Pesti Napló, 1856. július (7. évfolyam, 1912-1942. szám)

1856-07-24 / 1935. szám

ritjáre a keresztyénséget, sőt némelyek a vakme­rőbbek közöl már a vár falaira is fölkapaszkod­nak. Egyikök e diadal jeléül, az utána törekvők buzdítása végett már ki akarja tűzni a török zász­lót. Az ezt akadályozni kívánó magyar, Dugo­­vics Titusz, nem birva a sokkal erősebb ellennel, hősi elszántsággal átkarolja azt s magát vele együtt a mélységbe veti. Összezúzva ott találták mindketten dicső halálukat. A legvéresebb csata most már azon hid felé vonult, mely a várost a várral összeköté. Jól tudták a vivők, hogy csak ez után juthatnak a vár birtokába; jól a vivoltak, hogy azon úttal minden el van veszve. Amazok vakmerő bátorsággal tódultak e hídra, szilárd el­szántsággal védték imezek. Ily körülmények közt találta a hajnal a viasko­dókat. A vörösen emelkedő nap első sugarai fe­dezték föl a vivottak szemei előtt a veszélyt, melyben forogtak. A város már egészen a po­gányság birtokában volt, mely azt vérszomjazó sokaságával elözönlötte. A hídnál még mindig küzdő magyar csapat kifáradva az egyenetlen tu­sában, hanyatlani s a nagyobb erőnek engedni kezdett. A belső vár sánczai is az ozmánok birto­kában voltak, kik a falak romjain szinte ellenáll­­hatlanul kapaszkodtak fölfelé. Egy pár percz min­dennek véget volt vetendő. A keresztyének közöl sokan, még maguk az alvezérek is, hasztalannak tartván a további ellenállást, a vár elhagyásáról gondoskodtak; csak a felsőbb ihlettől vezérlett Kapisztrán s a rettenthetlen Hunyadi torták meg ön­bizalmukat. Ezek­ u­tasitásából szurokba és kén­­kő-hb­ittartett s így e­gg­yujtott rőzsetekercsek s egyéb­ gyúlékony anyagok röpültek a várfalakról a/­ellenség légsörübb csoportjai közé. Az elszórt tűz a­ török­ök lobogó ruháiba kapva mindjárt el­terjedt, s a mozgás által még élesztve, egy láng­­tengerbe borította az egész vívó sereget , jól sikerült hadi­fogás nagy zavarba hozta a pogány­ságot. S a legkedvezőbb időpontot használva,Hu­nyadi, Szilágyi Mihály, Kanizsai László és Roz­­gonyi Sebestyén társaságában az egész őrhaddal a kapun át a megijedt ellenségre csap. Ennek el­lenállása csakhamar megszűnik, csupán élete men­téséről gondoskodik mindenki, futva a merre fut­hatott. Rövid idő múlva egy élő török sem volt a falak közt. Sokan estek el a pogányok közöl, a városba nyomultak közöl csak kevés menekült meg. A keresztyének vesztesége aránylag csekély vol a holtakban, annál nagyobb a sebesültek száma. Hunyadi, a még mindig erősebb ozmánoktól tartva, keményen megtiltja a vár és város elha­gyását, egyszersmind ha örökre bízza a vár fa­lain levő réseket, s csekély számú katonaságát akkér helyezi el, hogy az ellenséget, ha a vívás megújítására találna kedve­zőni, szilárd vitézség­gel fogadja. A fenyítékhez nem szokott , a nem várt győzelem által fölhevült kereszteseket azon­ban nem lehete tartóztatni. Egyenkint szökdöstek ki azon térre, mely a várost az ellenség táborától elválasztó, s az ott szállongó törököket megtá­madván , levagdalák. A táborban levő ozmánok veszélyben forgó bajtársaik segítségére robognak. Ezt látva a keresztesek is csapatonkint rohannak ki, minden kérelem, minden parancsolat daczára. Minden terv, minden számítás nélkül egy új, az előbbinél még véresebb