Pesti Napló, 1858. október (9. évfolyam, 2592-2618. szám)

1858-10-01 / 2592. szám

Pest, sept. 30. . (Fk.) Régóta elvül tűztük ki magunknak, az úgynevezett nagy politikát, a­mennyire csak lehet, humoristikus oldaláról tekinteni, azon nagy politikát t. i., melyet a diplomata urak csinálnak, s mely legtöbb esetben bizony igen kisszerű politika. Jámbor áhítattal ál­lunk minden olyan eseménynyel szemben, mely­ben „Isten a történetben“ nyilvánul, s szent borzalommal nézzük azon zivatarokat, melyek által egy magasabb hatalom az erkölcsi úgy miként az anyagi természetben a levegőt tisz­títani szokta, de a színházi fergetegektől nem félünk; bármily jól utánozzák is a szín­falak mögül a mennydörgést és villámlást, mégis jól tudjuk, hogy az egész egy kis desz­karopogásra és colophonium-megperzselésre vezethető vissza. Ennek okáért a diplomatia bármily komoly képein is jóízót tudunk ne­vetni, s ha már unalmas tárgyakról kell szólnunk, legalább szeszélyes előadás által törekszünk azokat félig meddig élvezhetőkké tenni. Hanem vannak pillanatok, midőn a humor tőlünk is elválik, s midőn nem találunk tréfát vagy életet, mely által a keserűséget s boszu­­ságot magunktól s olvasóinktól elvitázhatnak, s ily pillanat a mostani! Négy napja, hogy a Dunafejedelemségi al­kotmánynyal megismerkedvén, azon törjük fejünket, melyik végén fogjuk meg e kérdést, hogy valamely praktikus oldalára akadjunk? Hiába! Bármerre forgatjuk, hányjuk, vet­jük a dolgot, — egyebet nem mondhatunk róla, mint azt, hogy itt a 19. század legna­gyobb — talányával van dolgunk! Legyen szabad e kimondást röviden indo­kolnunk, igen röviden, nehogy — belebeszél­vén magunkat a dologba, — azon határon lép­jünk túl, mely ilyféle tárgy vitatásában miná­­lunk ki van szabva. Ha a diplomat­a hónapokon át tanácskozik, ha e tanácskozások menetét mély titokba bur­kolja, s a világ előtt úgy tesz, mintha Európa üdve forogna szóban , akkor legalább is azt várhatni, hogy az illető urak komoly han­gulatban ülnek a zöld asztal körül, s hogy nincs szándékukban, maguknak az egész vi­lággal „lux“-ot csinálni. Pedig csakugyan ezt tették, midőn a szóban levő alkotmányt a fe­jedelemségek számára elfogadták. Az alkotmány maga igen csinos munka, mintha Rotteck és Welker Staatslexiconjából írták volna össze; a népképviselet elvét min­den irányban érvényesíti, szóval az elvont el­mélet szempontjából tekintve, semmi kívánni valót nem hagy. De ezen urak által megál­lapítva, s ezen nemzetnek ajánlva, az egész nem egyéb, mint optimistás kísérlet mind az alkotmányos rendszer, mind a román nemzet irányában, s ez hiba, annyival nagyobb hiba, mert két alkotmányos állam képviselője is ott ült a conferentiában. Legeredetibb a dologban az, hogy a confe­­rentián képviselt némely kormánynak közlö­nyei maguk most leghangosabban gáncsolják a conferentia művét. De hát miért enged­ték az illetők ezt létre­jőni ? Miért nem léptek nyíltan a közvélemény elé? Miért nem mond­ták ennek : lám, ezt meg ezt akarják ezen urak; ez képtelenség, melyre mi rá nem áll­hatunk? Nem valószínű­­, hogy a világ ezen szilárd jellemű ellenállást nagyobbra becsülte volna azon engedékenységnél, mely meggyő­ződés nélkül, csupa gyöngeségből történt, mely már most is megbánás tárgyát képezi, most, midőn a szerződés még hivatalosan közzé sincs téve? Csak nem hiszi valaki, hogy Fran­­czia vagy Oroszország háborút kezdett volna, melyet nem egy két hatalom, hanem egész Európa közvéleménye ellen kellett volna viselnie, mert e közvélemény a fran­­czia-orosz tervekre minden kímélet nélkül a nevetségesség bélyegét nyomta volna. A jó­zan emberi ész megütközik azon gondolaton, hogy egy egész gyűlés, mely Európa legte­­kintélyesb kormányait képviseli, heteken át fáradozik olyasminek megállapításában, a­mi­ről előre hihető, hogy — kivihetlen! Miként az olvasó látja, az egész eljárás fe­letti nézetünk annyira eltérő, hogy nem is akarunk a tárgy részleteibe ereszkedni s nevezetesen azon helyzetet tekinteni, mely ez alkotmány által a Dimafejedelemségekre néz­ve alkottatott. — Ezt máskorra hagyjuk! A Dunafejedelemségek jövőjére nézve úgy se vártunk sok életrevalót a conferentiától s igy e tekintetben egyetlen reményünk meghiusu­­ lása miatt sem kell panaszkodnunk, hanem az boszant, hogy maholnap ismét azt fogjuk hallani : lám, még­sem ér semmit az az alkot­mányos