Pesti Napló, 1855. május (6. évfolyam, 1542-1566. szám)

1855-05-24 / 1561. szám

által azon egyesség létesült, hogy a folyamközleke­désre nézve a bécsi congressus okmányaiban általában megállapított elvek a dunahajózásra is alkalmaztassa­nak. E törvény erejénél fogva ezentúl vegyes bizott­mány veendi át azon anyagi akadályok elhárításának gondjait, melyek a hajózást gátolták, s nem egyszer a kereskedőrend panaszaira adtak okot. Miután az orosz teljhatalmazottak az első két czikk által nyújtott ne­hézségeket szerencsésen kiegyenlítették, a harmadik ily nevezetűnek : „az 1841. júl. 1. (13-i szerződvény revisiója“ vizsgálására mentek át. A császári kabi­net nyugalommal várta azon nézetek kifejtését, me­lyeket a nyugati hatalmak e tárgy vitatásánál ér­­vényesítni szándékoznak. Addig az ő részint a sajtó közlönyei részint a parliamenti beszédek által külön­böző értelemben magyarázott szándékaik, a Bécsben dec. 28 és jan. 7-én tartott előleges összejövetelekben nem mondattak ki világosan. Akkor Franczia é­s An­golország képviselői azon közlésre szorítkoztak, mi­szerint kabineteik az 1841-ki szerződés revisiójának czélját abban látják, a török birodalom fennállását tö­kéletesebben az európai egyensúlyhoz csatolni és Oroszország túlsúlyának a Feketetengeren véget vetni. Az e tekintetben létesítendő rendezkedésre vonatko­zólag a teljhatalmazottak kijelenték , mikép azok sok­kal közvetlenebbül függenek a harczi eseményektől, semhogy annak alapjait már most meg lehetne álla­pítani.“ Azonban a nyilvános manifestatiók Franczia­­- Angolországban elárulák a gondolatot, mely e sza­vak mélyén rejlett. Az Szebasztopol elpusztítására czél­­zott. Kétségkívül, a londoni és párisi kabinetek szá­mítása szerint, a diplomatiai tárgyalásokkal egyszerre Krimiában történő katonai működéseknek a bécsi érte­kezletek sorsára határozó befolyással kelle vala len­niük. Azon pillanatban, midőn ezen megnyittattak, ez előre számítást az események nem igazolták. Ezért e szó: Szebasztopol, nem is mondatott ki. Oroszország e hallgatást vitéz tábornokai, tisztjei, tengerészei és katonái hősies ellenállásának köszöni. Az ö­ns föláldo­zásuk a leggyőzelmesebb az alkudozás minden eszközei közt. A cs. kabinet szerencsésnek tartja magát e tényt constatkrozhatni. Ezzel szemben ellenfeleink számításai más alakot vettek föl, s új kifejezésmódot kölcsönöztek. A mart. 26-ki értekezletben Franczia-­s Angolország teljhatalmazottjai azon eszmét állították előtérbe, hogy a Feketetenger két pártállamát illeti közvetlenül meg­egyezni azon eszközök alkalmazása iránt, hogy ten­geri haderőik megmérésére jussanak. De míg e tárgyról tiszta, határozott javaslat tételétől tartózkod­tak, az orosz feljhatalmazottak számára tárták fenn azon rendszabályok indítványozását, melyeket a csá­szári kabinet az illető haderők közti igazságos súly­­egyen helyreállítása végett önjószántából tenni jónak látná. Gorcsakolfhg és Tito if, a­nélkül, hogy udvaruk szándékairól előre ítéletet mondanának, szük­ségesnek látták császár­i­slye elhatározásait az új né­zetre vonatkozólag, mely alatt a most vitatás alá vett harmadik kérdés mutatkozott, megkérdezni, így márt. 