Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)

1856-12-02 / 2062. szám

A száidhoz fordulók tehát imigyen : atyámfia! a mint látom a helmed házát megkímélte a tűz­vész ? — Meg hálistennek uram s ezeknek a nagy élőfáknak köszönhetem csupán hogy megmaradt, de csűröm s minden gabonám, takarmányommal együtt porrá égett. Most már legalább a házamat szeretném biztosítani. Nohát elmondom belmédnek a módját, mikép járjon el benne, hogy kelleténél több díjt ne fizes­sen, s hogy szerencsétlenség esetében illő és becsületes kárpótlást kapjon. Ugyanis az épületeknél kétféleképen lehet biztosítani: vagy csupán magát a tető értékét, vagy a tetővel együtt az épületnek minden elég­hető részeit, úgymint a pallatban levő fákat, mes­ter- és keresztgerendákat, ajtókat, ablakokat, pa­­dolatot stb. Ebből következik, ha valaki csupán a tetőt biztosította, a többi eléghető részeket pedig nem, akkor elégés esetében, csakis a tető értéke téríttetik meg, a többi pedig nem, minthogy ez biztosítva nem volt.­­ Ellenben, ha a tetővel az épület minden elérhető részei biztosítottak, s csak a tető ég el, akkor csupán a tető értéke kárpó­­toltatik, a többié pedig nem, minthogy ezekben kár nem történvén, így kárpótlás sem követeltet­­hetik. — De ha minden elég, a mi biztosítva volt, köteles a társulat az egésznek kárösszegét meg­fizetni. Ez igy levén, legokosabb és legtaná­­csosb — kivált oly épületeknél, hol a be­­égéstől tartani lehet — az összes eléghető részeket biztosítani, sőt ha a falak oly anyag­ból készülnek, melyet a tűz szétrombolhat — ezeket is. De mindenek fölött óvakodjék a tulaj­donos nagyobb összeget biztosítani, mint mennyit a biztosítandó tárgy valósággal megér; mert kü­lönben önmagát csalja meg; minthogy a társaság nem a biztosított összeget, hanem csak a valóságos kárt köteles megté­ríteni. Ez pedig nem csak igazságos és méltá­nyos, de szükséges is, hogy így legyen. Mert ha az intézetek az egész biztosított össze­get tartoznának kifizetni, úgy — fájdalom — könnyen akadhatna elég lelkiismeretlen ember, ki e körülményt gonoszul fölhasználva, például valamely épületet, mely 500 pftot ér, 1000 pen­­gét­ biztositatná, mely gaz után ő maga 500 p­­frtot nyerne ugyan, de meglehet e gonosztette által egy egész falu porrá égne. Ez okból a biztosítási föltételeknek azon pontja, miszerint a társulatok csak a biztosított valódi kár­értéket tartoznak megtéríteni, még közerkölcsi tekintetben is fölötte üdvös, mert ellenkező eset­ben, mikint a fentidéztem példa mutatja, maga a biztosításügy leghatalmasb előmozdítója lenne a közerkölcstelenedésnek. De hogy valaki tévedésből vagy leginkább a dologhoz nem értésből, vagyonának, melyet bizto­sítani akar, túl ne becsülje értékét, s ez által kel­leténél több biztosítási díjt ne fizessen, legczél­­szerűbben cselekszik : ha egy ácsmesterrel vagy értelmes faragóval, szóval a dologhoz értő házépí­tővel fölbecsülték­ a biztosítandó épületet, még­pedig annyiba, a­mennyibe a leégés esetében annak újjákészítése kerülne, s ezen becsértéki ösz­­szeget csak akkor kell teljesen azaz egészen biztosíttatni, ha a becsült tárgyak (például: a tető, a többi eléghető részek, avagy az épület maga) még újak, mert az ismét magától értetődik, hogy elromlott s elavult épületért vagy egyes roskadt részekért nem tartozik az intézet újat csináltatni, vagy újnak az értékét fizetni. Ez okból leginkább mindjárt a becslőmester által az elhasználási vagy elavulási összeget a becsértékből