Pesti Napló, 1857. március (8. évfolyam, 2137-2161. szám)

1857-03-31 / 2161. szám

73—2161. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő, s­érmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. K­i­a­d­ó­­­ti i­r­a­t­a­l: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek­ , Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre....................6 frt p. p. LTlvrlQ+mZi-iTrul ílim­ ■ h&s4l)08 petit sor héromeiori hirdetésnél 4 p. kr. Bé­­rü­l Qel­ien­yCK Ulja .iyogdij külön IQpkr.Magín vite Ghiléboe petit eotopkr Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-ső emelet, , Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . . 8 frt p. p.­­4 . ■ , ... n h Q Q a n a n na 1857. , Kedd, mart. éli 1»­96 PEST, mart. 31. Tájékozás. (Fk) Miután az osztrák-szárd drámának első felvonása a diplomatiai közlekedés félbe­szakadásával végét találta , a közönség türel­metlenül pillant a színfalak mögé, azt akarván onnan kilesni, vajjon kik lesznek azok, kik a második felvonásban részt veendenek vagy inkább, minő szerepet fognak az illetők ját­szani? Hasztalan munka volna, e perczben merész találgatásra adni magát, melynek ered­ményét a valóság végre mégis meghazudtolná és igy sokkal czélszerűbbnek tartjuk. Olasz­­oszágnak általános helyzetéről s a nagyhatal­maknak amaz ország irányábani állásáról né­hány szót mondani. E napokban érintettük, miszerint a nyugati hatalmak és Nápoly közt kibékülés készül s minthogy nincs tudomásunk valami nagyobb­­szerü concessióról, melyet a nápolyi király tett volna, méltán kérdjük, mi okozza e gyors változást ? egyik okára már e napokban utal­tunk, midőn felső Olaszországban oly fontos események készülnek ; a diplomatia legalább a félsziget déli részében akarja a rendes álla­potot helyreállítani, illetőleg magának a nápo­lyi kormány egyetértését minden eventualitás­­ra biztosítani, hanem van még egy második ok, melyet a londoni parliament és sajtóbeli viták lepleztek le, azaz, a nyugati hatalmak vagy helyesebben Anglia a Nápoly elleni de­­monstrátiót utólagosan teljesen ez­általan - nak ismerik el. Anglia nem bánta volna, ha a mostani dynastia a nápolyi trónról leszorít­­tatván, ott köztársasági rendszer lép életbe. Palmerston egyenesen kimondá, miszerint ily rendszer behozatalát nem ellenezte volna, ha­nem ellenezné azt Napóleon császár, ki a mo­narchiai kormány fentartását kívánja, akár a mostani, akár m­á­r az­­ dynastia alatt. De ezen utóbbit ismét Anglia nem akarja, mert ez által a franczia befolyás Dél-Olaszországban is el­hatalmasodnék. A­mit tehát a közösen „de­monstráló“ két nyugati hatalom egyike akar­na, azt a másik nem akarja és megfordítva; e szerint együttes eljárás nem igen képzelhető s igy Franczia és Angolország jobbnak tartja, ama hasztalan demonstrátiónak utolsó nyomát is eltörölni s Nápolylyal a jó viszonyt ismét helyreállítani. Ezen vérnélküli harczban tehát tulajdonképen senki más nem diadalmaskodott, mint­­ a nápolyi kormányrendszer, a „sta­­tusquo“! Hanem ugyanazon okok, melyek Nápolyban közremunkálnak s a nyugati diplomatia közös erélyes fellépését gátolják, Szardiniában is a „status quo“t tartják fen, bár ez a nápolyitó kissé különböző s inkább a belgához hasonlít, azon belga állapothoz, mely Francziaországot annyira „molestálja.