Pesti Napló, 1856. május (7. évfolyam, 1854-1879. szám)

1856-05-03 / 1855. szám

21.-1855. 3-ik évi folyam. Szerkesztési iroda : Egyetem-ateza 2-ik szim , 1-s5 .melet. Szerkesztő szállása : Angol királynőhez czimzett szik­ed», 63-ik szím. A Up szellemi Uszít illető mind.a közlemény » szerkesztőséghez intézek­dS. Bírment.d­.n­­.rel.k­es»k­lsm.it kezektől fogadtatnak .1. Kiadó-hivatal Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dilit : a hasábos petit sor 4 pkr, Bélyegdij külön 10 pkr __________________________________Magán Tita 5 hasábos petit sor 5 pkr. Vidékre , p­o­s­t­á n : Évnegyedre . . . 5 fit p. p. Félévre . . . . 10 írt p. p. 1856. Szombat, máj. 3. Előfizetési feltételek: resten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 írt p. p. Félívre . . . . 8 fit p. p. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS : FESTI N&FLU május— június két hónapos folya­mára. Vidékre postán küldve 3 frl. 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 írt 40 kr. Lapunk szerkesztője báró Kemény Zsigmond ur, ezentúl sem mulaszt el semmit, hogy irodalmunk jele­sebb tehetségeit maga körül gyűjtse. Hazai érdekeinket számos derék levelező közremunkálása mellett, ezután is rég ismert publicistái tekintélyek fogják fejtegetni. H a mely mértékben csökkenne a külföldi tudósítások érdeke, azon arányban igyekszik a szerkesztő kimerí­tőbbé, érdekesebbé és változatosabbá tenni a bennüket a közelebbről illető ügyek fejtegetését. A tárczában különösen ezentúl is közremunkálnak: Arany János, C­s­e­n­g­e­r­i Antal, Danieliki, G­a­l­­góczi Károly, Gr­eg­us­s Ágost, Erdélyi János, Fényes Elek, Gyulai Pál, H­u­n­f­a­l­v­y Pál, P­a­u- t­er, egyetemi tanár, Ré­vész Imre, Szalay László, S­z­on­t­a­g Gusztáv, Tompa Mihály, Tóth Lőrincz, T­e­n­c­z­e­r Gusztáv sat. urak. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahi­vatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem­­utcza 2-ik számtakarékpénztár épület 1-ső emeleten Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, május 3. A békeokmányt, melyet részletekben már adánk, most együtt s ünnepélyes formájában közöljük ol­vasóinkkal. Mielőtt a levéltárba menne és a fris emléke­zetben élni megszűnnek, lehívnuk még at főbb pontjait, hogy becse felöl ítéletet formálhassunk. A bevezetés két czélt említ, melyet a szerződő hatalmak elérni akartak : 1-szer, a háború ré­szeinek megszüntetését; 2-szor a háborút előidé­zett bonyodalmak visszatérésének megakadályoz­­tatását. E czélok önként és tökéletesen el vannak érve, ha a szerződvény állítása, hogy t. i., a ratificatio kicserélésének napjától kezdve a béke és barát­ság a szerződő hatalmak közt örök időkig fog tartani, nem marad csak a papíron. De miután az ily állítások sok halva született vagy rövid életű békekötésben is fordulnak elő, miután „az örök barátság“ és „örök béke“ csak a legábrándosabb álmok tartományaiban él, s az „örök szerelemmel“ együtt csak a költők verseiben hangzik érezhető dissonantia nélkül : úgy vélem, helyesebben cse­lekszünk, ha a szavakon kívül a körülményeket is összevetve, a nevezetes két czél elérhetését reméljük ugyan, de egyszersmind el nem érheté­­sétől is félünk. Jelesen a háború az orosz és a szövetséges hatalmak közt be van végezve.De ha a hat vég­rehajtása a lázongások miatt lehetlenné válnék, ha a Dunafejedelemségeket czélszerűen rendezni nem sikerülne , akkor bizony a legjobb szándék mellett sem volna tanácsos a 2-dik articulus sze­rint „kitelhető gyorsan“ hazaszállítani minden