Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)

1855-04-08 / 1524. szám

VXJe­ . ....---------­ A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F é­v­a 1 után fordította­m e­l­ő. MÁSODIK KÖNYV. Az utalás. XIV. Éji kaland. (Folytatás.*) Solange fenn, a korlátnál maradt. Inkább halott, mint élő volt. Nemsokára bágyadt panasz hangok ha­tottak fel hozzá a sötétből. Solange eleinte habozott, mit tegyen, de követte részvéte ösztönét, és szintén leszállott. Az udvaron, vérében úszva, egy sebesült volt elte­rülve. Solange mellé térdelt, s lehajlott, hogy arczát láthassa. A sebesültben Martroy Roger lovagja ismert. Az utolsó negyed közepében álló hold még föl nem jött, hanem a láthatár keleti oldalán már fény piros­­lott. A csillagok eltűntek, az ég borulni kezdett. Chiffon és Loriot pompásan aludtak rögtönzött ágyaikban, de már nem ők volának kizárólagos birto­kosai a szénaboglyának. Néhány lépésnyire innen, a mezőn, éjfélkor, egy férfi és egy nő találkoztak volt, s miután ott néhány perczig fel s alá járkáltak, alig hat lépésnyi távolban a kis Chiffontól és barátja Lo­­riottól, a szénaboglya alatt leültek. A titokteljes párocska nem is sejti, mily szomszéd­ságba jutott. E szomszédság által egyébiránt Chiffon és Loriot sem lőnek háborítva, kik Párisról álmodtak. Ez még nem volt minden. A szénaboglya másik oldalán is ült egy pár. E másik párt is egy férfi s egy nő képezé, kik éjfélkor jelentek volt meg a mezőn. E második pár néma volt és hallgatódzott. A marquisnő a szénaboglyához támaszkodva ült; Fernand félig térdelve lába előtt feküdt. — Én ne szeressem önt! mondá azon szenvedélyes kifejezéssel, melyet a kissé tehetséges­ fiatal színé­szek, kik szerelmeseket játszanak, igen hamar elsajá­­titnak. Hát kit szeretnék ? Hisz ön minden nők közt *) L. P. Napló 1522. sz. a legszebb, legszellemdúsabb ! Esdekelve kérem önt, ne kételkedjék bennem! Ez engem igen, igen boldog­talanná tenne! . . . Én szeretem, s hogy szerelmemet bebizonyítsam, kész vagyok önért életemet odaadni.... Asztrea megfogta Fernand kezét, s magához voná­lt. — Úgy szeretnék önnek hinni! susogd. A szőkének ajkai Asztrea szép homlokát érinték. Ez két kezébe vevén Fernand fejét, csókot nyomott aj­kára. De mindjárt ezután eltaszitá­lt, s egészen meg­változott hangon így szólott: — Fernand, mi mindketten elvesztünk, ha ön meg akar csalni . . . Fernand szólni akart, de Asztrea folytatá : — Félben ne szakítson ... Én már nem vagyok féltékeny Beauvais Solange miatt, még ha okom volna is rá. . . . Hinni akarom, hogy Morges Antonia önre nézve becsvágyi ingerrel bir. . . Gyönyörű becsvágy, mely önt arra ösztönzi, hogy tönkrejutott családba fúr­ja be magát! . . . Engem ön önmagamért szeret, s én azzal jutalmazom önt, hogy többet adott önnek, mint mennyiről szerény becsvágya valaha álmodhatott! — Magyarázza ki magát végre! mond Fernand tü­relmetlenkedve. Ön mindig talányokban beszél. — Azonnal kimagyarázom magamat, viszonzá a marquisnő: én nőt adandok önnek, Fernand. — Nekem nőt adand ! válaszolt a szőke , s ön azt mondja, hogy szeret engem ?... Szabad-e kérdez­nem, kit rendel nekem nemül ? — A nő, kit önnek rendelek, viszonzá Asztrea hal­kan, én magam vagyok! Fernand rendkívül meghökkent. A másik pár csendesen közelebb húzódott, hogy a