Pesti Napló, 1858. szeptember (9. évfolyam, 2567-2591. szám)

1858-09-01 / 2567. szám

— Részvétet egyesületeink iránt. Aide toi, et le ciel l’aidera. Midőn időjártával a viszonyok új alakulása bekö- I vetkezett, a kényszerű változások sokunkat találtak I készületlenül. Innét tova egy évtized surrant el fejünk I fölött s legtöbben alig vagyunk tovább a tájékozásnál. I Ki elegendő rugékony elmével, gyors felfogással bírt, I s az ehhez segédül szükségelt anyagi erővel rendel- l kezhetett, ma már az uj viszonyok közepette talpon I áll, 8 tájékozta, sőt rendezte is magát. Tagadhatatlan, hogy mind az, mit szépet, nagyot s s a tökéleteset megközelítőt a világ felmutatni képes, s eredetileg a hűbéri rendszerrel szoros kapcsolatban van. Nagyobb tömeges erő összeműködését igénylő­­ művek, csak is a hűbéri állapotok coactiv szervezete­­ mellett voltak előállíthatók. De azért igen csalódnék, ki azt hinné, hogy mivel ezen coactiv erőkifejtés, erő­halmozás hűbéri rend­­­szere megszűnt, többé nagyszerű vagy terjedelmes alapú művek nem létesülhetnek, és hogy nem lévén törvény, mely a kezek ezreit egy irányra késztesse, már azok nem is összesíthetők tömeges működésre. A hűbéri rendszer helyébe az egyesülés, a szövet­kezés eszméje tört utat. S ha eddig egyes dynasták vagy kényurak népeik ezreivel egy pontra rendelkez­­het­nek a hűbériség alapján nagyobbszerű művek ál­lítására, ma az egyesülés, a szövetkezés milliókat ve­zérel egy czélra — s ha kell ezen czél eléréséhez — egy pontra. ■ s , . - »mi Az egyesülés eszméje magában foglalja az emberi­nem tökéletes­ülésének biztosítását. Mi e tekintetben az egész világra elméletileg áll, az egyes nemzetek fennmaradására nézve is tagadhatlanul meg fog állani. Egyes népcsoportok, nemzet családok fennmaradása tevékenységük és életrevalóságukról van feltételezve. A viszonyok, melyekben a nemzet él, csak buzdítólag vagy zsibbasztólag hathatnak ; életét,­ fenmaradását azonban önmagából kell hogy merítse, magára szá­molhat csak legbiztosabban s magából meríthet csak romlatlan nedveket életfájának fentartására. Egye­süljünk tehát és segítsük min magunkat. „Aide toi et le ciel t’aidera“ Ha magadon nem se­gítesz, ha nem egyesülsz, nem szövetkezel, elszige­telve állasz a nemzet minden tagjától s ha rokonod nem segít, ki segítsen ! Egyesüljünk tehát s ha azt akarjuk, azt kívánjuk, hogy az egyesületek érdeke­inket erős kézzel támogathassák, tömegesen kell já­rulnunk az egyesületek alakításához. Alakítsunk minden czélú és minden érdekű egye­sületet, és elmélkedjünk a felett, mi végre kellene egyesülnünk, mi az égető kérdés korunkban? Mindenekelőtt két égető kérdés van ez idő szerint hazánkban, mely az egyesülés által szerencsés meg­oldáshoz vezettethetik, mely sokat, igen sokat póto­­land az elveszettből, mely fel fogja tartani a magot melyből a nemzet élete csi­ádzik fel. Ezek egyike a szellemi, másika az anyagi gyara­podást eszközli. Nemzeti tételünk legerősebb biztosítékát, szellemi erő s anyagi függetlenség képezik. A „közszellem“ ébresztése legszentebb kötelessé­günk, s az egyesülés, mint fő feltétele a szellemi erő kifejlesztésének s az anyagi függetlenség elérésének, minden lehető módon és téren életbe hivandó.