ütközet fejlődik az egyes csatázásokból. Kapisztrán, ki akkor a Duna bal­­partján vala, eleinte mindent elkövetett a keresz­tesek visszatartására , de igyekezete sikeretlen­­ségéről meggyőződvén, az egész történetet egy felsőbb isteni intésnek látja a bizonyos diadalra. Botját s egyetlen fegyverét, nemes zászlótartója pedig, Péter, szentelt lobogóját, kezeikbe fogván, szerzetes társainak Ambrusnak és Tagliocozzonak kíséretében maga is átkel a Dunán a várba, innen meg kimegy nyáját vezérelni. Hiában igyekeznek őt, a vezér parancsa szerint, tartóztatni az őrök, a síkra száll, s több mint 2000 keresztes utána. „A seregek ura, úgymond Kapisztrán, ki eddig velünk volt, ezután sem hagy el bennünket, az ő szent trónjáról győzhetetlen erő árad reánk, rajta tehát hívek az ö szent nevében, a kereszt győ­zelmére !“ Most tetszett meg igazán , mit tehet egyes ember, a vallás erejében, egész sereggel. Új buzgalom, vakmerőség élesztett bátorság fogta el a kereszteseket. Semmi sem törheti meg az ábrándosságig emelt vitézségeket, semmi sem állhat ellen földi életükről megfeledkezes elszántságuk­nak, semmi sem tartóztatható föl előnyomulásu­kat, összezúzzák a legvitézebb ozmán csapatokat, áttörik legerősebb rendeiket s egészen a táborig hatnak. Látván Mahomed e kis csapat vakmerőségét, részint hogy visszavonulását­ elvágja , részint hogy majdnem őrizetlen maradt táborát a földal­ás­tól megmentse, a várat körülfogó sánczaiban ösz­­szevonja minden erejét,és utána ered. A szemes Hunyadi mindjárt észrevette, hogy a szultán­ bo­­szuhovében sánczai és azokat védő erősségei utalmaz­ásáról megfeledkezett, s e körülményt ügyesen fölhasználandó, a városban maradt kato­nasággal villámgyorsan kitör, a hátrahagyott cse­kély számú­­­ sereget, még mielőtt ¡áll*‘ttálfar­ó! ‘róédosk­odhassék, összevagdalja, s elfoglalja Mi­­­homed erősségeit. A szultán, azon csekély számú kereszteseket és huszárokat, kik a táborig hatot­tak, s azt fördúltak, könnyű szerrel elkergette, maga vezérelvén ellene lovagjait s egy magyar katonát saját kezével vagdalván össze. Megtörté­vel azonban sánczait és erősségeit már a magyar­ság kezében találta, kik innen saját ágyúiból szór­tak halált sorai közé. Ezáltal meglepetve egész a táborig volt kénytelen visszavonulni. Most jani­­cs­ára­inak ad parancsot az előnyomulásra, s sán­­czok és erősségek visszavételére , de azok a nagy zavarban már nagy részint el voltak széledve. E körülmény méregre indítja a szultánt a janicsárok agája, Haszán ellen, ki kétségbeesésében, hogy ura haragját kikerülje, nehányad magával a tá­borba tóduló keresztyének legsűrűbb sorai közé veti magát, s ott leli halálát. Magában a táborban folyt már jó darabig a csata, s a törökök már en­gedni valónak kénytelenek a keresztyének vitéz­ségének, midőn 6000 örül kiállított spahi visz­­szajöttével megújítja az ellenállást, s a keresz­tyéneket, nem kis megerőtetés után, kinyomja a táborból. A magyarok, az éj sötétsége miatt, nem tárták tanácsosnak tovább folytatni az ütközetet, s minden üldöztetés nélkül a törököktől elfoglalt sánczokba és ágyukhoz vonultak, itt várandók be a hajnalt. Hunyadi azonban, nem is gyanítván, mennyire megzavarodott az ozmán tábor, nem tart- e helyet bátorságosnak seregére nézve éj­jeli tanyául. A törökök