Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)

1857-11-26 / 2359. szám

271-2359. 8-dik évf­folyam. Szerkesztő szállása : Uri-nteza 3-dik szám. A lap Baellemni részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­i hivatal: Egy­etem-nteza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüti­ panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Csütörtök, nov. 26. Elő­fizetési feltételek: Vidékre, postán­­ Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 frt p. p.­­ Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. j Félévre.......................6 frt p. p. tt* I , / i 1. • 6 hasábos petit sor h­­omsiori hirdetésnél 4 p. kr. Bé­­ niraetmenjeK tilJ9, -XyJígdij kiiiön H>}'kr.ii*»gín vita öliasíbos petit soröpkr S* er ke 8 sütési iroda: Egyetera­utósa 2-dik Basám, 1-ső emelet, PEST, nov. 26. Tájékozás (Fk) Franczia lapok megerősítik azt, mit e lapok egyik bécsi tudósítója már régebben jelentett, hogy t. i. a Portának szláv tartomá­nyaiban rendkívüli izgatottság uralkodik, mely a szambuli kormányt rendkívüli elővigyázati rendszabályok életbeléptetésére kényszerítő. A dologban valószínűtlent épen nem látunk, mert a pánszláv törekvéseket, soha holtaknak nem tekintettük, hanem legfölebb szunnyadóknak s jobb időket váróknak. Ezen jobb időt most talán megérkezettnek tartják, miután a Duna­­fejedelemségben nagyszerű nemzeti mozgalom nyilvánul, mely nemcsak „idegenektől“ s for­radalmároktól indul ki, hanem egyenesen az európai nagyhatalmak által előidéztetvén, ezeknek egy része által még most is pártolta­­tik. Quod um­ justum, alteri aequum! miért ne törekednék a szerb, a bulgáriai vagy albániai szláv ugyanannak elérésére, a­mit a nagyha­talmak a két Dunafejedelemség lakóinak ön­­kénytesen felajánlottak; miért nem állna dé­len is azon elv, mely délkeleten oly hangosan elismertetett? ha a román törzset a Porta jár­ma alól úgyszólván teljesen felmenteni akarták, miért ne emelhetne hasonló igényt a Portának bármely görög hitű alattvalója?... Tehát, mi­ként mondjuk, semmi benső valószínűtlensé­get nem találunk azon hírekben, mik Szerbia, Bulgária, Albánia, Thessalia hangulatára nézve forgalomba hozatnak. Némely bécsi lap, mely azonkívül a jólérte­­sültség hírébe szeretne jutni, ellenkező véle­ményen van; szerinte a „Pays“ és „Patrie“ czikkei, melyek ama nyugtalanító híreket tar­talmazzák , leginkább azon szándékban írat­tak, hogy Ausztria ellen gyanú támasztassék, mert ama franczia lapok hozzá­teszik , misze­rint a Porta hadi készületeivel Ausztria is egyetért és annak idején nem fogna semleges néző maradni! Valóban nem tudjuk, mi czélja lehetne ezen úgynevezett „gyanúsításoknak“, mert a­mi e „gyanúsításokban“ mondatik, azt úgy is minden ember régóta tudja. Tudja ugyanis, hogy Ausztria nem akarja a politi­kai uniót, tudja, hogy nem szereti a forradalmi elemeknek Moldva-Oláhországbani működését, tudja, hogy — ha tettlegességekre kerülne a dolog — Ausztria, már mint határszomszéd nem fogna semleges néző maradni. Mindezt régóta tudja a világ s nem volt szükség, ennek elmondása végett, nagyszerű összeesküvésre vonatkozó híreket koholni. Egyéni vélemé­nyünk tehát az, hogy a franczia tudósítások­ban lehet itt ott egy kis túlzás, de azoknak veleje azért mégis valóságon alapul s ha ma­holnap forradalmi kitörésekről hallunk, ez­ál­tal legkevésbbé sem volnánk meglepetve. Azt