­­ Kü­lönösen pedig pártolnunk kell fennálló szellemi egye­sületeinket s gyámolitaunk az anyagiakat czélzó inté­zeteinket. Mielőtt újabbak alakítására vállalkoznánk, tájékozzuk magunkat s vessünk számot a már létezők állása, hatása és körére nézve. A magyar tudományos akadémia nem­zetünkhöz nem illő lábon áll, mert anyagi ereje cse­kély i­s! Emlékezzünk meg ezen intézetünk felől, va­lahányszor egy fillért a hivalkodás zsarátnokára vi­ttünk; emlékezzünk meg, midőn életünk fogytára jó­­­zanul gondolva végintézet­ün­két irunk, s hagyjun­k magunk után, kitől mennyi telik, emléket. Ha nem , egyénenként fog is az utókor megnevezni, de hálásai , mondana áldást azon idők férfiaira, kik őszrehalmo­z­zák bucsufilléreiket a jövő kor fiai számára!­­ Nem kívánunk keserű visszaemlékezésekbe mé­lyedni és nem felemlegetni, hányan hunytak el nem­­ köznapi jellemű férfiaink közül, kik elfeledkezve haza intézeteinkről, végrendeletet nem tőnek, s ma a neveti örökös hálátlanul említi nevüket, vagy feledi hírüket is; hányan hunytak el a nélkül, hogy megemlékez­tek volna pár forint adománnyal ápolni oly egyesüle­teket, melyek értökben legjobb meggyőződésük sze­rint becsesek voltak előttük! -— e helyett inkább vi­gasztalódni akarunk a reményen, melyet a közszel­lem ébredése kebleinkben kelt. Kik szorongó családot hagynak vigasztalatlan ál­lapotban hátra, azokat segítsük mi, kik túléltük az elhunytat, de kik független vagyont, kényelmes életet biztosítottak hátrahagyott kedveseik számára, ez ado­mányt kedvessé teszik, ha a nemzet közkincsét az egyesületeket is fölveszik örököseik sorába, habár nem egyenlő részben is, csak csekély adománynyal! Mit szóljak azokról, kik senkit nem hagynak ma­guk után, kikhez obligát érzés kötötte volna azokat, az agglegények, az aggleányok, a magtalanok és csa­­ládtalanokról! Van-e szebb, szentebb érzés, mint nemzetet, vagy annak kis részecskéit tenni örököseinkké? Van-e ma­­gasztosabb gondolat, mint hátrahagyandó vagyon-o­kánkat oly helyre tehetni , hol az emberiség szá­mára a szeretet oltárán fog örökre gyümölcsözni ? A természettudományi társulat„ a minő szépen indult, oly csendesen haladott az elmúlt évti­­­zed leforgása alatt; tagjainak évenkénti szaporodása mutat ugyan részvétre, tekintve azonban a kitűzött nagy czélt, ezt majdnem csekélynek is keve­­selhetjük. A K­i­s­f­a­l­u­d­i -t­á­r­s­a­s­á­g egy második kis aca­demia ! —­mi szép, mi nemes czéllal homlokán tört utat s nyitott ösvényt az irodalom tövisei között a szép, nemesebb, aesthetikusabb irány felé. Ha részvét nem karolja fel testvér szeretettel, ezen intézetünk is a történetíró számára lesz feljegyezhető. Nemzeti színházunk, annak nyugdíjintézete, a nemzeti mú­zeum, a zenede, művész egyesület, meg annyi serdü­­­letlen gyermeke nemzeti életünknek, melyekre éde­sebb érzelmekkel, tevékenyebb pártolással kellene fordulni hazánkfiai részvétének, — mert megannyi alapkövei ezek mivelődésünk s nemzeti sajátságaink fenmaradási épületének, — melyet ha mint ilyet te­kinteni megszokjuk, soha gyámolitatlanul többé nem hagyhatjuk. Visontai. (Folytatjuk). A cs. k. Apostoli Felsége a belügyminiszter­hez következő legmagasb kéziratot méltóztatott kibocsá­tani : „Kedves báró Bach! Azon szándékban, hogy a Koronaherczeg születésének Beám. Házam