Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)

1855-04-03 / 1519. szám

1855- hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva : Évnagyedre 5 frt. — kr. p. I­I 1 5­ évre 10 „ — „ „ j F®ávre . 8 /rt — kr. p. A. havi előfizetés , mint a­­ fivnegyedra 4 frt — kr. p. tremor.kind­ «lsdí s II I naegasant.­­ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HTVATALHOZ, anyagi ügyek­ tárgy­a 6 pedig a kiadóhivatalhoz intértmdö : uriutcza 8-ik szám TG—1519 Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pg5 kraj­cárjával számíttatik. A be­­igtatást s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­­tendő » Megínyltik öt ha­sábos sora 5 pengő krajezír Jával számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor élén­te lefizetendő a Kedd, ápr. 3-án HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Szerkesztési Iroda, Adutexa8. sz. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és finnepntáns napokat kivéve — fele­­vnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Előfizetési felhívás. Április — ju­nius három hó­napom folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz hordással, 4 forint Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bementve küldendők. Pesti Napló kiadó-hivatala. Felsö-M­agyarszág élelmezési ügye s a közlekedés. Unghvár, márt. 26-án. K. K. Michel Chevalier a most élő nemzetgaz­dasági irók egyik legjelesbike azon tételt állítá fel, hogy „az éhség ellen legbiztosb óvszer az olcsó és biztos közleke­dési eszközök.“ Ez írónak tökéletes igaza van. Mit érne egy vidék betermése egy másik közel fekvő szükségben szenvedő tájnak, ha a szállítás a járhatlan utak miatt lehetlen? ellenben, ha mindenüvé biztosan és főleg olcsón eszkö­zölhető a szállítás, egyik vidék bősége a másik­nak szükségét könnyen és gyorsan pótolja. Ki összehasonlítja az élelemszerek piaczi árát hazánkban: az unghvári árt a legmagasbak közé tartozónak találandja; s ki látja, hogy nálunk az éhséggel küzdő hegyi lakosság minő halavány, kiéhezett arczczal jelenik meg téli vásáron, hozva magával eladandó egyetlen tehenét s bor­ját, eladandó azokat úgy a mint veszik, s venni az árért a fennakadt közlekedésnél fogva szer­felett drága életet úgy a mint adják, az át fogja látni, hogy ha a rendszeres gőzhajózás — olcsó életszállítási árszabás mellett — még mártius elején megnyílik, és a rendesebb s biztos üzlet mellett az alsó Tisza mentébeni olcsóbb élet­­szállítás jön foganatba, mennyi sok nyomor lesz legalább némikép enyhítve. Ennélfogva természetesnek fogja találni szer­kesztő úr, hogy előbbi soraimmal a gőzhajótár­­saságot kötelessége teljesítésére bátor voltam figyelmeztetni, s különösen azt is hibául rovom fel, hogy hírlapi hirdetéseiben még csak említés sem tétezik e hajózás mikori megnyíltáról. Most ha ma megnyílik is a hajózás, ez a szükséget szenvedő nép nyomora enyhítésére kevesebb hatással lehet. A magas kormány figyelmét nem kerüli el a felső magyarhoni éhséggel küzdő nép sorsa, s már évek óta igyekszik segélynyújtás, munka­szerzés és vetőmag osztása által e bajon se­gíteni. Mi úgy tartjuk, hogy e bajt, a főleg hajózható folyamhoz közelfekvő vidékeken olcsó szállítás életbeléptetése által leginkább lehetne orvosolni. Igaz ugyan, hogy — mint e társulat derék s tevékeny magyar