Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)
1857-11-12 / 2347. szám
259—2347. 8-dik évi folyam. Szerkesztő szállása : Urintem 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utám, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. . Csütörtök, nov. 12. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva. Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre..................6 frt p. p. UTi'i.rlui-iY.15vn7QL- rMla -6 hssíbos petit sor háromsiori hirdetésnél 4 p. kr. Bérakuemienyek dlja .lyggdi) külön lOpkr.Magfmn vita 6higébos petit sor5pkr Szerkesztési iroda: Egyetem-utóm 2-dik szám, 1 ső emelet, Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 1 frt p. p. Félévre...................8 frt p.p PEST, nov. 12. Az ausztriai birodalomban lakó nemzetiségekről megjelent munkák és nyelvabroszok hiányai. II. Hogy tehát a balvélemény tovább ne terjedjen , szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Csalóköz kevés kivétellel a legmagyarabb vidékei közé tartozik Magyarországnak. Tót helység itt egyetlen egy sincs; németek pedig nem a Haeufler által felhozott községekben, hanem Alsó és Felső-Csöllén, Dienesdiben, Misérden, Pruckon és Uszoron laknak, kik igen szorgalmas, becsületes földmivesek, s minthogy magyar községek közé szorultak, a magyar nyelvet mindnyájan értik és beszélik. E helyen nem állítatom meg, hogy a bukovinai magyarokról is egy pár szót ne tegyek. Tudva van, miszerint a magyar koronás országokon kívül az osztrák birodalomban csupán Bukovina herczegségben vannak magyar községek. Ezek népességét Haeufler úr természetesen csak 3000-re teszi; a statistikai hivatal már 5946 mond, de ez is kevés, mert a bukovinai magyarok 1848-ban egyházi számlálás szerint 8128-an voltak, mint az ide mellékelt helységek népességéből látható. Névszerint számlált : Andrásfalva 1345 lelket Boldogfalva 1038 „ Hadikfalva 1823 „ Istenfogadj 868 „ Istensegits 1983 „ Józseffalva 1004 „ Magyarfalva 567 „ összesen : 8128 lelket A mondottakból olvasóim tán elhiszik, hogy Haeufler ur nyelvabrosza, melyet az osztrák birodalomban lakó nemzetiségekről készített, mint a mellé csatolt magyarázata, s a különféle nemzetiségek számáról összegyűjtött adatai is egyformán hiányosak. Először is nem hagyhatom helyben, miszerint szerző a különféle nemzetiségeket különféle színnel, például a németet rózsa, magyart fehér, olaht és olaszt sárga festékkel jelölvén meg, a nagy szláv törzsek minden ágát egy, u. m. zöld szinnel különbözteti meg, s igy az átnézetet nagyon megnehezité, sőt lehetlenné tévé, mert ezután nem tudjuk, hogy hol és minő kiterjedésben laknak a csehek, a lengyelek, a rusznyákok, tótok, szerbek, horvátok, vindusok, pedig épen ez sok olvasót legjobban érdekelne, s az összes szláv törzsöket egybevonni, épen oly képtelenségnek tartom, mintha valaki az angolt, németet, svédet, hollandust, dánt egy nemzetnek tartaná azon okból, mivel mindezek egy törzsökből származnak. Nagy hiba továbbá az, hogy hiányos adatok következtében zölddel vagy rózsaszínnel ecsetel ott, hol fehért vagy sárgát kellett volna használni, így p. o. Csehországban Josephstadtot, Reichenaut egész környékével zöld, azaz cseh színnel festi, pedig tudjuk, miszerint Josephstadtban több német van mint cseh, Reichenau pedig maga inkább cseh ugyan, de a hozzá tartozó uradalom épen nem tisztán foglaltatik el csehek által, hanem 48 helységet csehek, 30 at németek laknak kizárólag, 7 községben pedig mind a két nyelv vegyesen divatozik. — Morvaországban hasonlókép a németeknek délen a Taya folyam mentiben enged szerte egy keskeny tért, holott ezek sokkal szélesebb körben laknak s ha az ember egy vonalt képzelne, mely az iglaui kerületben helyzett Lexnicz falutól