és birodal­mamra nézve egyaránt örvendetes eseményét a felebaráti szeretet egy állandó művével megünnepeljem, elhatároz­tam ez alkalommal a szegény szenvedő emberiség szá­mára Bécs szék- és birodalmi városomban egy új kórhá­zat alapítani, s rendelem, hogy az, első­szülött fiam tisz­teletére, örök időkre „Rudolf alapítvány“ nevet viseljen. Ezen kórház legalább ezer betegre, a hová­tartozóság és a vallás minden különbsége nélkül, lesz berendezendő és­ a f­ozélnak megfelelő építészeti szélben fölépítendő.­ Annak építésére körülbelül 8800 négyszögölnyi szükséges tért szentelek a „Landati­assé“-n fekvő, „Császárkert“ neve­zetű birtokomból, ez ingatlanságnak a Halter-utcza s a lovaglási intézet közt nyűgat felé fekvő részében s ren­delem, hogy az építéshez és berendezéshez megkivántató pénzeszközök az udvari kórházi alapból vézessenek. Ezen alapítványom életbeléptetése, különösen az építési terv­nek nyilvános csődhirdetés útján leendő megszerzése vé­gett, ön a szükséges lépéseket megteendi . Nekem az elfogadandó tervről, valamint a kibocsátandó formaszerü alapítványi okmányról a kellő előterjesztéseket meg­teendi.“­­ (Bp. H.) Laxenburg, aug.1­ 261,1858. Ferencz József, s. k. FENARVAMERZETSÉG. Irta SANDE A VI Folytatás. VIII. Emlékezhetik az olvasó, hogy a mansi veszteség után Renáta sokáig káborgott tanyáról tanyára s csak igen sok viszontagság után érkezhetett ősi bir­tokára. De nem tudta az olvasó, hogy e fáradalmak s veszélyeknek hosszú sora egy oly episoddal végző­dött, melyet a sors, úgyszólván, nem várt oszta­lékképen ad. Egy este, Niorthoz közel, a grandecampi kastély­ban azt hallották, hogy egy vendég leány, egy id­­ei „zsiványnő“ kért szállást a majorháznál, ki alig tud lábán állani, arcza be van esve s lábait a mező tüs­kéi összevérezték. A leírás olyan volt, hogy kíváncsi­ságot ébresztett e kóbor nő látására. Grandchampué leányával azonnal a majorházhoz sietteti, s meglepetvén a szép száműzött kevély te­­kintete által, a ki gőgösen vacsoráit egy darab barna kenyeret, a kastélyba hízták, nem is kérdezvén, ki­csoda. Midőn a vendégszerető ház küszöbén átlépett, maga mondta meg nevét, s a figyelem és előzékeny­ség kettős lett iránta, oly jó hangzású volt az egész poitoui vidéken a Penarvan név. Itt folytonos figyelem, előzékenység, őszinte tiszte­let és szeretet tárgya lévén, több hetet töltött, várva, hogy a bábom vége megengedje visszatérnie ősi bir­toka romjainak átvételére. Grandchamp kisasszony ez egyszerű, szelíd, önfe­­ledt és gyöngéd szívű, regényes képzelődésű lény azon szenvedélyes vonzalomra gyűlt iránta, melyet gyakran ébresztenek a viszonzásra képtelen em­berek. E­rőnkért jellemz­ő hősi hajlamok, e gőgös hideg vérmérséklet annyival mélyebb benyomást ten az ifjú Máriára, mivel benne egyáltalában semmi sem volt meg abból, a­mi őt Renátához vonzotta. Az, hogy a hasonlók bírnak egymás iránt vonzalommal *), egyike azon tévedéseknek, melyek a nép bölcseségének cse­kély voltát árulják el; — mert rendesen azt keressük másban, a­mi nincs meg bennünk. Renáta a Mari szemeiben minden nagyot, szépet képviselt, a mi csak képzelhető, s midőn elbeszélte hadjáratait, bátyja halálát s azon borzasztó jelenete­ket, melyeken átment, Mari egész elragadtatással nézte és