26-án a tárgyalások a Sz. Pétervárról várt feleletek megérkeztéig elnapoltattak. Időközben Ausztria és Oroszország teljhatalmazottjai azon nézetben voltak, hogy jó volna a keleti keresztény lakosok mentessé­geire vonatkozó 4-dik czikk vizsgálására áttérni. Ön tudja, mikép az orosz nemzeti érzelem a kérdéshez oly magas és komoly jelentőséget kapcsol, mikép az Istenben boldogult császár képviselőinek megparan­csolta, azt a kötendő szerződésben első helyre tenni. Semmi kétség, hogy Oroszországgal egybehangzóig minden hatalmasságok hivatva voltak ezen az egész kereszténység közös érdeke nagyságának elismerésére azon egyértelm­­űleg elismert czélból, a keresztény lako­soknak jövőjét különbség nélkül, bármely felekezethez tartozzanak, európai kötvény által védeni. Miután Fran­­czia-­s Angolország teljhatalmazottjai udvaraik pa­rancsait megkapták, vonakodtak — sajnálattal mond­juk ezt ki — e kérdés vizsgálatába bocsátkozni, mind­addig, mig a 3-ik czikk vitatása függőben marad. Az e vonakodás constatkrozása s indokolására megkíván­tató formalitások törték ki a mart. 29-ki s april 2-ki VII. és VIII. ülést. — A IX-dik, apr. 9-ki ülés Drouyn de Lhuys és Ali pasa teljhatalmaik iga­zolására fordittatott. Midőn a franczia külügyminisz­ter jelenléte az értekezlet munkáinak a fontosság új fokát adó, azon reményt is újra megszilárdítani lát­­szik, mikép azt békés megoldással látandjuk vég­ződni. E remények a következő összejövetelekben, melyek rajzolása még hátra van, gyengébb­­ön. Ápril 4-én (16) az orosz teljhatalmazottak megkapták az utasításokat, melyeket kívántak. Azok egy egyszerű és igaz elven nyugodtak: az eszme, az 1841 -ki szer­ződést vizsgálat alá venni, nem az orosz kabineté volt; az a maga részéről kész lett volna azon kötelezettsé­gek megújítására, melyek erejénél fogva a török biro­dalom korábbi törvénye a tengerszorosok elzárását ille­tőleg, európai okmánynyá szentesíttetett. A dolgok ez állapota módosításának óhajtását a nyugati hatal­masságok nyilvánítók. Tehát az ő dolguk volt a kimon­dandó javaslatokat kezdeményezni, hogy azon revi­­sióhoz jussunk, melyet ők elettől fogva a békealkudo­zások, előzőleges alapjává tettek. Midőn az Istenben nyugvó császár a maga képviselőjét az azokban rész­vételre felhatalmazta, pontos utasításokkal méltóztatott őt ellátni, melyeket ö ilge múlt év végével, a bécsi értekezletek közelgő megnyitását várva, jóváhagyott. Nagyobb világosság végett egybefoglalom ez utasítá­sok pontos tartalmát. Azok azon elvből indultak ki, miszerint a vultán mint a Dardanellák és Bosporus két tengerszorosnál fekvő terület souverainjének hatal­mában áll, az azokon átmeneteit megnyitni, vagy el­zárni. Azok nem ellenzették a Feketetengernek idegen lobogók számára megnyittatását,ha ez elvet maga a porta elfogadná. Ez esetre abból a tökéletes kölcsönös­ség természetes következését vonták le, miszerint az orosz járműveknek szabad lett volna a tenger­­szorosokon átmenni, hogy a középtengerre jussa­nak, valamint hasonlóképen az idegen lobogójú hadi­hajóknak joguk lett volna a Feketetengeren járni. Ezenfelül a­zultánnak teljes szabadságára hagyák, hogy szuverainitási jogai gyakorlásában