Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)
1856-12-02 / 2062. szám
A száidhoz fordulók tehát imigyen : atyámfia! a mint látom a helmed házát megkímélte a tűzvész ? — Meg hálistennek uram s ezeknek a nagy élőfáknak köszönhetem csupán hogy megmaradt, de csűröm s minden gabonám, takarmányommal együtt porrá égett. Most már legalább a házamat szeretném biztosítani. Nohát elmondom belmédnek a módját, mikép járjon el benne, hogy kelleténél több díjt ne fizessen, s hogy szerencsétlenség esetében illő és becsületes kárpótlást kapjon. Ugyanis az épületeknél kétféleképen lehet biztosítani: vagy csupán magát a tető értékét, vagy a tetővel együtt az épületnek minden eléghető részeit, úgymint a pallatban levő fákat, mester- és keresztgerendákat, ajtókat, ablakokat, padolatot stb. Ebből következik, ha valaki csupán a tetőt biztosította, a többi eléghető részeket pedig nem, akkor elégés esetében, csakis a tető értéke téríttetik meg, a többi pedig nem, minthogy ez biztosítva nem volt. Ellenben, ha a tetővel az épület minden elérhető részei biztosítottak, s csak a tető ég el, akkor csupán a tető értéke kárpótoltatik, a többié pedig nem, minthogy ezekben kár nem történvén, így kárpótlás sem követeltethetik. — De ha minden elég, a mi biztosítva volt, köteles a társulat az egésznek kárösszegét megfizetni. Ez igy levén, legokosabb és legtanácsosb — kivált oly épületeknél, hol a beégéstől tartani lehet — az összes eléghető részeket biztosítani, sőt ha a falak oly anyagból készülnek, melyet a tűz szétrombolhat — ezeket is. De mindenek fölött óvakodjék a tulajdonos nagyobb összeget biztosítani, mint mennyit a biztosítandó tárgy valósággal megér; mert különben önmagát csalja meg; minthogy a társaság nem a biztosított összeget, hanem csak a valóságos kárt köteles megtéríteni. Ez pedig nem csak igazságos és méltányos, de szükséges is, hogy így legyen. Mert ha az intézetek az egész biztosított összeget tartoznának kifizetni, úgy — fájdalom — könnyen akadhatna elég lelkiismeretlen ember, ki e körülményt gonoszul fölhasználva, például valamely épületet, mely 500 pftot ér, 1000 pengét biztositatná, mely gaz után ő maga 500 pfrtot nyerne ugyan, de meglehet e gonosztette által egy egész falu porrá égne. Ez okból a biztosítási föltételeknek azon pontja, miszerint a társulatok csak a biztosított valódi kárértéket tartoznak megtéríteni, még közerkölcsi tekintetben is fölötte üdvös, mert ellenkező esetben, mikint a fentidéztem példa mutatja, maga a biztosításügy leghatalmasb előmozdítója lenne a közerkölcstelenedésnek. De hogy valaki tévedésből vagy leginkább a dologhoz nem értésből, vagyonának, melyet biztosítani akar, túl ne becsülje értékét, s ez által kelleténél több biztosítási díjt ne fizessen, legczélszerűbben cselekszik : ha egy ácsmesterrel vagy értelmes faragóval, szóval a dologhoz értő házépítővel fölbecsülték a biztosítandó épületet, mégpedig annyiba, amennyibe a leégés esetében annak újjákészítése kerülne, s ezen becsértéki öszszeget csak akkor kell teljesen azaz egészen biztosíttatni, ha a becsült tárgyak (például: a tető, a többi eléghető részek, avagy az épület maga) még újak, mert az ismét magától értetődik, hogy elromlott s elavult épületért vagy egyes roskadt részekért nem tartozik az intézet újat csináltatni, vagy újnak az értékét fizetni. Ez okból leginkább mindjárt a becslőmester által az elhasználási vagy elavulási összeget a becsértékből