hallgatta. Penarvan kisasszony királynőként vette e bámulatot és ragaszkodást, ki elég nagylel­kűnek hiszi magát, ha elfogadja, a­mit neki adnak; azonban kedves benyomást vitt magával a grand­echampi vendégszeretetről. Megváltakkor fogadást tettek, hogy mint jó barát­nők gyakran imák majd, s kölcsönös szeretetet ígér­tek egymásnak; tudjuk, mi lesz az ily fogadásokból, ígéretekből, melyek életnek reggelén létetnek. A mi hősnőnknek nem volt ínye szerint a nevelőintézetbeli növendékek levelezése." Mari szorgalmasan irt mind­addig, míg a szerelem feltűnvén, egészen elverte az érzelmek, dús tenyészetét. Ez sorsa a fiatalkori barát­ságoknak , magasztosságoknál fogva sokkal közelebb állanak a szerelemhez, semhogy ez féltékenynyé ne váljék; mihelyt megérkezik, jog szerint foglalja el illető helyét. Mindketten csaknem egyidőben menvén férjhez, közlötték egymással ez eseményt, egyik a kevélység elragadtatásával, a másik a boldogság ömlengésével — s ezzel be is érték. Mig egyik reménytelenül, s családjának mintegy omladékai alá temetve, sivár, önző és meddő gyászt viselt a magányban, a másik becsülettel teljesité a földön élő minden teremtmény hivatását. Mint fele­ség, anya és barátnő el nem mulasztotta a gondviselés szabta egyetlen kötelességét is: teljesítette egyről egyik. Türelmes, igénytelen lelke a jósággal, mely az erénynek zamatját adja meg, kellemet párosított, mely a jóság illata. Dicsőségnek tartották bizalmas barátságban lenni vele, s oly édes volt őt szeretni, hogy hálára érezték magukat kötelezve az általa ébresztett vonzalomért. Mari egy vagyontalan nemeshez ment nőül s Bor­­deauxban lakott, a­hol férje de Soleyre ur, ugyanaz, ki a „száz nap“ alatt oly fontos szerepet játszott, 1815. óta megyefőnök volt. Bordeaux máig is emle­geti a restauratio alatti főnökségében nyitva volt sa­­lonjait: máig sem feledték a bájos Soleyre-nét, ki tiz évig uralkodott a szivek és szellemdús emberek fö­lött ama szerelmes városban, hol minden oly váloga­tott ízlést árul el s még a kereskedésnek is meg van­nak finomabb hajlamai s nemes ösztönei. A két barátnő nem levelezett többé, de nem vált kö­zönyössé egymás iránt. Valahányszor Renáta emléke­zetében az ifjúkor képei felmerültek, mindig megálla­podott a grandecampi kastély előtt. Meg voltak lel­kében azon ércztulajdonok, melyekből teremtve volt, ha valaha egy név jön felírva rá, örökre vésve maradt. Mari is hű maradt azon szép hősnőhöz, ki szerel­mének első tárgya volt. Megtörténik, hogy az első barátságok felvirulnak a viharos korszak múltával s túlélik az őket elborított szerelmet; vagy ha nem is, kedves marad örökké az emlék. Számtalanszor tette fel magában Soleyre-né, hogy meglepi várában egykori barátnőjét, de épen a leg­könnyebben és egyszerűbben kivihető tervek szoktak igen sokszor teljesítetlenek maradni. Végre ,1818 ősze elején Mari épen Nantesen menve keresztül, nem birt ellenállani szive ösztönzé­sének. Postalovakat rendelt s egy két óra múlva a Penarvan kastélyban termett. Ha kedves a viszonlátás néhány napi távollét után, sokkal kevésbé az számos évi elváltság után ; az örömök, melyeket tőle várunk, rendesen szomorú csalódássá lesznek. A szép fiatalkor eleven regge­lén váltunk meg, s mondjunk isten-hozzádot; egy­más