erősségeit tehát széthá­nyatta , az árkokat betölté s a mely ágyukat el nem vihetett, beszegeztetvén, éjszakára a várba vonult. Ez­úttal fölösleges volt ez elővigyázat. Az éj beálltával ugyan is a szétzilált s egymást mindin­kább zavaró ozmán csapatokat páni félelem szál­lotta meg. Növelte ezt több nevezetes férfiú eleste, főként pedig a szultánnak megsebesítése bal oldalán egy kopja által, kit ennek következ­tében félholtan hozták a táborba. Az egész török sereg még azon éjjel a legrendetlenebb futásnak eredt, megsebesített, s még mindig magán kívül levő szultánját magával vivén.A mit el nem vihet­tek, felgyúrták. Mahomed csak Sarona városánál tért magához: itt tudta meg tábora oda vasztét, serege legszebb részének fölkonczoltatását, leg­jobb hadvezérei elestét, s hadi készületei mind a megvetett ellenség kezébe jutottak. A szerencse elkényeztetett fiát annyira elkeseritő ez, hogy méreggel akart véget vetni életének. A török se­reget még Zsófiánál sem lehete megállítani, bár a futókat halállal fenyegették s maga a szultán is többeket összevágott mérgében.Nem sokára magát Mahomedet is elfogta a rettegés, úgy, hogy utóbb első lett a futásban. Ez lett vége a megszállás 46-ik napján, ezen örökre nevezetes, a magyar fegyverekre annyi dicsőséget árasztó viadalnak, mely 24 óráig tar­tott minden szünet nélkül, s a melyben Hunyadi vezéri ügyessége és vitézsége által egyaránt ki­tüntette magát, s Kapisztrán is halhatatlan érdeme­ket szerzett. Nem volt a seregnek oly része, mely a hősi nevet meg nem érdemlé vala. Negyvenezer ozmán fedte a csatatért, 4000 jutott fogságba, mi­hez képest csekélynek mondhatjuk a keresztyé­nek veszteségét. Háromszáz ágyú jutott a győ­zök kezébe. Ily veszteséget még nem szenvedett a török, nudiriri namin­,Armál aj / Utolsó győzelme volt ez a nagy Hunyadinak. Dicsősége fénysugara betörte még egyszer a földet, mielőtt élete napja leáldozott, Mohamed, midőn a nagy férfiú halálának hírét vette, lesütött fővel, némeki ü­lt egy hosszú óráig, s azlaife szavakra fakadt: nagyobb fe/fiut Kiég­nem látott a világ! .. . • „íJ.kí pnim­. Valami a nemzetgazdasági elvekről.*) Iiésav egein Jp'fmr.xabii'fg'» so­­nji!!«i/I etlleg i A bel- és külföldön egyaránt tisztelt egyházfejedel­meink egyike nemrég úgy nyilatkozott, hogy eredményt hozó hatáskört, olyant t. i. mely nemzetünk boldogsá­gára kívánatos, csupán csak két után nyerhetünk. Az egyik út szellemi képzettségünk kimivelése, a másik gaz­daságunk előteremtése és emelése. Ezen mondat, bármi egyszerűnek látszassák, mély igazságot rejt magában. Az irodalom, a művészet, és azok ápolására emelt in­tézetek szellemi nagykorúságunk előidézésére szánják. Gyakran és pedig nálamnál sokkal hatalmast) szavak ál­tal ajánltattak ezek a magyar nemzet kegyeletébe és fi­gyelmébe. Nem mintha az ebbeli felszólalások már a kí­vánt eredményt, vagy a kívánt eredmény csak egy aránylagos részecskéjét is gyümölcsöztették volna, ha­nem hogy megmutassuk, miszerint önfentartásunk, jólé­tünk, tiszteltetésünk öregbítésére még sok más teendők várnak reánk, és hogy ez­által is sürgessük a közönösség, henyélés és elfásultság kiirtását, a fennebbi mondat má­sodikára vonatkozó némely eszméket akarunk kifejteni. Oly egylet vagy társulat, mely átalános álladalmi ér­dekek