jól illik, mint a don juani rüpöknek, ekként válaszolt : — No, szép gyermekem, reményem, hogy még majd megértjük egymást. . . . Midőn azt mondtam : mi, azt akartam mondani: ön. . . . Ezúttal ez csak oly szólásmód volt. . . . — És mi jogosítja fel önt. . . . Kezdé Solange. — Azon gyanításra, hogy ön nem jókedvű? vágott közbe a nagy Rostán. Megmondom önnek, szép gyermekem. ... A marquisne mondott nekem valamit négy szem közt. . . . ő nyomába jutott bizonyos dolgoknak, s ön nem tetszik neki. Solange nem felelt, Rostán Ferencz megfogta kezét. — Figyeljen rám, gyermekem, úgymond. A marquisne okos, erélyes nő, de szörnyű gonosz, ha gyűlöl. Barátilag intem önt, hogy ön veszve van, ha nincs védője. . . . Van önnek védője? Solange bánatosan mosolygott. — Értem önt, mondá Ferencz. Velem nem kell a dolgot oly szorosan venni, ugye ? .. . Önnek van valakije, ki önt védelme alá vehetné, de ön nem bizhatja magát reá. . . . Ezen valakinek szólott azon levél? — Uram, mondá Solange bántottam — Oh, hiszen nekem egészen mindegy, folytatá a nagy Rostán, még egy pohár puncsot vevőn a tálnáról. Tetszik önnek? . . . Nem? ... A levélre semmi gondom ... De ha ön bizalmas akar lenni hozzám.... Ért ön engem ? . . . Oh, én istenem! nincs nálamnál ildomosabb ember! ... Én mindent képes volnék önért megtenni.... Költői szerelemvallomásokat segetverő elragadtatásokat nem várhat ön tőlem; kereken kimondom, úgy amint szívemen van. ... Ha tehát ön bizalommal akar lenni hozzám, én betartom a marquisne szemét. . . . Ért ön engem ? Solange nem felelt, úgy látszik, nagyon mélyen elmerült gondolataiban. — Ő nem felel, gondolá magában a nagy Rostán. De a dolog világos. A ki hallgat, beleegyez. . . . Jártas vagyok én a folyosók földiratában s fogom tudni, mikép használni a már említett előnyt. A nagy Rostán tálna után ment, s még egy pohár puncsot hódított magának. Fernand megszólita Solanget. — Kisasszony, úgymond, azt kell-e hinnem. . . . — A marquisne tévedett, vágott közbe Solange, ki legkevésbbé sem látszék megütődöttnek. Robertnek, ki Fernand mögött épen arra ment, Solange alig észrevehetőig intett. Robert szeme szikrázott, de ő tovább ment, s Irénhez közeledik. Solange hátradőlt székében és várakozott. Fernand, ki ezaalatt eltávozott, Mérges Antóniát üdvözlé. n• . ■ ■» — Tudtam, hogy ön itt van, mondá sebesen és igen halkkal. Harmincz mérföldet lovagoltam záporesőben, csakhogy önt néhány perczig láthassam. — Hogyan! Antóniát is ? hangzék ekkor mögötte a marquisnö szava. Antonia fölrezzent. — Édes gyermekem, folytatá Asztrea a leányhoz fordulva: édes anyja keresi önt. . . . Van önnek kedve rózsaleánynak lenni? Antonia fülig elpirult. Anyjához sietett, ki nem is kérdezősködött volt utána. A marquisnö karon fogá Fernandot. — Édes Leicester, mondá tréfálódzva, melyik a két hölgy közöl Amy Robhart ? Fernand kezet csókolván a marquisnőnek, s boszur ságát azon női mosolylyal álezázván, melyet már észrevettünk rajta, igy válaszolt : — Erzsébet röthaja volt, hire Dudley elárulhatá őt ... . de önnek, marquisnö, önnek nincs vetélytársa. — Melyik a kettő közöl Amy Robhart? ismétli a marquisnö, még erősebben megszorítva Fernand karját. — Egyikök sem, becsületemre! viszonza Fernand. — Ha így áll a dolog, mond a marquisnö, eleresztvén karját, úgy mind a kettőre lesz gondom. — Hol lakik Galleran úr ? — Ugyanazon házban, hol én. — Melyik emeleten ? — Ugyanazon emeleten is. — Vájjon Beauvais kisasszony .... kezdé ismét a marquisne, — de rögtön megakadt. Galleran Robert Irénnel beszélgetett, s első pillanatra látni lehetett elfogultságát. — Mit jelent ez ? kérdé Asztrea. — Nem sokat, viszonzá a szőke. Robert fél Sul- pice-től. . . — Többek közt, mi ketten meghasonlottunk. — Galleran úr és ön? — Halálos ellenségekké lettünk! — És az orvos ? — Az orvos volt oka meghasonlásunknak. Sulpice levelet adott Gallerannak, hogy, Irénhez vigye. Valami