Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)
1857-11-26 / 2359. szám
271-2359. 8-dik évffolyam. Szerkesztő szállása : Uri-nteza 3-dik szám. A lap Baellemni részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadói hivatal: Egyetem-nteza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Csütörtök, nov. 26. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. j Félévre.......................6 frt p. p. tt* I , / i 1. • 6 hasábos petit sor homsiori hirdetésnél 4 p. kr. Bé niraetmenjeK tilJ9, -XyJígdij kiiiön H>}'kr.ii*»gín vita öliasíbos petit soröpkr S* er ke 8 sütési iroda: Egyeterautósa 2-dik Basám, 1-ső emelet, PEST, nov. 26. Tájékozás (Fk) Franczia lapok megerősítik azt, mit e lapok egyik bécsi tudósítója már régebben jelentett, hogy t. i. a Portának szláv tartományaiban rendkívüli izgatottság uralkodik, mely a szambuli kormányt rendkívüli elővigyázati rendszabályok életbeléptetésére kényszerítő. A dologban valószínűtlent épen nem látunk, mert a pánszláv törekvéseket, soha holtaknak nem tekintettük, hanem legfölebb szunnyadóknak s jobb időket váróknak. Ezen jobb időt most talán megérkezettnek tartják, miután a Dunafejedelemségben nagyszerű nemzeti mozgalom nyilvánul, mely nemcsak „idegenektől“ s forradalmároktól indul ki, hanem egyenesen az európai nagyhatalmak által előidéztetvén, ezeknek egy része által még most is pártoltatik. Quod um justum, alteri aequum! miért ne törekednék a szerb, a bulgáriai vagy albániai szláv ugyanannak elérésére, amit a nagyhatalmak a két Dunafejedelemség lakóinak önkénytesen felajánlottak; miért nem állna délen is azon elv, mely délkeleten oly hangosan elismertetett? ha a román törzset a Porta járma alól úgyszólván teljesen felmenteni akarták, miért ne emelhetne hasonló igényt a Portának bármely görög hitű alattvalója?... Tehát, miként mondjuk, semmi benső valószínűtlenséget nem találunk azon hírekben, mik Szerbia, Bulgária, Albánia, Thessalia hangulatára nézve forgalomba hozatnak. Némely bécsi lap, mely azonkívül a jólértesültség hírébe szeretne jutni, ellenkező véleményen van; szerinte a „Pays“ és „Patrie“ czikkei, melyek ama nyugtalanító híreket tartalmazzák , leginkább azon szándékban írattak, hogy Ausztria ellen gyanú támasztassék, mert ama franczia lapok hozzáteszik , miszerint a Porta hadi készületeivel Ausztria is egyetért és annak idején nem fogna semleges néző maradni! Valóban nem tudjuk, mi czélja lehetne ezen úgynevezett „gyanúsításoknak“, mert ami e „gyanúsításokban“ mondatik, azt úgy is minden ember régóta tudja. Tudja ugyanis, hogy Ausztria nem akarja a politikai uniót, tudja, hogy nem szereti a forradalmi elemeknek Moldva-Oláhországbani működését, tudja, hogy — ha tettlegességekre kerülne a dolog — Ausztria, már mint határszomszéd nem fogna semleges néző maradni. Mindezt régóta tudja a világ s nem volt szükség, ennek elmondása végett, nagyszerű összeesküvésre vonatkozó híreket koholni. Egyéni véleményünk tehát az, hogy a franczia tudósításokban lehet itt ott egy kis túlzás, de azoknak veleje azért mégis valóságon alapul s ha maholnap forradalmi kitörésekről hallunk, ezáltal legkevésbbé sem volnánk meglepetve. Azt tartjuk, hogy Törökország integritása eperetben komolyabban van veszélyeztetve, mint valaha ; a párisi békekötés óta a nagyhatalmak