beszélgetést jobban hallhassa. — Ön! ismétlő a szőke. De gondolja meg, hogy a margins. . . . — Én szabad vagyok, mikép ön tudja . . . Mond­jon azonnal vagy igent vagy nemet, — én önnek sem­mi gondolkodási időt nem engedek! — Kételkedhetik ön válaszomban, szép marquisnő ? Csakhogy tudni szeretném .... Asztrea ismét szavába vágott. — Rostán herczeg, úgymond, önt fogja örökösévé tenni, ha én akarom. Fernand szivére, a nagyon is hevesen dobogóra tette kezét. — Bizonyosan tudja ön ezt? — A végrendelet három nap alatt készen lesz. — A herczeg még fiatal .... Ekkor Irén — a szénaboglya másik oldalán — megszok­ta Galleran karját. — Ha e kettő elvégzi, suga Gallerannak, úgy ne­kem nincs több mondanivalóm önhöz .... Hallgas­son ön ! Asztrea így felelt a szőkének : — Oly korban vagyok, midőn az embernek már nincs ideje hosszas megfontolásra, ha még élvezni akarja az életet. Én ígérem önnek, hogy nem sokáig keilene várakoznia a herczeg millióira. — De Sulpice orvos, . . . kezdé Fernand. — Hallja csak, hallja csak! susogá Irén , nekem cseng fülem .... — Ma reggel, mond a marquisnő, láttam egy férfit. Holnap megmondom önnek, mit várhatni tőle . . . . Szóval, én láttam Touril Jánost .... Sulpice orvost elteendjük láb alól .... Irén ingadozott, földre rogyott volna, ha Galleran fen nem tartja. Fernand habozott. — Jól van, mondá végre (fölismervén a nem-szó­lás veszedelmességét) : én az öné vagyok, egészen az öné, ... de nem Rostán herczeg kincsei miatt, ha­nem mert szeretem, bálványozom önt ! — Mit dúdolsz te itt, Loriot ? kérdé Chiffon, rész­­kedvüleg fölébredvén. Fernand és a marquisnő megijedtek, s elillantak. — Holnap Párisba megyünk, mondá Asztrea szala­­dás közben s a szőkét maga után húzván : legyen ön jókorán a várban. — Te álmodban beszélsz, viszonzá Loriot, ki nem kevésbbé volt reszkedve, mint kis barátnéja. Ha éjjel nem viseled magadat csendesen, Chiffonkám,úgy más­kor külön fekhelyt keresek magamnak. — Hiszen te neszelsz! — Én ? ... De te ! Kinyújták karjaikat a szénából, hogy nyilatkoza­tuknak több nyomatékot adjanak; de a hold épen ekkor jött fel, s mindkettejök arcza gyorsan földerült ismét, midőn egymásra tekintenek. Nem kaptak össze, de enyelegtek egymással. — Galleran úr, mond Irén, utazzék ön holnap vissza Párisba; én magam is önnel egyszerre ott leszek , s ön hallani fog rólam.. .. Önnek Rostán herczeget kellett volna figyelmes szemmel kisérnie, mert sze­gény Solange.. . . Itt Iréné fölakadt. — Valóban úgy szereti ön Solanget, mint ő meg­érdemli ? kérdezé. — Minden szerelmemet, melyre képes vagyok, neki szenteltem, válaszolt Galleran. — Úgy ön a mienk, mondá Irén. Holnap megtudja ön, mit kell tennie Solange-ért és éreztem. . . . Kezét nyújtá Gallerannak, s ez ajkához szok­ta azt. Irén ismét visszament a várba. Galleran Robert a maintenoni úton távozott el. — Fel, fel! parancsoló Chiffon. Azt álmodom, hogy ma Párisban leszünk. Loriot még szeretett volna aludni, de azért fölkelt. A két kis vándor karon fogva indult el. Mint mindig, úgy most is nagyon vigkedvűek valának, ártatlan tré­fákkal s jövőre szóló kalandos tervekkel rövidítvén utazásuk idejét, így vándoroltak ők egész nap, nem sokat pihenve, vándoroltak az urodalmas országút mentiben. Alkonyatkor még messzire voltak a nagy várostól. — Térj ki