levonatni, s e levonás utáni maradványt, minthogy csak is ezen maradvány teszi a valódi értéket, biztosíttatni. Például egy épülettől, mely 30 évig eltarthat, 400 pftra becsülve az árt, jelenleg azonban már 15 éves lévén, igen természetes, hogy 50%-tolival kevesebbet — vagyis csak 200 frtot ér, e szerint csak 200 frtig lenne biztosítandó, minthogy beégés esetében csak ennyit tenne a tulajdonos kára, s így a biztosító társulattól csupán 200 ftnyi kárpótlást követelhetne, habár 400 frtot biztosított volna is. Fölösleg ugyan mondanom, hogy a valódi érték is csak akkor téríttetik meg egészen, ha ennyire volt biztosítva, mert többet mint amennyit valaki biztosított, s amennyitől díjt fizetett, nem követelhet józanul az intézettől. Úgy fejlődhetik, czélszerűnek tartotta, az úgy is, mint mondani szokta, már kikerülhetlen háborút megelőzni inkább, semmint bevárni. Hozzájárult a heves, büszke és despoticus lelkek természetes tulajdona: gyanakodni mind arra, ki velök szemközt nem mosolyog, s mint ellenséget lesújtani mindenkit, ki önkényüknek magát feltétlenül nem hajlandó alávetni. Az oroszországi háborúnak is ez volt a kezdete. Sándor czár mélyen sértve érezte magát azon eljárás által, melyet Napóleon házasodása alkalmával követelt, midőn egy orosz herczegnővek (Anna) eljegyeztetését illető s annyi hévvel sürgetett kérésére a végleges választ, mely akaratján túl késett, de nem várva, hirtelen Ausztriához fordult, s Mária Ludovicával egybekelt. Több mint bizonyos, hogy Sándor czár Napóleonnak egy, családjabeli herczegnővek egybekelését nem igen óhajtotta; másrészről mindamellett nem kis aggodalom szállta meg keblét, látván, hogy habozása következtében Napóleon nemcsak minden további sürgetéssel hagyott fel, hanem nőt, s vele hatalmas Oroszországnak tetemesen ártani képes szövetségest is nyert. E szövetséges (Ausztria) ugyanis nagyon érdekelve van, hogy Oroszország Moldvát és Oláhországot, mely két déli tartományért, miután éjszakán Finnlandot hatalmába ejtette, 1810-ben a törökkel háborút kezdett, soha birtokába ne ejthesse ; s igy Ausztriának Napoleonnak e frigye a félelmet kelté fel a czárban, hogy e tartományokat Napóleon végtére is Ausztriának engedheti át, főleg ha azt a tett foglalásokért kártalanítani akarná, vagy a vele való tettleges hadi véd- és daczszövetségbe bevonni törekednék. Hozzájárult, hogy Napóleon a czár kívánságára megtagadta azon okmánynak aláírását, melyben ő magát kötelezte volna, hogy a lengyel királyságot soha vissza nem állítja. „Ez — úgymond Napóleon — sem Sándor czártól, sem én tőlem , bármily hatalmasok legyünk is, hanem egyedül az Istentől függ, ki mindkettőnknél hatalmasabb. Én nem kötelezhetem magamat, hogy Isten végzeteit nem fogom elősegíteni, sem meg nem ígérhetem, hogy azokat feltartóztatni törekedendem.“ (XII. 10—1.) Alig vette észre ezen hüledezést Napóleon, benne máris Angolországgali titkos összeesküvést látott, főleg ha arra gondolt, hogy a zárrendszerre vonatkozó követelményeit Oroszország oly állhatatosan vonakodik egész terjedelemben foganatba venni. Napóleon tehát seregeket kezdett összevonni, kivált éjszaki Németországban, s Glogau, Castrin, Stettin, Danczig városok erősíttetését rendelte meg ; egyúttal megnyugtató jegyzéket intéztetvén Sándor czárhoz, melyben kijelenti, hogy uj házassági frigye folytán előbbi szövetségeseihez vonatkozásai legkevesebbet sem változtak; hogy ő most is, csak úgy mint azelőtt, az