idegen sereget Törökországból, akkor alkalma­sint a hatalmak a kiürítésre nézve minden oldal­ról csak a 30-dik articulus kivonatához tartanák magukat, s a megszállásnak véget vetnének „mi­­helyt lehetséges“ leeni. Mert a keleti kér­désben az európai súlyegyenre vonatkozó főezélon kívül — mi Konstantinápolynak az orosz elfogla­­lástóli megvédésében áll — még két dolognak kell okvetlenül elévetni : t. i. hogy a török biro­dalomban lakó keresztények jogviszonya, s hogy a Duna és Fekete-tenger szabadsága biztosításo sék. Ha a mohammedanizmus más helyt is úgy lép fel a keresztények ellen, mint a megváltó sír­jához közelfekvő vidékeken téve, ha az Al-Dunán nem a zátonyok, de a békétlenkedő elemek miatt, Saabadon hajózni nem lehet, s ha a Feketetenger ázsiai partján a szabad kereskedés csak fegyver­vásárra számíthat, s a többi gyártmányokat bíz­vást otthon hagyhatja , akkor a ratifikált békekö­tés csak az orosz elleni háborút, s nem átalá­­ban a háborút szüntette meg. A béke élet­belépése és tartóssága tehát lényegesen attól függ, hogy 1-szer : elégséges lesz-e a Porta, mely a­­ 7-dik articulus által az európai concertbe beveze­tett, a lázadásokat, melyek reformjai miatt fenye­getik, elég elővigyázattal megelőzni, vagy ha mégis kitörnek,elég erélylyel elnyomni?; 2-szer : fog-e szilárd akaratot mutatni a reformok léte­sítésére, s nem leend­ő az idegen sereg apadásának mértéke szerint mindinkább maga is hajlandó az ó-török szellemnek engedve, a nemzeti és val­lásos reactionak tág kört nyitni, s az od­rogro­­zott szép jogokat, melyeknek közlését a párisi értekezlet csak constatírozta, végre az élet­ből az árnyékvilágba költöztetni ?;3-szor : lehet-e a békeokmány mellékleteiben későbbi elhatáro­zások számára föntartott kérdéseket kielégítő megoldáshoz vezetni? Mert például, ha a három Dunafejedelemség nem fog oly helyzetbe jutni, mely az érvénytelenné vélt orosz és török közti békékben biztosított állapotnál legalább valamivel jobb, ha a Porta nem tökéli magát arra el, hogy e tartományok belkormányzatába legalább oly ke­véssé vegyüljön, mint a háború kiütése előtt; ez esetben — mint az izgatott képzelődés termé­szete hozza magával — a szerbek és oláhok az orosz védhatalom alatti állásukat egy eltűnt szép aranyidőnek fogják hinni, rajongásaikban multjuk százszor fényesebbé alakul a jelennél, és az orosz befolyás könnyen nyerhet oly nagy tért a Duna­­fejedelemségekben, hogy még a Feketetengeren szenvedett veszteségeiért is nagy részben kárpó­­toltathatik. Sokat nyertek tehát a párisi béke által a szer­ződő hatalmak, de e nyereség csak akkor válik constatírozottá, ha nem csatlakoztak az ot­tomán birodalom életrevalóságában, és az ottomán kormánynak a reformok iránti szilárd rokonszen­­vében. A békemű akkor van befejezve, ha a fön­tartott kérdések is szerencsésen megoldatnak, s ha az idegen sergek teljes kivonulása a belnyu­­galomnak záloga, nem pedig a lázongásokra jel­szó lesz. Közelebbről folytatjuk rövid áttekintésünket. KEMÉNY ZSIGMOND. SZOMORÚ NAPOK. Regény. Irta JÓKAI MÓR. (1831.) Folytatás *). A vas ember. A vas ember előszobájában áll az ordonnance, kezében nagy pecsétes levéllel. Egy magas gránátos termetű vitéz keményen kipödört két hegyes öklelő bajusszal, melyek úgy állnak előre, mint két veszedelmes szurony, két piros pofáján egy egy kemény ráncz vonul végig, élő tanúbizonyságául, hogy a vitéz már nem mai gyerek. Álla meg van támasztva erősen a kemény nyakszorítóban, s csákója lekötve áll a hegyére a vihar­ csaliéval. Kabátja fehér, mint a kréta, s gombjai úgy fénylenek rajta, mintha most hozták volna a boltból; a melle közepén ott ragyog díszesen az a nagy réz érem, mire hajdanában olyan büszkék voltak a vén hadastyánok. A vitéz mozdulatlatlanul áll az ajtófél mö­gött, keblébe dugva egy nagy pecsétes levél; semmi iz sem mocczanik meg rajta, sarkai egymáshoz nyomva, két tenyere a zsinóron, csak szemei járnak néha lopva félre, de a nyaka akkor sem mozdul meg. Járnak pedig a szemei félre azonképen, a­mint egy kis tömpe leány, valami faluról hozott pesztonka, gömbölyű ragyogó arczával, hátul leeresztett pántlikafarkú hajjal, jön megy a szobában, mintha valami dolga volna ottan s loppal felkacsingat a szál katonára, s látszik, mennyire szeretné neki mondani: félek ám én kendtől. — Ugyan mér nem ül le katonabácsi no ? itt a szék ii. — Mégis törülte a széket kötényével szépen. — Az volna szép, viszont a hadfi, ha az ordináncz le­ülne a generalis szobájában. Majd készen volna a kurta vas. — Hát miért jött, hallja ? — De biz azt nem kötik a te orrodra bugám. — A generalis urat keresi ? Oda benn van az asszony szobájában, menjen be. — No te szép emberséget tudsz. Az ordinánczot be­­küldenéd a nagyságos asszony szobájába. — Hát adja ide azt a levelet, majd én beviszem. — Nem azt hugám. Nem szabad az ordináncznak más kézbe adni a levelet, mint a "kinek írva van. — Tud kend írni ordináncz bácsi ? Lásd „Pesti Napló* 1852. számit. — Hát te tudsz e? No hát mit kérdezed mástól? Ha írni tudnék, régen őrmester volnék. — Miért nem teszi le azt a csákót ? nehéz lehet a. — No már most hugám, elég volt a szép szó : fordulj! indulj! takarodj! hínak a konyhában. A pesztonka szaladt, a veteránt boszantani kezdé már a sok együgyü indítvány. Kis idő múlva vissza­mandzsálgott a kis kurta leányzó, elébb csak fejét dugta be a konyha-ajtón, mintha kém­lelni akarná, ha vájjon nem harapja-e le az orrát az a nagy katona ? pedig így is elég pisze volt. — Ordináncz bácsi. A szakácsnő küldött három po­gácsát magának. — Hát jól van. Vegye el hát no. Szólt messziről nyújtogatva neki a tepertős pogácsákat, mint valami harapós ugatós­­n­a­k, a­ki lánczra van kötve. — Azt nem tehetem. Válaszolt szilárdul a hadfi. — Hát nincsen keze ? — Az nincs. Hanem ha akarod, hát bele teheted a töl­ténytartómba ide hátul. — Ebbe ni ? kérdő a tömpe elbámulva. Hátha puska­por van benne ? — Tedd közé, nem árt az annak. — Nem sül ez el ? — Ha csak a te szikrázó szemeidtől nem. A pesztonka félve nyitotta fel a katona táskája fényes fedelét, fel-felnézve rá, ha nem ijeszti-e meg, s a köz­ben kíváncsian nézegette össze azt a sok furcsa gömbö­lyű dolgot, a­miktől úgy szeretett volna félni. A hadfinak ugyan nem volt szabad megmozdítani a ke­zét, de annyit mégis megtett, hogy a két ujjával hátra nyúlva jót csípett a leány kövér karján. — Ejnye, de rosz ember kend katona bácsi. — Elhiszem azt, nem is nőttem volna meg különben ilyan nagyra. — Hát aztán tudja miért küldte magának ezt a sza­kácsnő ? — Azért, hogy megegyem. — Jaj be rósz ember kend. Mindenre olyan roszakat mond. Azért küldte, hogy majd ha vesszözés lesz, hát aztán megmondja neki. — Szereli a szakácsnő a vesszözést nézni ugy­e ? Szép mulatság is az. Hát te láttad-e már ? — Nem én. — No azt megnézd. Ez leányoknak való. Annyi úri asszonyság van ott olyankor, mint valami komédián. — Jaj csak már lenne mentül hamarább. Nem lesz mostanában ? Ugy­e bár azt a generalis úr rendeli el ? ha én generalis volnék, mindennap reggel