az idegen ma­rinának török kikötőket jelöljön ki élelmezési és men­­helyül. E feltételek alatt az Istenben boldogult császár teljhatalmazottjait esetlegesen felhatalmazta, hogy a tengerszorosok elzárása elvének eltörléséhez egye­zésüket adják. Híven felséges atyja gondolatához, II. Sándor császár teljhatalmazottjainak meghagyta, hogy magukat szigorúan azon parancsok foganatosí­tásához tartsák, melyekkel már el voltak látva. Midőn ö­nlge őket ez elhatározásáról értesité, mart. 29 (april 11)-n őket a mart. 26-ki ülésben kezdett tanácskozás folytatására felhatalmazta, hogy a tárgyat érdemileg vitassák, ellenfeleinkre hagyván a revisio kezdemény­zésének gondját, mit a nyugati hatalmak, s nem az orosz kabinet idézett elő. Udvaruk parancsai vételé­nek napján Gorcsakofsky és Titoff az ápril 1­7- ki X. ülésben Franczia-­s Angolország teljhatalma­zottjait azon helyzetbe tették, hogy azon módosítás fejtegetésébe bocsátkozhassanak, melyeket kabine­teik az 1841-diki szerződésen tenni szándékoztak. — E módosítások tevék az ápril 19- és 21-diki XI. és XII. ülés tárgyát. Az elsőben a nyugati hatalmak képviselői az udvaraik közt megállapított tervet kifej­tették. A másodikban Oroszország teljhatalmazottjai a császári kabinet utasításain alapuló ellentervet terjesz­tették elő. Mindkettőt rövideden bonczolni fogjuk. Az ápril 19-ei ülésben felolvasott első terv 10 czikkből áll. Az 1. sz. elismeri elvben, hogy a török birodalom részt vegyen a közjog által Európa különböző államai közt megállapított öszhangzás előnyeiben; constatk­­rozza azon tiszteletet, melylyel a magas szerződő ha­talmasságok e birodalom függetlensége s épségének adóznak, s e köteleztetés pontos megtartását közösen biztosítja. A 2. sz. a porta és a szerződő hatalmak va­lamelyike közti összecsapás esetét veszi tekintetbe, s kiköti, hogy előforduló esetben ez utóbbi, mielőtt erő­hatalmat alkalmazna, a többi hatalmakat azon hely­zetbe tartozik tenni, hogy e legvégső lépést békés eszközök által megelőzhessék. Gortsakoffky és Titoff teljhatalmaik kiterjesztését, mit a császár ne­kik megengedni méltóztatott, használván, nem vona­kodtak e két czikkhez egyezésüket adni. Ez egye­zés — ezt fönnen ki kell mondani — elegendő mindazok elhallgattatására , kik még most azt igye­­keznek Oroszországnak szemére vetni, hogy Európa békéjét zavarni akarja. — Minő további biztosítást lehet­ még kívánni, miután kelet nyugalma jövendő­beli fenntartásának biztosítására a biztonság záloga oly szabadon és forma szerint megadatott? Ha egyszer a bécsi jegyzőkönyvek egészen nyilvánosságra fongtak jutni, minden részrehajlatlan olvasó feltalálandja azok­ban azon teljes őszinteség bizonyságát, melyből az orosz teljhatalmazottak nyilatkozata eredeti. Ők azt ez alkalommal is bebizonyították. Felszólíttatván, hogy a fennemlített I. czikk hordereje felől nyilatkozzanak, ők valósággal hímezés és utógondolat nélkül kifejtet­ték az indokokat, melyek Oroszországnak meg nem fognák engedni, hogy Törökország területi független­ségét anyagi biztosítók védelme alá állítsa. Oroszor­szág csak oly köteleztetéseket vállal el, melyeket meg­tarthat. Ha már oly birodalomról van