Pesti Napló, 1858. január (9. évfolyam, 2387-2411. szám)
1858-01-15 / 2397. szám
11—2397. 9-dik évf folyam. 1858. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynő 53. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyebem-itt ez a, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülipanaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési péntán ,0 . 6 frt pp. . 11 frt pp. feltételek: ", Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . frt —kr. pp- Félévre . . . 9. fiit 30 kr. pp. Hírdatmamrak dija • 6 hasáb, petit sor 3-szori hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij miiidtmenyeR uija*. kulön 15 piai Magán vitae • 16 hasábos petit sor 6 pkr. Vidékre, Évnegyedre Félévre Péntek, jan. 15. Vidékre postán küldve félévre „ „ három hónapra Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. PEST, jan. 15. Böngészőt az anyagi haladás teréről. I. Pest, januárh6. E kornak bűne a vállalkozási merészség s nem a túlzó óvakodás. Bátran nyúlnak a kezdeményezéshez, s kevés irtózik az évek becsületes szerzeményeit a perez szédelgésének feláldozni. A börze a kártyaasztalt maholnap szelíd élvezetnek tünteti föl. A fösvénység is átalakult, más nyelven beszél, másként számlálja kincsét, más ellenségeket lát, kik őt ruinálni akarják, s más martalékokat, kiknek ő törekszik megrontásukra. Már ritkák azon Harpagonok, kik a vasládában kamat nélkül hevertetik pénzüket, hogy penész lepje, s most Moliére fösvénye szintúgy nem keféltetné ki a kabátját — mert ez által is kopnék , mint régen; de aranyait egy csoport nála nem létező és csak képzelt értékkel együtt iparpapírokká alakítaná, s tolvajok helyett a rosz tartalmú táviratoktól rettegne. A jelen pénzcrízisben, talán csak Angliát kivéve, alig volt ország, mely a bukások egyik fő okát a gazdászattól megvont, a rendes forgalomból kivett, részvény-szédelgésre használt, és a szertelen mennyiségű vállalatokba fektetett roppant öszvegeknek ne tulajdonítaná. A hamar gazdagodás ingere háttérbe szokta a józan értelmet, és az előrelátást. Mindenki nábob akart lenni azon áron is, hogy az első véletlenre földönfutóvá legyen, s kereste a rejtett kincsekre mutató varázsveszszőt, habár sejthető, hogy a helyett a koldusbotot találja meg. Korunk új olygarchiája, a bankárvilág, anélkül, hogy egymás ellen karddal és nyíllal — mint néha a középkorban a nemesi olygarchia — véres háborút folytatott volna, egymás hulláján haladott lépésről lépésre tovább, s a dicstelen harczban egész tömege az apró vasalloknak, kiket a papirháboruba bevont, jön áldozattá. A csatamező még most is rakva a börze kimultjaival. S bizonyosan volt a régi időben elég oly rabló és pusztító hadviselet, mely annyi házat nem rombolt le, annyi értéket nem sem ülőfilre . . 11 forint . . 6 forint misített meg, annyi kétségbeesést nem hozott az addigi boldog családokra, s annyi erkölcstelenséget nem terjesztett, mint a jelenlegi nagy pénzkrízis. S bár utolsó volna! De századunk iránya azon szomorú garantiát nyújtja az állami és társadalmi intézményekkel elégületlen pártoknak, hogy panaszra és vádra mindig több jogos okot fognak találni. Industrializmusunk egész rendszere fölold minden megkötött, minden fekvő vagyont és ingóvá, folyékonnyá, kézről kézre surranóvá teszi. Játszhatik kiki egész értékével, sőt még azonfelül