ügyvivője Csapon felvilágo­sítást adó — a gőzhajózási társulat ad valamely csekély árlejtést annak, ki egy egész rakodó hajót terhel meg élettel, de még mindig kérdés, kap-e — mikor kívánnak—rakodó hajót a szál­­litni akaró ? s ha kapna is, gyakran hetekig kel­letik egy ily rakodó hajóra várni; ezenkívül Tokajban ismét elheverhet a teherhajó sokáig, mig felvonja azt a gőzös. A szűkölködő nép érdekében — mely a múlt évi szaktermés, a nagy mennyiségű katonaélel­mezési vásárlások, s a Nyírbe — vidékünk élés­kamrájába — vezető rész utak miatt szinte meg­­győzhetlen magas árt kénytelen mindennapi ke­nyeréért fizetni — kérjük a tisztelt igazgatósá­got, hogy a reményünk szerint minél előbb meg­nyílandó hajózás alkalmával az alsó Tisza-vi­­dékről Naményba, s Csapra, vagy környékire szállítandó élet mázsájára határozzon az életnemekhez képest lehetőleg ol­csó szállítási árt. Inkább fizessen a vagyonos osztály a többi áruk szállításáért többet, legyenek a kávé, czu­­kor, szövetek stb. valamivel drágábbak, kiknek ilyenekre van szükségök, meg nem érzik a kü­lönbséget; de a szegény népre nézve az olcsóbb árszabás,­­ lehetővé teszi az életszállítást, en­nélfogva ínsége némi enyhítését. Szabad legyen a magyarországi cs. k. épí­tési igazgatósághoz is a felső Tisza és a rende- ,­­­sen szükséggel küzdő felső vidék érdekében , néhány igénytelen szót intéznünk. Minden hajókázható folyam nemzeti kincs, egyik természetes életere a forgalomnak, fonto­sabb mint a kőutak, s vasutak, mert a folyam szabad közlekedési tér, melyen egymás mellett megférnek az őskori talp, a halász szerény csol­­naka, a középkorra emlékeztető nehéz vontató hajó épen úgy mint a büszke gőzös; fontosabb minden más eddigi közlekedési eszköznél már csak azért is, mert a legolcsóbb szállítást teszi lehetővé. Azonban a Felső-Tiszáról ezt épen nem ál­líthatjuk; itt lefelé látunk talpakat, de felfelé csak a gőzös járhat. Regényes ugyan a zöld lombok­kal szegett Felső-Tisza, melynek kigyódzó ka­nyarjait felváltva ős tölgyerdők, végtelen füze­sek, gazdag gyümölcsösek övedzik; tájfestői szépség tűnik elénk, midőn a százados tölgy az alatta kimosott földet leomolni érezvén, meg­hajtja századokon át büszkén égnek emelt ko­ronáját, s hatalmas — még zöldelő — karjával a rajta megtörő hullámokba merül, mig egy uj vizát a Tisza medrébe nem fekteti, hogy ott fé­lig beiszapolva alacsony víz alkalmával alatto­mos ellenévé váljék a hatalmas gőzhajónak, de mit ér nekünk e festői táj, midőn jelen állapotá­ban­ a partok elerdősödött, s egyenetlen fekvése miatt lehetlen rajta a hajókat felfelé lovakkal von­tatni; ha egy kisszerű fenyű­hajót látunk évenként egy­szer-kétszer teher nélkül fölfelé menni , ezt is csak sáros, neki görnyedt alakok vonják, melyeket a XIX-dik században alig tartana az idegen emberi alakoknak, kik ily esetekben az erdők és füzesek közt bujkálva sisiphusi munkát kénytelenek teljesíteni. A Dunán sok teher­szállító gőzös jár; a vasút is tetemesen részt vesz az életszállításban, mégis közönséges hajókon mennyi élet szállíttatik fel­felé , mivel ez kétségen kívül legolcsóbb szállítási mód. Bizonyára ha vontató út nem lenne a Duna partján, Bécs és több birodalmi városok drágább kenyérrel élnének, mint jelenleg. Mire nézve azt óhajtjuk, hogy a Felső-Tiszán