Pesti Napló, 1856. július (7. évfolyam, 1912-1942. szám)
1856-07-24 / 1935. szám
ritjáre a keresztyénséget, sőt némelyek a vakmerőbbek közöl már a vár falaira is fölkapaszkodnak. Egyikök e diadal jeléül, az utána törekvők buzdítása végett már ki akarja tűzni a török zászlót. Az ezt akadályozni kívánó magyar, Dugovics Titusz, nem birva a sokkal erősebb ellennel, hősi elszántsággal átkarolja azt s magát vele együtt a mélységbe veti. Összezúzva ott találták mindketten dicső halálukat. A legvéresebb csata most már azon hid felé vonult, mely a várost a várral összeköté. Jól tudták a vivők, hogy csak ez után juthatnak a vár birtokába; jól a vivoltak, hogy azon úttal minden el van veszve. Amazok vakmerő bátorsággal tódultak e hídra, szilárd elszántsággal védték imezek. Ily körülmények közt találta a hajnal a viaskodókat. A vörösen emelkedő nap első sugarai fedezték föl a vivottak szemei előtt a veszélyt, melyben forogtak. A város már egészen a pogányság birtokában volt, mely azt vérszomjazó sokaságával elözönlötte. A hídnál még mindig küzdő magyar csapat kifáradva az egyenetlen tusában, hanyatlani s a nagyobb erőnek engedni kezdett. A belső vár sánczai is az ozmánok birtokában voltak, kik a falak romjain szinte ellenállhatlanul kapaszkodtak fölfelé. Egy pár percz mindennek véget volt vetendő. A keresztyének közöl sokan, még maguk az alvezérek is, hasztalannak tartván a további ellenállást, a vár elhagyásáról gondoskodtak; csak a felsőbb ihlettől vezérlett Kapisztrán s a rettenthetlen Hunyadi torták meg önbizalmukat. Ezek utasitásából szurokba és kénkő-hbittartett s így eggyujtott rőzsetekercsek s egyéb gyúlékony anyagok röpültek a várfalakról a/ellenség légsörübb csoportjai közé. Az elszórt tűz a törökök lobogó ruháiba kapva mindjárt elterjedt, s a mozgás által még élesztve, egy lángtengerbe borította az egész vívó sereget , jól sikerült hadifogás nagy zavarba hozta a pogányságot. S a legkedvezőbb időpontot használva,Hunyadi, Szilágyi Mihály, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén társaságában az egész őrhaddal a kapun át a megijedt ellenségre csap. Ennek ellenállása csakhamar megszűnik, csupán élete mentéséről gondoskodik mindenki, futva a merre futhatott. Rövid idő múlva egy élő török sem volt a falak közt. Sokan estek el a pogányok közöl, a városba nyomultak közöl csak kevés menekült meg. A keresztyének vesztesége aránylag csekély vol a holtakban, annál nagyobb a sebesültek száma. Hunyadi, a még mindig erősebb ozmánoktól tartva, keményen megtiltja a vár és város elhagyását, egyszersmind ha örökre bízza a vár falain levő réseket, s csekély számú katonaságát akkér helyezi el, hogy az ellenséget, ha a vívás megújítására találna kedvezőni, szilárd vitézséggel fogadja. A fenyítékhez nem szokott , a nem várt győzelem által fölhevült kereszteseket azonban nem lehete tartóztatni. Egyenkint szökdöstek ki azon térre, mely a várost az ellenség táborától elválasztó, s az ott szállongó törököket megtámadván , levagdalák. A táborban levő ozmánok veszélyben forgó bajtársaik segítségére robognak. Ezt látva a keresztesek is csapatonkint rohannak ki, minden kérelem, minden parancsolat daczára. Minden terv, minden számítás nélkül egy új, az előbbinél