Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)

1855-04-12 / 1526. szám

1855. hatodik évi folyam. FÖLTÉTELEK: Pesten házhoz hordva : Félévre : 8 frt — kr. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. anyagi ügyek­ tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : m­intoza 8-ik szám 83—1526 ELŐFIZETÉSI Vidékre postán küldve : gyusgyedre 5 frt. — ke. p. félévre 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a »démonkénti e 1 a­d & « is megszűnt. Szerkesztőtt iroda : ürlntoza 8. sz. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ: __________________________ Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések öt ha­­síkos petit­ sora 4 pgö kraj­­czérjával szémíttatik. A be­­lgratisi­s 10 pengő krayl ködön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczér­jával szémíttatik.­­ A felvé­­­teli díj szinte mindenkor elő­­re lefizetendő a Csütörtök, ápr. 12-én HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁR. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelelt a PESTI NAPLÓ — hétfőn és finneputáni napokat kivéve — fele­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. | | Előfizetési felhívás. a sc&g&é Április — június három hó­napos folyamára. v­idékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 forint Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­ hivatala. A felső szabolcsi Tiszaszabályozás, és a nyíri vizek. Keresztszegi mérnök ur a „Pesti Napló“ 73-dik számában értekezik a szabolcsmegyei belső vizeknek, — melyek Nyíri vizek nevezete alatt ismeretesek — lebocsátásáról. Terve szerint mindezen nyílt vizek a felső-szabolcsi tiszaártéri Ibránynál lennének beveze­­tendők. A f. szabolcsi ártér birtokosaiban méltán aggodalmat szülhet Keresztszegi úr terve, s miután a sajtó utján szólalt fel K. ur, mi is f. szabolcsiak megmondjuk sajtó utján észrevételeinket.­­­F. Szabolcs ártérbirtokosai társulatilag egyesültek, hogy a Tiszatöltések elkészítése által 100 ezer holdat tevő árterüket megmentsék; a múlt évben a társulat erélyes lépésekre határza magát. Az ártér mindenütt összehratott, a birtokosság előleges fizetéseket kötele­zett, folyamodott a magas kormányhoz előlegezésért. Az előlegezés megnyerése majdnem biztosan várat­hatvan, valószínűleg vállalkozóknak adatik ki a tölté­­sezési munka , ennélfogva bizton remélhető, hogy 4 év leforgása múlva a Tisza árja az úgynevezett nagy Láp vidékét többé vízzel nem boritandja. Midőn ezen szép kilátás nyílik a társulat előtt, akkor lép fel K. ur tervével, mely szerint a nyíri vizeket Ib­ránynál a f. szabolcsi ártérre szándékozik bocsátani. Szép kilátás a társulatra nézve! Alig menekülne meg a Tiszaártól: K. ur ismét elárasztani kívánná a nyiri vizek reá bocsátása által. Azonban nem szükség aggódni a F. Szabolcs ártér­birtokosainak, mert a társulat választmánya múlt dec. 18-iki üléséből küldte ki Horváth első segédmérnököt két mérnök-dijnokkal ugyancsak a nyiri vizek terüle­tének felvételére, és a szükséges lejtmérések megté­telére, azért, hogy oly öszhangzó terv ké­szíttessék, és állapíttassák meg, mely­nél fogva a nyílt vizek akkér csapoltat­­hassanak le, hogy a biztos kiszárítás mellett e munkálat által a f. szabolcsi ártér víztömege legkevésbbé se növel­tessék. Egyébiránt biztos kútfőből mondhatjuk, hogy a f. szabolcsi társulat érdekében annak elnöke a cs. kir. központi