az útból! mondá Chiffon, midőn már jó­formán beesteledett. Kocsi jön! Hátra tekintettek és reáismertek a nagy pompás hintóra, melyből nekik tegnap azon vastag kövér kéz a kettős louisdort kidobta volt. — Czigánykereket vetek! mond Loriot. Az öreg úrtól kapunk valamit. Chiffon visszatartóztatá barátját. — Tudok én jobbat, igy szóla megfogván kezét. Jöszte velem! Azon pillanatban, midőn a kocsi mellettök elrobo­gott, Chiffon neki iramodva, gyorsan fölvetette magát az úti bőröndre, mely hátul a bakon le volt csatolva. Loriot követte Chiffonka példáját. — Itt jó ülni, úgymond, Chiffonkájához simulva. — Hiszen megmondtam neked, hogy kocsin me­gyünk Párisba! mondá Chiffon örvendezve. A gombakirálynak jó lovai voltak. Egy óra múlva hintája , melyben Asztrea és a nagy Rostán ültek , a soromphoz érkezek. Chiffon és Loriot mint ingyen utasok vonultak be a nők paradicsomába. Vége a második könyvnek. (Folytatjuk.) ERDÉLY. M a k f a I v a, mart. 22. A legkomolyabb kedélylyel vettem föl tollamat, mert hazámra gondolva busán számitom, mint hull le egé­ről egyik csillaga a másik után. De a kiről én itt busán emlékezem, ő nem volt egy nap embere, örül élte azt szelleme által, ő képes volt a jelené is lenni, és elvetni hírének magvát életében, mely sírja fölött fog mindig virulni mint az aloe, dicső pompában, lelkesítő illattárral. Vájjon szükséges-e mondanom, hogy gr. Teleki József halála hire által vagyok oly busán megindulva. Az ő halála a mi nemzetiségünkre nagy esemény; nem fogja őt mostanság kipótolni senki. Ő nem tartozott azon kiáltó honfi jellemek közé, melyek mint meteorok megragadnak, de rövid pálya után kiégnek; Ő egy csendes folyam volt mély meder­rel , gazdag árral, s nyomát nem söpri el a haza föld­­­színéről a politikai változások zivatara, és ő élni is fog nemcsak hírében, de élni azon szellem által, mely dicső irományaiban önmagát a hazának a nemzetnek örök időkre megtartotta­ Az iró élte örök; mást mindent csak a hit emleget; de az írónak kifejezett szelleme; önerején él, s önmagát jellemzi, örök életében. Ezen szerencse jutott gr. Tel­eki József szel­lemének ; ajkait Klio ihlette, s szellemét örökségül hagyható legalább néhány fényes vonásban, kedves nemzetének. Ezenkívül élve is mint cselekvő tagja az államnak, méltóan vívta ki a köztiszteletet, mintegy élő példá­nya volt annak, hogy azon kivételes viszony közt is, melybe nemzetünk politikai élete egykor he­lyezve volt , hogyan lehetett egy államférfi egy­szersmind a nemzetiség lelkes bajnoka. Én őt egy középpontnak képzeltem, kiben a király és nemzet bizalma összetalálkozott. S gyakran, midőn akkor még ifjan, hazám élénkebb politikai életét s pártmozgal­mait kisértem,­kedvesen jöttem azon gondolatra, hogy ha nemzetem politikai fejlettsége az elkezdett gyorsa­sággal halad, gróf Teleki József lesz vezére egy centrumnak, mely a tusakodó pártok közt a hazát, bé­kés kifejtésében vezetni leendett hivatva. Gróf Telekiben a magyar tudományos miveltség, egyik legfényebb apostolát, a protestáns hitfelekezet erényes főnökét, magyar hon bölcs tapintatu hivatal­nokát s Erdély legszebb jellemű kormányzóját siratja. Igen is, mi erdélyiek mélyen s komolyan fájlal­juk őt, tekint, kik elgondoljuk, hogy kormányzói pá­lyáján mérsékelt és tiszta szándékú czélzatait, az