előmozdítását feladatául tűzte ki, mindenek előtt a tért megvizsgálja, melyen átalános álladalmi érdekek előmozdítását feladatául tűzte ki, mindenek előtt a tért megvizsgálja, melyen hatni szándékozik, és fontolóra veszi azon erőket, melyekkel ama érdekeket elérni tö­rekszik. I n­ytói Magyarország, mint tengerparttal nem bíró, és folyói­nak torkolatjával nem rendelkezhető hon,**) más keres­kedelmi politikát követni kénytelen, mint az oly nemze­tek, melyek a világ piaczaival közvetlen forgalmi vi­szonyban állnak. Épen ez elv egy magyar kereskedelmi társulat főteendője lényegesen más volna, mint például az, melyet a triesti Lloyd magának kitűzött, mert míg az utóbbi gőzhajóinak száma és selessége, és az azokkal közvetített sebes forgalom által úgyszólván bámulandó eredményt mutat fel, addig valami magyar kereskedelmi társulat oda volna utasítva, hogy a kereskedés és ipar emelkedését, élénkítését, terjesztését, s annak kölcsön­*) Azon emlékirat szerint, melyet közlő a pesti Lloydnak a társaság keletkeztekor benyújtott. **) Mióta a Dunatorkolatok az orosz kézből kivetettek és a Duna a párizsi béke stipulatioi által semlegessé ten, sokkal kedvezőbb helyzetben vagyunk e részben. Szerb­ hatását a nyers termesztésre már sajátságos körülmé­nyeinek természetéből folyó eszközökkel mozdítja elő. Amaz eszköz, mely Magyarországon a gőzhajók által a közlekedési ügyben előidézett nagyszerű eredmény­hez hasonló hatást szülne, nem más, mint c­élszerű vá­lasztása a nemzetgazdászali elvek, bennünket tevékeny­ségünk útján vezérlendők Magyarország természetes segédforrásai jó hírnévvel bírnak Európában, és majdnem hajlandók az emberek azt oly országnak tekinteni, mely önmagának elég, mely lakóinak szükségeit egymaga fe­dezi, és elszegényedéstől nem tarthat. Átaljában Ma­gyarországot földmivelő országnak nevezik, és azt óhajt­ják, hogy ezentúl is az maradjon. Igaz, hogy Magyarország e pillanatig földmivelő ura­­dalom, de a hon állapotja azt tanúsítja, hogy ezen kire­kesztő tulajdona javára nem vált. A föld termő­képes­sége azon vonalon alul maradt, melyet a természeti kut­­források segedelmével elért­, kellett volna, azért, mert a becsesítés mestersége még hozzánk be nem tért, és a végett ám­udékozást elő nem idézett, mely a külföldi nyers termékek bőségétől függetlenül, mindig egyforma, biztos keretet nyújt, mint technikusok , iparosok, és gyá­rosok készítményeinek, kik ezen nyers termékeket fel­dolgozzák, nemzetközi kereskedésről hallgatván, tulaj­don piaciunkat idegenek által látjuk elfoglalva, a honi ipari pangásban a nemzeti tőkéket, és velük a nemzetet a külföldtől függőnek. Azon lithargia, mely mindinkább terjeszkedik (?) a polgárosodás, nemesebb élvezeteinek utáni vágyat eltnmpitja, — tudományok, művészetek, ha­józás és védelmi erő, miket az iparálladalom feléleszt, el­­silányulnak és elvesznek, és a népnek végre csak ama vetekedhető««* marad: a legnagyobb nélkülözéseket tűr­ni, vagy eben halni. *) » ^ Ezen czikk köre b­em­engedi,­hogy mitjd azon erők bon­­czolgatásába ereszifeffjftnx, mélyénél valamely a gyár­iparban elishaladott- nwtszetwijdelkezhetik, egy földmi-“* v« !