bizottmánynál előadó, hogy — addig, mig a társulat részéről fölterjesztendő — minden nyilt vizek öszhangzó lecsapolásának — terv és lejtmérések vizsgálat alá nem vétettek, a részletes lecsapolási tervek ne engedményeztessenek. K. úr előadásából az tűnik ki, hogy mindaddig, míg a Tiszatöltések el nem készülnek, és így a jelenlegi ártér nem mentesíttetett, nem lehet a nyílt vizeket si­keresen lebocsátani, s ebben valóban igaza van, mert ha kijön a Tisza vize, és a nagy náp megtelik vízzel, képzelni sem lehet, mikép folynának le a lecsapolási árkokon a vizek, s épen Ibrány vidékén, miután jól tudjuk tapasztalásból, hogy az árvíz egészen Kótajig föltorul; ez esetben a víz a lebocsátó árkon nem ki, de valószínűleg befelé fogna folyni. Ha ezen állítás kétségtelen, kétségtelen az is, hogy a nyiri vizek birtokosaira nézve lecsapolási tekintet­ben életkérdés a Tiszatöltések elkészülése,­­ tehát a­z érdekeltség bizonyos arányban a töl­tési munkálatoknál. A nyiri vizek nem csak hó- és esővíz által támad­nak ; leginkább eszközli azt az úgynevezett föld árja, azaz a föld alatt felszivárgó víz; a föld árja pedig tá­mad, ha a szinte 100 ezer holdat tevő ártér megtelvén vízzel, ezen roppant mennyiségű víz nyomása által át­szivárog föld alatti rétegeken a beljebb fekvő fene­kekre. Megszűnvén az ártér, megszűnik egyszersmind a víztömeg, mely súlya által átszivárog a messzebb fekvő vidékekre. Ismét világos bizonysága an­nak, hogy a töltésezés tetemesen ér­dekli a nyiri vizek birtokosait, és ennek következménye, hogy a nyiri vizek birtoko­sai csatlakozzanak a f. szabolcsi társu­lathoz, melynek úgy is feladata, egy öszhangzó le­csapolási tervet készíttetni, és életbe léptetni. Azt mondák, feladata a társulatnak egy öszhangzó lecsapolási csatornázás tervének elkészíttetése és ki­vitele, nemcsak a nyílt vizek, de saját árterek érdeké­ben. Oka pedig következő: Mikép a kemecsei gyűlésen előmutatott tervből kitű­nik, 3 tiltó van ugyan a Tiszatöltéseken tervezve, me­lyek által az eső, s hóviz, és a fenekekben maradt vizek lebocsátandók lennének a Tiszába ; de ezt csak akkor lehet czélszerüleg munkába venni, ha a Tisza a nyári s téli hónapokban igen kis vízállásban leend. — Ezen tiltók a Tiszaparthoz közel eső vidékekre igen hasznosan hathatnak, és ezen vidékekre nézve elke­­rülhetlenek; mert ne gondolja sen­ki, hogy — azáltal, ha a Tiszatöltések elkészülte után ezen laposon fekvő térre árvíz nem jövend­ő az ártér első osztályú szántó és kaszáló földdé fog válni. .Szükséges a víz­lebocsátás, mert kivált az első években ott maradt víz a hozzá jött eső, hóvíz, és földárjának rendszeres lefolyást kellettk engedni, és eszközölni. Ekképen a csekélyebb kiterje­désű mélységeket kivéve — már első években mind használható földekké lesznek az árterek. Azonban a Tiszától messzebb fekvő ártérről ezen összegyűlt vizeket a tiltók által lebocsátani nehezebb, és költségesebb feladat lenne, már azért is, mert csak a Tisza kis vízállásánál fog a tiltó, mé­lyebb helyekre nézve, haszonnal megnyittat­hatni. Mi tehát a feladat ? Gyökeres orvoslás csak az által várható — nemcsak a f. szabolcsi ártérre, de különö­sen, s feltétlenül a nyilt vizekre nézve is — ha oly lebocsátó árok készíttethetik, melyen a viz lefolyhat nemcsak akkor, — mint K.