kezdve északnak Zlabingon keresztül, keletnek Frauendorfon (znaimi kerületben) által, s innen délnek Neustift felé, majd keletnek Vöttau, Schiltern, Fraienersdorf, Platsch, Banicz, Hosterlicz, Wolframskirchen, stb. községeken keresztül a znaimi és brünni kerületek keleti határszéléig huzatnék : körülbelül ez lenne az igazi választó fal a német és csehmorva nemzetiségek közt. Hasonló hiányokat a többi országban is jelölhetnék ki, de ezek bennünket kevéssé érdekelvén, e helyen csak a magyar birodalmi nyelvabroszt veszem Konczkés alá, mint a mely mindenek felett leghibásabb, s kiigazítást sürgetőleg igényel. A magyarországi abroszra pillantván, különösen feltűnő az , hogy szerző a magyarok által tömegben lakott középső vidékeket rózsaszín szigetecskékkel (német gyarmatokkal) telisded tele rakta még pedig nemcsak oly helyeken, hol valósággal vannak német gyarmatok, hanem oly községeket is megrózsaszínezett, hol legfeljebb egy pár német mesterember ütötte fel tanyáját, vagy hol épen egy német sem találtatik. Ez eljárást különösnek azért mondom, mert a viszonyosságot, nyelvabroszán, más nemzetiségek irányában épen nem tapasztalom, s más nemzetiségek kebelében magyar szigeteket hiába keresnénk, Tót s Horvátország mindenütt zöld szinnel van befestve, s csupán vagy négy helyen csinál szerző német szigetecskét, de magyart a két országban nem szenved meg Haeufler úr, és Eszék környékén Sz. László, Rétfalu, Haraszti, Szerémben Kórógy, nincsenek magyar szinnel fejérrel megszigetelve, pedig ezek egészen magyar községek, melyekben több magyar lakik, mint német Diakóváron, Szarvason, Dályán, Illinczén, melyeket szerző rózsaszínnel hűségesen megszigetelt, így szintén az oláhoknak sárga szinnel kijelölt vidékein Gyulától kezdve egész Kolozsvárig, Brassóig és Beszterczéig magyar szigeteket csupán Somlyó és Zilajnál körített, másutt mindenütt tisztán sárga szin lepi meg szemeinket, holott e nagy földön legalább is lakik 300,000 magyar, kik mindnyájan Haeufler ur sárga tengerében merülnek el. Ellenben Boros-Jenön, Bélben, Mező-Telegden, Belényesben, Nagybányán, Kolozsváron a német szigetecskéket híven kijelöli, pedig Telegden, Bélben, Jenön német sincs, a többi helyeken is igen kevés, s a megnevezett községekben a magyarok mindenütt meghaladják számban a németeket, sőt részben magukat az oláhokat is. Ily hűséggel van Magyarország többi vidéke is kiszínezve, a magyarok, hol csak lehet, háttérbe szorittatnak ; egész Bánságban nincsen magyar. Pozsony megyében a tótok még a Csalóközbe is becsapnak ; a Csalóköz határain kívül pedig a magyarok csupán egy kis, a Vág és Vág-Duna közé szorult szegletbe szoríttatnak. Nyitrában hasonlóul, Érsekújvár körül van egy kis magyar szigetecske, s nem tudja szerző, hogy még Nyitra városon felül is Gimes tájékán számos tisztán magyar község találtatik. Gödöllő, Hatvan, Gyöngyös, Miskolcz, Diósgyőr, stb. vegyes német-magyar városokká bélyegeztetnek. De mennyire meg lesznek lepetve Apátfalva, Fejértó, Pocsaj, Tasnád, Csenger, stb., ha meghallják, mikép ők Haeufler szerint német gyarmatok; s bámulatukban csak az vigasztalanja őket, miszerint Margita (Bihar vmegyében), Nyir-Bátor, Nagy-Kálló gyökeres magyar helyek is e forrás után tótok; sőt Hajdu-Nánás (halljuk !) vegyes tót - német város.