kézzelfogható bizonyítványait nyerték annak, hogy a keleti ügyben általános egyetértés nem képzelhető, hogy azon európai areopag, melyet minden vita birájává akartak tenni s melynek nevezetesen Törökország integritásáról kellene kezeskednie, puszta chimaera, elvont eszme, melynek valósítására semminemű forma nem található, fellengző ábránd, mely egy Krüdener asszonyság s első Sándor czár szellemét néhány órára kellemesen foglalkoztathatná, de mely a jelenkori diplomatia részéről és a mostani körülmények közt kivihetlen. Ha az európai diplomatia a török ügyekbe avatkozik, miként ezt néhány év óta folytonosan teszi : egyik zavar a másikat, egyik viszály a másikat követi; ma ez, holnap ama következgeti a Portát a megalázás caudini jármán át; azultán tekintélye régóta füstbe ment; birodalmának integritása csak külső s ilyen is csak addig, mig a többiek akarják! Ha pedig a Portát magára hagynák, akkor a török birodalom egymástól elszakadni törekvő és természetöknél fogva annyira különböző elemek azonnal használnák az alkalmat, régi kedvencz vágyaik teljesítésére, mely vágyak létezését a legújabb események újólag bizonyítják. Nem lehet, hogy az európai diplomatia Törökország ezen kétségbeesett helyzete iránt teljesen tisztában ne legyen, hogy komolyan ne foglalkoznék a legközelebb teendőkkel s ha a franczia inspirált lapok nagyon is kirívó színekkel festik e veszélyt, ezt nem Ausztria irányábani kisszerű hetvenkedési viszketegből teszik, hanem alkalmasint azért, hogy a közönséget lassankint azon lépésekre előkészítsék, miket a franczia-orosz diplomatia tán nem igen távol jövőben tenni szándékozik. ... A Porta hadi készületei talán nem egyedül a praesumtiv moldva-oláh „lázadóknak szólnak! TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Károly ur bogara. Eredeti vígjáték 3 felvonásban Dobsa Lajostul. (Először adták a nemzeti színpadon nov. 23.) Az uj vígjáték, melyet a szerző egy régebben megjelent beszélyéből dolgozott ki*),cziménél fogva legelőször is azon kérdésre jogosítja az olvasót : mi a Károly úr bogara ? E kérdést azonban könnyebb tenni, mint válaszolni rá, mert Károly urnak nem egy, de több, név szerint pedig két fő bogara van, és bajos eldöntenünk, hogy a czímben kitett bogár alatt melyiket kelljen érteni. Károly urnak egyik bogara az, hogy feleségének fog hagymás rostélyost enni, édes érmöst inni nem enged; ő maga él ugyan mind a kettővel, de a nőnek, úgymond, szellemibb étkezés kell. Másik bogara Károly urnak az, hogy félti feleségét. E két bogár közös okát azon harmadik bogárban lehetne keresnünk, hogy Károly úr nagyon, imádásig szereti feleségét. Nagy szerelme volna tehát a voltaképi bogár, ha ugyan a nagy szerelmet szabad volna bogárnak nevezni! A szerelem bármi nagy legyen, magában véve nem tekinthető túlságnak, de, mint általában minden erős szenvedély, könnyen ragadhatja az embert sok mindenféle tulságra. Károly urat épen hóbortossá teszi. Házassága előtt, mint halljuk, józaneszü és viseletű ember volt; a házasságban azonban úgy látszik minden józanságát elvesztette s az lett belőle, a mit „nehéz“ embernek szokás mondani. Semmi sincs kedvére , senkivel sincs megelégedve. Mindent csak rész oldaláról hajlandó nézni. Egyre nyűgösködik s egész környezetének zsarnoka. Élete örökös boszankodás, örökös izgultság, örökös habozás. Feleségét szinte angyalnak nézi, akit nem illet emberi koszt,— ezért az angyalt jóformán csak kenyéren és vizen tartja. De a mellett a legroszabbat is fölteszi ez angyalról: fölteszi róla, nemcsak, hogy hütelen lehetne hozzá, de hogy hütelen is. Kívánja feleségétől a bizalmat, ő maga meg csak tettetett bizalommal van iránta.