még véresebb ütközet fejlődik az egyes csatázásokból. Kapisztrán, ki akkor a Duna balpartján vala, eleinte mindent elkövetett a keresztesek visszatartására , de igyekezete sikeretlenségéről meggyőződvén, az egész történetet egy felsőbb isteni intésnek látja a bizonyos diadalra. Botját s egyetlen fegyverét, nemes zászlótartója pedig, Péter, szentelt lobogóját, kezeikbe fogván, szerzetes társainak Ambrusnak és Tagliocozzonak kíséretében maga is átkel a Dunán a várba, innen meg kimegy nyáját vezérelni. Hiában igyekeznek őt, a vezér parancsa szerint, tartóztatni az őrök, a síkra száll, s több mint 2000 keresztes utána. „A seregek ura, úgymond Kapisztrán, ki eddig velünk volt, ezután sem hagy el bennünket, az ő szent trónjáról győzhetetlen erő árad reánk, rajta tehát hívek az ö szent nevében, a kereszt győzelmére !“ Most tetszett meg igazán , mit tehet egyes ember, a vallás erejében, egész sereggel. Új buzgalom, vakmerőség élesztett bátorság fogta el a kereszteseket. Semmi sem törheti meg az ábrándosságig emelt vitézségeket, semmi sem állhat ellen földi életükről megfeledkezes elszántságuknak, semmi sem tartóztatható föl előnyomulásukat, összezúzzák a legvitézebb ozmán csapatokat, áttörik legerősebb rendeiket s egészen a táborig hatnak. Látván Mahomed e kis csapat vakmerőségét, részint hogy visszavonulását elvágja , részint hogy majdnem őrizetlen maradt táborát a földalástól megmentse, a várat körülfogó sánczaiban öszszevonja minden erejét,és utána ered. A szemes Hunyadi mindjárt észrevette, hogy a szultán boszuhovében sánczai és azokat védő erősségei utalmazásáról megfeledkezett, s e körülményt ügyesen fölhasználandó, a városban maradt katonasággal villámgyorsan kitör, a hátrahagyott csekély számú sereget, még mielőtt ¡áll*‘ttálfaró! ‘róédoskodhassék, összevagdalja, s elfoglalja Mihomed erősségeit. A szultán, azon csekély számú kereszteseket és huszárokat, kik a táborig hatottak, s azt fördúltak, könnyű szerrel elkergette, maga vezérelvén ellene lovagjait s egy magyar katonát saját kezével vagdalván össze. Megtörtével azonban sánczait és erősségeit már a magyarság kezében találta, kik innen saját ágyúiból szórtak halált sorai közé. Ezáltal meglepetve egész a táborig volt kénytelen visszavonulni. Most janicsárainak ad parancsot az előnyomulásra, s sánczok és erősségek visszavételére , de azok a nagy zavarban már nagy részint el voltak széledve. E körülmény méregre indítja a szultánt a janicsárok agája, Haszán ellen, ki kétségbeesésében, hogy ura haragját kikerülje, nehányad magával a táborba tóduló keresztyének legsűrűbb sorai közé veti magát, s ott leli halálát. Magában a táborban folyt már jó darabig a csata, s a törökök már engedni valónak kénytelenek a keresztyének vitézségének, midőn 6000 örül kiállított spahi viszszajöttével megújítja az ellenállást, s a keresztyéneket, nem kis megerőtetés után, kinyomja a táborból. A magyarok, az éj sötétsége miatt, nem tárták tanácsosnak tovább folytatni az ütközetet, s minden üldöztetés nélkül a törököktől elfoglalt sánczokba és ágyukhoz vonultak, itt várandók be a hajnalt. Hunyadi azonban, nem is gyanítván, mennyire megzavarodott az ozmán tábor, nem tart- e helyet bátorságosnak seregére nézve éjjeli tanyául. A