tartjuk, hogy Törökország integritása eperet­­ben komolyabban van veszélyeztetve, mint va­laha ; a párisi békekötés óta a nagyhatalmak kézzelfogható bizonyítványait nyerték annak, hogy a keleti ügyben általános egyetértés nem képzelhető, hogy azon európai areopag, melyet minden vita birájává akartak tenni s melynek nevezetesen Törökország integritá­sáról kellene kezeskednie, puszta chimaera, elvont eszme, melynek valósítására semmi­nemű forma nem található, fellengző ábránd, mely egy Krüdener asszonyság s első Sándor czár szellemét néhány órára kellemesen fog­­lalkoztathatná, de mely a jelenkori diploma­­tia részéről és a mostani körülmények közt kivihetlen. Ha az európai diplomatia a török ügyekbe avatkozik, miként ezt néhány év óta folyto­nosan teszi : egyik zavar a másikat, egyik viszály a másikat követi; ma ez, holnap ama követ­kezgeti a Portát a megalázás caudini jármán át; a­zultán tekintélye régóta füstbe ment; birodalmának integritása csak külső s ilyen is csak addig, mig a többiek akarják! Ha pedig a Portát magára hagynák, akkor a török birodalom egymástól elszakadni törekvő és természetöknél fogva annyira különböző elemek azonnal használnák az alkalmat, régi kedvencz vágyaik teljesítésére, mely vágyak létezését a legújabb események újólag bizo­nyítják. Nem lehet, hogy az európai diplomatia Tö­rökország ezen kétségbeesett helyzete iránt teljesen tisztában ne legyen, hogy komolyan ne foglalkoznék a legközelebb teendőkkel s ha a franczia inspirált lapok nagyon is kirí­vó színekkel festik e veszélyt, ezt nem Ausz­tria irányábani kisszerű hetvenkedési viszke­­tegből teszik, hanem alkalmasint azért, hogy a közönséget lassankint azon lépésekre elő­készítsék, miket a franczia-orosz diplomatia tán nem igen távol jövőben tenni szándéko­zik. ... A Porta hadi készületei talán nem egyedül a praesumtiv moldva-oláh „láza­dóknak szólnak! TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Károly ur bogara. Eredeti vígjáték 3 felvonásban Dobsa La­jostul. (Először adták a nemzeti színpadon nov. 23.) Az uj vígjáték, melyet a szerző egy régebben meg­jelent beszélyéből dolgozott ki*),cziménél fogva leg­először is azon kérdésre jogosítja az olvasót : mi a Károly úr bogara ? E kérdést azonban könnyebb tenni, mint válaszolni rá, mert Károly urnak nem egy, de több, név szerint pedig két fő bogara van, és bajos eldöntenünk, hogy a czímben kitett bogár alatt melyiket kelljen érteni. Károly urnak egyik bogara az, hogy feleségének fog hagymás rostélyost enni, édes érmöst inni nem enged; ő maga él ugyan mind a kettővel, de a nőnek, úgymond, szellemibb étkezés kell. Másik bogara Károly urnak az, hogy félti fele­ségét. E két bogár közös okát azon harmadik bogár­ban lehetne keresnünk, hogy Károly úr nagyon, imá­­dásig szereti feleségét. Nagy szerelme volna tehát a voltaképi bogár,­­ ha ugyan a nagy szerelmet sza­bad volna bogárnak nevezni! A szerelem bármi nagy legyen, magában véve nem tekinthető túlságnak, de, mint általában minden erős szenvedély, könnyen ragadhatja az embert sok mindenféle tulságra. Károly urat épen hóbortossá teszi. Házassága előtt, mint halljuk, józaneszü és vi­seletű ember volt; a házasságban azonban úgy lát­szik minden józanságát elvesztette s az lett belőle, a mit „neh­éz“ embernek szokás mondani. Semmi sincs kedvére , senkivel sincs megelégedve. Min­dent csak rész oldaláról hajlandó nézni. Egyre nyűgösködik s egész környezetének zsarnoka. Élete örökös boszankodás, örökös izgultság, örö­kös habozás. Feleségét szinte angyalnak nézi, akit nem illet emberi koszt,— ezért az angyalt jóformán csak kenyéren és vizen tartja. De a mellett a legroszabbat is fölteszi ez angyalról: fölteszi róla, nemcsak, hogy hütelen lehetne hozzá, de hogy hüte­­len is. Kívánja feleségétől a bizalmat, ő maga meg csak tettetett bizalommal van iránta.