—Féltékenységét kivált egy levél táplálja, mely feleségének van czimezve, de az ő kezébe jött. E veszedelmes levél az ő saját gyámleányának levele. Szörnyű féltékenysége daczára azonban nem bontja föl a levelet. Bontatlanul adja át feleségének, midőn pedig — a nő titkolódzása folytán — gyanúja növekszik, bizalma jeléül lemond a levél olvasásáról. E bizalom természetesen csak színlelt. A levélben oly valaminek kell lenni, a minél fogva gyanúja igazolva van. Pestre utazik, de azon szándékkal, hogy félutból visszatér s feleségét meglepi. Hogy tehát a titoknak nyomába jőjön, nem a rövid és biztos utat választja (a mi a levél elolvasása volna), hanem választja a hosszabbat, mely — gyanúja be nem bizonyulása esetében— egészen hijábavaló is , mert lehető, hogy felesége, ha van is valami bűnös viszonya, épen ez estve nem találkozik kedvesével. Károly úr, mint látjuk, nemcsak kiállhatatlan szeszélyű, de egyszersmind oly bolond,hogy ha az életben találkoznánk vele, megkérnék családját: adja öt orvos keze alá. A téboly, bizonyos föltételek mellett, lehet a művészet tárgya, de oly bolondok, mint Károly úr, nem. A szerző bizonyosan nem is akart benne lelki kórost előmutatni, de jellemzésében oly kevéssé tudta magát mérsékelni, hogy átlépte a határt, mely az egészséges bolondot a beteg bolondtól elválasztja, s Károly urat oly merész vagy — jobban mondva — oly túlhajtott vonásokkal rajzolta, hogy nem vígjátéki, de psychiatriai hóbortos vált belőle. Ne vélje a szerző, hogy midőn Károly úr ellen e kifogást teszem, a művésznek túlzási jogát akarom kétségbe vonni. A művészet el sem lehet túlzás nélkül ; ez épen mivoltához tartozik. Művészi túlzás alkot eszményeket szintúgy mint torzképeket. A művészi túlzás a tárgyakat természeti közönségességekből, jelentéktelen ténylegességekből kiemeli, s csak lényeges tulajdonaik összegében tünteti fel. Amely túlzásban e kiemelés, e kiszemelés nincs meg, az nem művészi, nem jogos túlzás többé, de művészietlen és jogosítlan. Ez pedig hiba. Károly úr ily művészietlenül túlzott alak. A közönségesség prózai bélyege van rajta, s hiányzanak a vonások, melyek művészileg érdekessé tennék. Nem elég kedélyes, hogy megszeressük ; nem elég furcsa, hogy nevessünk rajta. Szerelme csak zsarnokoskodásban, szeszélyességben, gyanakodásban, bogarakban nyilatkozik , nemhogy némi rokonszenvet keltene, de önző elfogultságával visszataszít. Hóbortja, hogy az ő feleségét holmi ételtől italtól eltiltja, oly gyermekes, hogy igazán komikaivá sem lesz : a foghagymás rostélyosnak előtérbe tolása s örökös pengetése, mely a hóbort komikumát erőszakolni akarja, nemhogy e czért elérné, de egy részről csakugyan Károly urnak monomániában szenvedését hiteti el a nézővel, mig más részről az egész darabot foghagymaszagúvá teszi. Férjet, aki —mindenesetre szerelmi gyöngédségből — oly valamitől tartóztatja feleségét, amitől nem kellene, ami természetes, de amit ő, valami képzelt