törökök erősségeit tehát széthányatta , az árkokat betölté s a mely ágyukat el nem vihetett, beszegeztetvén, éjszakára a várba vonult. Ezúttal fölösleges volt ez elővigyázat. Az éj beálltával ugyan is a szétzilált s egymást mindinkább zavaró ozmán csapatokat páni félelem szállotta meg. Növelte ezt több nevezetes férfiú eleste, főként pedig a szultánnak megsebesítése bal oldalán egy kopja által, kit ennek következtében félholtan hozták a táborba. Az egész török sereg még azon éjjel a legrendetlenebb futásnak eredt, megsebesített, s még mindig magán kívül levő szultánját magával vivén.A mit el nem vihettek, felgyúrták. Mahomed csak Sarona városánál tért magához: itt tudta meg tábora oda vasztét, serege legszebb részének fölkonczoltatását, legjobb hadvezérei elestét, s hadi készületei mind a megvetett ellenség kezébe jutottak. A szerencse elkényeztetett fiát annyira elkeseritő ez, hogy méreggel akart véget vetni életének. A török sereget még Zsófiánál sem lehete megállítani, bár a futókat halállal fenyegették s maga a szultán is többeket összevágott mérgében.Nem sokára magát Mahomedet is elfogta a rettegés, úgy, hogy utóbb első lett a futásban. Ez lett vége a megszállás 46-ik napján, ezen örökre nevezetes, a magyar fegyverekre annyi dicsőséget árasztó viadalnak, mely 24 óráig tartott minden szünet nélkül, s a melyben Hunyadi vezéri ügyessége és vitézsége által egyaránt kitüntette magát, s Kapisztrán is halhatatlan érdemeket szerzett. Nem volt a seregnek oly része, mely a hősi nevet meg nem érdemlé vala. Negyvenezer ozmán fedte a csatatért, 4000 jutott fogságba, mihez képest csekélynek mondhatjuk a keresztyének veszteségét. Háromszáz ágyú jutott a győzök kezébe. Ily veszteséget még nem szenvedett a török, nudiriri namin,Armál aj / Utolsó győzelme volt ez a nagy Hunyadinak. Dicsősége fénysugara betörte még egyszer a földet, mielőtt élete napja leáldozott, Mohamed, midőn a nagy férfiú halálának hírét vette, lesütött fővel, némeki ült egy hosszú óráig, s azlaife szavakra fakadt: nagyobb fe/fiut Kiégnem látott a világ! .. . • „íJ.kí pnim. Valami a nemzetgazdasági elvekről.*) Iiésav egein Jp'fmr.xabii'fg'» sonji!!«i/I etlleg i A bel- és külföldön egyaránt tisztelt egyházfejedelmeink egyike nemrég úgy nyilatkozott, hogy eredményt hozó hatáskört, olyant t. i. mely nemzetünk boldogságára kívánatos, csupán csak két után nyerhetünk. Az egyik út szellemi képzettségünk kimivelése, a másik gazdaságunk előteremtése és emelése. Ezen mondat, bármi egyszerűnek látszassák, mély igazságot rejt magában. Az irodalom, a művészet, és azok ápolására emelt intézetek szellemi nagykorúságunk előidézésére szánják. Gyakran és pedig nálamnál sokkal hatalmast) szavak által ajánltattak ezek a magyar nemzet kegyeletébe és figyelmébe. Nem mintha az ebbeli felszólalások már a kívánt eredményt, vagy a kívánt eredmény csak egy aránylagos részecskéjét is gyümölcsöztették volna, hanem hogy megmutassuk, miszerint önfentartásunk, jólétünk, tiszteltetésünk öregbítésére még sok más teendők várnak reánk, és hogy ezáltal is sürgessük a közönösség, henyélés és elfásultság kiirtását, a fennebbi mondat másodikára vonatkozó némely eszméket akarunk kifejteni. Oly egylet vagy társulat, mely