le­vonatni, s e levonás utáni maradványt, mint­hogy csak is ezen maradvány teszi a valódi értéket, biztosíttatni. Például egy épülettől, mely 30 évig eltarthat, 400 pftra becsülve az árt, jelenleg azonban már 15 éves lévén, igen termé­szetes, hogy 50%-tolival kevesebbet — vagyis csak 200 frtot ér, e szerint csak 200 frtig lenne biztosítandó, minthogy beégés esetében csak en­nyit tenne a tulajdonos kára, s így a biztosító társulattól csupán 200 ftnyi kárpótlást követel­hetne, habár 400 frtot biztosított volna is. Fölös­leg ugyan mondanom, hogy a valódi érték is csak akkor téríttetik meg egészen, ha ennyire volt biz­tosítva, mert többet mint a­mennyit valaki bizto­sított, s a­mennyitől díjt fizetett, nem követelhet józanul az intézettől. Ú­g­y­ fejlődhetik, czélszerűnek tartotta, az úgy is, mint mon­dani szokta, már kikerülhetlen háborút megelőzni in­kább, semmint bevárni. Hozzájárult a heves, büszke és despoticus lelkek természetes tulajdona: gyanakodni mind arra, ki velök szemközt nem mosolyog, s mint el­lenséget lesújtani mindenkit, ki önkényüknek magát fel­tétlenül nem hajlandó alávetni. Az oroszországi háborúnak is ez volt a kezdete. Sán­dor czár mélyen sértve érezte magát azon eljárás ál­tal, melyet Napóleon házasodása alkalmával követelt, midőn egy orosz herczegnővek­ (Anna) eljegyezte­­tését illető s annyi hévvel sürgetett kérésére a végleges választ, mely akaratján túl késett, de nem várva, hirte­len Ausztriához fordult, s Mária­ Ludovicával egybekelt. Több mint bizonyos, hogy Sándor czár Napóleonnak egy, családjabeli herczegnővek­ egybekelését nem igen óhajtotta; másrészről mindamellett nem kis aggodalom szállta meg keblét, látván, hogy habozása következté­ben Napóleon nemcsak minden további sürgetéssel hagyott fel, hanem nőt, s vele hatalmas Oroszországnak tetemesen ártani képes szövetségest is nyert. E szövet­séges (Ausztria) ugyanis nagyon érdekelve van, hogy Oroszország Moldvát és Oláhországot, mely két déli tartományért, miután éjszakán Finnlandot hatalmába ejtette, 1810-ben a törökkel háborút kezdett, soha birtokába ne ejthesse ; s igy Ausztriának Napole­­onnak­ e frigye a félelmet kelté fel a czárban, hogy e tartományokat Napóleon végtére is Ausztriának enged­heti át, főleg ha azt a tett foglalásokért kártalanítani akarná, vagy a vele való tettleges hadi véd- és daczszö­­vetségbe bevonni törekednék. Hozzájárult, hogy Napó­leon a czár kívánságára megtagadta azon okmánynak aláírását, melyben ő magát kötelezte volna, hogy a len­gyel királyságot soha vissza nem­ állítja. „Ez — úgy­mond Napóleon — sem Sándor czártól, sem én tőlem , bármily hatalmasok legyünk is, hanem egyedül az Istentől függ, ki mindkettőnknél hatalmasabb. Én nem kötelezhetem magamat, hogy Isten végzeteit nem fogom elősegíteni, sem meg nem ígérhetem, hogy azokat feltartóztatni tö­­rekedendem.“ (XII. 10—1.) Alig vette észre ezen hüledezést Napóleon, benne máris Angolországgali titkos összeesküvést látott, főleg ha arra gondolt, hogy a zárrendszerre vonatkozó köve­telményeit Oroszország oly állhatatosan vonakodik egész terjedelemben foganatba venni. Napóleon tehát seregeket kezdett összevonni, kivált éjszaki Németor­szágban, s Glogau, Castrin, Stettin, Danczig városok erősíttetését rendelte meg ; egyúttal megnyugtató jegy­zéket intéztetvén Sándor czárhoz, melyben kijelenti, hogy uj házassági frigye folytán előbbi szövetségesei­hez­ vonatkozásai legkevesebbet sem változtak; hogy ő most is, csak úgy mint azelőtt, az