szó, melynek ha­tárai három világrészt érintenek, s mely magában az egyenetlenség és rendetlenség különböző elemeit fog­lalja, melyeken senki sem képes uralkodni, akkor a leyális és bölcs politika minden államban ellenzeni fogja oly felelősség elvállalását, mely az emberi elő­relátás elé szabott határokon túlmegy. Ez igazságokat az orosz teljhatalmazottak oly igazán és erőteljesen fejték ki, mikép mi szándékaiknak teljes igazságot szolgáltatni vélünk, midőn beszédeiket szószerint is­mételjük. Gortsakoffhy mondó : „Azon alapokok egyike, melyekből ő az ottomán birodalom activ garantiáját visszautasítja, azon nehéz­ségben fekszik, miszerint alig lehet annak határait pontosan kijelölni. Váljon a területi garantia, ha már egyszer stipulálva jön, nem fog-e a legtávolabb fekvő pontokra is, mint p. o. Tunis és Aden, kiterjesztetni? s nem leend-e kénytelen az ezen területek valame­lyike ellen a szerződő felek által irányzott támadá­sokból hadesetet csinálni? Ő nem akar azon kötele­zettségnek, melyet magára vállal, oly nagy kiterje­dést kölcsönözni, mert Oroszország vére csakis Orosz­országot illeti. De ez nem azt jelenti, hogy Oroszor­szág kizárólag csak a jó szolgálatokra akarna szorít­kozni. — A Porta függetlensége nem kizárólag euró­­pai de orosz érdek is. Ha e függetlenség fenyegettet­­nék, nem Oroszország volna az utolsó, ki annak meg­­védelmezésére elősietne. De fentartja magának a jogot előfordulandó esetben jól megfontolni , van-e ala­pos ok jelen anyagi segédforrásai használatára vagy sem.“ Ezen megszorítás és ezen határok közt gondolták az orosz fölhatalmazottak az 1. és 2. czikkhez járulhatni, melyeknek erejénél fogva az ottomán birodalomnak megengedtessék, hogy az európai súlyegyen általános rendszerének egy részét képezhesse. Ezen elv meg­állapítása után, melynek az 1841-diki szerződés kie­gészítéséül kellene szolgálnia, a conferentia a Fran­­cziaország külügyminisztere által előterjesztett javas­lat második czikkének felolvasására tért át. A 3-dik czikk szerint a Feketetenger mindkét parti hatalmassága kölcsönösen lekötelezné magát, misze­rint mindegyik csak négy sorhajót, négy fregattot, s megfelelő számú könnyű járműveket s föl nem fegyver­zett szállító hajókat tartana ezen tengeren. — A 4. czikk megállapítja a tengerszorosok elzárásának régi szabályát, fentartván a következő czikkekben részle­tesen felhozott kivételeket. — Az 5. czikk fentartja minden szerződő hatalmasság számára, mely a Feke­tetenger mellett telepitvénynyel nem bir, a jogot, bi­zonyos számú hajókat bocsátani be, melyeknek száma felét tenné azon harczerőknek, melyeket ott mind a két parti hatalom tart. — A 6-dik czikk stipulálja, hogy azon szerződő hatalmak sorhajóinak száma, melyek a Feketetenger mellett telepitvénynyel nem bírnak, négy­nél több nem lehet. — A 7. czikk fentartja a zuhan­nak a jogot: szövetségesei minden tengeri haderejének az átmeneteit megnyitni, ha öt megtámadás fenye­getné. — A 8. czikk értelmében a két parti hatalom lekötelezné magát : minden a Feketetenger mellett fekvő kikötőbe azon consulokat bebocsátani, kiknek letelepedését a többi magas szerződő felek halmosnak ítélnék. — A 9. czikk a