is egy szép észlettel, melyet csak a közhír szerint, de nem valósággal bír. S minthogy alkalma elég van a játszásra, játszani fog mentül több és azon arányban növekedő számmal és veszélylyel, amely arányban nyer új vívmányokat az industrialismus s hozatnak a gyors közlekedési eszközök által közelebb országok országokhoz. A mezei gazda a vállalkozási roham és börzei szédelgések közt beruházásokra nem kaphat olcsó pénzt. Töröljék bár el az uzsoratörvényeket, mint Poroszországban akarják, vagy tartsák továbbra is főn, mint Francziaországban, ha jól emlékszem, a császár elnöklete alatt el lön határozva; a földtulajdonos csak nagy kamatra szerezhet pénzt, mert a rendelkezés alatti tőkéket mind magához bűvöli a könnyen gazdagodás csábja, azon démon, mely az indítványozott vállalatokban az ígérvények, a börzére vitt papírokban a differencziált, az éretpénzzé rögtön át nem alakítható kötelezvényeknél a magas leszámítások által ígér mesés vagyont, s a szédelgéssel industrialismusunk mákonyitalával — úgy elhódítja társadalmunk leghiggadtabb osztályait is, hogy a szilárd alapú, a biztos de fáradságba kerülő, s csak mérsékelt nyereményt ígérő foglalkozások semmi vonzerővel nem fognak bírni. Naponként csökken irántuk az érték, kedv és türelem. Maga a földbirtokos is, kit a józan beruházások, a takarékosság a rend s a merész kísérletektől óvakodás oltalmazhatna e rája nézve kedvezőtlen időben az elszegényedéstől, kiváncsi szemmel tekint a börzejáték tárgyaira, s Illeik Napóleon uralkodása alatt Miros ur és collegái már annyi módot találtak a pénzintézetek s iparvállalatok mysteriumaiba avatni a földtulajdonosokat, hogy nem csoda, ha egész száraz Európában még az aristocratia egy része is börzeemberré kezd alakulni. Nincs szándékom az uralkodó industrialismusnak fényes oldalait elvitatni. Jól tudom, hogy az anyagi irány mindig bizonyos értelemben egyszersmind szellemi is. Mentél szorosabb egybeköttetésbe lépteti a termelés, gyártás és forgalom a világ különböző tartományait, népeit és érdekeit, annál magasabb látkört nyer az emberiség, annál több eszme cseréltetik ki, annál számosabb eszközökkel lesz ellátva a vizsgálódás és annál nagyszerűbb vívmányokat mutat föl a tudomány. Mindez kétségtelen tény. De mégis úgy tetszik, mintha korunk industrializmusa egy nagy gőzerőműhöz hasonlítana, mely a fűtés által erős mozgásba hozatott, annélkül, hogy számára a mérséklő szelepet feltalálták volna. S lehet-e így csodálkozni a gyakori exprossokon? Tagadhatlanul idves a szabad verseny elve, de az mégsem lehet a társadalom és állam jövőjére megnyugtató, ha a nagyobb gyár a kisebbet, a nagyobb tőke a csekélyebbet okvetlenül semmivé teszi, s ezen irtó karcz fokonként vitetvén át a vagyon felsőbb régióiba, végre croesusi kincset ad néhányaknak, husi nyomott millióknak. Tagadhatlanul áldás a hitel s a legcsodálatra méltóbb művek általa idéztetnek életbe; de az még sem lehet a közre nézve hasznos, hogy az állami intézkedések oly kedvezményi hitelt ruházzanak valakire — legyen bár testület vagy egyén — mely annak valódi hitelével semmi arányban nincs s a monopóliumok legroszabb fajtájánál is igazságtalanabb. Tagadhatlanul szükséges a bank, s hiányzása a kereskedelem gyermekkorára mutatna; de mégsem lehet az iparra és forgalomra nem átkos eredményű, ha