magasb szempontból, rosznak tart, ily férjet előtüntetni, könnyű elfogultságából könnyű büntetéssel kigyógyitani s kigyógyitva a házaséleti boldogság édenébe bocsátani : ez kétségtelenül jó vígjátéki tárgy , csakhogy másképen kell tárgyalni, mint a jelen bohózatban történik. A férjnek nem szabad oly embernek lenni, aki visszataszít, ellök magától, s akit legkevésbbé sem sajnálnánk — sőt még örülnénk rajta — ha felesége jól megcsalná. Aztán a foghagymának sem szabad úgy szerepelni, mert annak szagát többen tartják bűznek, mint illatnak , undorért pedig senkinek sincs kedve a színházba menni — és méltán. Károly úr visszataszítóságát Lendvainak inkább enyhíteni, mint élesíteni kellett volna. Ami Károly úr feleségét, Szerafint illeti , ez szintoly csodálatos alak , mint Károly úr maga. Valamint Károly úr túl a rendin bolond, úgy ez túl a rendin . . . liba. Nem is sokkal szeretetreméltóbb nála; szenteskedő viselete mindenesetre inkább ellen-, mint rokonszenvet költ. Nagy szerelemmel viseltetik férjéhez, de csak szeme előtt engedelmes neki, háta mögött szófogadatlan s a kamarába zárkózva eszi a tilos étkeket. Látja, hogy evés ivás tekintetében őt pártolja anyósa, mégis ez iránt is bizodalmatlan, s a „tormás virslidről szóló levelet ennek is csak a feleségi kötelességekről szóló hosszú prédikáczió után és a legesetlenebb modorú vonakodással adja át. Tapasztalja férje féltékenységét, s inkább annak teszi ki magát, hogy ez őt hűtlennek higye, csak azt ne tudja meg, hogy a növeldében egykor tormás virslit evett és édes érmöst ivott. Bulyovszkyné oly szépen játszotta e nő szerepét, hogy szebben alig lehet. Játéka által nemcsak türbetővé, de annyira mennyire kedvessé is tudta tenni a bárgyú Szerafint. Bárgyuságát a mennyire csak lehetett a férje iránti vak szerelemmel ,palástolta. Mondani sem kell, hogy a színdarabból az sül ki, hogy Károly az utóvégre megengedi feleségének a rostélyosevést. Mielőtt azonban ennyire jut a dolog, Károly úr azon félreértés kínján megy keresztül, hogy feleségének csakugyan szerelmi találkozása van. E félreértés a harmadik felvonásban megy végbe, s ez az egész darabnak pointje. — Nagy fá *) Lásd ezt a Szilágyi Sándor kiadta „Nők könyvé“ben, „Kiábrándulás“ czim alatt. (101—154.) Egyleti életünk. IV. (Takarék-pénztárak.) Élt Valamint a hegyek ormaira hulló vízcseppek, lassan kint, de a folytonosság hatalmával csermelyek patakok s folyamokká alakulnak, melyek a földövedző tenger táplálóit az emberi forgalom hatalmas közegeit képezik , úgy a pénz is a takarékosság elvének uralkodása alatt, bármi csekély összegben, de számosak által s egy közös reservoireba gyüjtetvén, csakhamar termékenyítő tőkévé válik, mely czélszerűen kezelte a termelés különféle ágainak fejlesztésére s a közjólét emelésére sikeresen hat. A pénzbeli takarmányok megannyi reservoirjai a takarék-pénztárak, melyek eredetileg tisztán humanitási tekintetekből keletkeztek, de csakhamar , főleg hazánkban nevezetes hitelintézetekké váltak , ami annál természetesb volt, minthogy hazánk, történetének majdnem minden korszakában, pénz szűkében sínylődött. Hazánkban 1840-ben, Pestmegye rendjeinek közbenjárása s határozata folytán alakult az első hazai takarék-pénztár, még pedig részvényeken és sikeres működése egymásután az ország különféle