idők paralyzálták , s mint a nemes gróf is egykor, nem régen, midőn Szabolcsban létem alatt a nemes honfi­val Erdély múltja felett komoly reflexiókba merültünk, igen szomorúan jegyzé meg: az ő fényes reményei és csöndes de biztos czélzatai, melyek közt Erdély kormányzói székére lépett, a scyllák és charibdiszek közt, mindegyig meghiúsultak. Annyit még­is kivívott köztünk, hogy őszintén tisz­teltük honfi erényeit s bámultuk alapos eszét, gyö­nyörrel nézve mindig öt, midőn olykor országgyűlé­seink tanácskozásait vezette. Hintsünk egy marok port mi is erdélyiek a ne­mes elhunyt ravatalára, s ne feledjük, hogy erényei­nek egyetlen jutalma, a sírján rezgő könycseppek. Az erdélyi reformált anyaszentegyház az elhunyt­nak, mint ezen hitfelekezet fögondnokának végtiszte­letére egyházi gyászünnepélyt ülend jövő ápril hava 22-én, mikor is az egész országban a harangok halotti tiszteletre meghúzatnak s Kolozsvárott, M­ásárhely, Sz. Udvarhely, N.Enyed, Szászváros, Zilah­, Torda, Déezs, Fogaras, Kézdi-Vásárhely és Sepsi-Sz.-György városaiban halotti szónoklatok fognak az elhunyt nagy halott felett tartatni, mikor egyszersmind az el­­mondandott szónoklatok az egyházi főigazgató ta­nácshoz felküldetni rendeltettek, így ejt könyüket, így szór cypruslombokat minden Lapszemle. A „Berlin­ Zeitung“ ápril­i­sei számát követ­kező czikkel nyitja meg: „A franczia „Moniteur“ Miklós császárról közlött czikkében, halálát „Nagy Péter világuralkodásra c­élzó politikája ezen következetes végrehajtójának“ úgy te­kinti, mint a Gondviselés békére utaló végzését. A „Moniteur“, állítását azon korlátlan hatalommal és mindenhatósággal támogatja, melylyel a czár Orosz­országban bir. Oly országban, mint Oroszország, hol az egyének nem jönek számba, hol egy magas mivelt­­ségü nemesség szolgaságban sínylik, hol minden im­­pulsus, s minden kezdeményezés a legfőbb parancsoló úrtól indul ki, hol maga a vallás a czár kezeiben csak eszköz a leigázásra, m­ily országban a czár pótolja az intézmények semmiségét, a közerkölcsök hiányát s a jellemek eltűnését. Ezekre támaszkodva következteti most a Moniteur, hogy Sándor császár, midőn atyjának politikájáról le­mond, Oroszországnak, megtartván ezt eddigi hatalom­fokán, a békét visszaszerezheti, mert a béke legkitű­nőbb akadálya elenyészett. A tényállás ezen felfogása és előadására nézve sok ellenvetést tehetni. Először is megjegyzendő, mikép a legabsolutabb uralkodó mindenhatósága sem terjed, bármely országban is odáig, hogy a nemzet szelleme és jellemének elllenállhasson. Bármily hatalom súlylyal uralkodott is Miklós császár akarata, bárha tőle indult ki minden impulsus, még is maga részéről viszont a nemzet szellemétől volt megszállva s általa ragadta­tott el; ő csak következetes végrehajtója volt az orosz traditionális politikának, s ennélfogvást minden tet­teinek czélja — mikép a Moniteur helyesen jegyzi meg — az volt, hogy Oroszország világuralmát ala­pítsa meg. De mivel ily módon a tulajdonképi első impulzus Miklós császár hódítási politikájához nem annyira an­nak személyiségében mint inkább a traditionális orosz politika szellemében rejlett, tehát a kormányfő-válto­záshoz föltétlen békereményeket sem köthetünk. Ha mindjárt Oroszországban az egyedek nem jönek is számításba, de számításba