szállítás olcsóvá tételén kivül, mielőbb szállító u­t­a­k(Treppelweg)'*)l­é­tesittessenek a Ti­sza két partján. Ekkor nem lesz az élet szállí­tása, s igy az éhség lehető enyhitése, szegény felvidékiekre nézve, egyenesen a gőzhajózási tariffától feltételezve. Az Unghvárt lévő jeles főmérnöktől, ki e fo­lyam-szabályozás körül közzétett eredeti jeles eszméiről ismeretes — két évvel ezelőtt hal­lok , hogy az országos építési igazgatóság a fo­lyam-partokon 10 ölnyire a fák kivágatása, és rendes vontató út­készítési tervét elfogadta, azonban ha jól vagyunk értesülve, a foganatba vétel azon múlt, hogy nem határoztatott meg : fizettetik- e kárpótlás a levágott fákért, s ki fogja a levágatást eszközölni? Erre nézve csekély vé­leményünk oda járul, hogy füzes és tűzi­fáért kárpótlás méltán alig követeltethetik, ellenben a gyümölcsfákért, melyek szinte kizárólag a tiszamenti földmívesek tulajdonai, s jövedelmök egyik fő czikkét teszik, méltán adhatna az állo­mány becs szerinti kárpótlást. A cs. kir. építészi igazgatóság évenként száz­ezreket ad ki országutaink javítására; a magas kormány a tiszai hajózás érdekében mind­nyájunk által örömmel üdvözlött áldozatok­kal számos átmetszéseket tétez évenként, sza­bad legyen ennélfogva reménylenünk, hogy ezen vontató utak felállítására is fordítand az építészi igazgatóság e tárgy nemzet­gazdászati fontosságához mért figyelmet. Páris, mart. 18. — Egy édes dolgot ismerek a földön, mond Rossini, ez az álom, ez édesebb a dicsőségnél. Rossininak igaza van, ő érzé mind a kettőt. Jó reggelt uram. — Jó reg­gelt ! (hogy a manó vitt volna el!). Hogyan! ön még alszik ? — Azaz aludtam. Ki nem mondhatom, mi­kép örülök ön reggeli látogatásán. — Értem. — Mit hoz ön? — Újságokat; egy csapat van zse­bemben, Moniteur, Siécle, Pays, még C­o­n­s­t­i­­tutionnel. — Akarja ön, olvassák önnek? — Elei­így neveztetnek a folyampartok mellett alkalmazott utak és ösvények, melyeket a fel vagy lefelé is embe­rek és állatok által húzandó hajók számára létesitni s kocsijárás és egyéb fenakasztó gát és elöntések ellen s biztosítani szoktak. S­z­e r k. tél végig ? — Igen. Itt látogatónk másik zsebébe nyúlt s kivoná hideg nyugalommal az Assemblée Nationalet, Journal des Débatst, és Uniont, egy sereg Revuevel: Revue Brittannique, Revue de Paris, Revue des deux Mondes, Revue des Theatres stb. — Barátom, enged­jen ön egy észrevételt, ezt mind elszokta olvasni? — Mind. — Itt kalapjából kihullott a Charivari és Figaro. — És szives lesz ön engem is ez örömben részesí­teni? — Azért jövök ily korán, 10 óra, mire 6 lesz, készen vagyunk , s ekkora megjelenik a fris Presse. — Ön boldog ember! —­ Nem tagadom. Ezer benyomást érzek mindennap! És ezer csalódást. — Igaz, de látja ön, ez boszant, de nem fáj, míg az élet­beli csalódások oly keserűek. — Ön is csalódott? — Egyszer. — Elég! — „Les quatre Garanties“ kezdő látogatóm kiterítve a Siéclet, mint egy fehér lepedőt fölöttem, míg én árnya alatt szemeim behunytam. Ha eltalálok aludni, mondom lezárt szemekkel, bocsásson meg ön, ifjú Dumas Sándor darabját a Demi-Mon­­de-ot néztük meg tegnap, mi éjfélig tartott, éjfél után Beuvalletnél vitatkoztunk rajt, vita után egy nyolcz hasábos szemlét kelle írnom fölötte, annyira hogy mi­dőn ön belépett, épen a Pesti Napló leveléről gon­dolkodtam. — Tehát megyek! —Maradjon, ké­rem, les quatre Garanties. „Az 1841. július 13-diki szerződés átvizsgálása az orosz tengeri hatalom ösz­­szeszorítása végett; — azután? — a muszka védura­lom megszüntetése az aldunai tartományok fölött; aprés?; öt hatalmasság véduralma egy helyett; végre? „Szabad dunai hajózás.