átalános álladalmi érdekek előmozdítását feladatául tűzte ki, mindenek előtt a tért megvizsgálja, melyen átalános álladalmi érdekek előmozdítását feladatául tűzte ki, mindenek előtt a tért megvizsgálja, melyen hatni szándékozik, és fontolóra veszi azon erőket, melyekkel ama érdekeket elérni törekszik. I nytói Magyarország, mint tengerparttal nem bíró, és folyóinak torkolatjával nem rendelkezhető hon,**) más kereskedelmi politikát követni kénytelen, mint az oly nemzetek, melyek a világ piaczaival közvetlen forgalmi viszonyban állnak. Épen ez elv egy magyar kereskedelmi társulat főteendője lényegesen más volna, mint például az, melyet a triesti Lloyd magának kitűzött, mert míg az utóbbi gőzhajóinak száma és selessége, és az azokkal közvetített sebes forgalom által úgyszólván bámulandó eredményt mutat fel, addig valami magyar kereskedelmi társulat oda volna utasítva, hogy a kereskedés és ipar emelkedését, élénkítését, terjesztését, s annak kölcsön*) Azon emlékirat szerint, melyet közlő a pesti Lloydnak a társaság keletkeztekor benyújtott. **) Mióta a Dunatorkolatok az orosz kézből kivetettek és a Duna a párizsi béke stipulatioi által semlegessé ten, sokkal kedvezőbb helyzetben vagyunk e részben. Szerb hatását a nyers termesztésre már sajátságos körülményeinek természetéből folyó eszközökkel mozdítja elő. Amaz eszköz, mely Magyarországon a gőzhajók által a közlekedési ügyben előidézett nagyszerű eredményhez hasonló hatást szülne, nem más, mint célszerű választása a nemzetgazdászali elvek, bennünket tevékenységünk útján vezérlendők Magyarország természetes segédforrásai jó hírnévvel bírnak Európában, és majdnem hajlandók az emberek azt oly országnak tekinteni, mely önmagának elég, mely lakóinak szükségeit egymaga fedezi, és elszegényedéstől nem tarthat. Átaljában Magyarországot földmivelő országnak nevezik, és azt óhajtják, hogy ezentúl is az maradjon. Igaz, hogy Magyarország e pillanatig földmivelő uradalom, de a hon állapotja azt tanúsítja, hogy ezen kirekesztő tulajdona javára nem vált. A föld termőképessége azon vonalon alul maradt, melyet a természeti kutforrások segedelmével elért, kellett volna, azért, mert a becsesítés mestersége még hozzánk be nem tért, és a végett ámudékozást elő nem idézett, mely a külföldi nyers termékek bőségétől függetlenül, mindig egyforma, biztos keretet nyújt, mint technikusok , iparosok, és gyárosok készítményeinek, kik ezen nyers termékeket feldolgozzák, nemzetközi kereskedésről hallgatván, tulajdon piaciunkat idegenek által látjuk elfoglalva, a honi ipari pangásban a nemzeti tőkéket, és velük a nemzetet a külföldtől függőnek. Azon lithargia, mely mindinkább terjeszkedik (?) a polgárosodás, nemesebb élvezeteinek utáni vágyat eltnmpitja, — tudományok, művészetek, hajózás és védelmi erő, miket az iparálladalom feléleszt, elsilányulnak és elvesznek, és a népnek végre csak ama vetekedhető««* marad: a legnagyobb nélkülözéseket tűrni, vagy eben halni. *) » ^ Ezen czikk köre bemengedi,hogy mitjd azon erők bonczolgatásába ereszifeffjftnx, mélyénél valamely a gyáriparban elishaladott- nwtszetwijdelkezhetik, egy földmi-“* v« !