orosz fegyverek győ­zelmét óhajtja a dunai fejedelemségekben, s kész támo­gatni és biztosítani a békekötést, mely által Oroszország, egyezőleg a tilsiti békekötés titkos czikkelyeivel, Moldva és Oláhország birtokába jutna, valamint Finnland birtokába már valósággal jutott is. Ellenben részéről ö­n (Napoleon) is reméli, hogy Sándor czár is egész szi­­­­gorral foganatosítana mindent, mit ő a zárrendszert il­letőleg határozott, mint ezt neki ő felsége a czár elő­ször Tilsitben, aztán másodszor Erfurtban ismételve megígérte. A czár mindig a lehető legudvariasabban nyilatkozott, a szövetséghez­ rendületlen hűségét a leg­határozottabban erősítette, s fájdalmának palástolásául, valósággal pedig, hogy ideje maradjon a két Dunafeje­­delemség elfoglalásának végrehajtására, párisi követje­, Koura kínnak meghagyta, hogy Napóleon lakadal­­mán a lehető legnagyobb fényt és pompát fejtse ki. Azt azonban, hogy a zárrendszer ügyében többet tegyen, mint a­mennyit eddigelé tett, vagy­is az angolokon kí­vül még az amerikai hajókat is kizárja kikötőiből, ha­tározottan megtagadta, s válaszul Napóleon hadimozgal­maira és várerősítéseire, a Finnlandban tanyázó hadse­­reg egy részét Lithvániába költözteti, Dnieper és Dwina folyóknál pedig erősítéseket vétetett munkálatba. Napó­leon tudván, hogy az amerikai hajók azok, melyek most az angol áruknak Oroszországon keresztül Német­országba becsempésztetésére szolgálnak, hogy ezek­nek az utat ez országba elvágja, miután Oroszország­ba­ bevitelüket nem gátolható meg, a Hansa városokat, Oldenburg nagyherczegséget és Hannovera egy részét elf­oglalván, birodalmához csatolta; ugyanezzel fenyegetődzvén a két Magdeburg- és Pomerániára nézve, ha az illető fejedelmek a zárt nem épen azon szigorral kezelik, melylyel azt a franczia vámőrök kezelni fognák. Oldenburg nagyherczege, Sándor czárnak nagybátyja volt, kiért magát Napóleonnál ismételve érdekelte. Na­póleon az elfoglalást tudatván a czárral, a nevezett nagy­­herczeget kármentesíteni ígérte; az elfoglalás szüksé­gét a zárrendszer czéljából, Oroszország vonakodása következtében szükségesnek bebizonyitni törekedett, s végre felszólita a czárt, hogy a zárszigort valahára egész terjedelmében foganatba vegye. „Ő — Napóleon — kész a tilsiti szövetségkötés minden feltételeit meg­tartani, csak ezek­­ irányában is megtartassanak. E fel­tételek közt a legkiváltképen azokhoz ragaszkodik, me­lyek az angol kereskedés akadályoztatását czélozzák. Ezeknek megtartása mulaszthatlanul szükséges, hogy Anglia békéje, melyre az egész világnak, Oroszország­­csak úgy mint minden más népnek, oly nagy szüksége van, kényszerittethessék. Ő ennélfogva el van tökélve, nem szenvedni meg semminemű, legyen az nyílt vagy titkos, complicitást Angliával; s ő kész inkább, ha kell, az egész continenssel háborút kezdeni, semmint e te­kintetben csak hajszálnyit is tágítson, jól tudván, hogy ez az egyetlen eszköz, a tengeri, s ez által az általános békét visszaállítani.