csatatérül szolgált tartomá­nyok lakosainak adandó amnestiát illeti. — A 10. czikknél fogva az Oroszország és Szardinia közötti viszonyok ismét azon lábra állíttatnának, melyen a hadüzenet előtt valának. Ezen tervezet felolvasása után az orosz fölhatalmazottak fentartották maguknak, a nélkül, hogy a 3—10. czikkek fölötti discussióba bo­csátkoznának, hogy a megoldás ajánlott módja fölött a legközelebbi conferentián fognak nyilatkozni. A Bécs és Sz. Pétervár közt fenálló távirati közle­kedés gyorsasága megengedé Gorzsakoff hgnek, hogy az ápril 19-ki conferentián formulázott javaslatokat azonnal a császári kabinet tudomására juttassa.­­ Ezek már első pillanatra is lényegesen különböztek azon igen megjegyzésre méltó definitiótól, melyet lord John Russell mart. 26-kán szabályul állított föl azon probléma megoldására, mely a jelen tanácskozás tár­gyát képezé. Mi idézendjük a VI. jegyzőkönyv szöve­gében felhozott szavait Nagybritannia felhatalmazott­jának : „Midőn lord John Russell az alkudozások kezdetén Gortsakoff hy által tett nyilatkozatot emlé­kezetbe hozza, hogy t. i. ő semminemű, Oroszország becsületével meg nem férő föltételbe nem egyezendik, megállapította, hogy Anglia és szövetségesei szemeiben a legjobb s egyedül megengedhető föltételek azok lennének, melyek Oroszország becsületének leginkább felelvén meg, egyszersmind elegendők volnának Eu­rópa biztonságára, valamint oly bonyodalmak vissza­térésének megakadályozására is, melyek hasonlók a most megszüntetendőkkel.“ Ezen, a mart. 26-kai conferentián forma szerint ki­mondott nyilatkozat után lord John Russell nem csodálkozhatik, hogy az ápril 19-kén tett javaslatok a császári kabinet által — hogy az angol fölhatalmazott szavaival éljünk — nem tekintettek legjobbaknak s egyedül elfogadhatóknak. — És valóban, a hajók szá­­ m­a .......... *­­ TUDOMÁNY ÉS IRODALOM- 730375). Zalár költeményei. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv könyvnyomdája. 16-rét. 232 l. (Ára­­­ft 20 kr. pp.) A legutóbbi idő bőségesen hozott versgyűjteménye­ket. Egymásután köszöntöttek be rímes és rímetlen, mértékes és mértéktelen soraikkal Balog, Concha, Czelder, Györffy, Meáncsek, Mentovics, Spetykó, Tom­pa, két Tóth, Zalár. Sokan meghívók, kevesen kivá­­lasztvák, Gyulay Pál vette magára e költői sürgelem­­forgalom birálatos szemléjét, — és hiszszük, hogy sok nehézséggel járó munkája csak jó hatással leend versíróinkra : tehetséget nem fog ugyan fuvalltatni azokba, kikben az nincs, nem is fog édes ízt csepeg­tetni a könnyen keseredő kedélyekbe („Dichter und Schauspieler sind das praetensivste und apprehen­­sivste Völkchen der Erde“), hanem a jobbakat és te­hetségeseket mindenesetre eszméletre, komolyabb ta­nulmányozásra, működésök és irányuk átgondolására gerjeszten­ő. Nekünk is volt többször alkalmunk elmondani véle­ményeinket költészetünk jelenkori fordulatáról Nem akarjuk e helyt sem a már mondottakat ismételni, sem az egyes versgyűjteményeket egyenként tárgyalni, s csak Zalár költeményeit mutatjuk be a közön­ségnek, mint oly gyűjteményt, mely az 1855-dik év eddigi verses hozományai között leginkább figyelemre méltó. Zalárnál valódi élményeken