roppant pénzöszveg terméketlen börzejátékra pazaroltatik, mely a nemzet értékét csak úgy nem növeli mint a kártya-asztal, s az erkölcsiség rontására sem hat sokkal kevésbé. Tagadhatlanul nagy lendületet adnak a mezőgazdászatnak és industrialismusnak a hitelintézetek különböző nemei, de jótékony hatásukról nem fognak minket meggyőzni, ha a czélt, melyért alakulnak, mellékesnek tekintik, s pénzükkel és szabadalmazott hitelükkel a börzére rohannak, hogy az agrotage-nál a fő szerepet ők vigyék. S ki ne örvendene az egyesületi szellemnek, mely részvénytársulatok útján óriás vállalatok létesítésére törekszik ? Hasznait hirdetik az óriás vasúthálózatok, kiszárított mocsárak, szabályozott folyamok, a folyamokat egymással összekötő csatornák, s polgárisodásunknak az anyagi téren kivívott legnagyobb eredményei. De aki az egyesülés mindenható eszméjétől áthatva, legelőbb indítványozta a részvények kibocsátását, bizonyosan nem is álmodó , hogy idővel divatba jön, nem a vállalat létesítéséért vásárolni részvényeket, hanem az áremelkedés és árcsökkentés rendezett üzletéért, hogy a részvénytartók nevezetes része még a fizetési első rátát sem volna képes előállítani, s nem is azon gondolattal járult az ügyhöz, mert sike- írében bízik. .Midőn industrializmusunk főirányvonalainál ennyi mellékút van nyitva, mely közül mindenik a szédelgéshez visz, ne csodálkozzunk, ha a gyors és könnyelmű bukások száma szaporodik, s ha a kedvezőtlen világviszonyok közt a tömeges tönkrejutás kikerülhetetlen. Szóval, a gépben nagy a mozgató erő fejlődése , de még hiányzik a biztositó szerep. B. KEMÉNY ZS. *•Ne m. Budapesten házhoz küldve félévre . . . 9 frt 30 kr. „ három hónapra . 5 frt — kr. A .Testi Napló“ kiadó hivatala. MÁRTHA. Irta VALfiEY. in. A városi munkásosztály, a folytonos dolog és tudatlanság ugyanazon feltételei közt él, mint a mezei ember, és mégsem bír ez utolsónak lemondásával és nyugalmával. Másban kell hát okát keresnünk a paraszt hülyeségének. A társaság egyéb osztályában az emberek ugyanis ellen küzdenek, s a siker, az akarat, ész, vagy Ügyes- Bég fensőbbségétől függ. E küzdelemben mindenik fél a győzelem reményétől lelkesítve, az ember megedződik,tusához szokik, büszkévé lesz; de mit tehetünk a fagy ellen, mely egyetlen éjszakán elhervasztja a fák harmatos virágait ? a folyó ellen, mely elszakítja a partokat ? a szél ellen, mely a földig hajtja és letöri a nagy fákat ? A mezei ember, a természet ellenállhatlan hatalma által megdöbbentve, még csak szándékát is elejti az ellenállásnak. A vizár láttára, mely reményét tönkre teszi, nem tehet egyebet, mint hogy keresztbe fonja karjait és fejét legörnyeszti. Szükségképen fatalistává les® minden dologban, mely érdekeit érinti, s élete egyéb cselekvéseiben átviszi e megszokott, maga alávetését a végzet iránt. Manuel drágán fizette meg 1840 júl. havában azon szerencsét, hogy a társadalom miveit osztályának egyik előkelő tagja volt; az aggály és düh kifejezhetlen állapotát élte át. Negyed-ötöd nap múlva egy második levelet irt Márthának, mely ezerszer szenvedélyesebb volt az elsőnél; reggeli öt órakor már ott volt vele a Katalin kunyhójánál. Néhány perczig csevegett a parasztnővel, midőn a távolban fehér, könynyed alakot pillantott meg, mely gyorsan közeledett a homokban a kunyhó felé. Néhány másodpercz