orosz fegyverek győzelmét óhajtja a dunai fejedelemségekben, s kész támogatni és biztosítani a békekötést, mely által Oroszország, egyezőleg a tilsiti békekötés titkos czikkelyeivel, Moldva és Oláhország birtokába jutna, valamint Finnland birtokába már valósággal jutott is. Ellenben részéről ön (Napoleon) is reméli, hogy Sándor czár is egész szigorral foganatosítana mindent, mit ő a zárrendszert illetőleg határozott, mint ezt neki ő felsége a czár először Tilsitben, aztán másodszor Erfurtban ismételve megígérte. A czár mindig a lehető legudvariasabban nyilatkozott, a szövetséghez rendületlen hűségét a leghatározottabban erősítette, s fájdalmának palástolásául, valósággal pedig, hogy ideje maradjon a két Dunafejedelemség elfoglalásának végrehajtására, párisi követje, Koura kínnak meghagyta, hogy Napóleon lakadalmán a lehető legnagyobb fényt és pompát fejtse ki. Azt azonban, hogy a zárrendszer ügyében többet tegyen, mint amennyit eddigelé tett, vagyis az angolokon kívül még az amerikai hajókat is kizárja kikötőiből, határozottan megtagadta, s válaszul Napóleon hadimozgalmaira és várerősítéseire, a Finnlandban tanyázó hadsereg egy részét Lithvániába költözteti, Dnieper és Dwina folyóknál pedig erősítéseket vétetett munkálatba. Napóleon tudván, hogy az amerikai hajók azok, melyek most az angol áruknak Oroszországon keresztül Németországba becsempésztetésére szolgálnak, hogy ezeknek az utat ez országba elvágja, miután Oroszországba bevitelüket nem gátolható meg, a Hansa városokat, Oldenburg nagyherczegséget és Hannovera egy részét elfoglalván, birodalmához csatolta; ugyanezzel fenyegetődzvén a két Magdeburg- és Pomerániára nézve, ha az illető fejedelmek a zárt nem épen azon szigorral kezelik, melylyel azt a franczia vámőrök kezelni fognák. Oldenburg nagyherczege, Sándor czárnak nagybátyja volt, kiért magát Napóleonnál ismételve érdekelte. Napóleon az elfoglalást tudatván a czárral, a nevezett nagyherczeget kármentesíteni ígérte; az elfoglalás szükségét a zárrendszer czéljából, Oroszország vonakodása következtében szükségesnek bebizonyitni törekedett, s végre felszólita a czárt, hogy a zárszigort valahára egész terjedelmében foganatba vegye. „Ő — Napóleon — kész a tilsiti szövetségkötés minden feltételeit megtartani, csak ezek irányában is megtartassanak. E feltételek közt a legkiváltképen azokhoz ragaszkodik, melyek az angol kereskedés akadályoztatását czélozzák. Ezeknek megtartása mulaszthatlanul szükséges, hogy Anglia békéje, melyre az egész világnak, Oroszországcsak úgy mint minden más népnek, oly nagy szüksége van, kényszerittethessék. Ő ennélfogva el van tökélve, nem szenvedni meg semminemű, legyen az nyílt vagy titkos, complicitást Angliával; s ő kész inkább, ha kell, az egész continenssel háborút kezdeni, semmint e tekintetben csak hajszálnyit is tágítson, jól tudván, hogy ez az egyetlen eszköz, a tengeri, s ez által az általános békét visszaállítani.