alapuló, a felismert közhangulat szelleméből merített érzelmek, tartalmas gondolatok kifejezésével találkozunk, mely nem min­dig bir ugyan a kiforrottság és költöiség tiszta ido­mával, sőt kellő hangzatossággal sem, de mely mégis kétségtelenül tanúskodik arról, hogy a szerzőnek van határozott, bár itt-ott a hírhedt világfájdalmaskodás keverékétől nem ment nézlete, hogy van jeszetesebben körvonalazott költői egyénisége, s hogy ez egyéniség nem nyugszik merő képzelődések, határozatlan csa­­pongások és ráfogott érzések biztalan alapján, de az életet akarja tekinteni külforrásul. Az utolsó évötöd­ben talán csak Arany- és Tompától bírunk felmutatni egyes műveket, melyek a nemzeti közérzelmet költői­­leg visszatükröztetik; s ezért kétszeresen örvendünk, hogy Zalárnál nemcsak nem hiányzik, sőt lényegként megvan s csaknem valamennyi költeményein véres fonálképen keresztülhuzódik a korszak és nemzet köz­viszonyaiból, közvéleményeiből elvont szellem, mely jogosulttá teszi a költő fellépését s egyedül biztosít­hatja maradandóbb hatását. Már az első versezet, mintegy ujjal mutatólag, ily szellemben tűzi ki a köl­tészet feladatát: „Itt omladékokat épit templomokká, , Amott bitófából formál szentkeresztet.“ Állításunk bizonyítására fölemlítjük, bár jobbadán csak czimek szerint, azon darabokat, melyek egyenest a fen megjelöltük hangulatnak, nagyobb kisebb mértékben költői tolmácsolásai gyanánt tekinthetők : „El, el in­nen“ (20—1); „Bús a magyar leány“ (23); „Arany tükör“ (26—9); „Mit kérditek“ (34); „Kitéptem szi­vemből (35—6); „Hazaszeretet“ (41—3); „Télen“ (45-7); „Változtasd meg inkább régi rész utadat, Járj a naphoz mindig közelebb, közelebb! Inkább égjen össze felerészed, csakhogy Örökös legyen már egyszer a fény s meleg;“ továbbá : „Te szép leány“ (47—9); „Szótlan költő“ (51—2), mely kétségtelenül Vörösmartyra vonatko­zik, melynek azonban utolsó két vers­szaka csak öt­letes és felesleges függelék az egészhez: „Lendvainak betegségében“ (56—7); „A fényes lámpák alvó­félben vannak, Ne oltsd el őket o­ sötét halál!“ aztán: „. . . . év végén“ (64—5), minek darabos és kemény végső refrainsora nem sikerült. „Az év kez­detén“ (66—7). „Hol az a szép világ, melyből egy-egy sugár Fel—feltűnik néha mint csillag az éjben ? Elhaló fényéből lelkünkre szikra száll, Azért nem húnyhatik hitünk el végképen“ . . . és itt a refrain viszhangja már illően egészíti ki min­den egyes vers­szak gondolatát; továbbá: „A kiván­dorlókhoz“ (71—2), csakhogy e műben semmi költé­szet sincs; „Az őszhez“ (77—9), „Nyugtalanság“ (91—3), „E kastélyzugban“ (98—100), „A nép fia“ (100—2), „Tavasz kezdetén“ (118—9), „Feleségek felesége“ (121—3) és az alkalmasint ugyanazon tár­gyú „Egy hölgyhöz“ (128—9), „Tavaszszal jöjj el az én boldog halálom“ (134—6), „Hallom még“ (143— 4), „Suhog suhog“ (157—8), „Egy kép előtt“ (200 —2), melynek tíz vers­szaka nem képez, nem foglal magában egyebet egyetlen felkiáltásnál, hanem­ ez epi­graph, valamint egy részről a felfogásban ritka tárgy­­lagosságot tanúsít, úgy más részről öszpontosított, s találó és jellemző szavakban, képekben a leggazda­gabb. Ezt, és az arany álmú „Arany tükör“t a gyűjte­mény legsikerültebb darabjai közé kell sorolni.