ó nép ellenében. Legyen még csak annyi megemlíteni, hogy mindenki, akár egyes akár tjársulat legyen, az nagy szolgálatot tesz a nemzetnek, ha az iparvállalatok támogatása és buzdítása által mintegy a nép nemzetgazdászati nevelését nagyban előkészíti, ha akadályok elhárítása által a földmivelési ország átmenetét az földmivesiparos országba könnyíti, ha a népet folyvást oktatja, mely nyes terpény és mi módon becsesebb, értékesebb áruvá átdolgozható, és ha azon megygyeződést terjeszti, hogy a nyers termények nem külföldre viendök, hanem emberkéz hiányában gépek által feldolgoztatandók, és csak úgy kiviendök, ellenben, hogy a nyers termények az országba behozandók. A tapasztalás meg fogja tanítani,hogy miféle czikkekkel kellene ezen működést kezdeni. Hazánkban a nyers termények bőségben vannak. Az iparos, ösztön ezekből oly tárgyakat kiszitend, melyek leginkább kerestetnek. Ez által a nyerstermesztés is ösztönöztetik jobb és olcsóbb anyagok kiállítására, a felélesztett iparszorgalom pedig azon lesz, hogy magát a belföldi piacokon mindinkább szilárdítsa. Most volna ideje, egyes ipar- (nem földmivelői) czikkek számára, melyek virágzó jövendőt ígérnek a kormány védelmét addig kikérni, míg ezek eléggé megszilárdultak, hogy előhaladtabb iparral is a versenyt kiállhassák. A nemzetre nézve jóltevő verseny t. i. csak oly országokkal reménylhető, melyek az iparfejlettség mennyire lehet hasonló fokán állanak, míg ellenben a szabadárusok értelmében vett verseny mindég gyáripar keletkeztének elejét veszi, tehát Magyarországot is örökké más álladalmaktól tenné függővé.**) Az ipar és gyármunkásság elnyomatása a kereskedésnek kárpótlást nem nyújt a nyersterményi kereskedés üzésében, mivel a földtermelés csak a gyárosnak szüksége, kelléke, és tudakozása következtében tökéletesbül és értékben nyer. A manufacturák hiánya még a föld természetes gazdagságát is apasztja, nem sokára ezen termékek is a szomszéd álladalmak piacain ismeretlenek lesznek, míg végre itthon is idegen nyerstermékek fognak fogyasztatni. Minden iparos saját életéből hozhat fel bizonyítványokat ezen állítások igazolására. *) Mi derültebb színben látjuk viszonyainkat. Szerk. **) Azon vámpolitika,mely Ausztriában a prohibitio rendszerétől megválva protectióéba ment át, s onnan csökkentve a protectio tárgyait és mértékét lassanként, majdnem feltartóztathatlanul, halad mind tovább a szabadkereskedés felé, egyfelől a külpolitika által is ra feltételezve, másfelől pedig a birodalom erejének emelésére fog vezetni. Szerk. Szintén sejtünk valamint Lessing „intensiv accent“jelről, melyekre nézve kegyeskedik Egressy úr megjegyezni, „hogy még nem hallottunk róluk.“ — sőt azt is tudjuk, hogy ezen „intensiv accent“ek daczára Lessing, midőn egyszerűen az „accentuatio“ szót használta, csak alig értett alatta többet, mint amit mi hangsúlyozásnak nevezünk, — mert nézze csak Egressy ur, a „Hamb. Dramaturgie“ IIl-dik darabjában (mintha csak Egressy urat akarná fölvilágosítani) többek között ezt is mondja : „Die richtige accentuation ist zur noth auch einem papagei beizubringen.