“ E nyilatkozatra Sándor késznek nyilatkozott ugyan, a zárt kissé megélesíteni, azt azon­ban, hogy magát minden kereskedéstől az amerikaiak végleges kizárásával megfoszsza, megígérni vonako­dott, s ismerve Na­p­o­­­o­n heves, rögtönző természetét, hogy a háborúvali fenyegetés készületien ne találja , a rá nézve legfájdalmasabb határozatra, mely neki leg­kedvesebb vágyainak feladásába, tudniillik Moldva és Oláhország elvesztésébe került, tökélte el magát : azon k­i­l­e­n­c­z hadosztályból, melyek Törökországban mű­ködtek, ötöt visszahiván, s közülök hármat a Pr­u­t­h­­nál, kettőt pedig a D­n­i­e­p­e­rnél helyeztetvén el. (XII., I0—12., 359-386., XIII. 6-7.) Napóleon a törökországi öt hadi osztály visszahívásáról értesülvén, minden reménynyel felhagyott, Sándor czárt békés után a zárszigornak foganatosítására bírhatni, mi­után készebbnek találta, Moldva- és Oláhországtól meg­válni, semmint e tekintetbeni előterjesztéseit aláírni. S miután e zárszigor keresztülvitelétől függött szerinte minden, nemcsak az ő és családjának sorsa , nemcsak Francziaország függetlensége, hanem a continens ösz­­szes államainak emancipatiója, nyugalma és boldogsága is, mint melyet az angolok, hogy az itt fejledező ipart tönkretegyék, lázadást és polgárháborúkat szitva, foly­vást zavarnak , a háború legközelebb történendő kiüté­sét többé nem válastolta, s ebbeli elhatározásán csu­pán annyit változtatott, hogy az ellenségeskedés meg­kezdését, a háború annál nagyobb mérvben megindí­tandó tehát rá annál több készületeket teendő, 1811-ről 1812-ik évre halasztotta. 1811. aug. 15-én, tehát a Napoleon-napon, nagy el­fogadás volt a Tuileriákban. A meghívottak legnagyobb része már eltávozott, csupán az orosz, ausztriai, nápo­­polyi és spanyol, s egy pár kisebb német udvari köve­tek voltak még jelen. Napóleon a teremben fel s alá járva, s majd az egyiket, majd a másikat szólítva meg, végre az orosz követhez fordult. Több más kérdést elő­­rebocsátván, a beszélgetést a török ellen folytatott orosz háborúra terelé , nem csekély malitiával mutogatván a működő tábornokok ügyetlenségét. A követ, Koura­­kin herczeg, menteni akarván őket, megjegyzé , hogy a szükséges erő híjával voltak, mert ennek egy részét a háború színhelyéről el kellett vonni... És mintegy észre­véve a hibát, melyet ezen okadatolás által elkövetett, hozzávető , miután a birodalom pénzügyi állapotra ezt így szükségelte. „Tehát financziájuk kényszerűé önöket — válaszolá Napóleon—a Dunátóli elvonulásra? Tudja ön ezt bizonyosan ? Ha ez így van, úgy herczegem ! önök igen rossz financz operatiót vittek végbe. Atalán az a szokás, hogy a seregeket, melyek eltartása nyomasztó, az ellenség területére küldjük. Én részemről így szok­tam cselekedni, s financziám jó állapotban van... De be­széljünk komolyam. Depescheket szerkesztünk itt, vagy az újságok­ számára készítünk czikkeket? Ha igen, akkor én megengedem önnek, hogy önök tábornokai mindig győztesek voltak, hogy pénzügyi szorult állapotjuk kényszerűé önöket, seregek egy részét a Dunától visz­­hívni, csupán azért, hogy azokat, kik eddig a törökök költségén éltek, most a birodalmi pénztárnak essenek terhére !... De ha négy vagy három kollegái előtt, a­kik mindent tudnak, nyíltan kell szólani, az esetre azt kell mondanom önnek , hogy önöket elverték, de­rekasan elverték; hogy önök saját hibájukból vesz­tették el az egész dunai vonalt ; hogy ez nem annyira tábornokaik , habár ügyetlenül vezényeltek is, mint inkább kormányuk hibája , mely megfosz­ta őket az erőtől , melyre nekik nélkülözhetlenül szükségük volt. — És ezt miért ? hogy ellenem készüljetek, kik szövetségestek vagytok, az oldenburgi herczeg és néhány dugárus miatt. . . És mégis tudno­tok kellene, hogy én értem mesterségemet; eddigelé nem győztetek meg engem, és Isten segítségével re­­méltem, hogy soha sem is fogtok meggyőzni. . . Hason­lók vagytok a nyúlhoz, ki farkába golyót kapván, lábára áll, hogy visszatekintsen, s ekként a veszedelemnek teszi ki magát, hogy a golyót farka helyet a fejébe kapja, stb.