“ E nyilatkozatra Sándor késznek nyilatkozott ugyan, a zárt kissé megélesíteni, azt azonban, hogy magát minden kereskedéstől az amerikaiak végleges kizárásával megfoszsza, megígérni vonakodott, s ismerve Napoon heves, rögtönző természetét, hogy a háborúvali fenyegetés készületien ne találja , a rá nézve legfájdalmasabb határozatra, mely neki legkedvesebb vágyainak feladásába, tudniillik Moldva és Oláhország elvesztésébe került, tökélte el magát : azon kilencz hadosztályból, melyek Törökországban működtek, ötöt visszahiván, s közülök hármat a Pruthnál, kettőt pedig a Dniepernél helyeztetvén el. (XII., I0—12., 359-386., XIII. 6-7.) Napóleon a törökországi öt hadi osztály visszahívásáról értesülvén, minden reménynyel felhagyott, Sándor czárt békés után a zárszigornak foganatosítására bírhatni, miután készebbnek találta, Moldva- és Oláhországtól megválni, semmint e tekintetbeni előterjesztéseit aláírni. S miután e zárszigor keresztülvitelétől függött szerinte minden, nemcsak az ő és családjának sorsa , nemcsak Francziaország függetlensége, hanem a continens öszszes államainak emancipatiója, nyugalma és boldogsága is, mint melyet az angolok, hogy az itt fejledező ipart tönkretegyék, lázadást és polgárháborúkat szitva, folyvást zavarnak , a háború legközelebb történendő kiütését többé nem válastolta, s ebbeli elhatározásán csupán annyit változtatott, hogy az ellenségeskedés megkezdését, a háború annál nagyobb mérvben megindítandó tehát rá annál több készületeket teendő, 1811-ről 1812-ik évre halasztotta. 1811. aug. 15-én, tehát a Napoleon-napon, nagy elfogadás volt a Tuileriákban. A meghívottak legnagyobb része már eltávozott, csupán az orosz, ausztriai, nápopolyi és spanyol, s egy pár kisebb német udvari követek voltak még jelen. Napóleon a teremben fel s alá járva, s majd az egyiket, majd a másikat szólítva meg, végre az orosz követhez fordult. Több más kérdést előrebocsátván, a beszélgetést a török ellen folytatott orosz háborúra terelé , nem csekély malitiával mutogatván a működő tábornokok ügyetlenségét. A követ, Kourakin herczeg, menteni akarván őket, megjegyzé , hogy a szükséges erő híjával voltak, mert ennek egy részét a háború színhelyéről el kellett vonni... És mintegy észrevéve a hibát, melyet ezen okadatolás által elkövetett, hozzávető , miután a birodalom pénzügyi állapotra ezt így szükségelte. „Tehát financziájuk kényszerűé önöket — válaszolá Napóleon—a Dunátóli elvonulásra? Tudja ön ezt bizonyosan ? Ha ez így van, úgy herczegem ! önök igen rossz financz operatiót vittek végbe. Atalán az a szokás, hogy a seregeket, melyek eltartása nyomasztó, az ellenség területére küldjük. Én részemről így szoktam cselekedni, s financziám jó állapotban van... De beszéljünk komolyam. Depescheket szerkesztünk itt, vagy az újságok számára készítünk czikkeket? Ha igen, akkor én megengedem önnek, hogy önök tábornokai mindig győztesek voltak, hogy pénzügyi szorult állapotjuk kényszerűé önöket, seregek egy részét a Dunától viszhívni, csupán azért, hogy azokat, kik eddig a törökök költségén éltek, most a birodalmi pénztárnak essenek terhére !... De ha négy vagy három kollegái előtt, akik mindent tudnak, nyíltan kell szólani, az esetre azt kell mondanom önnek , hogy önöket elverték, derekasan elverték; hogy önök saját hibájukból vesztették el az egész dunai vonalt ; hogy ez nem annyira tábornokaik , habár ügyetlenül vezényeltek is, mint inkább kormányuk hibája , mely megfoszta őket az erőtől , melyre nekik nélkülözhetlenül szükségük volt. — És ezt miért ? hogy ellenem készüljetek, kik szövetségestek vagytok, az oldenburgi herczeg és néhány dugárus miatt. . . És mégis tudnotok kellene, hogy én értem mesterségemet; eddigelé nem győztetek meg engem, és Isten segítségével reméltem, hogy soha sem is fogtok meggyőzni. . . Hasonlók vagytok a nyúlhoz, ki farkába golyót kapván, lábára áll, hogy visszatekintsen, s ekként a veszedelemnek teszi ki magát, hogy a golyót farka helyet a fejébe kapja, stb.