múlva felismerte Montbrun kisasszonyt. Halványan, reszketve, és nagy felindulással közeledett. — Jer hamar Katalin, jöjjön hamar uram : barátja mindjárt meghal. — Micsoda barátom ? mondá Manuel. — György, György, viszonzá Mártha. Aztán minden megpihenés, vagy anélkül, hogy bármely kérdésre feleletet adjon, szaporán a kastély felé vette útját. Egy kis füzesnél állapodott meg, hol Manuel, Györgyöt vette észre, nyögve, kimerülten, ellankadva, néhány lépésre a kert falától; fejével egy nagy kőbe ütközött, s a vér áradva folyt sebéből. Manuel, a közel eső forrásból vizet merített kalapjával, Mártha kimosta a sebet s bekötötte kendőjével. György egy pillanatra felnyitotta szemeit, aztán bezárta tüstént, egy szót sem szólva. — Megyek, segítséget hívok, mond Manuel, ki e pillanatig néma volt, úgy megdöbbent, amint látta, hogy György egyik lábát törte. — Nem, szólt Mártha parancsolólag, előbb amaz üreghez kell vinni, a „Szarvas-szökő“ nevű sziklához. Katalin segítségével ön ezt könnyen teheti. Katalin — folytatá tovább — hints homokot és falevelet e vérnyomokra. Katalin engedelmeskedett; s aztán Manuellel erejét egyesítve, a legnagyobb elővigyázattal, nehogy Györgynek a rázás fájdalmakat okozzon, a sebesültet egy meredek sziklán levitték, mely a Mártha által megjelölt helyen állott. Most uram! — Mondá Montbrun kisasszony, miután Györgyöt a földre letették — ennek gondoskodása alá bízom Servet urat. Azt mondja atyjának, de meg mindenkinek, hogy ama növényeket keresvén, melyeket az apát ur, herbáriuma számára óhajtott volna, lába megcsúszott a szikla nedves mohán s ide az útfélre gurult. Ez az eset nem első ezen a helyen. Gondod legyen rá, hogy e mesét ismételd előtte, miutánmár tudomására jutott, hallod Katalin ! S egyszerre csak eltűnt a sürü pálma cserjék mögött, melyek az ösvényt beszegték s Mamiért, mélyen maga elé bámulva, hagyta ott. Közelben favágók dolgoztak; Katalin ezeket hívta segélyül. Ezek fagalyakból kosarat fontak össze s Györgyöt, a parasztnő kunyhójához vitték. Ágyra fekteték, s egy parasztot, kinek Manuel lovát kölcsönző oda, küldtek a városba, hogy azonnal orvost hozzon. Manuel György mellé települt. Metsző gondolatok merültek fel, szive rettentő háborgásában, melyek lelkét egészen elfogták, úgy tetszett, mintha gonosz álomból ébredt volna fel s egész erejével küzködött azon meggyőződés ellen, melyet a valónak figyelmes vizsgálata mintegy magával hozott. Elgondolt minden lehető körülményt, rémítő bonyolódású eseményeket, hogy az igazat kitalálja a nélkül, hogy Márthát vádolná, a tényeket, melyeknek maga tanúja volt, de amint nagy gonddal összeállított minden mentséget, a másik pillanatban minden igazolás összeomlott. Lehet-e kétkedni Mártha szerelmében György iránt ? De minek fogadta el akkor az ő levelét ? Leginkább nem tudta pedig összeegyeztetni Mártha lélekjelenlétét amaz ügyesen kigondolt hazugsággal, azon nagy elővigyázattal, mely a gyanúnak még színét is kerülte. Mint fejthet ki egy fiatal leány annyi hideg vért, ügyességet és merészséget hasonló pillanatban ? Azon három óra alatt, melyet Manuéla sebesült mellett töltött, több ízben kétségbeesett könyekre fakadt. Feje égett, s izgatottan nyomta kezét homlokához. Az orvos és Servét-atyuskák belépte a kunyhóba végre kényszerűé őt e bódult izgatottságnak végét