“ Hisz ez nem uj ? ez az, mit a franczia miniszter kért, Drouin de Louis, és mit a czár még eddig nem irt alá ? — Gondolja ön, hogy az új czár alá fogja irni?—Lehet hogy igen, lehet hogy nem. — Ön úgy beszél mint a legjobb röp­­irat. Ha én nyugati hatalom volnék , nem eléged­ném meg korán sem a biztosítékkal, többet, sok­kal többet kívánnék. — Mikor ezt sem adja meg. — Négyet nem, de ötöt igen, miután 5 hatalom van, mindeniknek egyet.Itt eszembe jut amaz ismert példa­beszéd : az ember nem ad egy malmot, de egy tarto­mányt igen. — Menjünk tovább. Mi van a Moniteur­­ben? „De mortuis nihil nisi bene. Az orosz lángész a czárok nemzetiségében van egyesülve, és Miklós czár I. Péter óta a legnagyobb czár volt. Benne meg­volt a hódítási vágy, és a fentartási eszme, az ősi hit és számítás, a muszka dacz és nyerseség a görög finomsággal, s azért volt veszedelmes. Szomszédait támogatá, hogy támaszát elvonva karjaiba essenek, mint Finnland. Németországnak jó barátja volt, hogy holttestén keresztül a Rajna partjaira jöjjön; ha a Feketengerről szólt, azt mondá:ez orosz tenger, mint a balti s Törökország birodalmam portája; az aldunai tartományok apró királyságaim, a középtenger nem egyéb holt tengernél, hol Európa megmeredt alkotmányai és 12 nemzetisége feküsznek stb. Ez szép álom volt! — Hogyan­ ön alszik ? A művészet hódi­­tásairól álmodtam, mit nem lehet korlátolni, ez túl megy a Rajnán, Alpeseken,s bemegy Moskau szivébe. Egy gyümölcsárusnál valók, hol egy kis kosárban gyö­nyörű baraczkok feküdtek egymáson, fris­szőlőleve­­lekkel betakarva. Hogy e baraczk ? kérdezem: 30 sous, távol a szögletben egy másik kosár is állt ugyan oly kinézésű piros baraczkokkal, hát ez hogy? — 15 sous, — miért olcsóbb ez mint a másik ? — nézzen ön meg egyet, minden gyümölcs hátulsó felén van egy fekete folt, ez a fél világ, az a világ, mit min­den társaság kivet kebléből, mely elesett, mely fényt űz a bűnnel, és mely örül, ha száma szaporodik. Hogy keletkezett e bélyegzett társaság ? Egy nő elvált fér­jétől s magányba zárta magát, hogy könyezzen; utána egy elvált férj kopogott az ajtón , a ma­gány megnyílt és ketten sóhajtottak; nem sokára egy fiatal özvegy csatlakozott a társasághoz , ki unalomból ebédet készite , mig végre oda tévedt egy névtelen hajadon is, kinek jó arczán mindenik megörült, és a­mint négyen lőnek, q­u­a d r i 11 e t ké­peztek, így származott e sekélyes jószág, melynek fő­nöke baronne d’Auge volt. E nő eredeti typus, minő találkozik néha az életben, de a színpadon még nem láttunk. Baronne d’Auge tíz évig élvén tilos viszony­ban egy 50 éves marquisval, hogy múltját eltakarja, eltökélt férjhez menni az első er­é­ny­e­s emberhez; ez megjelenik előtte csakhamar katona egyenruha alatt, fülig szerelmes lesz a becsületes szívbe, azért mondjuk fülig, mert szive nincs, neki nem a szerelem, csak társasági állás kell. Langeac, ez a katona­ neve, kész becsület­rendet a nő keblére tűzni, de van egy jó barátja, ki