­ur tervezi — midőn a Tisza vize kicsiny, hanem lefolyhat minden időben, ha a T­i­­sza magasan áll is. A Tokajon alul eső vidék hasonló helyzetben van; itt már megtörténtek a lejtmérések, és tervben van egy lebocsátó csatorna, mely Dob táján vévén erede­tét, Kunszentmártonnál megy be a Körösbe. És mit mutatott a lejtmérés ? azt, hogy Dobtól a Körös emlí­tett pontjáig közel 100 lábnyi esés van. Ennélfogva — ha a Tisza legmagasb állásában van is — ez oly esést ad, melynél fogva a viz még akkor is szabadon folyhat az alsó szabolcsi vidékről,­­ sőt műértők vé­leménye szerint több nagyszerű malmot is képes lesz ezen lebocsátó csatornán folyó víz folytonosan haj­tani. Nem volna e czélszerűbb a nyilt vizek és a f. szabol­csi ártér birtokosainak közös erővel az ártér szé­lén egy csatornát készíttetni, mely kap­csolatba jőne az alsó szabolcsi csator­nával? megnyernék ez által saját területünkön azon esést, mely — tekintve a Tisza számos kanyarait — most ugyan a Tiszán csekély, de egyenes vonalban te­temessé válik; továbbá kapcsolatba jővén az alsó sza­bolcsi csatornával : azon szinte 100 lábnyi esés Dob­tól K. sz. Mártonig is javunkra volna. És csak ez a gyökeres orvoslás a nyilt vizekre nézve, nem pedig K. ur terve szerint egy természetellenes vezetés kelet­­délről éjszak felé, holott hazánk majd minden vizeinek esése éjszaktól délfelé van. Ezen eszmét vizlecsapo­­lást illetőleg elméletileg állítok fel; a munkában lévő mérések fogják megmutatni legbiztosabban, mit kel­lessék tenni ? Mind a felső tiszai ártér, mind a nyílt vizek birtoko­sai érdekében egy jól átgondolt alapos sejtmérésen alapult öszhangzó gyökeres orvoslást hozó tervre van szükségünk, melynek kivitelére egyesüljön felső Sza­bolcs és Nyír vidéke! Mert részletes, — minden adott viszonyok szerint át nem gondolt terv, ha legszorgal­masabban van is kidolgozva, ha nagy munkával készült is — e tulajdonokat K. ur tervétől nem lehet eltagadni — csak ideiglenes — bizonytalan sikerű — kísérlet, mely kivihetlen, mert I. Szabolcs birtoko­sai belé nem egyezhetnek, hogy reájok még több viz özönöljön; kivihetlen, mert a cs. k. központi bizottmánytól — melynek tudtával s beleegyezésével munkálódnak egy ösz­hangzó terven a társulat mérnökei — mi f. szabolcsiak méltán kívánhatjuk, hogy ily részletes terv kivitelétől beleegyezését tagadja meg. Ausztriai birodalom, Bécs, ápril 10. A conferentia tagjai tegnap egybe­gyűltek, a nélkül hogy a sajátlagos vitakérdés tárgyalásra került volna, sőt még jegyzőkönyvet sem vezettek. Con­ferentia után a szövetséges hatalmak képviselői hosszabb bizalmas értekezletet tartottak. — A franczia külügymi­nisztert Császár Ő Felsége, dolgozó termében fogadta audientián. A beszélgetés majdnem egy óráig tartott. — Drouin de Lhuys nem jön, miképp az idegen köve­teknek adott audientián szokás, a Fejedelemnek Bud­ gróf külügyminiszter által bemutatva, hanem őt egyszerűen csak a szolgálaton levő kamarás jelenté be ő Felségénél. — A diplomatiai vendégségek egész héten tartanak. — Mára Drouin de Lhuys ur Petrulla herczeg A ROM TITKAI Regény. Irta Észt­her, stb. szerzője: Egy magyar estebéd. (Folytatás. *) II. Három lépésnyire az asztal egyik oldalának közepe táján ülő Márk úrtól, az idegen megállt s szemhunyo­­ritás nélkül fogadván s kiállván a haragos tekintete­ket, nem minden kedélyesség nélkül szólt: Hogyan Czobor Márk bátyám s kegyed szép néni­kém — nem akarnak Elemérre ismerni; azért mert nincsen