“ Ausztriának okoskodása egészen logikai, ha azt mondja, hogy Walew­­ski grófnak Szardiniában is korholni kellene azt, mit Belgiumban kárhoztatandónak talált, hanem Francziaország nem igen gondol a kö­vetkezetességgel. Egy év előtt tűzzel vassal neki ment a belga sajtónak s hallani sem akart arról, hogy a maga sérelmét rendes sajtóper utján döntesse el, mig Szardiniában (s ezen érdekes tényre különösen figyelmeztetjük az olvasót) csakugyan ezen utat követvén, még a minap is mint vádló lépett fel egyik piemonti lap ellen, mely a rendes sajtóper lefolyása után el is ítéltetett. (Ez­tán ellentét is akart lenni Ausztria magatartásához, mely amaz útnak követésétől vonakodott!) De hát honnan van az, hogy Francziaország Piemontban ugyan­azon alkotmányos jogokat s intézményeket, ugyanazon sajtószabadságot tiszteletben tartja s elismeri, melyet Belgiumban halomra akart dönteni ? A dolog igen egyszerű! Párisban jól tudják, miszerint Piemont anyagi és erkölcsi hatalmának gyökerét épen szabadelvű intéz­ményeiben s alkotmányos kormányrendszeré­ben kell keresni és hogy ennek köszöni azon rokonszenvet, melynek az olasz nemzet részé­ről örvend. A Parlamentarismus és constitutio­­nalismus megszüntetése azonos volna Piemont - nak gyöngítésével, sőt erkölcsi megsemmisí­tésével , Piemont erkölcsi veresége pedig egyszersmind Ausztriának győzelme lenne, s ha amannak befolyása Olaszországban cs­ökken , imeze ugyanazon mértékben növekedik, mert épen ezen an­­tagonismus, mely Ausztria és Piemont intéz­ményei közt fenáll, amannak kezét leköti, mely tüstént mindenhatóvá válnék Olaszországban, mihelyt Piemont többé nem alkalmatlankodik neki. Hanem épen ez az, a­mit Francziaország nem akar; ő nem akarja, hogy a kis Piemont helyett a nagy Ausztria versenyezzen Fran­­cziaországgal; nem akarja, hogy Olaszország­ban a franczia befolyás az ausztriai által egye­nesen agyonnyomassék, mig a piemonti mel­lett igen kényelmesen fenállhat, sőt efelett uralkodik is, mert valahányszor Ausztria kissé erősebben nyomja a kis Szardiniát, ennek nem marad egyéb hátra, mint Francziaországhoz uralomért folyamodni s igy e hatalomtóli füg­gőségét elismerni. Innen van az , hogy Napó­leon császár, ki néhány év óta nem nagy ra­jongással csü­gg az alkotmányos intézménye­ken, ezeket Piemontban nemcsak tűri, hanem azoknak még udvarolni is látszik és ez okból osztrák-szárd viszály kitörése alkalmával so­hasem fogna határozottan a bécsi kabinet oldala mellé állani s Piemontot eddigi rendszerének megszüntetésére szorítani.Í­rta nála nohaim­agta Anglia pedig, az imént vázolt viszonyok tiszta ismeretével bírván, átlátja, miszerint­­ Szardiniában a status quo-nak bármely válto­zása vagy Francziaországnak vagy Ausztriá­nak szolgálna — Angliának sehogysem! Ii is ez okból a londoni kabinet is minden erejéből törekszik Piemontban a „status quo“-t fen­­tartani. Végre Oroszország az olaszországi ügyek közül egyenesen nem lévén érdekelve, az ot­tani helyzetet egyedül „magán passiói“ érde­kében szokta felhasználni. E magán passiók közé tartozik jelenleg az, hogy Ausztriának mennél több nehézséget készítsen ; erre Szar­diniában elég alkalom találtatván, a sz.-péter­­vári diplomatia ezt ügyesen felhasználja s tit­kos örömmel hajtja rejtekéből a falánkot szom­szédja testébe, ki nemcsak maga bátorkodott a szent szövetségből kilépni, hanem ezen szö­vetséget magát is ezentúl lehetlenné tette. Az imént rajzolt viszonyokból az ausztriai - szárd viszony jövőbeli alakulását illetőleg e néhány következtetést vonhatni, még pedig: Ausztria és Szardinia közt őszinte és állandó kibékülés nem gondolható, mert ellenkezésük nem puszta elvek körül forog s igy nemcsak az elméleti térre szorítkozik, ha­nem a gyakorlatira is átcsap. Hanem köztük nyílt és tettleges el­lenségeskedés sem valószínű, mert ez csak a statusquo felfordításával végződnék, melynek tovább fenállása majdnem minden eu­rópai nagyhatalom érdekében áll. E két hatalom közt tehát legtermészet­­szerűbb viszony az, mely az utóbbi évek alatt is fen­állt t. i. a legszüksé­gesebb érintkezésekre szorítkozó összekötte­tés, mely a szívélyes barátságtól