szakítani. (Folytatjuk.) TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Rachel, Páris, jan. 7. Rachel nincs többé, a tragoedia királynéja meghalt. Rendszerint, midőn egy tojón megürül, s a népnek a fejedelem, halálát tudtul adják, e gyász szót : a király meghalt, e másik követi rögtön, éljen a király. Itt nem ez azeset Rachel meghalt, — utóda itt nincs, — de lesz. Melyik trón maradt még valaha üresen ? Midőn Mars kisasszony elhunyt, a franczia színház barátai kétségbeestek, s nyomában mint tündérvirág egyszerre virult föl Rachel, bár más nemben, de ép oly nagy mint Mars volt a magáéban. Rachel, ki jan. 4-én, Sardau mezei lakában, Cannes mellett hunyt el, született febr. 24. 1820-ban, Argau swarezi canton Muns nevű falvában, egy vendéglőben, zsidó szülőktől. Atyjának neve volt Félix, anyjáé Haya Eszter, vagyonban oly szegény mint gyermekekben gazdag pár, mely ide oda, járt kelt, adott s vett, s kóboran és szegényül élt. Később Francziaországba veté őket a sors szele, hol Lyonban, a két leánytestvér a kávéházak vendégeit garasokért mulattatá. Rebeca énekét Rachel gitár-pengetéssel kisérte. Párisba jutván, egy művészetkedvelőnek Rachel értelmes képe feltűnt, s ez ajánlá egy barátjának, ki magán szinésziskolát tarta. Ugyanekkor tanult Rachel írni s olvasni is. Egyik próbajátékon a franczia színház egy hivatalnoka jelen lévén, s az ifjú leány gyönyörű szavalása bámulásra ragadván, kieszközlé, hogy a conservatoriumba 600 fr. segélydijjal fölvétetett. Innen mihamar a gymnase színházba 3000 frank évdijjal hivatott meg, hol a vendéenne darabban lépett föl, mely, itteni szokás szerint, számára íratott. De föllépése nem arat a tetszést. Comediában nem volt helyén a leendő nagy tragoediásnő. Ez a sors úja volt, mely mutatá hogy más pályára van hiva. A csapás annál súlyosb vola rá nézve, mivel ■ kedve a comicus szerepekre lévén mint annyi más az életben, a hajlamot a tehetséggel ő is összezavarta. Barátai élesben láttak semmint ő, s a pillanatnyi bukás daczára, helyet eszközlének neki a franczia színházban 4000 frank fizetéssel, hol 1838. jun. 12. Camille szerepében lépe föl a Horászokban. Időközben Sámsonnal von leczkéket, ki, bár éltes, a franczia színház legtekintélyesb, legműveltebb, s legkedveltebb tagja mind e napiglap. Ez idő óta Rachel folyvást emelkedett mint a nap, mely a láthatár pontjáról elindul. Híre, jövedelme, dicsősége évről évre nőtt, a közönség mint egy bálványt imádta, s mondhatni, el is kényeztette, s igy A moldvai kisbirtokosok bizottmányának javaslata a moldvai ad-hoc díván tisztelt gyülekezetéhez. (Vége.) „Tekintetbe vévén, hogy a törvény ellen hozott ítéletet, magában erőtlen és semmis lévén, nem szükség fölebbezni. Digesta libro LIX. titlo VIII. Item cum contra sacras constitutiones judicatur apellationis necessitas remittitur. „Alapján tehát a polgári törvénykönyv 1938 §-ban foglalt hazai szokásnak, mely kiválólag a rezesek, az erőtlenek, a nagyok és hatalmasok áldozatai érdekében szabatott; a rezesek kifosztva, jogtalanul elmarasztalva, s törvénytelenül kivetkőztetve némelyek részben, mások egészen vagyonuk s jószágukból, most előállanak és visszakövetelvén jogukat kérik a nagy uralkodókat, kik a gyenge és megrabolt román nemzetet oltalmukba vették, hogy azokat a leendő szervezéskor figyelembe vegyék.