ó nép ellenében. Legyen még csak anny­i megemlí­teni, hogy mindenki, akár egyes akár tjársulat legyen, az nagy szolgálatot tesz a nemzetnek, ha az iparvállalatok támogatása és buzdítása által mintegy a nép nem­zetgaz­­dászati nevelését nagyban­ előkészíti, ha akadályok elhá­rítása által a földmivelési ország átmenetét az földmives­­iparos országba könnyíti, ha a népet folyvást oktatja, mely nyes terp­ény és mi módon becsesebb, értékesebb áruvá átdolgozható, és ha azon megygye­ződést terjeszti, hogy a nyers termények nem külföldre viendök, hanem emberkéz hiányában gépek által feldolgoztatandók, és csak úgy kiviendök, ellenben, hogy a nyers termények az országba behozandók. A tapasztalás meg fogja tanítani,hogy miféle czikkek­­kel kellene ezen működést kezdeni. Hazánkban a nyers termények bőségben vannak. Az iparos, ösztön ezekből oly tárgyakat kiszitend, melyek leginkább kerestetnek. Ez által a nyerstermesztés is ösztönöztetik jobb és ol­csóbb anyagok kiállítására, a felélesztett iparszorgalom pedig azon lesz, hogy magát a belföldi piac­okon mind­inkább szilárdítsa. Most volna ideje, egyes ipar- (nem földmivelői) czikkek számára, melyek virágzó jövendőt ígérnek a kormány védelmét addig kikérni, míg ezek eléggé megszilárdultak, hogy előhaladtabb iparral is a versenyt kiállhassák. A nemzetre nézve jóltevő verseny t. i. csak oly országokkal reménylhető, melyek az ipar­fejlettség mennyire lehet hasonló fokán állanak, míg el­lenben a szabadárusok értelmében vett verseny mindég gyáripar keletkeztének elejét veszi, tehát Magyarorszá­got is örökké más álladalmaktól tenné függővé.**) Az ipar és gyármunkásság elnyomatása a kereskedésnek kárpótlást nem nyújt a nyersterményi kereskedés üzé­­sében, mivel a földtermelés csak a gyárosnak szüksége, kelléke, és tudakozása következtében tökéletesbül és ér­tékben nyer. A manufacturák hiánya még a föld termé­szetes gazdagságát is apasztja, nem sokára ezen termé­kek is a szomszéd álladalmak piac­ain ismeretlenek lesz­nek, míg végre itthon is idegen nyerstermékek fognak fogyasztatni. Minden iparos saját életéből hozhat fel bi­zonyítványokat ezen állítások igazolására. *) Mi derültebb színben látjuk viszonyainkat. Szerk. **) Azon vámpolitika,mely Ausztriában a prohibitio rend­szerétől megválva protectióéba ment át, s onnan csök­kentve a protectio tárgyait és mértékét­ lassanként,­­ majdnem feltartóztathatlanul, halad mind tovább a sza­badkereskedés felé, egyfelől a külpolitika által is ra feltételezve, másfelől pedig a birodalom erejének eme­lésére fog vezetni. Szerk. Szintén sejtünk valamint Lessing „intensiv accent“­­jelről, melyekre nézve kegyeskedik Egressy úr meg­jegyezni, „hogy még nem hallottunk róluk.“ — sőt azt is tudjuk, hogy ezen „intensiv accent“ek daczára Les­sing, midőn egyszerűen az „accentuatio“ szót használta, csak alig értett alatta többet, mint a­mit mi hangsúlyo­zásnak nevezünk, — mert nézze csak Egressy ur, a „Hamb. Dramaturgie“ IIl-dik darabjában (mintha csak Egressy urat akarná fölvilágosítani) többek között ezt is mondja : „Die richtige accentuation ist zur noth auch einem papagei beizubringen.