vesszőztet­­nék, este muzsikáltatnék. — Az nagyon jó lenne. Gyere ide hát, majd meg­súgom. — Igazán ? kérde a leány a katona felé fordítva fél képét. De nem kiált a fülembe ? Mikor azután olyan közel volt a katonához, hogy az a fülébe súghatott, ez egyszerre kegyetlen mérges csó­kot czuppantott a piros pofájára. A leány az ajtóig ugrott ijedtében, de ott megállt, kék kötényével dörzsölve orczáját. — Maga ugyan rosz ember ordináncz bácsi. Aztán még csak azt sem mondta meg, hogy mikor lesz hát vesszőzés ? — Ne busulj hugám. Lesz annál is szebb. Főbelövés lesz nemsokára. — Főbelövés ? No az derék. Kit lőnek főbe? — Katonát hugám. — Talán épen kegyelmed lövi meg ? — Az bizony meglehet hugám. — Jaj katona bácsi. A tömpe leányzó el is pusztult abból a szobából, a­hol olyan kegyetlen ember áll, a ki még az eleven embert is meglövi s odakinn a konyhában azután sokáig elta­nakodott a szakácsnéval, hogy milyen mulatság lehet az, mikor valakit főbe lőnek. Akkor majd korán fel kell kelni, mert bizonyosan hajnalban történik meg, bárcsak el ne aludnák az időt, bárcsak ki volna már téve a fő­­belövendő a siralomházba, várjon mit véthetett ? Hátha megtalálnak neki kegyelmezni? De isten az nem fog megtörténni, a tábornok nem ad kegyelmet senkinek; ha tulajdon fia volna, sem kegyelmezne meg neki, a­ki vétett, mert az „vas ember.“ A vas ember pedig odabenn ül neje szobájában, egy kis hímzett kartalan székecskén átellenben egy magas em­el­­vényes divánon neje foglal helyet, egy kis, finom, átlát­szó asszonyka, olyan arczc­al, mint az alabástromo s ke­zecskékkel, a­mikkel egy tíz éves gyermek is meg volna csalva, ha osztályképen jutott volna neki. Apró, eper­­nyi szája alig látszik beszédre alkotva lenni, annál töb­bet tudnak beszélni nagy sötétkék szemei, mik e pilla­natban arról beszélnek, hogy a­ki szeret, az nagyon boldog. A vas­ember ott ül előtte, két könyökét térdeire téve, s két karját előre tartva. Ezen a két karján van egy te­kercs ezérn a kifeszitve, a­mit a finom asszonyka nagy gyorsasággal gombolyít le onnan. Csak egy­­kissé kellene a karjait szétfeszítenie s az egész­ tekercs szétszakadna róla, de tud vigyázni, hogy a szál el ne akadjon s nagyokat kaczag fölötte, ha ügyet­lenül hordozza karjait, hanem azután bocsánatot kér, és ígéri, hogy jobban fog ügyelni. (Folytatjuk.) PESTI NAPLÓ. Pest, május 3. Mindenfelől tűzrész hire érkezik hoz­zánk. Biztosítsátok hajlékaitokat, gazdasági épületeiteket gazdák. Nemsokára bekövetkeznek a jégeső csapásai. Mi­előtt a letarolt vetés felett,elveszett verítékünkön jajveszé­­kelnétek, biztosítsátok e fáradság, e veríték jutalmát; biz­tosítsátok a termést a jégvész ellen földmivelő atyánkfiái. A lelkész, az elöljáró kötelességet teljesít, midőn a népet a biztosításra figyelmezteti; e figyelmeztetés elmulasztása kötelességsértés. Hazánkban hat kártérítő egylet bizto­sítja a jégkárokat. Ez egyletek közöl e napokban ismer­tettük az erdélyi kölcsönösen biztosító társulatot. Bizto­sítsatok ! A biztosítás fő haszna, a kártérítés pozitív elő­nye mellett, azon biztossági érzet, azon nyugalom, melyet az elemcsapástóli függetlenség érzete nyújt. A biztosítás sok gondtól menti meg a gazdát, mely gondok foglalko­zásaira zsibbasztólag hathatnának. Ki agynapjait, ki csa­ládját előre bizonyos tőkével vagy jövedelemmel bizto­sítja, nyugodtabban tekinthet a sors csapásai, a váratlan események elé, igy ki termését előre biztosítja, könnyeb­ben eltűri az ég csapásait. Ezért biztosítsatok gazdák! — „Bánk bán” nemsokára és pedig az első eredeti kiadáshoz híven fog megjelenni. E kiadásban meg fognak jelöltetni a Nagy Ignácz szinműtárában megjelent kiadás alkalmával tett másítások.Alig mondhatunk kedvesebb hírt ennél irodalmunk és főleg a magyar dráma barátainak.