rajta a bársony dolmány s a párducz ka­­czagány? Mihelyt e név a nándorfehérvári csata után, a ha­lottak közt talált s eltemettetett Czobor Elemér­nek, Czobor István fijának, neve ki volt mondva, töb­ben felugrottak székeikről. Isten bizony, kiáltott fel Adelfy, ki legelőbb ért kö­zelébe — ez Elemér! minő igaz, hogy ma szombat nap van! — Volt e felkiáltásban valami rohamos — mintha a szép ifjú első akarna lenni, ki Elemérre ismer. Ezután még többen ráismertek a férfiúra , sőt Adelfy, egy Nádasdy s még ketten, alkalmasint mind­nyájan barátai és czimborái, a szennyes rongyok da­czára, akkori szokás szerint megölelték őt, nem cse­kély koczkáztatásával tiszta és fényes öltözeteiknek. Czobor Márk egy hangot ki nem ejtett, szemet váltva a férfiú arczán s nejének hidegen merev voná­sain nyugodtak; mig végre ezen utóbbi mintegy szó­hoz nem akarván­ szembetünöleg elfogult férjét jut­tatni, felkelt üléséből s a magát Elemérnek nevező férfiú előtt megállván, szigorú hangon szólt. *) Lásd „F. Napló“ 1524. n. Te — bár ki légy, sehonnan, nem vagy kedves öcsénk és rokonunk Czobor Elemér, kinek hullájára mindenki rá ismert, kit ott el is temettek, s kinek halál­híre mindnyájunk nagy busulására, a családnak hite­les okiratban tudtára is adatott. Úgy van, folytatá közbe szólva Márk úr, ki hason­lóul felkelt székéről s szemközt állt a férfiúval : — Úgy van, ismételte : — ezen ember itt valami czi­­gány, alkalmasint, szeretné a Czobor családba befurni magát. Okosabb emberek megkisérlették ezt már egykor s máskor : volt ál-Zrinyi, ál-Frangepán ; de mindig torkukra forrt a csalás! E szavakra a cselédek, kik kissé viszavonultak volt, mikor füleikben az Elemér név megcsendült, most újra közelebb sompolyodtak. Az idegen ajkai mosolyra vonultak, azután egy ke­cses mozdulatával kezének elhárította homlokáról dús, természetesen göndör fürtéit, s egyikét leplezte le azon szép sebhelyeknek, melyekre a katona oly büszke minden időben. Hosszú mély kardvágás volt ez, a homlok bal szög­letétől kezdve jobb szemének öldét közelítvén meg.­­ Véresen tűnt ki bámult bőrén, a gyönyörűen dom­borult értelemteljes homlok­boltozatát majdnem két egyenlő részre osztván. — Nem oly régi volt még a hegedés, hogy halványsága által megközelítse a bőr természetes szinét, s mikor a férfiú azt a legközelebb állók előtt feltárta , maga is jobbnak és szebbnek látszott. Íme egy oklevél első betűje,jó nénékám, mond a fér­fiú büszkén de jó kedvvel: — ki a török fogság e szennyes rongyai alatt rá nem ismer Czobor Elemérre, e sebhely után nem tévedhet! — Jó arczokat akarok tehát látni s vidor kedvet! — Ki leend az első, ki ne­kem egy ital bort nyújt — egy Czobor házánál egy Czobornak? Senki sem mozdult; voltak a társaságban, kik részt vettek a Nándorfehérvár alatti csatában, ezek egyike volt Adelfy ismeretes hadi ember s vitéz ifjú, s ké­sőbb a hires 1722—23ki országgyűlés tagja. — Ele­mérnek hivebb s buzgóbb barátja nem volt mint ezen ifjú, megtudjuk később mi okon A nándorfehérvári csatában is oldala mellett állt, mikor egy török spabi görbe vasa ama hosszú vágást ejté a zsenge ifjú hom­lokán , mert a valódi Czobor Elemér nem volt több 23 évesnél akkor. Adelsy esküre emelte kezét, s kissé borosan, de mégis elég jól állván még lábán — felkiáltott: — ha ez nem Czobor Elemér, akkor én sem vagyok Adelfy Kálmán! A cselédek újra hátrább vonultak; de