ármányt forralnak. ... És ha ön nem siet, elveszti a játékot. — Nem vesztegetem én időmet, szép apród.... De mi újságot hozott ön? Fernand levelet húzott ki zsebéből s átnyujtá a marquisnőnek. ' . (Folytatjuk.) £ •••*•• - ' ** m4~ '„ L'”- '■1 £* rásbeli közlések szerint azon jegyzék lényeges tartalmáról ezt írhatja : „Az orosz czár halála, mely a porosz király és házáhozi benső barátságos és közel rokoni viszonyoknál fogva az egész királyi családot mélyen megrendítette, a pillanat politikai combinatióiban is nagy hiányt idéz elő. A trónörökös még nem nyilatkozott azon állásra nézve, melyet a kül kabinetek irányában elfoglal, és oly kevéssé azon elvek fölött, melyek által a jelenlegi nehéz bonyodalmak megoldásában vezettetni fog.Bár hogy legyen is azonban a dolog, a békeremények mindinkább érvényesültek,és a közöntudat mindinkább át lesz hatva az egyetértés és kiengesztelődés szükségességétől. Nem kételkedhetni, miszerint II. Sándor czár helyes mérséklet és őszinte jóindulatban látandja a béke útját. A király legalább nem fog késni mint barát és közel rokon Sz. Pétervárost ez irányban előterjesztéseket tenni és a béke helyreállításán működni, melyet kormányok és népek egyiránt óhajtanak. Mindenesetre ezen körülményeknek befolyást kell gyakorolni az eszmék bizalmas kicserélésére, mely az utóbbi időben a nyugati hatalmakkal s különösen a Tuileriák kabinetjével történt. Az időszerű félbeszakítás szintúgy a király érzülete mint az egészen váratlan események természetéről föltételeztetik. Ezért azonban a királynak épen nem czélja, hogy az alkudozások eredményét kockáztassa , megtörténhetvén az is, hogy e közben a békekötés létrejö. Hogy e tekintetben valódi törekvéseiről mi kételyt se hagyjon fel, királyi felsége kijelenti , miszerint ő a franczia kormány által előterjesztett m. évi dec. 28- diki jegyzőkönyvhez módosítás nélkül hozzájárul. — Az utóbbi napokbeli számos befogatások, melyek nevezetesen a munkásnegyedek és műhelyben elöljárók közt történtek, azt mutatják, hogy a munkáso a jelenlegi állapotokkal épen nincsenek annyira megelégedve, mint elhitetni akarnák. A rosz hangulat még nagyobb teend, ha e hó végével megszűnnének a kenyér árát a kenyérsülöknek adott pótlék által, 4 fontjával mesterségesen 80 cent tartani. Ezen közgazdászok kísérlet e hó 15-kéig Párisnak 38 millió frankba került, márt. végéig pedig mintegy 40 millióba. Ezen különös rendszabály behozatalával azt czélozták, vagy legalább azt adták elő, hogy a kenyér árának 80 centnyi tartása által, ha a liszt ára leesik, ismét visszapótoltatik, mit a város a drágaság alatt pótlásul adott Levelező nem hiszi, hogy a kormány még csak megkísérlené is a pénzügyi súlyegyennek ily visszaállítását. Tehát a 60 millió kölcsön kétharmadát, melyet Páris városa kényszerült kötni, arra fordítják. Mit nyertek ekkor ezen hosszú időre a teherrel ? Kevéssel többet, mint azt, hogy a tömeg eszméi még zavartabbakká lőnek, mint ezelőtt, és a párisi munkások jövendőben mindig a kormányt teszik felelőssé, hogy a kenyér ára bizonyos magasságot túl ne haladjon. Ha csak a nyomort veszik tekintetbe, ekkor ezen manoeuver igazolható, de hogy még a jóbirtokuak és gazdagok is olcsó kenyeret kapjanak az egésznek rovására — a democratiai látszat miatt — ez alig menthető. Azon ok, hogy miért nem mérhetik a kenyér árának mesterséges magasantartását, miután mesterségesen leszállították, nem abban áll, hogy nehéz lenne a kenyérnek kívülrőli behozatalát eltiltani, hanem azon hatásban, melyet ezen rendszabály a tömegre előidézne. A kormánynak, minden hatalma daczára, a tömeg hangulatát tekintetbe kell venni,s bizonyosan előbb minden mást megteend, minthogy ennél hitelét veszítse. A császár absolut hatalommal uralkodik Francziaország felett, de a szint meg kell őrzenie, azon dicsőségnek, melyet a tömeg előtt sok tekintetben kivivott, nem szabad sülyedni. Tehát nem