elmondja neki a baraczk hasonlatot, hozzá tévén, mikép itt a 15 sous kosárnál vannak. Langeac, nem hisz, mint egy becsületes szerelmes sem hitt volna, és próbákat kér, a barát ad próbákat, a báróné által irt szerelmes leveleket. Ezt ő irta? igen! önnek? igen! még egyszer állítja ön? becsületemre! — Langeac kimondhatlan szenved, de nem szól. Ked­vesét szereti még talán, de barátját nem. Megjele­nik baronne d’Augenál, írjon ön egy pár sort; a nő ir és az irás — nem hasonlít a szerelmes levelekhez, mert a báróné soha sem szokott önmaga ilynemű le­veleket írni. Hogy a férj, már az, csalódása tökéletes legyen, megmutatja a nő első férjének halotti bizonyítványát, ki nem létezett soha. Langeac jobban szereti a bárónét, mint valaha, és mint előre várni le­­hete, azt mondja őszinte barátjáról, nyomom áruló, és kihíja. De ekkor fellép az 50 éves marquis is, ki megtiltja a korán lett özvegynek a házasságot, a bá­róné épen egy kis c­édulát ír a marquisnak, miben Langeac meglepi. Ha e kis levélkét elolvassa, a báró­né elveszett, megtudja régi viszonyát, vagyonának rut­i eredetét, azt hogy nem özvegy, szóval, őt — meg­ismeri. Langeac kéri a levélkét, varrónémnak írok, viszont nyugodtan a báróné. Hogyan? ön varrónéjá­­nak ar, midőn én párbajra megyek önért?! — Ne kérje e levelet. — Hiába való papír, mit pirulnék önnek megmutatni. — Akarom látni. Nem! — Nem?------­Oh ! hogy szenvedek ön kételye miatt,-------ott van, — olvassa ön! szól most a báróné plastikai mél­tósággal ! . . . Langeac megmered, és nem mer a levél után nyúlni, de a féltés kígyói már annyira és oly régóta marják, hogy minden áron igazságot akar. Ki­nyújtja kezét a czédula után, de ugyan e pillanatban rajt van a mosolygó nő keze is, ki a czédulát el­kapja. E jelenet megrendítő a férfi szenvedése és a nő nyugalma által; tusa keletkezik, minek vége, a férfi, kicsikarja a báróné vérző kezeiből a papírt és elol­vassa, mire a nő térdeire bukva vá­rja halálos ítéletét. Miért hazudott ön ? — új örvényt nyit a férfi lelké­­­ben, és szereti a nőt gyalázatával. Küldje ön vissza a marquis vagyonát! — örömmel, és egy csomag bank­jegyet zár a nő egy levélbe, melylyel az inas azonnal a marquishoz fut. A bárónő sokkal biztosabb győzel­méről most mint eddig­ áldozott, és nincs többé mitől félnie : le van álarczozva. Közbe jön a párbaj — Langeac elesik, az elfojtott szerelem legmeghatóbb hangján mondván: megöltem őt, mert szerettem önt! A báróné nem keresett mást mint férjet, azért nem csoda, ha első kedvesének e mámoros kiáltására : utazzunk el, ezt suttogja : utazzunk el. — Itt az egész terem kaczajba tör ki, megjelenik Langeac, ki nem halt meg, és sikerült barátjának végre őt felvilá­­gosítnia. A báróné rögtön elutazik. Hová megy ön, hisz nincs semmije ? — Csalatkozik, kedves barátom, az asztalfiókban egy csomag bankjegyet találtam, miután hogy hogynem a marquisnak csak felét küldtem visz­­sza. Olyan volt a báróné utolsó pillanatig. Mióta Pá­­risban vagyunk, ily nagy hatást még nem gyakorlott darab a közönségre, a szerzőt zúgó tapsok közt hur­­czolák ki színészek a színpadra, hová Rachel kezé­ből esett le az első koszorú. Theophile Gauthier lé­téve látcsövét, hogy tapsoljon, mindenki tapsolt, csak a darab h é s n­é­j­e nem, baronne d’Auge, ki egy pá­holy zugában