jönek a tömegek, az orosz nemesség korán sem befolyás nélküli az udvar hangulatára, s a vallás, ámbár eszköz a czár kezeiben, de még is oly eszköz, mely könnyen uralkodik azon, ki azt használja. Továbbá a közerkölcsök sem hiány­zanak s minden jellem sem tűnt el Oroszországban, mikép a Moniteur állítja. Ott is uralkodnak határozott nézetek, ott is vannak uralkodó jellemek. Egyenesen Miklós császár hatalmas személyiségé­ből — és bizonyosan nem jogtalanul — következtet­ték ellenkezőjét annak, mit belőle a „Moniteur“ kö­vetkeztet. Az mondatott t. i., hogy Miklós császár ha­talmasan imponáló akaratával előbb volt volna képes, a békét ismét megadni Oroszországnak, mintsem a ha­talmi tekintélyében még meg nem szilárdult fiatal csá­szár. Ez utóbbi a traditionális orosz politikától ke­­vésbbé távozhalik el, mintsem hatalmi tekintélyénél fogva azt Miklós császár tehette volna. A „Moniteur“ azt hiszi ugyan, hogy Sándor császár, midőn atyjának politikájáról lemond, Oroszországnak,­­ megtartván ezt eddigi hatalomfokán , visszaadhatja a békét. Ámde hogy Oroszország, eddigi hatalmának csökkenése nélkül, most békét köthessen, ez ellen töb­bes tények szólanak. Miután a béke csak a négy pont alapján létesülhet, s ezek, komolyan véve, az eddig el­foglalt orosz hatalmi állást tetemesen korlátozzák, te­hát szó sem lehet arról többé, hogy Oroszország a bé­két fentarthassa, a­nélkül, hogy eddigi hatalomfokáról leszálljon. A négy pontok mindegyike az orosz befo­lyásból kifelé meglehetős nagy darabot elvág. A bécsi conferentiákból ki fog tűnni, mennyiben kíván Orosz­ország, hatalmának csonkításába egyezni. De bármi eredményük leend a bécsi conferentiák­­nak, annyi bizonyos, hogy nem csupán a fejedelmek osztály, minden felekezet azoknak sírjára, kik a sors által nyert adományokat, nyilatkozzanak azok anyagi vagy szellemi előnyökben , egyiránt a hazának szen­telik. Dózsa D. személyes akarata határoz a népek sorsa fölött, ha­nem az objectív viszonyok és érdekek. Maga az oro­szok önuralkodója sem képez kivételt ezen köz tör­vény alól. Ausztriai birodalom. A „Times“ (harmadik kiadásában) Bécsből ápr. 3-ról következő távirati tudósítást közöl : A tegnapi confe­­rentiában elhatároztatott : a 3. és 4-dik pont fölötti dis­­cussiót Drouin d'Lhuys úr megérkeztéig elhalasztani. A 3-ik pont akkor legelsőbb fog tárgyalásba vétetni. Bécs, mart. 31. Az államvaspályák a franczia társu­latnak apr. közepén adatnak át. Az új igazgatóság apr. 4-kén érkezik ide meg. — A többször érintett császári koronázást illetőleg azt halljuk most, hogy az arrósi sta­tútum az országképviseleti törvényekkel együttesen nem sokára ki fogna hirdettetni. A korábbi koronázási szer­tartás helyébe a hódolati actus lépene, mely az idén Bécsben aug. 18-kan mint a Császár születésnapján fog végrehajtatni. A hódolatot minden koronaország küldött­ségek által, teljesitendi. Bécs, ápril 3. Jelenleg Napóleon császárnak ne­jével együtti idejövetelét bizonyosnak tartják.— Drouin de l’ Hiuys franczia minisztert holnaputánra várják, s ő mindenesetre itt maradand, hogy a Császárral részt vegyen azon fontos tanácskozásokban, melyek annak itt léte alatt hihetőleg tartatni fognak.