lelkében mint mosolygó, virító kép éltünk , az­tán egyenlő bámulattal nézünk, alig ismerünk egy­másra, egymásnak irgalmatlan tükrei vagyunk, s az ölelés közben nem tudunk annyira örülni, mint­­ csodál­kozni. Ez elmélkedés, tegyük hozzá, itt nincs a maga helyén. Renáta mindig ily méltóságos alak volt, melyen az idő nem változtat. Mari mindig ily kellemes arcza volt, mely­nek fiatalsága túléli a ha­nyatlás korát. Soleyrené csak egy két napra jött, de nem is hitte volna, ho­gy ennyire ne tudjon távozni. A régi barát­ság emléke vonzotta ide, de egy új barátság felbont­hatatlan varázsa tartóztatta. Nagyon kevés időre volt szüksége, hogy kiismerje e ház életrendét, melynek elhagyatottságáról, szegénységéről fogalma sem volt: azon éles szemmel, melyet az élettapasztalat ad, nála azon rokonérzet, gondos figyelem párosult, mely az önzéstelenséget szokásként elsajátított lélek tulajdona. Azon este, midőn megérkezett, hosszú beszélgetésbe merülvén Renátával, képes volt azonnal fölfedezni e kevély lény sebeit, melyek folyton vérzettek; látta, a­mint az öreg Pyrmil apát örökkétartó kézirata fölé hajolva, vakarta, simította, csiszolta ékes mondásait, s félbeszakította munkáját, hogy burnóttal tömje meg orrát. Paulina hallgatag alakját ott látta a sa­lon egyik zugában , ki kíváncsian emelte rá nagy, tiszta szemét. Másnap kora reggel a parkba menvén, lassú lép­tekkel járta be a sétányokat, melyek fáiról, közeled­tére ijedve repültek odább a rigók. Elgondolt min­dent, a­mi azelőtt való nap figyelmét magára vonta; bús csodálkozással gondolta el e három ember sorsát, kik árnyakként lakják e félig leomlott kastélyt; de leginkább azon leányka foglalta el, kit csak egy pil­lanatra látott. A park végesvégén, egy kanyarulatnál, hol a sé­tány a rétre nyílt, ülve találta őt a felkelő napon, s halványan, bádgyadtan, térdére könyökölve, s a na-­­­pon, mint a dermedt madár, melegedni akarva. — Ön az, kisasszony ? kérdi nyájas hangon. — Úgy fázom! mond Paulina, de nem­ mozdult meg; mindig fázom, folytatta reszketve. Soleyrené, ki eléje állt, érzékenyen nézett rá. — Ugy­e, hogy nagyon hideg van itt! Egész éle­temben soha sem tudtam fölmelegedni. . . . De mi baja ? Ön könyezik, a­mint rám néz. Mari csakugyan könyezett. — Egy leányom volt, ép oly idős, m­int ön, ép oly idős volna, ha Isten el nem veszi. — Meghalt? — Meghalt, édes gyermekem! —­ De hát miért siratja, hiszen nem szerette ? — Én nem szerettem ? Ne szerettem volna leányo­mat? mond Solévrené. Úgy szerettem, mint lelkemet; benne volt minden­ örömmöm s mindent elvesztettem vele, mindenem eltemették vele. — Bocsásson meg hát; azt hittem, ön is óriás Sioby. — De hiszen én Grandchamp leány vagyok s fér­jem is jó családból való. — S ön annyira szerette leányát ? Furcsa! mond Paulina; azt hittem, hogy az úri házaknál csak a fiu­kat szeretik. E szavak, melyek annyi fájdalmat mondanak ki együgyü cégekben, egész életét foglalták magukban e gyönge, bús, de kedves leánynak. Soleyrené egész szive mélyéig meg vola hatva , mindent kitalált, min­dent tudott már. Leült Paulina mellé, átölelte, szivéhez vonta, s úgy kezdett beszélni vele, mint a legszeretőbb anya. — Akarod-e, hogy szeresselek ? Szeretsz-e engem? mond, s szép keze gyöngéden simult el a