“ Az orosz követtel­ ezen társalgás még jó ideig tartott, mire Napoleon a köveinek kezét barátsá­gosan megszorítván, eltávozott, mosolyogva a herczeg zavarodásán, ki a lépcsőkön lefelé haladva, nem győzött eléggé panaszoskodni a fuladásig nagy melegség ellen, mely Napoleon termeiben uralkodik. E társalgás emlé­keztet azokra, melyeket Napoleon az amiensi békekö­tés felbontása előtt Whitworth lorddal, s a wagrami ütközet előtt Metternichc­el folytatott. (XIII., 147-153.) a Néhány szó az érmelléki és hegyközi oskolák állapotáról A tanítók rendesen iskolát végzett, de mondhatnám, hogy talán a nem végzett emberekből valók, kik itt ott, úgy a­hogy tanultak, a­mit tanultak, de arról, hogy ho­gyan kell tanítani, legkisebb ismeretet sem szereztek. És rendesen azok, vagy olyanok szoktak falusi tanítói állomást vállalni, kik szükségtől vannak arra kénysze­rítve, legkisebb képzettséget, annyival inkább hajlamot nem érezve e nemes hivatásra. Midőn állomását elfog­lalja, nem tudja mittevő legyen, nem azt, hogy hol kezd­jen , s hogy mégis valamihez kezdjen, kezdi ott, hol elődje kezdte, és éveken keresztül megyen azon után. Tudja, érzi a hiányt, de nem akar azon segíteni, mert az efféle falusi tanítói állomás némi kis kényelemmel lévén párosulva, ha a hi­ányokon akarna segíteni, saját való­jának többet kellene fáradni, ez pedig ám meghaladná mind az ismeretet, mind a conventiót , s igy marad, szerencsétlen útján. Jól tudja, hogy ellene zúgolódás van a faluban, hogy ezeket lecsillapítsa, egy egy előkelő uramhoz belenéz , poharazik velök, s nagyokat mondva nektek, nagy jó uraimokat tökéletesen megnyeri. Most jöhet az esperesi vagy akármi látogatás, legyen bármily rész az iskola állapota, a tanító meg van elégedve álla­potával, a helybeliek tanítójukkal, s egymás iránti elné­zésből elnézik egy egész új nemzedék szellemi s er­kölcsi romlását. Kedves kötelességemnek ismerem a tanítók e sorából kivenni számosokat, kik felülemelkedve, minden agyar­kodáson, tennivalójukat mind ismerik, mind felfogják, úgy, de ezek ismét roppant küzdelmeket állanak ki, mert bántják, sértegetik, sőt kinevetik, s mint bolondot tart­ják. Bántják és sértik azok, kik egy kimagyarázhatatlan ellenszenv következtében, gyűlölik az iskolát, s mert az iskolának gyűlölői, gyűlölői egyszersmind a tanítónak is, legyen az bár a becsületesség, a józanság, szent igyekezet és akarat példányképe is. Gyűlölik, mert nem megy ki velek a hegyi pinczébe, nem iszik és nem mond nagyokat, hanem megvonva, szűk szobájába magát, éjjel napot egygyé tesz, hogy tanuljon és taníthasson ; s azért mert ezt teszi, kevélynek, rátartónak nevezik, s munká­ján ott is görcsöt keresnek, hol legsimább az. Kinevetik és bolondnak tartják collegái, mert úgymond, „többet tesz, mint mennyit conventiója érdemel.“ Igaz, hogy többet tesz, mert lelke jobb érzése azt súgja, hogy tennie kell, s boldognak érezheti magát az, ki bántalmakkal és gúnyolásokkal illettetik, mert keblében hordhatja az ön­tudat nemes érzelmét, mig mások vadakként kerülni kénytelenek azokat, kik egy kissé mélyebben pillanta­nak ügyeikbe. Fájdalom azonban, hogy az ily jeles tehetségű embe­rek gyakorta elbotlanak, s mintegy lenyomatni engedik magukat a bántalmak és gúnyolódások terhei alatt, s vagy korán lelépnek hivatott pályájukról, vagy mi még roszabb, megmaradnak ugyan a pályán, de a követelt jó utat elhagyják, hogy meneküljenek az ok nélkül való bántalmaktól, mely azután még teljesebb romlásukat idézi elő. Csak kevesen vannak, kik lelkök egész nagy­ságában mindvégig megmaradnak , s tesznek , minden bántalom és rágalom közepette is úgy, mint azt jónak, vagy helyesnek ítélik.