­­ Az uralkodó hangulat részleges visztükrözetének tekin­tendők még mind a szülőföld és gyermekkor utáni vágynak, mind azon gondolatnak gyakrabbi ismétlő­dése, hogy a­ki mindent vesztett, azt a szerelem vi­gasztalja. A gyűjtemény különben kiválólag lyrai műveket tar­talmaz, melyek közt népdalias versek is fordulnak elő, mint „Nagy porfelleg“ (36—7), „Fehér virág“ (49 —50), „Teli kancsó“ (63—4), „Sötét az éj“ (113), „Ne húzd“ (152—3). Az elbeszélő szakba tartozó munkák közöl, melyek különben szintén lontos köl­tészeti jelleműek, „Dobó és az egri nők“ (137—143) s a „Sápadt vőlegény s halovány menyasszony“ (193 —9) kiemelendők, bár az utóbbiban inkább csak egyes részletek sikerültek. A francziábeli fordításokat Béranger (68—71 és 102—3), Hugo Viktor (177), Maistre (148—152) és Parny (38—9) után, kiről Béranger éneklé: „—qui sait de la nature Célébrer les plus doux penchans,“ könnyű folyékonyság jellemzi. Ki kell azonban emelni, mint már fentebb is meg­­jegyzek, hogy Zalát költeményeiben, ha nem is mond­hatók mind költeményeknek, bensőséget s valódi tar­talmat, azaz gondolatokat, eszméket, s önállóságot is találunk, minélfogva ő nem egészen sorozható ama vezérek közé (hogy itt ismételjük az e lapok 1854-ik évi 1239-dik számában tett s legújabban a „B. H.“ egyik 1855-dik évi májusi számában Gyulay Pál által is használt hasonlatot), kik Nagy Sándor hátrahagyott birodalmát egymás közt osztogatták s felbontották. De viszont oda sorozza őt ki nem forrottsága, minek ered­ményeit mutatják: a világfájdalmas szenvelgések (p­ 0. a 104—5-d lapon álló „Fájdalom lantja,“ mivel el­lentétet képez „A költő“ a 107—8-d. lapon, a „Mind hiába“ befejezése a 124-d. lapon, a „Szép idők arany napok“-nak különösen végső vers­szaka a 226-d. la­pon, s egyéb helyek); a prózai elsiklások (p. o. az „odani“ refrain a 209­-d. lapon, „hát csak hazavá­gyom“ a 77d. lapon, „itt a tavasz, az­az hogy már út­ban vagyon“ a 109-d. lapon, „de szeretőd már még­sem vagyok“ a 124-d. lapon, „csupán egy hibád volt s ez a könnyelműség“ a 155-d. lapon, a levél Szász Károlyhoz a 158—60-d. lapon, az „Anyámnak“ a 174—6-d. lapon, „annyi­ért már engem hogy elég lehetne“ a 178-d. lapon stb.), kénytelen túlzások és ötletek (mint az 54-dik lapon, hogy „ennyi bűbájt elszórni egy vidéken az istennek nagy munkába került,“ a 67­. lapon a korán­­reggel meghalt leány­kának az mondatik, hogy „ily jókor reggel nyitva még a mennyországban egy ajtót sem találsz,“ a 226-dik lapon a lángelmék kérdik az istentől, hogy azért nem diszíti-e homlokát borostyánkoszorúval , mert talán attól fél, hogy ő is megörül!); végre a bevégezetlen­­ség (igy a 40-ik lapon álló vers csupa „ha,“ melynek hiányzó utószakát pontocskák jelölik) s a vers-idom pongyolasága. Ez utóbbi hiba ellen, mely gyakran kelletlen pót­szavakkal is tervezi a tagszámot (p. o. névelővel bir­­tokragos szók előtt, mint az 57d. 1. negyedik, a 115d. 1. 