“ Egressy ur a hangsúlyozásban még nem vitte annyira, mint — Lessing nézete szerint — a papagály is viheti , pedig mennyivel egyszerűbb, mennyivel könnyebb a magyar hangsúlyozás, mint a német! *) Most már részleteiben ismervén rabulistánknak ráfogási logikáját, könnyen megítélhetjük, mi értékük lehet afféle határozott (de természetesen egy csöppet sem indokolt) nyilatkozatainak, hogy p. o. b. Kemény Zsigmondnak ,,a színművészet felfedezetten világrész vagy, „hogy az első rangú művészetek egyikében annyi jártassága sincs, mint azon iskolás növendéknek, ki a rhetorikát jól végezte.“ Láttuk, hogy Egressy úr rámond akárkire és akármire mindent az ő híres „amint neki tetszik“ elve szerint, — a nélkül, hogy állításának megalapításával törődnék. Egressy ur a czimezgetésekben egészen ellenkező utat követ, mint mi. Mi például ignoránsnak czimezzük őt, de csak azért tesszük ezt, mert igniorantiáját adatokkal is bebizonyíthatjuk. Mi öt plagiátornak is czimezzük, de itt is indokoljuk plágiumaival, hogy csakugyan van okunk öt így czimezni. Hasonlóképen azt is ráfogásainak fölleplezésével indokoljuk, hogy öt rabulistának nevezzük. Mi tehát mindent bebizonyítunk, mindent világos tényekkel világosítunk föl, és a neveket, melyekkel Egressy urat illetjük, nem költjük, nem fogjuk rá, de saját szavai és tettei alapján, a megvesztegethetlen logika törvényei szerint, szükségképeni eredményként alkalmazzuk reá. Az olvasó láthatja, hogy a „principium rationis sufficientis“ alapján neveztük el Egressy urat mind ignoransnak, mind plagiátornak, mind rabulistának. — Egressy ur persze nem támaszkodhatik a logikára, mely őt minden lépten nyomon megcáfolja, s ennélfogva ö csak a levegőből kapkodja — nem ítéleteit (mert „quae non sunt, de iis nulla quaestio fiati*), hanem ráfogásait. Ö, mint rabulista, különös virtuozitást fejt ki abban is, hogy amit mi — indokolva — ö reá mondtunk, ö indokolatlanul visszamondja mireánk. Erre számos példát hoztunk föl már eddig is; most még csak kettőt említünk, s e kettő bizonyítani fogja, hogy Egressy úr (az úgynevezett „retourkülsche“ kényelmessége által elcsábíttalva) meg visszamondásaiban is némileg hű marad plagiátori szerepéhez. Első példa. Emlékezni fognak olvasóink, hogy mi nevetségesnek mondtuk volt Egressy úr azon helyzetét, midőn bennünket felszólított, tegyük meg azt, amit mi véletlenül már hónapokkal ezelőtt megtevünk (l. a P. N. jul. 8-dikai számában a 2-dik lap 4 dik hasábját). Most azt gondolta magában Egressy úr, hogy jó lesz, ha kis nevetségeseknek mond bennünket, és azt hozza föl, mily nevetségessé teszük magunkat azzal, hogy a hangsúlyt „merőben grammatikai ténynek“ mondottuk! Az olvasó ítélje meg, van-e csak egy szikrányi nevetségesség is abban, hogy a hangsúlyt, melyet valamennyi nyelvtudós grammatikai ténynek ismer, mi is annak mondtuk. Hiszen még akkor sem tettük volna magunkat nevetségesekké, ha a hangnyomatot is grammatikai ténynek mondjuk, mert erre nézve is a „logischer“ és „grammatischer accent“ elnevezést fölváltva szokás használni. Második példa. Azt mondtuk volt Egressy arra, hogy ő már sokszor tudakozott a kritika ellen, mert ez utóbbi nem találó czélszerű tick, hogy vele mindig csak tömjént szagoltasson , és hozzátettük , hogy most is hadakozik, de nem irigylendő szerencsével, mert szerencsétlenségére nincs igaza (I. u. P. Napló Julius 8 -ai számában a 3-dik lap 2-dik hasábját). Hogy nincs igaza Egressy úrnak, azt részletenként bebizonyítottuk: ennélfogva indokoltan mondhatuk, hogy ez szerencsétlenség rá nézve. Most Egressy úr a „Szerencsétlenség“et is vissza akarja adni, és azt mondja, hogy ,,a P. Hírlap első szerkesztője elleni polémiájában — Kemény Zs ur szerencsétlenségére — , mellette (t. i. Egressy ur mellett) Vörösmarty és gr. Széchenyi is részt vettek.