*) Ily tetemes hibákat számtalanokat szemelhetnék ki, de e műtétellel már felhagyok, mert az eddigiekből is világosan kitűnik, miszerint Haeufler úr nyelvabrosza teljesen haszonvehetetlen, s a bábeli nyelvzavarok közti tájékozást nem hogy elősegítené, hanem még inkább bezavarja, s az ismeretlent tévútra vezeti. Különösen sajnálandó, hogy mivel Haeufler ur munkáját István főherczeg volt nádornak ajánló, mint hiteles iratot máig is sokan híven *) Sajnáljuk, hogy személyesen nem ismerhetjük e derék és becsületes embert, kinek neve Haeufler. Szerk. EGY INDUS UDVAR TÖRTÉNETE. (Folytatás.) A fenebbi események után egy év múlt el; rosz esztendő és drágaság lepték meg az országot; néplázongások ütöttek ki és a rizskereskedők fenyegetve voltak. A király Rusánnal tanácskozott. A miniszter a rosz termést okolá, de ő felsége alaposabban ismerte a bajt. A népszava a „gabnauzsorásokat“ vádolta. Népszava Istenszava ! „Pah ! mondá, te vén asszony vagy, a bazarban egy kis rothadásnak kell lenni. Vizsgáljuk meg. Mindnyájan álruhát veszünk, s igy barangoljuk be éjjel a várost, mint a bagdadi kalifák lőnek.“ A király eredeti eszméjétől nem akart elállni. Tivornyatársai kísérték, és ő ez alkalommal a sehibek, vagyis „frank“ok ruháját viselte. Nabob és a rendőrminiszter a biztosságra nézve mindent elkövettek, s a „világ menedéke“ úgy bolyongá be Laknót, mint egykor a dicső emlékezetű nagy Abbaside. A kaland igen közönségesen folyt le, legfeljebb, hogy egynéhány ember az utczán udvariatlanul szóllott a frankokról. Egyebütt csak sóhajokat lehet hallani a „mostoha időkről“ és pangó kereskedésről. Csak egy pénzváltó bódéja előtt hallattak e szavak : „Mégis máskép volt Buktar radsa idejében!“ A király hazamegy, másnap a radsa visszahivatik, a régi kegyet élvezi ismét, sőt magasbra hág. ” E regényszerű kimenetel azonban mindennapibbá lesz azáltal, hogy szerzőnk erősen meg van győződve, miként Buktar rokonai értesültek a király éjjeli kirándulásáról, s az a párbeszéd a pénzváltó előtt kicsinált komédia volt. Az olvasó azt várta volna talán, hogy a szerző Buktar bukása után visszavonuland a királyi szolgálatból. De azt nem kell feledni, hogy havonként ezer rúpiát kapott és ingyen pezsgőt ivott. A hárem belsejéről a névtelen szerző semmit sem közölhet, mint amit angol delnők regélnek, kiknek a bemenet a hölgyterembe megengedtetett. Senki sem dicsekedhetik, hogy egy indus nő arczát látta volna, kivévén oly rendkívüli esetekben, mint Buktar bukása volt. Ha egy nő mint tanú a társaság törvényszéke elébe idéztetik, fátyolát nem teszi le, hanem valaki atyafiai vagy szolgái közöl megesküszik, hogy az a fátyolos dáma a zselyeszékben tulajdon maga a behívott tanú, úgy hogy sem a panaszos fél, sem a panaszlott, sem a bíró nem látja. (A nők lefátyolozása Indiában azóta jött divatba, mióta a mahommedan arabsok a Malabarpartokon letelepedtek, tehát időszámításunk szerint mintegy a 8-dik században.) Egy leány születését Indiában súlyos házi szerencsétlenségnek tartják, s az ártatlan jószág gyönge csecsemőkorától fogva a házban fogva tartatik. — Vannak nők Indiában, kik egy tájat, kertet, folyót, bebokrozott halmot soha sem láttak, s egy angol dáma hallá, midőn egy ily szegény bebörtönzött lény igy szólt : — „E virágok nagyon, nagyon szépek ; milyen lehet még a föld, hol ezek együtt teremnek.“ De a nők ruháját szerző pontosan leirható, mert először látta a tánczosnőket, másodszor ő felsége néha igen szerette tivornya közt ebédlő terme egy lenge függönye mögött ruháit kedvencz nőjével elcserélni, s aztán ekkép Begumnak átöltözve a társasággal tovább inni. Végre tartozunk valamit szerzőnek Laknobeli elbocsáttatásáról is mondani. Az andhi udvar botrányai Indiában nyílt titok voltak s a szabadelvű lapok, nevezetesen a „Calcutta Review,“ a „világ menedéke“ szomjas tivornyatársaságát nem épen csínján támadták meg. A „borbély“ egy journalistát tartott magának Indiában, ki havonkint 10 fontért a megtámadásokra felelni tartozott. Mig az indiai sajtóban nem nevezték máskép mint „közönséges csizmatisztító“-nak, addig ő felhasználta hatalmát és minden férfi s minden tánczosnő, ki Laknóban szerencsét akart