“ Egressy ur a hangsúlyo­zásban még nem vitte annyira, mint —­ Lessing nézete szerint — a papagály is viheti , pedig mennyivel egy­szerűbb, mennyivel könnyebb a magyar hangsúlyozás, mint a német! *) Most már részleteiben ismervén rabulistánknak ráfo­­gási logikáját, könnyen megítélhetjük, mi értékük lehet afféle határozott (de természetesen egy csöppet sem in­dokolt) nyilatkozatainak, hogy p. o. b. Kemény Zsig­­mondnak ,,a színművészet felfedezetten világrész vagy, „hogy az első rangú művészetek egyikében annyi jár­tassága sincs, mint azon iskolás növendéknek, ki a rhe­­torikát jól végezte.“ Láttuk, hogy Egressy úr rámond akárkire és akármire mindent az ő híres „a­mint neki tetszik“ elve szerint, — a nélkül, hogy állításának meg­alapításával törődnék. Egressy ur a czimezgetésekben egészen ellenkező utat követ, mint mi. Mi például ignoránsnak czimezzük őt, de csak azért tesszük ezt, mert igniorantiáját adatokkal is bebizonyíthatjuk. Mi öt plagiátornak is czimezzük, de itt is indokoljuk plágiumaival, hogy csakugyan van okunk öt így czimezni. Hasonlóképen azt is ráfogásai­­nak fölleplezésével indokoljuk, hogy öt rabulistának ne­vezzük. Mi tehát mindent bebizonyítunk, mindent vilá­gos tényekkel világosítunk föl, és a neveket, melyekkel Egressy urat illetjük, nem költjük, nem fogjuk rá, de saját szavai és tettei alapján, a megvesztegethetlen lo­gika törvényei szerint, szükségképeni eredményként al­kalmazzuk reá. Az olvasó láthatja, hogy a „principium rationis sufficientis“ alapján neveztük el Egressy urat mind ignoransnak, mind plagiátornak, mind rabulistának. — Egressy ur persze nem támaszkodhatik a logikára, mely őt minden lépten nyomon megc­áfolja, s ennél­fogva ö csak a levegőből kapkodja — nem ítéleteit (mert „quae non sunt, de iis nulla quaestio fiati*), ha­nem ráfogásait. Ö, mint rabulista, különös virtuozitást fejt ki abban is, hogy a­mit mi — indokolva — ö reá mondtunk, ö indokolatlanul visszamondja mireánk. Erre számos példát hoztunk föl már eddig is; most még csak kettőt említünk, s e kettő bizonyítani fogja, hogy Egressy úr (az úgynevezett „retourkülsche“ kényel­messége által elcsábíttalva) meg visszamondásaiban is némileg hű marad plagiátori szerepéhez. Első példa. Emlékezni fognak olvasóink, hogy mi nevetségesnek mondtuk volt Egressy úr azon helyzetét, midőn bennünket felszólított, tegyük meg azt, a­mit mi véletlenül már hónapokkal ezelőtt megtevünk (l. a P. N. jul. 8-dikai számában a 2-dik lap 4 dik ha­sábját). Most azt gondolta magában Egressy úr, hogy jó lesz, ha kis nevetségeseknek mond bennünket, és azt hozza föl, mily nevetségessé teszük magunkat az­zal, hogy a hangsúlyt „merőben grammatikai ténynek“ mondottuk! Az olvasó ítélje meg, van-e csak egy szik­­rányi nevetségesség is abban, hogy a hangsúlyt, melyet valamennyi nyelvtudós grammatikai ténynek ismer, mi is annak mondtuk. Hiszen még akkor sem tettük volna magunkat nevetségesekké, ha a hangnyomatot is grammatikai ténynek mondjuk,­­ mert erre nézve is a „logischer“ és „grammatischer accent“ elnevezést föl­váltva szokás használni. Második példa. Azt mondtuk volt Egressy arra, hogy ő már sokszor tudakozott a kritika ellen, mert ez utóbbi nem­ találó czél­szerű tick, hogy vele mindig csak tömjént szagoltasson , és hozzátettük , hogy most is ha­dakozik, de nem irigylendő szerencsével, mert szeren­csétlenségére nincs igaza (I. u. P. Napló Julius 8 -ai számában a 3-dik lap 2-dik hasábját). Hogy nincs igaza Egressy úrnak, azt részletenként bebizonyítottuk: ennélfogva indokoltan mondhat­uk, hogy ez szerencsét­lenség rá nézve. Most Egressy úr a „Szerencs­ét­le­n­ség“et is vissza akarja adni, és azt mondja, hogy ,,a P. Hírlap első szerkesztője elleni polémiájában —­­ Kemény Zs ur szerencsétlenségére — , mellette (t. i. Egressy ur mellett) Vörösmarty és gr. Széchenyi is részt vettek.