—Féltékenységét kivált egy levél táplálja, mely feleségének van czi­­mezve, de az ő kezébe jött. E veszedelmes levél az ő saját gyámleányának levele. Szörnyű féltékenysége daczára azonban nem bontja föl a levelet. Bontatla­nul adja át feleségének, midőn pedig — a nő titkolód­zása folytán — gyanúja növekszik, bizalma jeléül lemond a levél olvasásáról. E bizalom természetesen csak színlelt. A levélben oly valaminek kell lenni, a minél fogva gyanúja igazolva van. Pestre utazik, de azon szándékkal, hogy félutból visszatér s feleségét meglepi. Hogy tehát a titoknak nyomába jőjön, nem a rövid és biztos utat választja (a mi a levél elolva­sása volna), hanem választj­a a hosszabbat, mely — gyanúja be nem bizonyulása esetében­­— egészen hi­­jábavaló is , mert lehető, hogy felesége, ha van is va­lami bűnös viszonya, épen ez estve nem találkozik kedvesével. Károly úr, mint látjuk, nemcsak kiállhatatlan sze­­szélyű, de egyszersmind oly bolond,hogy ha az életben találkoznánk vele, megkérnék családját: adja öt or­vos keze alá. A téboly, bizonyos föltételek mellett, lehet a mű­vészet tárgya, de oly bolondok, mint Károly úr, nem. A szerző bizonyosan nem is akart benne lelki kórost előmutatni, de jellemzésében oly kevéssé tudta ma­gát mérsékelni, hogy átlépte a határt, mely az egész­séges bolondot a beteg bolondtól elválasztja, s Ká­roly urat oly merész vagy — jobban mondva — oly túlhajtott vonásokkal rajzolta, hogy nem vígjátéki, de psychiatriai hóbortos vált belőle. Ne vélje a szerző, hogy midőn Károly úr ellen e kifogást teszem, a művésznek túlzási jogát akarom kétségbe vonni. A művészet el sem lehet túlzás nél­kül ; ez épen mivoltához tartozik. Művészi túlzás al­kot eszményeket szintúgy mint torzképeket. A művé­szi túlzás a tárgyakat természeti közönségességekből, jelentéktelen ténylegességekből kiemeli, s csak lé­nyeges tulajdonaik összegében tünteti fel. A­mely túlzásban e kiemelés, e kiszemelés nincs meg, az nem művészi, nem jogos túlzás többé, de művészietlen és jogosítlan. Ez pedig hiba. Károly úr ily művészietle­­nül túlzott alak. A közönségesség prózai bélyege van rajta, s hiányzanak a vonások, melyek művészi­leg érdekessé tennék. Nem elég kedélyes, hogy meg­szeressük ; nem elég furcsa, hogy nevessünk rajta. Szerelme csak zsarnokoskodásban, szeszélyességben, gyanakodásban, bogarakban nyilatkozik , nemhogy némi rokonszenvet keltene, de önző elfogultságával visszataszít. Hóbortja, hogy az ő feleségét holmi étel­től italtól eltiltja, oly gyermekes, hogy igazán komi­kaivá sem lesz : a foghagymás rostélyosnak előtérbe tolása s örökös pengetése, mely a hóbort komikumát erőszakolni akarja, nemhogy e czért elérné, de egy részről csakugyan Károly urnak monomániában szen­vedését hiteti el a nézővel, mig más részről az egész darabot foghagymaszagúvá teszi. Férjet, a­ki —mindenesetre szerelmi gyöngédség­ből — oly valamitől tartóztatja