csinálni, kénytelen volt a borbély sovány markát megkenni. — Ő a leghatalmasabb ember volt Audhban; ő pecsételte le a király borosüvegeit, s habár ezreket csúztatott zsebébe, szolgálatai, mint később kitűnt, tulajdonképen nem is voltak eléggé megfizethetők. Mielőtt Nasreddin trónra jutott, atyja meg akarta ölni. Azonban a herczeg anyjának uralma alatt volt, ki őt nem adá ki, és női sipabijai férjének küldötteit golyókkal fogadták. Midőn a residens akarata szerint a koronát csakugyan elnyerte, ő is úgy akart tenni fiával, mint atyja vele. A herczeg azonban az anyakirályné hatalmában volt, s ez kinyilatkoztató, hogy az unokát és oly kevéssé fogja kiadni mint egykoron fiát. Ekkor Nasreddin megparancsolá, feledve mennyit köszönhet életén kívül e hős asszonynak, édesanyjának, hogy a zultánnőt dobják ki a palotából ; de ő a haremörséget nő sipahijainak fegyvertüzelésével újra visszariasztá. Erre a herczeg Nasreddin által törvénytelennek nyilvánittaták, s erről a király egy botrányos jegyzőkönyvet tett közzé. Ekkor a társaság bukni hagyá a herczeget, ki e meggyaláztatás által a trónra képtelenné lett. Nasreddin nagybátyjai közöl még ketten voltak életben, kik előbb a mi „világmenedékünk“ ellen pártot képeztek, s kiktől a király folytonosan félt, hogy megmérgezik , kiket gyűlölt, mint a keleti rokonait gyűlölni szokta. E nagybátyák közül az egyik egyszer „családi asztalhoz“ hivaték. Busásan ellátták borral míg egészen lerészegedett. Mindez a király és borbély közti összebeszélés következtében történt. Az utóbbi rögtön felkiáltott: „Rajta lejtsünk skót tánczot, én Sadut veszem párnak.“ Sadn volt a nagybáty neve. Ő felsége erre az indítványra egészen el volt ragadtatva. A szegény öreg ember segélytelenül feküdt a kegyencz karjai közt, ki addig forgatta, mig elszédült. A királynak nevettében könnyei csurogtak. Erre a szegény ősz embernek turbánja fejéről leesett. Ittassága dácsára, mégis érezte a gyalázatot, hogy turbánja porban hever, és kés után kapott. A borbély azonban gyorsabb mint ő a fegyvert a turbán után dobta, most még övét is feloldá, s aranyhímzetű ruháját lehúzta. így hullt le egyik ruhadarab a másik után, még a szánandó ősz egészen meztelen állt a terem közepén, s a félittas király és udvaronczainak pokoli kaczaja üdvözölte. A „gentlemanek közöl néhányan meg akarták e meggyalázást akadályozni; „vissza uraim,“ így dörgött a király rájok, vagy mind börtönbe dobatom. A szegény öregen megesett volna az ember szive. Egészen ittas volt ugyan, mégis érezte a gyalázat nagyságát, melyet egy keleti sokkal mélyebben érez, mintha ugyan e jelenet nyugati délöv alatt fordult volna elő. Szemeit kezével elfödve keservesen sírt. BULYOVSZKY GYULA. (Vége köv.) utánirják, s a hamis fogalmakat tovább terjesztik. FÉNYES ELEK: A székesfehérvári vasút-pályafő. A „Pesti Napló“ közelebbi számában olvasók a hirdetményt, miszerint a Székes-Fehérvártt öszpontosulandó vasúthoz szükséges tölgyfák kiállítására csődület nyittatik. Ez már nem tréfa, tehát már csakugyan megérjük a vasutak korát. Nálunk ugyan jó idő óta méregetnek, lobogóznak, fákat vágnak ki, sóstónkat átmetszik, és tömérdeket tesznek, mik azt mutatják, hogy itt komoly dolgoknak kell történni. — Különösen az indóház helyisége tart feszült nyugtalanságban bennünket. — Mint tudva van, nálunk négy ágazati vonal fog állíttatni — Komárom, Buda, Eszék és Kanizsa felé. Mi profanus nép úgy gondoltuk, ott kell lenni az indóháznak, hol ezen négy ág legkönnyebben legkevesebb költséggel, s legkisebb idővesztéssel összejöhet. — Két ily helyet véltünk városunkban találhatni: egyik a lövészkert, másik a Sóstó tája. Azonban a vasúti technicusok most figyelmünket egy, harmadik pontra ragadták t. i. — a város nyugati