kell mindaddig a békére gondolni, míg Szebasztopol áll; ennek esni kell, vagy egyéb dolgok buknak. Talán nem egyhamar, de jövendőben. Mit katonai talentum és föláldozás lehetővé tesznek, e czél elérésére azt bizonynyal megteszik. — A Callet ellen kimondott ítélet, (Belgiumban két évvel ezelőtt megjelent „la voix anystérieuse,“ „la veille du sacre,“ „la magistrature française“ czímű röpiratainak Franziaországba hozatalával vádoltatván) több körben nagyon nyomasztó hatást idézett elő, minthogy hibájának bizonyítéka hiányzott. Callet egykor a nemzetgyűlés tagja volt és a mérsékelt jobboldalhoz tartozott Spanyolország, Madrid, mártius 18. Az „A. All. Z.“ ürigy látja a dolgokat : „Azon nehézségek és veszélyek, melyekkel a forradalomból következett állapotok tartóssága fenyeget, naponként növekednek. Az alkotmánymű lassan halad előre, s elleneinek száma minden új czikkelylyel szaporodik. Talán nincs sok mondva azzal, hogy a cortes a türelmi határozvány által saját sírját ásta. Azon izgatottság, melyet az az egész országban előidézett, valóban rendkívüli. Ezen par excellence katholikus országban, a tömegek vallásos szelleme mindig ugyanaz maradt, mint a kath. egyház eszméje változhatlan, s azt az uj idő hullámai csak fölül érintették, azonban soha sem ragadták és sodorták el. Cristiano vi ejo (régi keresztény) lenni minden jó spanyol előtt még most is a legelismertebb, legdicsőbb nemesi czím, mely minden világi méltóság fényét túlsugárolja, és valamint a haza földének szeretete, az atyai hitéhez hű ragaszkodás a spanyolnak született ős erénye, szent, elidegeníthetlen végintézménye. Ezen szigorú egyházi érzület és erősen kifejezett nemzetiség képzik a spanyol népjellem két fővonását. Ezek öszhangzó közrehatásában fekszik a nemzet benső lényege, egész nagysága és ereje. Spanyolország legnagyobb politikai hatalmi kifejtése a kath. eszmék győzelmes egyeduralmával kézről kézre ment, és Pelayotól kezdve Palafoxig minden nemzeti nagytetteknek hit és hazaszeretet valának erkölcsi emeltyűi. A nép ezen emlékeihez szilárdul ragaszkodik, és azon dicső múlt, melynek vak tiszteletében a jelenlegi állapot fájdalmát feledni tudja, előtte még mindig legborzasztóbb védv az emberies újítók fölvilágosultsági elméletei ellen. A szellemi szabadságról a közönséges embernek — és mint a cortesbeli tárgyalások mutatták, a mivelt osztályok nagy részének is — nincs fogalma. A hit, az egyház rá nézve anyagi birtok, mint a szántóföld röge, mint hazájának földe, és a vallási türelmet nem az emberiség kötelességéül tekinti, hanem mint birtokjogainak rabló megtámadását, melynek elhárítását neki becsület és kötelességérzet parancsolólag mutatják. Ez értelemben szerkesztvék azon kérvények is, melyek rövid idő alatt új borzasztó vihart idéznek elő a fiatal alkotmányműre.“ Nagybritannia, London, mart. 20. A nagy lapok a gondolkozás routinje által ép úgy hasztalan gépekké váltak, mint a kormányzó aristokratia, midőn az minden harczkészségét s határozottsági képességét a routinnek áldozatul hozta, s teherré és akadálylyá vált; az úgynevezett vezető hírlapok phraseologiája állandóvá lön; sőt még vezérczikkeik egész szerkezeti alkatára nézve is határozott szabályok képződtek, melyektől eltérni annyi leendest, mint árulást követni el az irodalmi illedelmen; okoskodásaik mind egy bizonyos thema szerint folytak le, mind ünnepélyességöket mind életeiket mintegy zsinóron mozgaták; ők egy világban éltek és gondolkoztak maguknak, s mily kevéssé feleltek meg nézeteik a tettleg megtörténteknek, már onnan is kiviláglik, hogy az, ki most magát a dolgok állása felől tájékozni akarná, hasztalan kérne tanácsot az úgynevezett vezérlapoktól. Tőlük tehát a nép valósággal elidegenedett, s úgy kell nekik, ha most a pennybélyeg megszüntetése által legfelsőbb hatalmi állásukról lerántatnak. Mert e rendszabálynak más következése nem lehet. Engedjék csak