“ Az orosz követtel ezen társalgás még jó ideig tartott, mire Napoleon a köveinek kezét barátságosan megszorítván, eltávozott, mosolyogva a herczeg zavarodásán, ki a lépcsőkön lefelé haladva, nem győzött eléggé panaszoskodni a fuladásig nagy melegség ellen, mely Napoleon termeiben uralkodik. E társalgás emlékeztet azokra, melyeket Napoleon az amiensi békekötés felbontása előtt Whitworth lorddal, s a wagrami ütközet előtt Metternichcel folytatott. (XIII., 147-153.) a Néhány szó az érmelléki és hegyközi oskolák állapotáról A tanítók rendesen iskolát végzett, de mondhatnám, hogy talán a nem végzett emberekből valók, kik itt ott, úgy ahogy tanultak, amit tanultak, de arról, hogy hogyan kell tanítani, legkisebb ismeretet sem szereztek. És rendesen azok, vagy olyanok szoktak falusi tanítói állomást vállalni, kik szükségtől vannak arra kényszerítve, legkisebb képzettséget, annyival inkább hajlamot nem érezve e nemes hivatásra. Midőn állomását elfoglalja, nem tudja mittevő legyen, nem azt, hogy hol kezdjen , s hogy mégis valamihez kezdjen, kezdi ott, hol elődje kezdte, és éveken keresztül megyen azon után. Tudja, érzi a hiányt, de nem akar azon segíteni, mert az efféle falusi tanítói állomás némi kis kényelemmel lévén párosulva, ha a hiányokon akarna segíteni, saját valójának többet kellene fáradni, ez pedig ám meghaladná mind az ismeretet, mind a conventiót , s igy marad, szerencsétlen útján. Jól tudja, hogy ellene zúgolódás van a faluban, hogy ezeket lecsillapítsa, egy egy előkelő uramhoz belenéz , poharazik velök, s nagyokat mondva nektek, nagy jó uraimokat tökéletesen megnyeri. Most jöhet az esperesi vagy akármi látogatás, legyen bármily rész az iskola állapota, a tanító meg van elégedve állapotával, a helybeliek tanítójukkal, s egymás iránti elnézésből elnézik egy egész új nemzedék szellemi s erkölcsi romlását. Kedves kötelességemnek ismerem a tanítók e sorából kivenni számosokat, kik felülemelkedve, minden agyarkodáson, tennivalójukat mind ismerik, mind felfogják, úgy, de ezek ismét roppant küzdelmeket állanak ki, mert bántják, sértegetik, sőt kinevetik, s mint bolondot tartják. Bántják és sértik azok, kik egy kimagyarázhatatlan ellenszenv következtében, gyűlölik az iskolát, s mert az iskolának gyűlölői, gyűlölői egyszersmind a tanítónak is, legyen az bár a becsületesség, a józanság, szent igyekezet és akarat példányképe is. Gyűlölik, mert nem megy ki velek a hegyi pinczébe, nem iszik és nem mond nagyokat, hanem megvonva, szűk szobájába magát, éjjel napot egygyé tesz, hogy tanuljon és taníthasson ; s azért mert ezt teszi, kevélynek, rátartónak nevezik, s munkáján ott is görcsöt keresnek, hol legsimább az. Kinevetik és bolondnak tartják collegái, mert úgymond, „többet tesz, mint mennyit conventiója érdemel.“ Igaz, hogy többet tesz, mert lelke jobb érzése azt súgja, hogy tennie kell, s boldognak érezheti magát az, ki bántalmakkal és gúnyolásokkal illettetik, mert keblében hordhatja az öntudat nemes érzelmét, mig mások vadakként kerülni kénytelenek azokat, kik egy kissé mélyebben pillantanak ügyeikbe. Fájdalom azonban, hogy az ily jeles tehetségű emberek gyakorta elbotlanak, s mintegy lenyomatni engedik magukat a bántalmak és gúnyolódások terhei alatt, s vagy korán lelépnek hivatott pályájukról, vagy mi még roszabb, megmaradnak ugyan a pályán, de a követelt jó utat elhagyják, hogy meneküljenek az ok nélkül