részén a Zichy Ödönféle szálloda mögött, és a Kenessey kert közelében lévő vizes rétekre, itt mondják most tervezettnek, s illetőleg elhatározottnak az indóházat. Mi azonban ezt csak kísérletnek tartjuk, és létrejöttén kételkedünk, mert 1-er e pontra, egyedül a Komáromból jövő pályának kell futnia, és innét a sóstói ponthoz tovább mennie, hol a más három vonal elágazó útjai, már mérnökileg kijelölvék. Nem foghatnék meg tehát, miért kellene a budai, eszéki, kanizsai vonaloknak azon Kenessey-féle réthez, mintegy 1400 ölnyi távolságra futni, azért, hogy néhány percznyi állapodás után ismét visszajöjjön a sóstói ponthoz, onnét tovább menendő. 2. Mert a vonal soha felül jővén a sóstói ponthoz a rácz temető mellett oly könnyen eljuthat, hogy egyetlen házat sem kell érintenie; holott bemenvén a mondott rétekre, s onnét a sóstói ponthoz tovább vonulva nemcsak házakat kellene szétrombolnia, hanem a mi legszomorúbb, a belváros legjobb kereskedelmi piaczát, ezen utczák jövedelmezésének táphelyét a buzapiaczot keresztül vágnia, és igy aztán keskeny utczák mentiben tovább haladnia. Már pedig nem hihetjük, hogy a városi hatóság ezen veszélyes és káros átmetszést nevezetes kárpótlás és nagy felelőség igénylete nélkül elnézhesse. 3. A sóstói vidék emelkedett, szép hely, itt az építés könnyű lenne, holott amott a réteken esős és havas időben oly vízállás van, hogy annak elfojtása, és az épületeknek felállítása, szerintünk, a társulatnak temérdek költségét veendi igénybe. 4. Ezen réthez tehát az oda álmodott indóházhoz házak lerongálásával uj utczákat kellene nyitni, s az országutakról ide új oldalutakat állítani, mely költség a sóstói helyen kikerülhető. 5. A sóstói pontnál a Buda-, Tolna-, Somogy-, Zalából, Veszprém egy részéből, s Fehér nagy részéből jövő közlekedési utak közel esnek, midőn amoda járatlan utakon, s lerombolandó házak helyein kellene menniök. — 6. Ha netalán ezen sóstói pont kevés volna, ott vannak az égett városi rétek gyönyörű fekvésekkel, szabadon, s mégis oly közel a város minden részéhez, az ezeken kitűzve levő lobogó úgy is mutatja, hogy a vonal ezeket át fogja metszeni, miért ne lehetne ide inkább tenni az indó házat mint amoda, midőn Mohától a rácztemetőnél a városon kívül a csatorna mentiben vezetendő vc- TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A nemzeti színház és drámai irodalmunk . (Töredék Gyulai Pálnak a „Budapesti szemle“ I. füzetében megjelent czikkéből.*) Most máskép van minden. Hatvan év nehéz küzdelme közönséget teremtett. A fölébredt közszellem s a fejlődő irodalom, színészetünk e hit szövetségesei, felizgatták a fogékonyságot. Az állandó és dotált színház létrejöttével egész új korszak derült föl. A vándorok menhelyre találtak, hol tisztesség és közbecsülés válta föl a nyomort és megvettetést, pálya nyílt a művészi törekvéseknek és táplálékot nyert a becsszomj. Az ifjú és emelkedő magyar főváros s a már önbizalommal küzdő nemzeti színészet egymást gyámolták. Segítségül jöttek a költők és kritikusok is. Elmélet és gyakorlat a nemzeti drámai költészet megalapításán fáradoztak. Némely ha nem is épen becses, de folyvást törekvő drámai kísérlet egy kis magyar életet varázsolt a színpadra. Ez színészetünknek némi nemzeti szint adott s közelebb hozva az élethez a hatás eszközeivel ruházta föl. A közönség növekedett részint érdekeltségből, részint hazafiságból, részint divatból. Ma már bizton elmondhatjuk, hogy oly közönségünk van, melynek szükségévé kezd válni a színház. Ott ül az aristocratia, s mi más ez, mint ezelőtt hatvan, sőt csak húsz évvel is hűn megjelen a középrend, mely naponkint erősbödik számban, vagyonban és miveltségben; nem *) A szerkesztő, Csengery Antal engedelmével ják. Sz i