­­ A­hol ily ember műkö­dik, ott virágzásban van a tanulás és az erkölcsi­­ség is , azonban itt azon szomorú körülmény is jön közbe, hogy az ily ember érezve a maga fensőségét, vágyai egy szebb jövőre és életre törnek, s ha sikerült pár forintot gyűjteni, megy, vagy a maga képzését to­vább folytatni, vagy ha ezt nem, biztosabb életet sze­rezni. Helyét elhagyja, megszakad munkája, és össze­dől minden mint homokra épült vár, mert követője nem erős azt folytatni, és mit ama kezdett, ez elsülyeszti, s minden még kétszerre nagyobb erővel romlásnak indul. E röviden, s általam alig tizedrészben elmondott hi­­­ányok mellett nem lehet várni, hogy e vidéken haladni lehessen a népnevelésnek, s hogy míg ez így megy, ad­dig a nép nyomott helyzetéből emelkedni nem tud. Ezen segíteni kellene, még­pedig a tanítók fizetésének tete­mes javításával, mely jelenleg oly csekély, és annyira czélszerűtten, hogy az ember csodálkozni kénytelen, hogy akad reá ember, ki azt mint tanító elfogadni képes. Van hely, hol a tanítói fáradságot némileg megjutal­mazzák, de ott sem úgy, mint azt a fáradság és gond követelné. Van hely azonban, hol a tanító még csak megélni sem képes belőle, nem hogy még érte tanítani is megérdemelne. És ezen javítani sehol semmi tekin­tetben nem akarnak, nem igyekeznek. Vagy a­hol némi javítást tesznek, ott iszonyú küzdelmébe kerül egy lel­késznek, vagy egy jobb gondolkodástól áthatott, s a nép sorsán szívből aggódó honpolgárnak. Küzdésbe mon­dom, mert ott valóságos küzdés fáradhatatlan türelem kívántatik, hol maguk a kapatos urak annyira elfogul­tak a nép irányában, hogy készek kimondani, miszerint „a népet nem kell tanítani, mert az anélkül is elég ra­vasz már.“ — Ha ilyféle nyilatkozatot hall az em­ber, vérig lázad s csodálkozik, hogy ily jellem élhet még a felvilágosultság napjaiban! Tehát szerintök az em­ber ha tanul, ravaszságot tanul, s talán az ily ember ma­gáról szokott rendesen következtetni, s az hiszi, mint­hogy ő egy pár diák szót megtanult, s talán valamikor mint juratus Pest utczáit is taposta, s ennélfogva ravasz lett, más is olyan jellemmel bir, s a nép is ugyanezt fogja felvenni az ismeretgyüjtögetés által. — Hogy ne kellene ott küzdeni, hol oly nyilatkozatot hall az ember, mint én is, ki egykor egy földbirtokos úri­emberrel szóba eredvén az iskolatanító fizetésének javítása felett, és az iskola ügye más lábra állítása felett; s ezeket mondá : „Miért javítsunk a tanító fizetésén, hisz eddig is ember élt abból, még pedig családdal, soha egy se mondta, hogy kevés, egy se kérte, hogy javítsák; nem­csak , de gazdagok lettek belőle és vagyont hagytak gyermekeikre.“­­ Az iskola is meglehet úgy­mint van , miért adnánk földeinkből gyümölcsös is­kola számára, tán hogy a tanító krumplit termesz­­szen benne, aztán még van nekünk gyümölcsfánk, elég, melyek jók is, nemesek is ; annálfogva az csak láb­­fák­ és ingyen sárba dobott valami, melynek semmi haszna.