Czobor Márk­­nénak vonásai megtartották szigorú s hogy úgy szól­junk — tagadó kifejezés őket. E pillanatban kelt fel Ilma székéről s felemelvén a serlegek egyikét és saját arany poharát megtöltvén, csendesen és sajátos kifejezésével a büszkeségnek s megvetésnek vonásaiban közeledett azon emberhez, kinek csodás önbizodalma a legtöbbek véleményét megingatta a társaságban. Itt egy ital bor, jó ember! szólt Ilma kellemes csen­gő hangján: ne mondassák, hogy Czobor Márk házá­nál megtagadtatott a szegény koldustól egy ital bor! Elfogadom­ viszonzá a férfiú, s átvette a poharat: — nem miként — de mivel az nekem nyujtatott ily kedves, kedves kéztől ! — Azután felemelvén a poha­rat a Czoborháznak ez esti vendégeire köszöntötte azt s kiitta. És most, uraim, szólt Czoborné a vendégekhez in­tézvén szavait: gondolom eljött az idő véget vetni e farsangi tréfának annak részéről, kitől ez jött, nehogy kénytelen legyek e szennyes betolakodót cselédeim által kivettetni a teremből. Az utolsó szavakat Czoborné úgy ejtette ki, hogy egyszersmind egy büszke s parancsoló tekintete szár­nyalta végig a cselédeket, kik annyiszor hátráltak és közeledtek már, nem tudván mit tevők legyenek. Tréfa ? farsangi tréfa ? mond az ál- vagy valódi Elemér, még nem tudjuk. Lehetlen a kínos habozást leírni, mely ezen elég hosszan nyúló jelenet közben a vendégeken feltűnt, kik mostani gerjedt hangulatok közben meggyőződés­ből kétségbe tévedtek és viszont. — Egyen kívül, Adelsyn t. i., ki Elemér mellett állt nyugodt, de kihivó tekintettel. hb’A .q .J .» Tréfa! ismételte a férfiú, figyelemmel vizsgálván a poharat, melyet még kezei közt tartott, s melynek most ruganyosságát kisérlette meg; tudva van, hogy minden tiszta arany pohár, ha vékonyan van dolgozva, ruga­nyos. — Valóban, szólt azután halk, vontatott hangon; — a véletlen itt egy régi ismerőt juttatott kezeim közé ! — E pohár, gyanítom, kegyed, szép húgom Ilma! Véget kell, vetni! kiáltott fel kitörő haraggal Czo­borné : — ez túl megy a tréfán, akár ki eszméje volt kegyetek közöl,uraim, ez szemtelenséggé fajul! Egy pillanatig még szeretetreméltó nénékám — mond a férfiú szelíden, de némi vegyízékével a gúny­nak tekintetében: a kije e pohár, az alkalma­sint tudni fogja annak titkát? Titkát ? kérdé Márk úr. Igen, felelt Elemér: e pohárnak titka van, melyet csak az tudhat, a kié ez valamikor volt. Ez az én szokott ivópoharam, s nem tudom mi módon jutott kedves szép húgom birtokába, kinél azt a leg­szívesebben látom. E pohár nénémnek Czobor Istvánnénak uj évi szo­morú ajándéka , szólt Ilma , kissé megzavarodva, de szinleg nyugodt hangon . Czobor Eleméré volt egykor s a nándorfehérvári dicső csata után, hol életét a ha­zának hozta áldozatul, hátrahagyott pogyásza közt ta­láltatott. Mindnyájan figyelemmel hallgatták Ilma szavait, ki beszéd közben egészen le bírta győzni zavarodását. Elemér, vagy az ál-Elemér nem is hunyorított s mindig kezében tartotta a titkot rejtő poharat. Ilma pár másodpercznyi szünet után folytatá: — néném ezen ajándék által, melyet pár szomorú sor irás kisért, a veszteséget akarta tudtunkra adni, me­lyet a család — az utóbbi időkben jó hirre vergődött —■ Czobor Elemérben tön. Kegyed tehát elismeri, hogy e pohár Czobor Ele­méré volt s titkáról mit sem tud ? — kérdé Elemér. Lehet e pohárnak rejtett titka, szólt most Czoborné. Ilona nem tartotta szükségesnek ezt velünk közleni; egyébiránt tudva van , hogy azóta sajnálatos viszá­lyok megzavarván köztünk s Czobor Istvánné közt a szives egyetértést, talán azt is megbánta, hogy e pol nápolyi követ ebédjei meghívását fogadta el; holnap Bourqueney és csütörtökön Buo­ grófnak vendége leend, s a szombati szerencséért egymással Westmo­re­­ a­n­d lord s a török követ A­r i­f effendi verseny­zőnek. J. Bourgogne angol mérnökkari altábornok teg­napelőtt érkezett Trieszten át ide.