való bántalmaktól, mely azután még teljesebb romlásukat idézi elő. Csak kevesen vannak, kik lelkök egész nagyságában mindvégig megmaradnak , s tesznek , minden bántalom és rágalom közepette is úgy, mint azt jónak, vagy helyesnek ítélik. Ahol ily ember működik, ott virágzásban van a tanulás és az erkölcsiség is , azonban itt azon szomorú körülmény is jön közbe, hogy az ily ember érezve a maga fensőségét, vágyai egy szebb jövőre és életre törnek, s ha sikerült pár forintot gyűjteni, megy, vagy a maga képzését tovább folytatni, vagy ha ezt nem, biztosabb életet szerezni. Helyét elhagyja, megszakad munkája, és összedől minden mint homokra épült vár, mert követője nem erős azt folytatni, és mit ama kezdett, ez elsülyeszti, s minden még kétszerre nagyobb erővel romlásnak indul. E röviden, s általam alig tizedrészben elmondott hiányok mellett nem lehet várni, hogy e vidéken haladni lehessen a népnevelésnek, s hogy míg ez így megy, addig a nép nyomott helyzetéből emelkedni nem tud. Ezen segíteni kellene, mégpedig a tanítók fizetésének tetemes javításával, mely jelenleg oly csekély, és annyira czélszerűtten, hogy az ember csodálkozni kénytelen, hogy akad reá ember, ki azt mint tanító elfogadni képes. Van hely, hol a tanítói fáradságot némileg megjutalmazzák, de ott sem úgy, mint azt a fáradság és gond követelné. Van hely azonban, hol a tanító még csak megélni sem képes belőle, nem hogy még érte tanítani is megérdemelne. És ezen javítani sehol semmi tekintetben nem akarnak, nem igyekeznek. Vagy ahol némi javítást tesznek, ott iszonyú küzdelmébe kerül egy lelkésznek, vagy egy jobb gondolkodástól áthatott, s a nép sorsán szívből aggódó honpolgárnak. Küzdésbe mondom, mert ott valóságos küzdés fáradhatatlan türelem kívántatik, hol maguk a kapatos urak annyira elfogultak a nép irányában, hogy készek kimondani, miszerint „a népet nem kell tanítani, mert az anélkül is elég ravasz már.“ — Ha ilyféle nyilatkozatot hall az ember, vérig lázad s csodálkozik, hogy ily jellem élhet még a felvilágosultság napjaiban! Tehát szerintök az ember ha tanul, ravaszságot tanul, s talán az ily ember magáról szokott rendesen következtetni, s az hiszi, minthogy ő egy pár diák szót megtanult, s talán valamikor mint juratus Pest utczáit is taposta, s ennélfogva ravasz lett, más is olyan jellemmel bir, s a nép is ugyanezt fogja felvenni az ismeretgyüjtögetés által. — Hogy ne kellene ott küzdeni, hol oly nyilatkozatot hall az ember, mint én is, ki egykor egy földbirtokos úriemberrel szóba eredvén az iskolatanító fizetésének javítása felett, és az iskola ügye más lábra állítása felett; s ezeket mondá : „Miért javítsunk a tanító fizetésén, hisz eddig is ember élt abból, még pedig családdal, soha egy se mondta, hogy kevés, egy se kérte, hogy javítsák; nemcsak , de gazdagok lettek belőle és vagyont hagytak gyermekeikre.“ Az iskola is meglehet úgymint van , miért adnánk földeinkből gyümölcsös iskola számára, tán hogy a tanító krumplit termeszszen benne, aztán még van nekünk gyümölcsfánk, elég, melyek jók is, nemesek is ; annálfogva az csak lábfák és ingyen sárba dobott valami, melynek semmi haszna.