“ Legyen úgy, a mint mondja! Micsoda ..szerencsétlenség“ háramlik hát ebből épen l. Kemény Zsig­mond úrra ? Lássa Egressy úr, ön csak úgy találomra dobja oda a tőlünk fölkapott kifejezéseket, a­nélkül, hogy csak legtávolabbról is képes volna helyrevalóságukat indo­kolni! Ez nagy ügyetlenség öntől. Mert ha már rabulis­­taságra adta magát, legalább némi sophistikával, amúgy a külszínre nézve, kellene állításait kissé plausibilisabb módon előterjesztenie. Akkor az ostobább emberek tá­lalja hinnék önnek, hogy igaza van, Így azonban, mikor a szólásformákat minden helyes összefüggés nélkül böf­fenti ki, még a legostobább ember is mindjárt láthatja, hogy önnek nincs igaza, s hogy ön csak azért szorul a praedicatumok osztogatására, mert kifogyott az — okokból. 11 m­tm 1 Vagy—hogy visszatérjünk a második példához — oknak kivánjfi Egressy úr tekintetni Vörösmarty és Széchenyi pártfogását?. . . Bizony meglehet, mert büsz­kén kérdezi: „ama két név jó palást, nemde?“ Tudjuk, hogy Egressy úr, ki magát is tekintélynek nézi, a tekin­tély elvét in principio pártolja, s minthogy már sem Vörösmarty sem Széchenyi szavazatától nem félhet, na­gyon kényelmesen esik neki, e két tekintélyes név mö­gött elbújni. De tudja-e Egressy úr, mi jut nekünk eszünkbe épen ez elbujási esetnél ? Ugyanazon adoma, mit ön maga beszélt el tava­ a M. Sajtóban. Íme itt kü­­■ vetkezik, saját szavaival: ,,E k­é­p ö­n­k­é­n­y­t­e­l­e­n­ü­l amaz a­d­o­m­a­b­e­l­i­ez­i gá­rt­y­r­a emlékeztet, kivósz fát tévén a tűzre, midőn ezért leczk­ézni kezdették, egy szép kis gyer­meket kapott karjára, s azt használta p a i z s u s az­­illegek ellen, kiáltozva foly­vást, hogy: szánják meg ezt az ártatlan­ságot!“ (Lásd a M S sept. 3’* dikai számát, 1855.) Min ha csak a legcsod­ásabb jós szellem szólalt volna meg Egressy ur által, midőn e csinos adomát elmondá , oly tökéletesen egy most az ő helyzete a szegény czi­­gány helyz­etével ! — De lássuk meg — pro coronide — a magunk helyze­tét is, mint azt t. i. Egressy ur ilustrálja. Hogyan irtuk mi czikkeinket ? Mi azt hittük, hogy czikkeinket egysze- *) Ezért Egressy úrnak ismét nem teszünk semmi csípős észrevételt , — de teszünk igenis azért, hogy oly vi­gyázatlanul bevallja, hogy ő igenis szokott változtatni a színdarabokon, s hogy többek közt Brankovicsot is ő változtatta előadhatóvá. Tehát csakugyan való , mit ez ügyben Salamon F. czikkében olvasónk : „Mint hall­juk (ámbár bizonyost nem mondhatunk), e mű végét idegen k­é­z irta, s így nem fogjuk a megoldás in­gadozását szerzőnek tulajdonítani.“ Ezen „idegen kéz“ tehát alkalmasint Egressy úr keze, s nem csodálhatni, hogy a mű­nek kivált második fele oly silány. Persze, hogy Egressy úr azt fogja erre mondhatni, hogy ere­detileg még roszabb volt a rau, s midőn ő változtatott rajta, megjavította. De mi alkalmasint nem fogunk hinni Egressy úrnak, ki „Békesin“ és még „Hamletben is tett másításával csak rontási, nem pedig javítási képes­ségéről tett bizonyságot.

Next