és kihívó boszantástól egyaránt távol tartja magát; — e viszony helyreállítása pedig az európai di­plomatia közbenjárása mellett tán most sem lehetetlen! TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Külirodalmi szemle. bhy. I. Rég óhajtottuk egy meleg kedélyes hangu­lat kedvező pillanatát,hogy Berthold Auerbach „ star­­faszele“ czimű kis népies regényéről illő szeretettel s elismeréssel emlékezhessünk. Sajnos — üldöz a sors, ha örömtelen képzelgés zaklatta idegrendszerünk nyugtalanul reszketteti bensőnket, nincs elég sziv­­nyugalmunk leülni a ház előtti padra s csendes szem­lélődéssel élvezni a falusi vasárnap délutánt, mel­­t oly elragadón szép élethű­séggel fest népi beszélyei miatt rég dicsőített szerzőnk. Mig olvastuk ez egy­szerű elbeszélést, nem győztük megjelölni költői szép­ségeit, realistikus valószínűségű episodait, mik mint az életben, hol karöltve, hol egymást fölváltva for­dulnak elő , s most csak rendbomlott töredékei jut­nak eszünkbe. A két árva gyermek játékai a pusztává lett apai ház előtt, a zsenge elméik virágos fejlő­dése, mig a szülők halálának komoly értelme öntu­dattá érik benne ; — és ama nevezetes bűbájos ün­nepnap, midőn a hajadonná serdült kis Amrei egy deli vadász legénynyel tánczoltában először lő annak boldog-boldogtalan sejtelmére, mitől lángba borul — Isten tudja miért — a szűznek arcza; mellékesen mondva ez legbájolóbb fejezete a kis regénynek „Nur ein einziger Tanz“ —és a regénynek kedélyes anyja és ennek arany tanácsai lánynézőbe menő fiának út­­ravalóul adva — ezek s számtalanok valódi költé­szet virágai. Ezekkel ellentétben oly élethű képei a paraszt gőgnek, szívtelenségnek, vagy mint Amrei öcscsében a gyámoltalanságnak — s a többi elveszik a mű pusztán eszményi jellegét s azzá alakítják a minek lenni kell, hogy értéke legyen : é­s e­­­k é­p­­­p­é, mely a költészet által szépítve, de nem igazta­lanná van téve. Mily ritkaság korunkban egy a szív vérével irt munka, mely ismét szivvérünkig hat! mily örömest megbocsátjuk apró hibáit, ecsetének elsiklását itt-ott, mint midőn a kis Amrei által oly költői s bölcsészi ötleteket mondat el, mik Auerbach úr gazdag szellemének zománczaiul is igen szépek, de a legelmésebb s költőibb kedélyű párleánynál le­­hetlenek. Igen az eszményítésben néha nem tartja meg Auerbach a higgadt józanság által megszabható határt; de ő valódi költő; s hol eszménye nem való­színű is, nem szita meg költői lenni. De más oldalról a paraszt élet reális és árnyoldalai ecsetelésében sem marad hátra; személyei nemcsak alakok, hanem jellemek ; nem ábrándozó hanem festő, s a­mi fődolog végre : nem csinálja, hanem lelkesedéssel teremti mű­veit. Minden műnek vannak oldalai, mik az ítészet föladatát könnyűvé teszik; de mi a legnagyobb iro­dalmi véteknek tartjuk egy jó élvezetes könyvről rész unalmas bírálatot írni. Tehát hallgatunk. II. Beethovens C'laVir Sonaten. Für Freun­de der Tonkunst er I a ti t e ft von Ernst Eiterlein. Leipzig. Mathes 1857. 12o. 120 1. E könyvecske hamarjában második kiadást ért s sikerére valóban érdemes. Ez egy kísérlet Beethoven sonátáit széptanilag s költőileg commentálni, ezál­tal a szerző zeneműveinek értelmét, helyes fölfogását s szabályos játékát előmozdítani, terjeszteni. Sietünk megváltani, hogy nem közönséges pedáns commentá­­rok ezek, hanem ép oly értelmes, a­mily költőien lelkes észleletek Beethoven sonatai egész sorozatán az első­től az utolsóig. Szerzőnk előbb meghatározza a so­nata jellegét egyéb műszerkezetek irányában , aztán átmegy Bee­t­h­o­v­e­n művészi pályája rövid jellem­zésére, melyet — Brendel nyomán s vele egyér­telműben — szinte három főszakaszra oszt: a Haydn- Mozarti befolyás az önállón kifejlett irány s egésséges sajátiság kora ; és a harmadik korszak : az elvonult önmagába zárkózónak (beteges) alanyiságú kor­­­­szaka. Hogy Etterlein úr modorát megismertessük,­­ legczélszerűbb leend önmagát idézni, például a leg-­­­­smeretesebb „Sonate pathetique“ fölött : „E sonata — úgymond — a műkedvelők különös kegyében állt mindenkor; ez a legnépszerűbbé vált sonaták egyike, tán a legnépszerűbb , nonplusultrája azoknak, kik Beethoven megértésében az 57-ik op.