“ Ha ilyeneket hall az ember, s ha ilyenek közt kénytelen élni, egy kárhozatot él, s ha még csak egy volna ilyen, isten neki! De hány meg hány van olyan, kik a tagosítás alkalmával egyezkedés útján egy talpalatnyi földet sem akarnak átengedni sem a lelkész, sem a tanító vagy oskola javára, hogy azok mostoha sorsán könnyítve legyen. És lássuk, hogy azon helyen, hol a falusi földbirtokosok egyike, oly elégedettnek, sőt gazdagnak nyilvánította az iskolatanítót, — mi az évi fizetés ? Legfeljebb egy évre, ha készpénzre vesszük a dolgot 3—400 vfrt, s ha még ennyit mondunk, elég sokat mondtunk, de vannak helyek, hol 60 vírt készpénz és 28 félvéka búza, ugyanannyi csastengeri, mert ezeket tanítványai száma szerint kapja és még reá váltó forint minden tanítványától; ez tehát összesen alig megy felebb 100 váltó forintnál, és van családja melynek kenyér és ruha kell! De honnan? A fizetésből! Teljes lehetetlen ! De hát mit tesz ha nem telik? Kaszál,kapál,vagy a földesurak jó akaratából majd egyik majd másiknál ebédelget vagy vacsorálgat, a tanítás pedig a kapa mellett bizony nem igen foly, mert az önfentartási ösztön nem is engedi azt. De tegyük fel, hogy az előbbi summáig haladjon fizetése, várjon lehet , abból családot tartani, azt ruházni? Arra is azt mondjuk, hogy teljes lehetetlen! S mit tehet a tanító? Hagyjon fel a tanítással, menjen kapálni vagy kaszálni. A minthogy ez csakugyan úgy is történik. A tanító, látva a csekély fizetést és látva azt is, hogy megélnie belőle a lehetetlenséggel határos, keres magának mellékes életmódot, melylyel egy kissé jobb és biztosabb jövendőt szerezhesen. — Gyűjt a legnagyobb szigorúsággal pár forintot, melylyel ragaszt egypár koczát vagy hornyácskát, s most, miután megvan, éjjelen és nappalon gondja nem a tanításon, de kockáin vagy bornyain és az ebből nyerendő hasznon forog, jár vásárokat, tölti az időt, innét és amonnét is kér vagy keres állatjainak ennivalót. Az iskolába felgyűlt gyermekek ily gondok mellett magukra maradnak, amely még inkább akkor szokott megtörténni, ha a tanító egy kis szántóföldre vagy szőlőre tesz szert, pajkoskodnak, lármáznak és verekednek; híjába igyekszik a tanító által kinevezett vezérgyermek,— ki egyszersmind a tanító által helyettesített altanító is, — lecsillapítani őket, nem ér semmit, hiába mondatja a zsoltárt, vagy hiába akar olvastatni, társai nem engednek, de annál jobban verekednek. Most jön a tanító , hallja vagy látja a lármát , mogyorófa vesszejével hajthatatlan szige BETHLEN GÁBOR Erdély fejedelme, Magyarország egy része ura. A Bethlen család, egy hazánk legrégibb fönemzetségei közöl. Sz. István, hogy annál biztosabban sikeresithesse térítői szándékát, számos külföldi lovagot hivott be honunkba. E lovagok egyike volt Cornes Vilmos, franczia gróf is. E férfiú erélyesen segítvén a szent buzgalmu királyt, kegyéből terjedt birtokok urává lön, s mint ilyen eldöntő részt vett később, a Sz. István halálát követett beltusákban, melyek alatt folyvást a Péter zsarnokoskodása ellen küzdő jobb pártot tartott, s főleg az üldözött árpádházi tagok buzgó védelmezése által tűnt ki. Abával, ki István mostoha testvérét, Saroltát,kinek anyja a lengyel Adelhaid volt,) bírta nőül, szoros baráti viszonyban állt. Udvarában nevezetes szerepet játszott, s elkísérte szerencsétlen utolsó ütközetébe is, mely után a megfutamodott fejedelem meghagyása következtében Veszprém felé tartott, ott védelme alá veendő a királynét. Aba elesvén, az özvegy a lovag uralma alatt maradt, s később nejévé lön. Ezen házasságból született Markand a Bethlenek ősei, kik ilyképpen női ágon Árpádutódok. Markand fia, ki Bultnak s Lörincznek neveztetik a régi okmányokban, öt fiat hagyott hátra, kik közöl a legfia-