­­ Szebasztopol alól Londonba utazik vissza. KÜLFÖLD. Francziaország- Paris. (Drouin de Lhuys körirata}. Drouin de Lhuys feleletül Man­te­u­f­f­e­­ urnák mart. 2-tól Hatzfeld grófhoz in­tézett sürgönyére, Francziaországnak a német udva­roknál megbízott diplomatiai ügynökeihez következő, mart. 27-ről kelt köriratot intézett: „Uram! A hírlapok szövegét adták Manteuffel bárónak Hatzfeldt grófhoz e hó 2­káról intézett sürgönyének. Jóllehet én a berlini kabinetet nem hi­báztatom, hogy ez okmányt a sajtó utján nyilvános­ságra hozta; mindazáltal mellőzhetlennek látszik előt­tem, itt még egyszer nagyobb nyomatékkal nyilvánit­­ni azon nézetet, melyet én annak tartalmára vonatko­zólag a porosz követnek kifejeztem. Először is azon tantételt akarom elvitázni, mely szerint idegen hatal­maknak tilos volna a­­frankfurti szövetséggyűlés beli tanácskozmányaival foglalkozni. Mindaddig, mig a ta­­nácskozmányoknak csupán német érdekek tárgyai, — Francziaország azon tiszteletnél fogva, melylyel Német­­ország függetlenségének tartozik, nem fog tanácsot­sztani vagy hatást gyakorolni; nyilván azonban nem ez lenne az eset oly körülmények között, melyek azon viszonyokat sérthetnék, melyeket Poroszország­ és Ausztriával fentartani igyekszik. Az óvatos és becsületes politikának első kötelessége kifürkészni a hangulato­kat, melyeket egyszer gyámolítni vagy leküzdeni fog. Szerepe nem az, hogy bevégzett vagy elhatározott tények ellen működjék; az jelesen abból áll, hogy éberség és nyíltság által oly eseményeket elhárítson, melyek, ha egyszer megtörténtek, sajnálandó követ­kezményeket vonnának maguk után. Kétségtelen pe­dig, hogy B i­s m­a­r k urnak a febr. 22-ki ülésbeni magaviselete méltán vehette igénybe figyelmünket, mi­vel az ugyanekkor a bécsi kabinet által, mely kétség­kívül az általa elnökölt szövetség méltóságára ép oly féltékeny mint a berlini kabinet, veszélyesnek nyilvá­níttatott. Midőn mi részünkről ezen törekvésre utalunk, mely előttünk ellenségesnek tetszett és a melyet Man­teuffel úr megczáfolt, nem csupán Poroszország nyilatkozatainak akartunk mindjárt kezdetben korlátot vetni, hanem az ő ellentörekvő súrlódásaira vonatkozó saját czéljainknak is. „Én tehát sajnálom, uram, hogy a Hatzfeldt gróf­hoz intézett sürgöny a vitát más térre vitte át, s en­gem kötelezett megvizsgálni a tér tarthatóságát, hova jelenleg a tárgyalást akarják vinni. Nézetem szerint a szövetséggyűlés és az azt képző államok jelentősége különösen megcsökkenne, ha azt állítnák, miszerint ha egy Frankfurtban előhozott nézet elég viszhangra ta­lál, hogy a szövetségi tanácskozmányokban elfogadtatik, semmi idegen hatalom nem volna följogosítva azt meg­ítélni, s ha ok van rá, azon kabinet képviselőjével, ki­től az eredeti, magyarázatba bocsátkozni. Ismétlem, miszerint én az ily tant el nem fogadom, s De Mous­­tier marquist fölszólítam, ezt Manteuffel báró

Next