feleségét, a­mitől nem kellene, a­mi természetes, de a­mit ő, valami képzelt magasb szempontból, rosznak tart, ily férjet előtüntetni, könnyű elfogultságából könnyű bünte­téssel kigyógyitani s kigyógyitva a házaséleti bol­dogság édenébe bocsátani : ez kétségtelenül jó víg­játéki tárgy , csakhogy másképen kell tárgyalni, mint a jelen bohózatban történik. A férjnek nem szabad oly embernek lenni, a­ki visszataszít, ellök magától, s a­kit legkevésbbé sem sajnálnánk — sőt még örülnénk rajta — ha felesége jól megcsalná. Aztán a foghagymának sem szabad úgy szerepelni, mert annak szagát többen tartják bűznek, mint illat­nak , undorért pedig senkinek sincs kedve a szín­házba menni — és méltán. Károly úr visszataszítóságát Lendvainak inkább enyhíteni, mint élesíteni kellett volna. A­mi Károly úr feleségét, Szerafint illeti , ez szintoly csodálatos alak , mint Károly úr maga. Valamint Károly úr túl a rendin bolond, úgy ez túl a rendin . . . liba. Nem is sokkal szeretetre­méltóbb nála; szenteskedő viselete mindenesetre inkább ellen-, mint rokonszenvet költ. Nagy sze­relemmel viseltetik férjéhez, de csak szeme előtt engedelmes neki, háta mögött szófogadatlan s a ka­marába zárkózva eszi a tilos étkeket. Látja, hogy evés ivás tekintetében őt pártolja anyósa, mégis ez iránt is bizodalmatlan, s a „tormás virslidről szóló levelet ennek is csak a feleségi kötelességekről szóló hosszú prédikáczió után és a legesetlenebb modorú vonakodással adja át. Tapasztalja férje féltékeny­ségét, s inkább annak teszi ki magát, hogy ez őt hűtlennek higye, csak azt ne tudja meg, hogy a nö­­veldében egykor tormás virslit evett és édes érmöst ivott. Bulyovszkyné oly szépen játszotta e nő szere­pét, hogy szebben alig lehet. Játéka által nemcsak türbetővé, de annyira mennyire kedvessé is tudta tenni a bárgyú Szerafint. Bárgyuságát a mennyire csak lehetett a férje iránti vak szerelemmel ,pa­lástolta. Mondani sem kell, hogy a színdarabból az sül ki, hogy Károly az utóvégre megengedi feleségének a rostélyosevést. Mielőtt azonban ennyire jut a dolog, Károly úr azon félreértés kínján megy keresztül, hogy feleségének csakugyan szerelmi találkozása van. E félreértés a harmadik felvonásban megy végbe, s ez az egész darabnak pointje. — Nagy f­á *) Lásd ezt a Szilágyi Sándor kiadta „Nők könyvé“­­ben, „Kiábrándulás“ czim alatt. (101—154­­.) Egyleti életünk. IV. (Takarék-pénztárak.) Élt Valamint a hegyek ormaira hulló vízcseppek, lassan kint, de a folytonosság hatalmával csermelyek patakok s folyamokká alakulnak, melyek a föld­­övedző tenger táplálóit az emberi forgalom hatalmas közegeit képezik , úgy a pénz is a takarékosság el­vének uralkodása alatt, bármi csekély összegben, de­­ számosak által s egy közös reservoireba gyüjtetvén,­­ csakhamar termékenyítő tőkévé válik, mely czélsze­­­­rűen kezelte a termelés különféle ágainak fejleszté­sére s a közjólét emelésére sikeresen hat.