“ Ha ilyeneket hall az ember, s ha ilyenek közt kényte­len élni, egy kárhozatot él, s ha még csak egy volna ilyen, isten neki! De hány meg hány van olyan, kik a tagosítás alkalmával egyezkedés útján egy talpalatnyi földet sem akarnak átengedni sem a lelkész, sem a ta­nító vagy oskola javára, hogy azok mostoha sorsán könnyítve legyen. És lássuk, hogy azon helyen, hol a falusi földbirtoko­sok egyike, oly elégedettnek, sőt gazdagnak nyilvání­totta az iskolatanítót, — mi az évi fizetés ? Legfeljebb egy évre, ha készpénzre vesszük a dolgot 3—400 vfrt, s ha még ennyit mondunk, elég sokat mondtunk, de van­nak helyek, hol 60 vírt készpénz és 28 félvéka bú­za, ugyanannyi csastengeri, mert ezeket tanítványai száma szerint kapja és még reá­­ váltó forint minden tanítványától; ez tehát összesen alig megy felebb 100 váltó forintnál, és van családja melynek kenyér és ruha kell! De honnan? A fizetésből! Teljes lehetetlen ! De hát mit tesz ha nem telik? Kaszál,kapál,vagy a földesurak jó akaratából majd egyik majd másiknál ebédelget vagy vacsorálgat, a tanítás pedig a kapa mellett bizony nem igen foly, mert az önfentartási ösztön nem is engedi azt. De tegyük fel, hogy az előbbi summáig haladjon fizetése, várjon lehet , abból családot tartani, azt ruházni? Arra is azt mondjuk, hogy teljes lehetetlen! S mit tehet a ta­nító? Hagyjon fel a tanítással, menjen kapálni vagy ka­szálni. A minthogy ez csakugyan úgy is történik. A ta­nító, látva a csekély fizetést és látva azt is, hogy megél­nie belőle a lehetetlenséggel határos, keres magának mellékes életmódot, melylyel egy kissé jobb és biz­tosabb jövendőt szerezhesen. — Gyűjt a legna­gyobb szigorúsággal pár forintot, melylyel ragaszt egypár koczát vagy hornyácskát, s most, miután meg­van, éjjelen és nappalon gondja nem a tanításon, de ko­­ckáin vagy bornyain és az ebből nyerendő hasznon fo­rog, jár vásárokat, tölti az időt, innét és amonnét is kér vagy keres állatjainak ennivalót. Az iskolába felgyűlt gyermekek ily gondok mellett magukra maradnak, a­mely még inkább akkor szokott megtörténni, ha a tanító egy kis szántóföldre vagy szőlőre tesz szert, pajkos­­kodnak, lármáznak és verekednek; híjába igyekszik a tanító által kinevezett vezérgyermek,— ki egyszersmind a tanító által helyettesített altanító is, — lecsillapítani őket, nem ér semmit, hiába mondatja a zsoltárt, vagy hiába akar olvastatni, társai nem engednek, de annál jobban verekednek. Most jön a tanító , hallja vagy látja a lármát , mogyorófa vesszejével hajthatatlan szige­ BETHLEN GÁBOR Erdély fejedelme, Magyarország egy része ura. A Bethlen család, egy hazánk legrégibb fönemzetsé­­gei közöl. Sz. István, hogy annál biztosabban sikeresithesse té­rítői szándékát, számos külföldi lovagot hivott be ho­nunkba. E lovagok egyike volt Cornes Vilmos, fran­czia gróf is. E férfiú erélyesen segítvén a szent buzgalmu királyt, kegyéből terjedt birtokok urává lön, s mint ilyen eldön­tő részt vett később, a Sz. István halálát követett beltu­­sákban, melyek alatt folyvást a Péter zsarnokoskodása ellen küzdő jobb pártot tartott, s főleg az üldözött ár­pádházi tagok buzgó védelmezése által tűnt ki. Abával, ki István mostoha testvérét, Saroltát,­­kinek anyja a lengyel Adelhaid volt,) bírta nőül, szoros baráti viszonyban állt. Udvarában nevezetes szerepet játszott, s elkísérte szerencsétlen utolsó ütközetébe is, mely után a megfutamodott fejedelem meghagyása következtében Veszprém felé tartott, ott védelme alá veendő a ki­rálynét. Aba elesvén, az özvegy a lovag uralma alatt maradt, s később nejévé lön. Ezen házasságból született M­a­r­­ka­nd a Bethlenek ősei, kik ilyképpen női ágon Árpád­utódok. Markand fia, ki Bultnak s Lörincznek neveztetik a régi okmányokban, öt fiat hagyott hátra, kik közöl a legfia-

Next