vidékein léptetett életbe hasonló intézeteket ; igy alakult 1842-ben Pozsonyban, 1843-ban Sopronban s Lőcsén; 1844-ben Budán, Kőszegen s Győrben, 1845-ben Miskolczon, Szegeden, Székesfehérvárt, Esztergomban, Komáromban, Zólyomban, Pécsett, Eperjesen s Aradon; 1846-ban Egerben, Nagyszombatban, Szegszárdon, Veszprémben, Iglón s Debreczenben; 1847-ben Körűsöszön, Selymeczen,Érsekújvárt s Nagyváradon takarékpénztárak, melyeknek száma még folytonos szaporodásban van. Hála az égnek, fölösleges lenne a takarékpénztáraknak a magánosokra való hasznosságát fejtegetni, de annál érdekesebb azoknak nemzetgazdászati fontosságára néhány futó tekintetet vetni. A takarékpénztárak ugyan hitelsóvár s pénzszükü korunkban mint hitelintézetek a nemzeti gazdászatnak fontos tényezői s az árva pénztárakkal együtt azon egyedüli források, honnan a becsületes hitelező alacsony kamatra s igy reá nézve kedvező föltételek mellett, pénzt szerezhet, s melyek ámbár a betételek és kikölcsönzések közötti különbség alig 11/jára rúg, a kezelési költségeken felül rendszerint a részvényeseknek tetemes hasznot nyújtanak, mi ismét az országban maradván, különben heverő tőkéket a legüdvösebb módon gyümölcsöztet. A takarékpénztárakba összegyűlt tőkék, csak csekély részben maradnak a pénztárakban készlet gyanánt, hanem legnagyobb részben kikölcsönöztetnek, részben ingatlanságokra részint értékpapírokra előlegezvénytil részint váltókra. Korábbi időkben az ingatlanokra való kölcsönzés volt túlnyomó, miután azonban a polgári törvénykönyv életbeléptetése folytán annak 994. § a értelmében, ingatlanokra betáblázott kölcsönöktől csak 5% szabad venni, a takarékpénztári alapszabályok szerint pedig, a legnagyobb tömeget képező apró betétektől szinte 5/0 fizettetik, a takarékpénztárak ezen veszteség kikerülése tekintetéből a váltóleszámoláshoz kénytelenültek folyamodni, hol 6% sőt még azon fölül provisio czim alatt fölösleg is biztosítva volt. Innen van, hogy a takarékpénztárakban a váltó tárcza szüntelen tömött, s a pestinél p. 0. 2,965,195 pfrt van ingatlanokra, 2,134,507 forint váltókra, a budainál 1,218,098 pfrt ingatlanokra, 1,847,479 pfrt váltókra lön kikölcsönözve, a szegedinél 14,000 pfrt fekvő vagyonra, 311,942 pfrt váltókra lön kikölcsönözve, míg viszont a pozsoni takarékpénztár e részben dicséretes kivételt tesz, a mennyiben váltókra csak 95,100 portot, ellenben fekvő vagyonra 1,110,243 portot s igy tizenegyszer annyit kölcsönzött . Ezen műtét azonban, a mennyiben sem azon biztosságot, minőt a földhitel nyújt, adni nem képes s túlnyomólag a nagy kereskedésnek szolgál javára, nem épen örvendező jelenség; a takarékpénztárak közül a pesti folyamodott ugyan az iránt, hogy néki kiváltságképen megengedtessék, miszerint fekvő birtokra 6%-tól adhasson kölcsönöket, de kérelmének hely nem adatott, főleg azért, mert hazai takarékpénztáraink a kezelés fölöslegét osztalékul a részvényesek között felosztván, nem annyira humanitást mint inkább hitelintézetek. Közgazdászati szempontból kiváló érdekkel biba kitudni, várjon mily magasak középszámmal a betétesek t. i. hány forint jut egy betevőre, ez azonban a hiányos kimutatások folytán csak nagyobb városokban levő pénztáraknál eszközölhető, hol viszont a kereskedelem nagyobb lévén, nagyobb betétesek is léteznek, miáltal