­­ A pénzbeli takarmányok megannyi reservoirjai a takarék-pénztárak, melyek eredetileg tisztán humanitási tekintetekből keletkeztek, de csakhamar , főleg hazánkban nevezetes hitelintézetekké váltak , a­mi annál természetesb volt, minthogy hazánk, tör­ténetének majdnem minden korszakában, pénz szű­kében sínylődött. Hazánkban 1840-ben, Pestmegye rendjeinek köz­benjárása s határozata folytán alakult az első ha­zai takarék-pénztár, még pedig részvényeken és si­keres működése egymásután az ország különféle vi­dékein léptetett életbe hasonló intézeteket ; igy ala­kult 1842-ben Pozsonyban, 1843-ban Sopron­ban s Lőcsén; 1844-ben Budán, Kőszegen s Győrben, 1845-ben Miskolczon, Szege­den, Székesfeh­érvárt­­, Esztergomban, Komáromban, Zólyomban, Pécsett, Eper­jesen s Aradon; 1846-ban Egerben, Nagy­szombatban, Szegszárdon, Veszprém­ben, Iglón s Debreczenben; 1847-ben Kör­űs­ö­sz­ön, Selymeczen,Érsekújvárt s Nagy­váradon takarék­pénztárak, melyeknek száma még folytonos szaporodásban van. Hála az égnek, fölösleges lenne a takarékpénztárak­nak a magánosokra való hasznosságát fejtegetni, de annál érdekesebb azoknak nemzetgazdászati fontos­ságára néhány futó tekintetet vetni. A takarékpénztárak ugyan hitelsóvár s pénzszükü korunkban mint hitelintézetek a nemzeti gazdászat­­nak fontos tényezői s az árva pénztárakkal együtt azon egyedüli források, honnan a becsületes hitelező alacsony kamatra s igy reá nézve kedvező föltételek mellett, pénzt szerezhet, s melyek ámbár a be­tételek és kikölcsönzések közötti különbség alig 11/já­ra rúg, a kezelési költségeken felül rendsze­rint a részvényeseknek tetemes hasznot nyújtanak, mi ismét az országban maradván, különben heverő tőkéket a legüdvösebb módon gyümölcsöztet. A takarékpénztárakba összegyűlt tőkék, csak cse­kély részben maradnak a pénztárakban készlet gya­nánt, hanem legnagyobb részben kikölcsönöztetnek, részben ingatlanságokra részint értékpapírokra elő­­legezvénytil részint váltókra. Korábbi időkben az ingatlanokra való kölcsönzés volt túlnyomó, miu­tán azonban a polgári törvénykönyv életbelépte­tése folytán annak 994. § a értelmében, ingatlanok­ra betáblázott kölcsönöktől csak 5% szabad venni, a takarékpénztári alapszabályok szerint pedig, a legnagyobb tömeget képező apró betétektől szinte 5­­/0 fizettetik, a takarékpénztárak ezen veszteség ki­kerülése tekintetéből a váltóleszámoláshoz kényte­­lenültek folyamodni, hol 6% sőt még azon fölül pro­­visio czim alatt fölösleg is biztosítva volt. Innen van, hogy a takarékpénztárakban a váltó tárcza szünte­len tömött, s a pestinél p. 0. 2,965,195 pfrt van in­gatlanokra, 2,134,507 forint váltókra, a budainál 1,218,098 pfrt ingatlanokra, 1,847,479 pfrt váltókra lön kikölcsönözve, a szegedinél 14,000 pfrt fekvő vagyonra, 311,942 pfrt váltókra lön kikölcsönözve, míg viszont a pozsoni takarékpénztár e részben di­cséretes kivételt tesz, a mennyiben váltókra csak 95,100 portot, ellenben fekvő vagyonra 1,110,243 portot s igy tizenegyszer annyit kölcsönzött . Ezen műtét azonban, a mennyiben sem azon biztosságot, minőt a földhitel nyújt, adni nem képes s túlnyomó­­lag a nagy kereskedésnek szolgál javára, nem épen örvendező jelenség; a takarékpénztárak közül a pesti folyamodott ugyan az iránt, hogy néki kivált­­ságképen megengedtessék, miszerint fekvő birtokra 6%-tól adhasson kölcsönöket, de kérelmének hely nem adatott, főleg az­ért, mert hazai takarékpénztá­raink a kezelés fölöslegét osztalékul a részvényesek között felosztván, nem annyira­ humanitást mint in­kább hitelintézetek. Közgazdászati szempontból kiváló érdekkel bib­a kitudni, várjon mily magasak középszámm­al a beté­tesek t. i. hány forint jut egy betevőre, ez azonban a hiányos kimutatások folytán csak nagyobb városok­ban levő pénztáraknál eszközölhető, hol viszont a kereskedelem nagyobb lévén, nagyobb betétesek