­­ De e jó hir kíséretében kell olvasóinkat egy gyász­eset felől értesítenünk. Az oly szép reményre jogosító B­e­r­é­n­y­i Antal, „Vak Béla és Kálmán királyi színmű­vek tehetséges írója meghalt. Múlt hó 30-kán Pestre­­ utaztában a fehérvári utón elragadák szekerét a lovak. Berényi kiugrott s esetében nyert tetemes sérülés és vér­­vesztés folytán nemsokára elhunyt irodalmunk vesztesé­gére, barátainak nagy fájdalmára. Emléke élni fog közöt­tünk. Áldás sírjára ! / — Lévai József kedvelt költőnk verseinek második kötete e napokban hagyandja el a sajtót. Általa el nem háríthatott akadályok miatt késett el e költemények meg­jelenése. Az előfizetők azonban a dús tartalom­a a csinos kiállítás által eléggé kárpótoltatnak a várakozásért. A für­dői időszak alatt alig szerezhetnek érdekes­ olvasmányt hölgyeink, mint e jeles költő újabb műveit. — A „Gazd. Lapok“-ban megjelent ,,Borászati közleményei“ A. L-nek (Vajda Dánielnek) a ma­gyar pinczegazdáktól e jeles közlemények írójához inté­zett felhívás folytában nemsokára önálló s 15 nyomatott ivre terjedő munkában fognak megjelenni, ha t. i. af. évi június végéig az előfizetési díjak oly öszvege gyűlne be, mely a könyv kiadhatására elegendő lenne. Az előfizetési felhívást mi is közölni fogjuk. — A „K. K“-ben Gyarmati Samu a középbirto­kosság állapotáról értekezik. Ez értekezései IV-ben a rae- A FEGYENCZ NEJE. JELENETEK AZ AUSZTRÁLIAI ÉLETBŐL. TÖRTÉNETI REGÉNY. MAGYARRA FORDITÁ SZENYEY J. (Folytatás. *) XXI. Itthon van Grimes őrnagy ur? — kérdé Flower, mi­dőn menetével a mezei lak ajtaja elé érkezett. Igen, — válaszolt a szolga. Ez esetben — mondá Flower — légy oly jó, s kérd meg, szíveskedjék egy pillanatra kijönni. Az őrnagy megjelent és Flower leszállóit, udvaria­san jó estvét kívánván neki. Jó estvét,­­ viszonzá az őrnagy. Ön nem ismer rám, őrnagy úr? Nem, — felelt imet. Én pedig csak nem igen rég — szólt Flower — sze­rencsés voltam ön vendégszeretetét igénybe venni, s itt most visszahozom önnek juhászát, néhány útitárssal együtt. Valóban! — szólt az őrnagy, midőn az ő épen nem kellemes meglepetésére megismerte vonásait azon fér­fiúnak, ki vele beszélt. A valósággal, midőn az állomási parancsnoknak azon, Millighantól irt utalványt előterjesztő, nem csekély bosz­­szuságára tapasztalta, hogy nem a lovas rendőrség em­bereivel, hanem azon bandával volt dolga, mely a kerü­letben a közbátorságot veszélyeztette. Én Flower vagyok, őrnagy úr — szólt Georges — ugyanazon Flower, kit a hírlapok Hawkesburyban viz­­befultnak híreszteltek. Ön tudja, hogy a hírlapok néha fillentenek is. Hm, ez meglehet — viszontá az őrnagy, ki még min­dig nem tudta, hogy mikép értse ezen egész történetet. Nemcsak meglehet, hanem teljes valóság — válaszolt Flower. — Bocsánatot őrnagy úr, de önnek épen nincs mitől tartania; minden a legszebb rendben van, a­mint ön maga is mindjárt meg fog győződhetni. Én mindnyá­ját hozom, az egész fészket, egyetlenegynek kivételé­vel, de ki szinte nem fog már senkinek ártani. Az , kit ön itt a lovon lát, hol ezen nő által, kit, „dobpörgető Betsy“-nek neveznek, támogattatik, természetesen már csak hulla. Én egy óra előtt kénytelen valók vele rövi­den végezni. Ő már holt ugyan, de azért talán még *) Lásd „Pesti Napló“ 1854. számát.

Next