­­ Ismételve állítják, hogy a kormányunk s egy részvényes társu­lat, melynek élén a Rothschild-ház áll, közötti szerződ­­vény olaszországi vasutaink haszonbérbe adását ille­tőleg , egészen a már létező államvasuti szerződvény analógiája szerint, a megköttetéshez közel van. Degenfeld gróf altábornagy múlt hét végén Csá­szár Ő Felsége által külön audientián fogadtatott, s később értekezlete volt B­i­o­­ gróffal. A tábornok né­hány nap múlva Londonba megyen s ott egy ausztriai cs. katonai meghatalmazott tisztminőségében állandó lakást foglaland. (Ezt a bécsi lapok is erősítik.) KÜLFÖLD Németország, M­ü­n­c­h­e­n, mártius 31. Az ország­gyűlés feloszlatása folytán uralkodó hangulatra néz­ve jelentékeny, hogy egy itteni lap — de nem kor­mányközlöny — késznek mutatkozhatik azon hírek el­len, melyek egy választótörvény oetrogrozásáról, s respective a martius előtti törvényre visszahatásáról keringnek, utalással az alkotmányesküre, melyet szinte minden miniszter letett, sorompóba lépni. Mindenek­­e­­tt, mond az érintett lap, a Volksbote (a kath. párt közlönye) a papság, mely az eskü szentségét sérthet­­lennek vallani köteles, soha és semmi körülmények közt nem fogja és leeni képes magát ilyesmire el­határozni. Francziaország, apr. 3. Ha levelező jól van értesülve, a franczia külügyminiszternek az értekezleten jelen­léte kevésbé fog a béke helyreállítására befolyni, ha­bár mindenesetre az értekezlet tartamát megrövidí­­tendi. Drouyn de Lhuys tudniillik átadója volna egy, az angol kormány által elfogadott franczia ultimá­tumnak.­­ A kiállítás alatt az iparműpalotábai beme­net szabálya már ismeretes. Hetenként kétszer szabad bemenet, máskor mindenki egy frank bementi dijt fizet. Ünnepélyeknél, mint megnyitás, jutalmak kiosz­tása, a bementi dij öt frank. A hirlapírók szabad be­menetellel bírnak. — A „Liede“ ma az értekezlet munkálataival foglalkozik. Ez alkalommal fölidézi azon vitákat, melyek 1842 ben a követkamrában előfordultak, és Guizot véleményét , ki a tengerszoros elzárását Törökország biztonságára nézve elégségesnek tekinté, míg Thiers a mellett volt, hogy magát Szebaszto­­polt tartsák szem előtt. Fölösleges mondani, miszerint ezen vitában az ellenzék Thiers véleményén való. Neki mindig becsületére fog válni, hogy már akkor Oroszország tervein keresztül látott, és azok ellen küzdött. Mi a harmadik pontot illeti, a történt ese­ményekből láthatni, hogy a tengerszoros elzárása Eu­rópát mi kevéssé védte a muszka nagyravágyás táma­dásai ellen. Mindaddig míg Szebasztopol áll mint biz­tonság Európára nézve, ma ép oly kevésbé, mint 1842-ben. Spanyolország. Az „Ind.b.“-nek írják Madridból, márt. 29-kéről: „A kabinet tegnap csak későn jelent meg a congressusban, Esparteroval együtt. A belügyminiszter azonnal következő törvényjavaslatot olvasott föl.“ „A nemzetőrségnek s minden más fegy­verkezett testnek megtiltatik az összegyűlés, hogy küz­­ügyek fölött tanácskozzanak.