“ Legyen úgy, a mint mondja! Micsoda ..szerencsétlenség“ háramlik hát ebből épen l. Kemény Zsigmond úrra ? Lássa Egressy úr, ön csak úgy találomra dobja oda a tőlünk fölkapott kifejezéseket, anélkül, hogy csak legtávolabbról is képes volna helyrevalóságukat indokolni! Ez nagy ügyetlenség öntől. Mert ha már rabulistaságra adta magát, legalább némi sophistikával, amúgy a külszínre nézve, kellene állításait kissé plausibilisabb módon előterjesztenie. Akkor az ostobább emberek tálalja hinnék önnek, hogy igaza van, Így azonban, mikor a szólásformákat minden helyes összefüggés nélkül böffenti ki, még a legostobább ember is mindjárt láthatja, hogy önnek nincs igaza, s hogy ön csak azért szorul a praedicatumok osztogatására, mert kifogyott az — okokból. 11 mtm 1 Vagy—hogy visszatérjünk a második példához — oknak kivánjfi Egressy úr tekintetni Vörösmarty és Széchenyi pártfogását?. . . Bizony meglehet, mert büszkén kérdezi: „ama két név jó palást, nemde?“ Tudjuk, hogy Egressy úr, ki magát is tekintélynek nézi, a tekintély elvét in principio pártolja, s minthogy már sem Vörösmarty sem Széchenyi szavazatától nem félhet, nagyon kényelmesen esik neki, e két tekintélyes név mögött elbújni. De tudja-e Egressy úr, mi jut nekünk eszünkbe épen ez elbujási esetnél ? Ugyanazon adoma, mit ön maga beszélt el tava a M. Sajtóban. Íme itt kü■ vetkezik, saját szavaival: ,,E kép önkénytelenül amaz adomabeliezi gártyra emlékeztet, kivósz fát tévén a tűzre, midőn ezért leczkézni kezdették, egy szép kis gyermeket kapott karjára, s azt használta p a i z s u s azillegek ellen, kiáltozva folyvást, hogy: szánják meg ezt az ártatlanságot!“ (Lásd a M S sept. 3’* dikai számát, 1855.) Min ha csak a legcsodásabb jós szellem szólalt volna meg Egressy ur által, midőn e csinos adomát elmondá , oly tökéletesen egy most az ő helyzete a szegény czigány helyzetével ! — De lássuk meg — pro coronide — a magunk helyzetét is, mint azt t. i. Egressy ur ilustrálja. Hogyan irtuk mi czikkeinket ? Mi azt hittük, hogy czikkeinket egysze- *) Ezért Egressy úrnak ismét nem teszünk semmi csípős észrevételt , — de teszünk igenis azért, hogy oly vigyázatlanul bevallja, hogy ő igenis szokott változtatni a színdarabokon, s hogy többek közt Brankovicsot is ő változtatta előadhatóvá. Tehát csakugyan való , mit ez ügyben Salamon F. czikkében olvasónk : „Mint halljuk (ámbár bizonyost nem mondhatunk), e mű végét idegen kéz irta, s így nem fogjuk a megoldás ingadozását szerzőnek tulajdonítani.“ Ezen „idegen kéz“ tehát alkalmasint Egressy úr keze, s nem csodálhatni, hogy a műnek kivált második fele oly silány. Persze, hogy Egressy úr azt fogja erre mondhatni, hogy eredetileg még roszabb volt a rau, s midőn ő változtatott rajta, megjavította. De mi alkalmasint nem fogunk hinni Egressy úrnak, ki „Békesin“ és még „Hamletben is tett másításával csak rontási, nem pedig javítási képességéről tett bizonyságot.