­­„Appassionata“-ig nem jutottak, kiknek a másod korszakbeli Beethoven már elérhetlen. A „pathetique“ hasonló előszeretet tárgya, mint a C-moll symphonia. Mi okból ? nekem úgy látszik, ennek oka az egyes hangábrák eleven kifejezésteli plasticájában rejel, mely e sonatát kitünteti. A mű alaphangulata a the­­mák és motívumokban igen világosan kifejezett, a kedély értelméhez szabott. Ehhez jó, hogy e so­nata a legkönnyebben játszhatók egyike. Alapjel­­leme e szóban „pathetique“ van kifejezve. A pathos itt komoly mély szenvedély, emelkedett lélekhan­­gulat. Az első tétel Grave, aztán molto con brio Cmoll­e[4 tactus ily lélekhangulat nagyszerű képe. Beethoven itt nagy vonásokban férfiasan komoly fáj­dalmas és drámai indulattal teli szenvedély képét tárja fel. A bevezetésben még fékezve van a benső tűz, csak itt ott czikár lángra jelölt rythmusokon át; de az Allegroval kitör s daczára a bevezetés recita­­tivszerű egyes hangulatának s az Es-moll és Des-dur (I. rész), F és C-moll (II. r.) bensőséggel teljes fő­­themájának, ellenállhatlanul tombol s lerombol min­den korlátot. Kidühöngve magát, a második tétellel Adagio cantabile as­ dur 2 s-ad — mély lelkicsendbe s megnyugvásba andalodik a lélek, egy hangulat, melyet egy dalszerű­ vontatott (getragen) thema fejez ki.“ És igy tovább. Természet szerint sok műértő ily fejtegetésben kizárólag subjectiv nézetre fog találni; de annyi e kis közleményből is látható ma­rad, hogy szerző értelmesen s élvezetesen magyaráz. Ön igen fog csodálkozni tisztelt olvasó e szemlénk fölött, mely Auerbach mezetlen lábú kis liba­pásztor leányáról (Baarfüszle) Beethovenra, s Beetho­venről a régi római történetre ugrik, de nem kell feledni, hogy mi nem írhatunk egyébről, mint épen arról mit a világirodalom a világvásárra s aszta­lunkra dob. Egyébiránt nem veszi a tudós és philo­­log, ha a következő folyóiratot, melynek én csak egy czikkét szándékozom érinteni, közelebb is még­is­merendi. Ez III. Neue Jahrbücher für Philologie und Pae­­dagogik. Herausgegeben von R. Pietsch und A. Bleckeisen, Druck Verlag von Teubner. Leipzig, mely szakaiba vágó önálló czikkeken kívül többnyire nevezetesebb szakművek bírálatát hozza s jóformán színvonalon tart a nyelvészet, a classikai tanulmá­nyok s a paedagogia körébeni haladásnak. A mart. 6­ki füzet többi közt egy angol munkát ismertet az ős római történetek hihetőségéről: „An inquiry ind­o the credibility of the early roman history.“ By Sir G. Cornewall Lewis. London, Parker 1855“ ; két kötet; a munka általános végczélja Róma első 4­ . századainak történeteit kevés valószínűségükre re­­ducálni; lehetetlen, hogy egy komoly történész azo­kat történelmé alakíthassa, egybe köthesse; legczél­szerűbb e hiú törekvéssel fölhagyni s Róma törté­nelmét a Pyrrhus utáni korszakkal kezdeni. Az esz­me nem uj, hanem sok tudással s élességgel van ke­resztül vive. C­íme a régi római történészet minden oldalról s minden korszakában foglalkoztatja ko­runk irodalmát, s valóban nem fogunk veszíteni általa. Szintén nagyszerű, hanem törpén végződött kor­szak reminiscentiái teszik érdekessé Marmont tábor­nagy emlékiratait. Hazai közügyek. Kürös-Berettyó-szabályozás. Hl.