“ A miniszter ezen rend­szabály igazolására elégnek tartotta a múlt esti esemé­nyekre utalni. Csakugyan igaz, hogy a nemzetőrség parancsnokai és más tisztek összegyűltek, hogy a kor­mányhoz észrevételeket küldjenek a kabinet alakítá­sára nézve. A kormány ezen észrevételeket nem akarta meghallgatni, és a czirkálók azonnal minden nehézség nélkül szétrobbantották a mindenféle hír következté­ben összegyűlt tömegeket. Valamint a minisztérium, úgy a cortes is azon nézetben van, hogy semmi kor­mány nem lehetséges, ha a kabinet hivatalos rosszulási nyilatkozatoknak van kitéve, jönek bár­honnan is, ha csak nem a nemzeti gyűlés részéről. Miután ezt ille­tőleg Ma­d­oz a kabinet összes tagjainak egyetértését állította, s meggyőződését nyilvánította, miszerint maga a nemzetőrség belátandja ezen egyedül a forradalom érdekében előterjesztett törvényjavaslat szükségét, az, mint szokás, az osztályokhoz utasíttatott és a követek izgatottságban oszoltak szét. A cortes a törvényjavas­latot kétségkívül elfogadja, ezért a nemzetőrség na­gyon elkeseredett, s az izgatottságot részakaratnak még inkább szítják. Egész nap attól­­tartottak, hogy fegyverre kiáltás leend, de az, talán az omló zápor miatt, elmaradt. A csapatok laktanyáikban consignálva vannak, s katonai czirkálók járják végig a várost. Egy madridi sürgöny april­i­káról így hangzik: „A nemzetőrségre vonatkozó törvényjavaslat vizsgálatá­val foglalkozó bizottmány többsége a kormány eszmé­jét elfogadta. A kisebbség külön szavazatot adott. Nagybritannia, London, april 3. A „Post“ szét­szórt betűkkel a következőket írja: „Képesek vagyunk közleni, miszerint a bécsi congressus, a tegnap tartott conferentia alkalmával, jövő hétfőig, azaz april 9-kéig elnapolta magát. Néhány nappal tehát a legközelebbi conferentia előtt Drouyn de l’Huy s­ur megérke­­zendik Bécsbe és magát John Russell lorddal, s annak collegáival érintkezésbe teendi. Alig lehet két­­ségeskedni, hogy Titoff úr és Gortsakoff­ág következő hétfőig meg fogják kapni teljes utasításai­kat. Ennélfogva világos , hogy a háború vagy béke nagy kérdése Húsvét hetében határozott megoldásra találand.“ — A Francziaországból bekövetkezendő „császári látogatásnak“ a „Post“ egy örvendező czik­­ket szentel. Úgy látszik, hogy e czikk egy bonapar­­tisticus tábori pap tollából eredt. Helylyel közzel azt vélné az ember, hogy a Messiás eljöveteléről van a szó. A hang orgonaszó és dobpergés vegyülete , s a bibliai dictio tökéletes lett volna, ha a szedő ez egy­szer vigyázatlanságból HE COMES helyett „He co­mes“-t szedett volna. A „Times“ már tegnap szabad folyást engedett érzelmeinek, de oly módon, mely ne­künk a reductiót megnehezítette. Igen csinos modorú, de minden oldalra vágó czikk volt ez. Eléggé neve­zetes dolog, hogy a „Pays“, a „Constitutionnel“ s más párisi közlönyök utolsó adágiói sem volának képesek az angol közönség hitét a tuileriák pánczélozott elha­tározottságában megrendítni, s a lapok mindnyájan ugyanazon modorban magyarázzák Drouyn de l'Huys­ur londoni látogatásának jelentőségét, mint a tegnapi „Herald.“ A „Chronicle“ mai számában, ugyanezen szempontból indulva ki a Bécsben levő brit fölhatal­­mazottat erősen meglec­kézteti. Mi nemrég, eltelve csodálkozással az egykor oly lassan haladó „Chro­nicle“ egyszerre fellobbant harczias hangja fölött, azt kérdezik magunktól, hogy talán nem ül többé a pee­­liták tanácsában ? De az is lehetséges, hogy maguk a peeliták is bátrabban lépendnek föl, már csak azért is, minthogy ők szintén nem ülnek most a kormány ta­nácsában. A lord J­o­h­n Ru­s­s­ell ellen kiöntött epe mindenesetre a pártoskodás szellemének kiömlése. „A brit közönség — úgymond a „Chronicle“ — éles s tévútra vajmi ritkán vezető ösztönénél fogva

Next