először a bilit, mely a tegnap elfogadott resolution fog alapittatni, keresztül menni a parliamenten, s látni fogják, mint tolul az iszonyú számú pennylap az utczákra. A penny-bélyeg a nagy lapok számára valóságos monopóliumot alapított; a nagy költség, melyet a bélyeg okozott, minden hírlapvállalatot már előre a nagy tőke egyedüli birtokába helyezett; a hírlapok, nemcsak azon egy penyves, melyet a bélyeg okozott, lettek drágábbak; nem, hanem a vállalatnak dúsan jövedelmezőnek valamint, minden egyes szám árának tetemesnek kellett lennie. Innen jött az, hogy a reggeli lapok egyike sem volt olcsóbban kapható 5 pence-nél (14 ezüst garas 2 fillér), mert természetesen nem lett volna érdemes oly újság kiadásával bajlódni, mely a bélyegen kívül csak egy penny jövedelmet hozott volna. A nagy lapok tehát a bélyeg által az olcsó sajtó concurrentiája ellen védve valának, s e védelem volt az, mely azokat meghagyá csontosulni. Most azonban új élet fog ömleni az öszves napi irodalomba, s ha még valami képes az angol nemzetet mostani elhámítottságából kirántani, ez az újságlapoknak békéikbeli felszabadításuk leend. Az olcsó sajtó mindenek előtt locális szerepet fog játszani; az, mi eddig sohasem történt, tettleg felviendi a történetet a legelhagyatottabb padlásszobába is; az oly viszonyokat, melyeket a „Times“ vagy a „Chronicle“, csupán előbbkelőségeknél fogva hasábjaikba fölvenni elég finnyásak valának, értekezései körébe vonandja; sokkal közvetlenebbül ragadandja meg olvasóit, mint valamely vezérczikk gyönyörűen összebonyolitott phrasisai, mely csak ott bátorkodott erősen belevágni, midőn már gyenge s félig a porban heverő ellenség állt előtte; semmi tekintettel sem leend . ott, hol a nagy lapok, melyek puszta czeremonia végett visszavonták magokat, s illendő tartózkodással viseltettek; az olcsó sajtó a tömegekhez alkalmazandja ítéletét, s fölébresztendi a tömegek ítélő tehetségét. Egy szó annyi mint száz, e rendszabály erkölcsi forradalom csíráját rejti magában. És ezt a vezérlapok igen jól érzik; a „Times“ minden collegáinak lelkéből szólott, midőn azt mondá, hogy a bélyeg eltörlése oly vízözön kezdetének tekinthető, melynek hullámai minden illedelmes intelligentiát magokkal elragadnak, s e lap találékony esze minden életeivel csatázott az államkanczellár szándéka ellen. — Igen, a megbukása utáni intelligentia, de csak miután gyümölcstelenné vált. A törvényt, melytől annyira félnek, nem lehet többé menetében akadályozni; egy természetes szükségesség sokkal inkább hajtja azt a megvalósuláshoz, mint a törvényhozók jó akarata. Mert hihetné-e valaki, hogy az alsóház valamely tagja szíves örömest takarítná el a gátat, mely eddig a népszerű irodalom folyamát megakasztá ? Nem, sőt maga Brig és Cofaden is, kik a penny-bélyeg ellen agitáltak, jól tudják, hogy egy sociális ellenség szellemét idézik föl, és a kormány, mely a manchesteri emberek agitátióját törvénybe hozza, jól tudja, hogy eddig hallatlan hangok új dórusát idézi föl maga ellen a színpadra. De a sors űzi mindnyájukat, és Sir Francis Baring szava, — ki mint tudva van, a „Times“ tulajdonosainak egyike — midőn a rendszabályt tegnap egyedül ellenző — kiáltó szó volt a pusztában. Oroszország, Helsingfors, mart. 11. Még f. hó 3-án, tehát a czár halála utáni napon, egy II. Sándor által kiadott s Finnland részéről miniszteri államtitkár, gr. Armfeld által ellenjegyzett, „nagyherczegi biztosítás“ megerősíti éhségünk jogait és szabadalmait egész terjedelmükben. Ezen „biztosítás“ egy irat kíséreté,ben érkezett főkormányzónkhoz, melyben az uj császár akként nyilatkozik, hogy a „biztosítást“ annál, szívesebben kiadja, miután a finnlandiak boldogult atyjának oly nagy hálát és ragaszkodást tanúsítottak s et ez által felette megörvendeztették. Egyszersmind megbízza II. Sándor császár a főkormányzót, hogy az ország lakosainak ezen tanúsítványokért háláját kije