lány haján és homlokán; mond csak Paulinám, akarsz-e leányom lenni az én meghalt leányom helyett ? . S a­mint beszélt, kedves örömfényt látott derülni a leány arczára. Paulina hallgatott, most hallott életé­ben először ily szavakat. Valamint a virág, mely alá­görnyed a k­elyhét frisstő égi harmattól, az őt ölelő karokra dűlt s csaknem elalélt. Paulina hallgatott, de könyek áradtak szét arczán, s midőn Mari egy perczig elhallgatott s némán simogatta : — Szóljon ön, folytassa kérem! mond halkan, az idegen nő keblére borulva, ön fölmelegit, már nem fázom annyira. (Folytatjuk.) *) Franczia közmondás : „Qui se resemble s’assemble.“ Iskolai programmok. XVII. Értesítvény a bajai főgymnasi­­umról az 1857/58 tanév végével. Kolmár József tanár „Nézetek a felsőbb nyelvészeti elemzés körül“ czim alatt Útmutatást akar közölni a felsőbb osztályokban, a magyar irodalom jobb terményeit magyarázó tanárok számára, virágokkal ékes nyel­ven kimondván, hogy „a tudományok fenséges sugá­­rai — csak akkor lehetnek életboldogság tenyésztői, ha fogékony kebel földébe, a ,gondolattá vált érze­­mény által beszivatnak, elsajátítatnak, egy testté válnak, mint es­ti széllel a virágillat." Kifogást kelle­ne tennünk az értekezés czime ellen,­­mert a para­­phrasticus értelmezés, a gondolatmenet követése, a „mellérendelt eszméket az alapeszme körül csoporto­sítani (?) logicai rend és rövidséggel, úgy, hogy a­mit a költő vagy szónok áradozó ékes nyelven, változatos bőséggel, mint egy ünnepélyes mezbe burkolt aesthe­­licai szülöttet bocsátott az irodalom szentélyébe, azt az elemző­i növendék észtani (?) egyszerűséggel, csu­pán a megértésre szükséges saját terményű szavak­kal fejezze ki,“ mindez épen nem „felsőbb nyel­vészeti elemzés,“ de nem akarjuk a czímről az értekezés belbecsét megítélni. „Műelemzési“ (á­la , maéneklés, mülovarda stb. quousque tandem?) pél­dául Berzsenyink egyik jeles ódája („Fohászkodás“) adatik. Szabadjon ez észrevételt tennünk: a magya­rázatnak világosnak, szabatos, tiszta és egyszerű nyelvűnek kell lennie, nehogy a magyarázatot magát ismét magyarázni kelljen. A folytonos gyarapodásnak örvendő nagygymna­­siumban összesen 12 tanár (4 kalocsai érsekmegyei áldozat, 8 világi) működik; rendkívüli tantárgyak: franczia nyelv, szépírás, műének, rajz — ez utóbbi a városi rajziskolában történik. Az „előadási nyelv“et illetőleg ezen intézetben, melyben 205 magyar szüle­tésű tanuló van, a 4-ik osztályét kezdve több tan­tárgy német nyelven adatik elő, úgy látszik, mintha a tantárgyakat mind német nyelven kellett, volna előadni; a partiális eljárást úgy törekszik a programm mentegetni: „E határozat(t.i.hogy csak néhány tantárgy adatik elő a mondott osztályban né­metül) indokául azon tapasztalás szolgált, miszerint a német nyelvben gyengébb tanulók miatt még a leg­felsőbb osztályban sem lehet kizárólag ezen nyelven előadni valamely tárgyat; a két nyelveni előadás pe­dig sok időt fölemészt anélkül, hogy a tudományok kellő fölfogását eszközölni bírnák. Ennélfogva a fe­lébb elsorolt tárgyakon túl („német nyelv, természet­rajz , természettan, részben mennyiségtan, törté­nelem“) nem terjeszkedhetünk és nem kételkedünk, hogy a magas kormány kegyes leend­ő határozatot megerősíteni.