ült! az öreg Dumas azt monda : fiam na­gyobb vagy apádnál! *) Lapszemle. Az Oesterr. Zeitung ápril 1-jei számát kö­vetkező érdekes czikkel nyitja meg, melyet azonban itt csak kivonatosan közlünk : Azon halálitélet, mely a „Moniteur“ben Miklós csá­szár fölött tartatott, nehezen fog mint érvényesnek elismert az utóvilágra átszállni. Az nem tarthat arra igényt, hogy históriai szellemben van szerkesztve. Az csupán napi tartamra van írva, s napi czélra használ­tatott fel. Az orosz császárt mint fejedelmet orosz szempontból kell megítélni. Ő nem kötelezte magát, hogy Német- vagy Francziaország nagyságát fogja munkálni, hanem életének első órájától az utolsóig sa­ját birodalmáról gondoskodott. Legfőbb dicsősége az, hogy jó orosz volt. Saját nemzetének egyetlen törté­netírója sem fogja azt bármikor is neki rászallani, hogy Perzsiát és Törökországot megcsonkította, hogy Német­országot zsámolyává tette, hogy más fejdelmek alattva­lóit saját országuktól elidegenítette s orosz rokonszen­­veket költött bennök s az idegen lelkekben az orosz hü­­bérnökség tudatát ébresztette föl. Ha ő egykor képes volt éjszaki fővárosokat éjszaki Jassy-k és Bukarestekké változtatni, akkor ez neki és emlékezetének becsü­letére válik. Ő értette az ő kortársai gyöngeségébe az ő saját nagysága gyökereit verni s hatalmát azon földön felcsiráztatni, melyet idegen tudatlanság szá­n) Köszönjük tisztelt levelezőnknek a kivonatos ismerte­tést, de nem óhajtjuk, hogy az, s ahhoz hasonló fran­czia drámák, melyekhez a múlt szombaton itt adott „Ház becsülete“ is tartozik, nemzeti színpadun­kon meghonosuljanak. Az erkölcsi viszonyok egé­szen más lábon állanak Francziaországban, s különö­sen Párisban, mint nálunk.Ott a concubinátus elkülönzött lakás mellett nem bélyegzett dolog, a polgári házas­ságban az összekötés s elválás kérdéseinél a vallás nem játszik túlnyomó szerepet, a nemek közti feszte­­len érintkezés a divathoz tartozik, s a legsikamlósabb élet a„galanteria“ s „finomabb életmód“ meghonosult fogalmai mellett elveszti a francziák közt botrányosságát. — E fogalmak átalánossága mellett meglehet, kevesen érzik a kicsapongás által megfer­­tőztetett házasság boldogtalanságát, — de ritka is ott a valódi boldog családi élet. Mi az­ért inkább tartunk az angolokkal, s mind társadalmi erkölcseinkkel, mind polgári törvényeinkkel öszhang­­zóbbnak tartjuk a nyilvános szemérem szi­gorúságát. Az emberi gyarlóság botlásainak amúgy sem vagyunk képesek elejét venni, de ta­karjuk el az egyes eseteket inkább , mintsem azokat csábító és idealizált alakokban színpadra hoz­zuk , s ne igen mutogassuk a forró vérű ifjúságnak, mikép lehet csábitni és elcsábittatni azon reménység­ben, hogy a bűnt, fertelmet, gyalázatot későbbi meg­bánás által jóvá lehet tenni, s hogy majd a tiltott sze­relem szennyeit az engedékeny férj „háza becsületéért“ önfeláldozása által fogja eltakarni. Valóban azok, kik a külföldi dráma meghonosításával foglalkoznak, ha­sonló színdaraboknál illőbb választást tehetnének. S épen ezért a rendőri hatóságnak kitűnő köszö­nettel tartozunk, hogy a „Kaméliás hölgy „franczia színdarab adatását, melyet hallomás szerint szintén Bulyovszkyné asszony fordított, s melyben az erkölcsi fesztelenség a legkiáltóbb színben szerepel, — megtiltotta. S­z e r­k.

Next