a nyert eredmény érdekességéből és jelentőségéből veszt. Érdekes végre tudni, mily összeg esik valamely ország népességére fejenkint mit a népesség számával a tőkék összegét elosztva könnyen ki lehet számítani. Stabenrauch tanár számítása szerint a hazai takarékpénztárakban fekvő 17,979,976 pfttól egy fejre két pengő forint jut, holott Karantán és Krajnában 3, Csehországban 4, Stájerországban 5, Lombardiában 6, Alsó-Ausztriában 20 pft. Magyarországnál csekélyebb összeg esik csak Salzburgban 1 ft 2 kr, Tengermellék 1 ft 52 kr, Tyrolban 1 ft 28 kr, egy forinton alul Erdélyországban, Bánságban, Dalmáthonban s Horvátországban, hol egy emberre a takarékpénztárakban lévő pénzből csak 14 ki jut. A most idézettekből kiderül, miszerint bármi virágzó legyen is az egyleti élet ez ága hazánkban, mégis közel sem oly nagy, mint egyelőre vélhetnek s a takarékosság amennyiben pénztőkék gyűjtéséről van szó, még maiglan sem áll azon fokon, melyet pénzszük állapotunk oly kiváló mértékben igényelne. Néhány szó a Magyarországot és CSalicziát összekötő vasútvonalról. Minthogy Lembergtől három különböző irányban adattak vasútépítési engedélyek, de a negyedik irányban t. i. Magyarhon felé még nem, úgyszintén Magyarhonban Kassáig adatott már vasútengedély, mentebb azonban Galiczia felé nem, s igy az említett két országot egybekötő vonal iránya még eddigelé elintézetlen kérdésül tekintendő, ezen körülményt alkalmul veszem e részbeni nézeteim közzétételére. Azt, hogy ezen említett egybekötő vonal szükséges, és hogy annak jövedelmezéséhez is elegendő kilátás van, mint közel ismert dolgot elég csupán felemlíteni anélkül, hogy a nevezett két ország közti nagy forgalmat elemezni és bizonyítani kellene. Különös azonban, hogy a még eddig e részben nyilvánult nézetek már régóta egy kassa-eperjesbártfa- 8 duklai vonal mellett nyilatkoztak. Ennek oka egyedül azon körülményben rejlik, miszerint egy pest-miskolcz-kassa eperjes duklai már létező útvonal s a benne fekvő városok mellett az elővélemény harczol. E tekintetben azonban az utak és vasutak közt felettébb nagy különbözés van, mig t. i. a területi akadályokon átvezető utak aránylag nem építőiknek, de az utazóknak kerülnek nagyobb fáradságuka költségükbe, addig a hasonló tereken épült vasutak csak óriási költséggel építhetők s tarthatók fenn. Ezen szempontból kell tehát a Magyarország és Galiczia közti vasútvonalat is tekinteni, s én merem állítani, hogy mindazok, kik egy Kassaeperjes duklai vonal mellett nyilatkoztak vagy nem szereztek még maguknak elegendő térismereteket a Magyarország és Galiczia közti határszéli vidékekről vagy oly városoknak mint Eperjes annyi fontosságot vélnek tulajdoníthatni, mely azon milliókat, melyekkel a vasútvonalnak azokon keresztül leendő vezetése többe kerül, egyensúlyozná. Ez azonban nem áll, mert vannak többnemű s hatalmas érdekek, melyek mind a közös érdekből osztályrészt követelnek. Vannak más városok, vannak vasgyárak, vannak erdők, vannak borok és van mindenelőtt s felett az óriási tárháza az olcsó életnek a termékeny tiszai síkság, mindezeknek egy életév, egy vasút kell s ezen egymástól távolfekvő érdekek egyesítésére vagy öszpontositására a Kassa-eperjesi vasútvonal épen nem a legalkalmasabb, hanem az, a mely ezeknek közél,ett egy oly vidéken s egy oly