is léteznek, miáltal a nyert eredmény érdekességéből és jelentőségéből veszt. Érdekes végre tudni, mily összeg esik valamely ország népességére fejenkint mit a népesség számá­val a tőkék összegét elosztva könnyen ki lehet szá­mítani. Stabenrauch tanár számítása szerint a hazai takarékpénztárakban fekvő 17,979,976 pfttól egy fejre két pengő forint jut, holott Karantán és Krajnában 3, Csehországban 4, Stájerországban 5, Lombardiában 6, Alsó-Ausztriában 20 pft. Magyar­­országnál csekélyebb összeg esik csak Salzburgban 1 ft 2 kr, Tengermellék 1 ft 52 kr, Tyrolban 1 ft 28 kr, egy forinton alul Erdélyországban, Bánságban, Dalmáthonban s Horvátországban, hol egy emberre a takarékpénztárakban lévő pénzből csak 14 ki jut. A most idézettekből kiderül, miszerint bármi vi­rágzó legyen is az egyleti élet ez ága hazánkban, mégis közel sem oly nagy, mint egyelőre vélhetnek s a takarékosság a­mennyiben pénztőkék gyűjtésé­ről van szó, még maiglan sem áll azon fokon, melyet pénzszük állapotunk oly kiváló mértékben igényelne. Néhány szó a Magyarországot és CSa­­licziát összekötő vasút­vonalról. Minthogy Lembergtől három különböző irányban adattak vasútépítési engedélyek, de a negyedik irányban t. i. Magyarhon felé még nem, úgyszintén Magyarhonban Kassáig adatott már vasútengedély, mentebb azonban Galiczia felé nem, s igy az emlí­tett két országot egybekötő vonal iránya még eddi­­gelé elintézetlen kérdésül tekintendő, ezen körül­ményt alkalmul veszem e részbeni nézeteim közzé­tételére. Azt­, hogy ezen említett egybekötő vonal szükséges, és hogy annak jövedelmezéséhez is elegendő kilátás van, mint közel ismert dolgot elég csupán felemlíteni a­nélkül, hogy a nevezett két ország közti nagy for­galmat elemezni és bizonyítani kellene. Különös azonban, hogy a még eddig e részben nyilvánult nézetek már régóta egy kassa-eperjes­­bártfa- 8 duklai vonal mellett nyilatkoztak. Ennek oka egyedül azon körülményben rejlik, miszerint egy pest-miskolcz-kassa eperjes duklai már létező útvonal s a benne fekvő városok mellett az elővéle­­mény harczol. E tekintetben azonban az utak és vasutak közt felettébb nagy különbözés van, mig t. i. a területi akadályokon átvezető utak aránylag nem építőik­nek, de az utazóknak kerülnek nagyobb fáradságuk­­a költségükbe, addig a hasonló tereken épült vasutak csak óriási költséggel építhetők s tarthatók fenn. Ezen szempontból kell tehát a Magyarország és Galiczia közti vasút­vonalat is tekinteni, s én me­rem állítani, hogy mindazok, kik egy Kassa­­eperjes duklai vonal mellett nyilatkoztak vagy nem szereztek még maguknak elegendő térismereteket a Magyarország és Galiczia közti határszéli vidékek­ről vagy oly városoknak mint Eperjes annyi fontos­ságot vélnek tulajdoníthatni, mely azon milliókat, melyekkel a vasútvonalnak azokon keresztül leendő vezetése többe kerül, egyensúlyozná. Ez azonban nem áll, mert vannak többnemű s ha­talmas érdekek, melyek mind a közös érdekből osz­tályrészt követelnek. Vannak más városok, vannak vasgyárak, vannak erdők, vannak borok és van min­­denelőtt s felett az óriási tárháza az olcsó életnek a termékeny tiszai síkság, mindezeknek egy életév, egy vasút kell s ezen egymástól távolfekvő érdekek egyesítésére vagy öszpontositására a Kassa-eperjesi­­ vasútvonal épen nem a legalkalmasabb, hanem az, a­­ mely ezeknek közél,ett egy oly vidéken s egy oly

Next