*) Tájékozási közlés «a Kötő - és Berettyó - szabályozás ügyében. Szakál Lajostól. „Én vagyok az erős boszuálló Isten, ki megláto­gatom az atyáknak álnokságukat a fiúkban harmad és negyed íziglen.“ Ezt mondja az úr, ki ül a csilla­gok felett. E súlyos ítélet, ránk mostani ök­öbeli ma­gyarokra valóban ránk illik, ha az apák álnoksága helyett „az apák mulasztásait“ tesszük. A sok századon át kényelmesen ű­zött kézösszedu­­gás, halogatás szomorú következmé­nyeit, a nyakunkra nőtt idő, a megvál­tozott viszonyok óriási alakban tün­tetik ma föl; a teendők hosszú sorát, mint Me­­duzafőt, ijedve látjuk magunk előtt, körmünkre égett *) Lásd „P. N.“ mart. 13 és 14-ki számait, minden, de minden, s mármár közelgett a kétségbe­esés órája, — midőn épen a végpercz meghozta az önfentartás nemes ösztönét, előteremté a férfias ko­moly elhatározást, és a magyar első ijedtségéből, ámulásából gyorsan fölocsódva, lelkesülten ragadja meg ; — meg kell ragadnia, — a munkát, vállvetés­­sel megsokszorozza erejét, megküzd a legyőzhetle­­nekü­l látszott terhekkel és akadályokkal, — min­den egy év véres verejtékével egy egy század mu­lasztását pótolja ki, tanúbizonyságot adván a világ­nak , hogy Árpád ivadéka nem halt meg hamvában, — érdemes hogy tovább éljen; érdemes sok soká éljen!! A teendők említett ezreiről nem akarok én itt sor­ral sorra szólani, s a fenebbi általános bevezetés után e tájékozási közlésben csupán egy tárgyat, a vízszabályozást,­­ s e rovat alatt ismét a minket alföldieket közelebbről és közvetlenül ér­deklő Körös- és Berettyó-szabályozást, emelem ki. 1829-ik év óta időnkint kiválólag foglalkoztak, mind a kir. comissiók, mind az érdekelt Arad, Bihar, Békés, Csongrád, Heves-megyék, s a Nagy-Kunság, a Körös- és Berettyó-szabályozással; — sok tinta, sok papir elfogyott a küldöttségi vélemények, me­gyei végzések, felírások, mérnöki tervek, térképek készítésében, élannyira, hogy magukból — ha ösz­­szeszedhetők volnának, — ez iratokból ma egy da­rab Körös-partot lehetne kiállítani; és mindezen sok munka, sok jóakaratú küzdelem daczára, a nemes­ség kiváltságos volta, a közigazgatási gépezet termé­szete, az adózónép robottali terheltetése, és sok más ilyen ok és akadály miatt, az imitt amott a nép in­gyen munkaerejével megindított szabályozási mun­kálatok kellő összefüggésbe nem jöhettek, kapcsola­tos egészszé nem forhattak össze, é­s ennek kifo­lyásául sikerük is különválva úgy­szólván elenyé­szett, alig látszott meg. Azonban mint ezt egyfelől elismerem, úgy másfe­lől csak az igazságnak hódolok, midőn bevallom, hogy ezen szakgatott, készre kapva imitt amott tett dolgozatok, az által, mert, az alább kifejezendők­­hez képest ma már egy sokszoros rostálás után meg­állapított általános nagy egész tervbe gondosan beillesztettek, s annak alkotó és kiegészítő részét képezik,­­ valóságos h­as­z­­nosokká, dúseredmény­es­ékké lesznek jövőre, és az élőkor eme hagyatékában, az utó­kornak egy majdnem félig kész munka jutott örök­ségül. Ugyanis az anyamedreknél már számos természe­tes és mesterséges vízlefolyási akadályok elhárítat­­tak, név szerint több helyen a mederbe nőtt fák, cserjék kivágattak, a bedőlt tönkök kihúzattak, s a felsőbb vidék részbeni kivételével, a vízimalmok és gátjaik elmozdittattak, a keskeny hidak kiszélesítet­tek, itt ott az ártalmasabb oldalkitörések, eruptiók elgátoltattak, másutt kissebb nagyobb kiterjedésű pártolások és gátrendszer, készítettek, számos át­metszés részint elkezdetett, részint létig , részint s egészen elkészíttetett, úgy hogy nem egy helyen a csa- A tatárjárás történelme IV. Béla király idejében. Irta Rosty Zegmond. Pest, 1852 Ára 1 ft. 12 kr. III. Egy azon mongol csapatok közül, melyeket Batu a magyar korona alatt egyesült tartományok elfog­

Next