16dik sorában, vagy ily toldatokkal: „arra kérlek igen szépen“ a 215d. lajsón) annál határozottabb rá­­szólással kell felszólalnunk, mert a magyar nyelv, hála legközelebbi elődeinknek, annyira fejlődött, hogy a tisztán és szabatosan írás mindenkitől, ki tollat fog, szigorúan kívánható. Miután nyelvünk legszebb sikerrel meggyakorolta­tott a régi hellén és római úgyszintén az újabb nyu­­gati irodalmakból átvett versidomokban, mintegy más­fél évtized óta költőink ellökék maguktól ez idomokat, mint idegeneket, mint nem-magyarokat, mint a ma­gyar nyelv eredeti szellemével össze nem férőket Helyes, ha az ellökött idomok helyébe olyanok jöttek volna, melyek aztán valóban magyarok és valóban jók. De ez nem történt. Az idegen idomokat elvetet­ték, s a magyarokat nem mivelték. Arany, Erdélyi és Petőfi verseiben még leginkább találkozunk a magyar lengedezővel, toborzékival, ugratóval ; különben merő tagszám szokott lenni a versek mértéke, s még örül­hetünk, ha ezekben legalább megvannak a metszetek. Majd így jártunk a rímmel is. A tiszta nő-rím, mint ragozó nyelvünkben tökéletesen meg nem honosít­ható, száműzetett, de mi jött helyébe? Tán az eredeti magyar rím fejtetett ki s tökélyesittetett műköltészileg (mikép a népköltészeti elemek mindegyikét kifejteni, tökélyesiteni s formálatlanságából kibontani kell) ? Koránsem! Néhány kevés írónak kivételével, az úgy­nevezett assonancz ürügye alatt a legsértőbb disszo­­nanszok tünedeztek elő. Meggyőzödvénk, hogy a könnyen alkalmazott rész­ben már meghonosult idegen versidomok még akkor sem szorítandók és szoríthatók ki a magyar költészet­ből, ha az eredeti magyar versidomok elmélete töké­letesen meg lesz állapítva. A Niebelungi versidom (csonkítva is), a hősi hatos (mit népiesen is találunk alkalmazva Fazekasnál), a színművek ötös-menői és egyebek sokkal szebbek, és sokkal nélkülözhetleneb­­bek is, hogysem a mi költészetünkben is meg ne tar­tanák helyüket. Vörösmarty mindig tanulmánya ma­­radand a magyar költőnek. Zalái költeményeinek majd harmada úgynevezett magyar alexandrinokban van írva, s ez alexandrinok­­ban — minek ily hosszú sorokban sohasem volna sza­bad történni — gyakran rímetlen sorok váltakoznak rímesekkel; itt ott a sormetszet is hiányzik. A gyűj­temény verseinek pedig majd fele (49 darab), szintén számos hibás lábakkal ugyan, de mégis menőkben, tehát felmenőleg van tartva, s épen ezen, tagadhatla­­nul idegen versidomú művekben még legtöbb hang­­zatosságot, tisztaságot találtunk. Ha Zalárt a közár nem csábítja, alkalmasint a fölmenő idomot, s bizo­nyosan sokkal tisztábban, használja, mert eziránt lát­szik viseltetni legtöbb előszeretettel. A megrovott hiányok daczára Zalár költeményei­nek megjelenését örömmel fogadjuk s bátran ajánl­hatjuk a közönségnek. Legújabb verses gyűjtemé­nyeink között ez a legtartalmasabb , erőteljesebb. Benne sok kárpótlást találhatnak azok is, kikben a gondolat üres és ízléstelen versek özöne a költemé­nyek olvasásának kedvét elfojtotta. —­ss. Magyar könyvészet. 235(1035). Jókai Mór. Tarka élet. Irta Jó­­k­a­i Mór. Szerző tulajdona. Pesten. Nyomatott Länderer és Heckenastnál. 1855. Diszkiadás 8 rétben. Első kö­tet („Egy magyar költő életéből,“ „Ellentétek,“ „Ké­pek a múltból és jelenből,“ „Olyan dolgok, a mik se ár­tanak se nem használnak,“ „Ismeretlen nagy emberek“), 160 1. (Előfizetési ára az első két kötetnek 2 pft.)

Next