“ Ezt olvasva, miképen értsük az „Or­gan. Entwurf“ 17 - ának 2-ik pontját? A programmnak jeles részét teszi a „Vörösmarty­­ösztöndíj“-ról adott értesítés. Ebben olvassuk, hogy a 8 ik osztálybeli tanulók „a magyar nyelv és iroda­lom iránti buzgalmak emlékét megörökíteni óhajtván elhatározák, jelesebb dolgozataikat „Emlény“ czimű műbe foglalni és sajtó alá bocsátani;“ a jeles tanár Kalmár József úr ösztönzésére e szép határozat a nemzet költője nevével kapcsoltatott össze; a „Vö­­rösmaty-alapítvány“ biztosítva van. Bár minél több tanintézetről hasonlót jegyezhetnénk föl. Méltányló­­lag kell még megemlítenünk a „magyar irodalmi ju­talmakat, Tóth Kálmánét (3 arany), Paros­e­­tich Bódogét (2 ar), a tanári karét (1 ar.) s a Vö­­rösmarty-aranyat. Az intézeti jóltevők közt gr. Z­i­­­chy-Ferraris Bódog­t maga említtetik, ki egy jobb tehetségű ifjúnak 20 pártot ajándékozott. Statisticai adatokat följegyezzük : a­ tanév végén tanuló volt 303; ezek közöl vallás szerint kath. 250, görög egyesült 3, görög nemegyesült 5, ág. vall. 3, helv. vall. 6, héber 36; nemzetiségre nézve: magyar 205, német 35, szerb 5, dalmát 22, héber 36. Végre fölemlítjük, hogy az ezen intézetnél nyilvános vizsgálat után I. rendű bizonyítványt nyert magán­tanulók (összesen 7) névsora közöltetik. (Folytatjuk.)­­ A koronaherczeg ö Fensége szerencsés születé­sének alkalmából herczeg Batthyány Fülöp ö­nmagas különféle jótékony czélokra 3000 pftot ajánlott, s az ezen összeg elosztása iránti rendelkezést a belügyminiszter ő exljára bízta.­­ A stájerországi ren­di választmány ugyanezen ör­vendetes esemény emlékére saját házi pénztárából 5000 pftot ajánlott egy vakintézet alapítására, ezenfölü­l 1000 ftot a kath. férfi- és 1000 ft a kath. nőegylet rendeltke­­zésére juttatott.­­ A raguzai vizeken állomásozó franczia hadihajók az ausztriai koronaherczeg­ születésének hírére az osztrák lobogókat felvonaták s az örvendetes eseményt 101 ágyú­­lövéssel üdvözlék. 1­0 cs. Fensége Főherczeg Főkormány­zó ur — bécsi tudósítások szerint — m. hó 3- án uta­zott el Győrön át Budára, hova f. hó 2-kán fog megér­kezni.­­ — V­i­ir­á­g Benedek pályatörő költőnk sírja nem marad árván, elhagyottad. A‘ barát­ság és kegyelet ismét felemeli sírján az emlé­ket, ismét felhantolandja a sírt, mely alatt oly nemes szív porladoz. Irodalmunknak egy köz­­tiszteletü barátja, kinek nevét a régibb írók szeretettel említik,uj emléket fog Virág Be­nedek sírja felett emelni. Sajnáljuk, hogy nem vagyunk felhatalmazva megnevezhetni e de­rék hazánkfiát, hogy nevét az ország minden pontján tisztelettel említhesse mindenki, ki­ben a kegyeletes tettek iránt fogékonyság van. Ha az emlék fel fog állíttatni, értesitend­­jük a közönséget. Hiszszék, az irodalom újabb képviselői felkeresendik a nemes pályatörő sírját. — Azon tisztelt hazánkfiát, ki Virág Benedek sírja érdekében közelebb egy név­aláírás nélküli levelet intézett hozzánk Budá­­ról, bizodalmasan kérjük, hogy becses nevét Magyar könyvészeti 331. Az aradi minorita rendi nagygym­nasium értesitvénye 1857—58 tanévre. Aradon, 4-rét. Nyo­matott Goldscheider Henriknél. 54 lap. 332. Értesitvény a bajai főgymnasiumról az 1857 —58 tanév végével. VII. évfolyam. Baja 1858. Meder­­schitzky Jenácz nyomdája. II. 8-ról 35 lap.

Next