rendszer, a románo­k sem tudnak vele boldogulni,­­ valamint az orvosok ügyetlen­sége helyett is rendesen az orvosságot szok­ták szidalmazni! *) Tegnap délután Főherczeg­­ Főkormányzó Ur­a császári Fensége, a 12 ik gyalogsági hadtest magas megszemlélése végett, Erdélybe utazott el s October kö­zepe felé fog Budára visszaérkezni. A belügyminiszter egyetértésben az igazságügyminisz­­terrel Kile János szolgabiróhivatali tollnokot, szolgabi­­róhivatali segéddé a nagyváradi közig, területre kinevezte. Irta S.lMlfA­H (Vége ) XV. Az épület ugyanazon részében egy másik ablak is világolt; ez azon szegényes szobácskáé volt, melyben a jó Pyrmil lakott. Mit csinálhat ez órában ? Tán szegény Paulinájáért imádkozik, talán a család tör­ténetét írja. Paulina úgy szokta csípi gyermekkorá­ban az apátot, hogy hármat tapsolt. Paulina néhány lépést téve még előre, hármat tapsolt, az ablak meg­nyílt azonnal, s egy kísértetiesen nyúlánk alak hajolt ki az erkélyen, mintha kíváncsian szegezné szemét a ködbe. Apát, édes­apátom! monda vagy nyögő Paulina. A nyúlánk alak eltűnt. A kísérteties alak eltűnt. Nem telt bele egy perez, s az apát szivéhez szoki­tatta Paulinát, s nagy titokban szobájába vezette mindhármat, mintha szökevények volnának. — Te itt, kedves leányom ? — S éa Camph­ey úr, ön is? — Ah, apát úr, én meghalok! Szánjon meg engem, vigye ki, hogy találkozhassam anyámmal, hogy bo­csásson meg nekünk , igy nem élhetünk ! Az apát fölvette a kisdedet, térdére tette, s a kis leány mosolygva nézett rá. — Oh uram, oh kedves jó barátom ! kiált föl Ca­­velrey, mentsen meg bennünket. Az apát a gyermeket nézte s hallgatott. — Hogy van anyám ? kérdi Paulina. Nem válto­zott-e lelke? Megengedte e, hogy néha rólunk be­széljen ön ? Még több ily kérdéseket tevének, melyeket az apát válasz nélkül hagyott. — Ah, hát vége, mindennek vége, apát úr! — ki­ált föl Paulina egészen kétségbe esve; hát egészen halottnak tekint.­ Az apát összetette a kisded két kezét s igy szólt : — Szereted-e a jó Istent, kedves gyermekem? ■— Szeretem, felélt a gyermek. — No, ha szereted, mondd: én Istenem, légy velünk! — Én Istenem, légy velünk! ismétlé a kisded. Az apát fölkelt s a gyermeket föltartva, így szólt: — Jer hát, jer, Isten adjon erőt ártatlan sza­vaidnak ! Mint hajdan, ősi képektől környezve, egy lámpa fösvény világánál, a pislogó tiízü kandalló mellett, a marquisné a vén cserfa­ karszékben ült. Sovány arcza, beesett szeme eléggé mutatta a bel­ső küzdelmeket, melyeken keresztül ment, a néma, rejtett bánatot, mely négy év óta emészti vala. Már­­csak önmaga kisértete volt, de most is büszke : csak le volt győzve, de meg nem adta magát. Romba dúlt körötte minden, egész lénye fájdalom és szenvedés, de kevélysége föntartotta magát, mint egy megtámadott, aláásott s mindenfelől beszorított vár, mely daczol, küzd, ellenáll és hallani sem akar a föladásról, mig lábánál az ostromlott, a lövésektől összerombolt, az éhség és haláltól kipusztitott város irgalomért s föladásért esdekel. Sohasem volt a magány és unalom oly nyomasztó rá nézve, mint az octoberi este. Térdére könyökölve, fejét kezére hajtva ült, midőn megnyílt az ajtó s­­gyermek suhant be rajta. Megijedve azon nagy alaktól,ki a kandalló mellett ült, a gyermek, ki addig mosolygott, megdöbbenve állapodott meg a salon közepén. — Ki vagy ? kérdé a marquisné, ki azt sem tudta, hogy leányának gyermeke van — Én kis leány vagyok. — Jer ide, gyermekem. A gyermek nekibátorodva, odament s kis kezét a szék karjára tette, melyen nagyanyja ült. — Hogy hibák téged ? kérdi a marquisné, kit a gyermek kedves arcza szelidebbé tön. — Engem Renátának hinak. A marquisné egy hirtelen mozdulattal árulá el meg­lepetését , égő szemeket vetett a gyermekre s ráis­mert Paulina arcvonásaira: azonnal tudott mindent. . — Menj, mond tompa hangon a marquisné, menj anyádhoz, keresd föl Cavelreynét A gyermek megijedvén inkább a tekintettől és hangtól, mint a szavaktól, melyeket nem értett, az ajtó felé tartott s reszketve távozott. A marquisné merő tekintettel kisérte a gyermek kis lépteit. S a mint a gyermek eltávozott, egész sorsát szeme elött látta; látta az oly kedves és szerető férjet, kit halál­ra küldött; látta oly gyöngéd és szerető leányát, ki szeretettel és gondossággal tette volna kedvesekké utolsó napjait s kit most halottként gyászol; elgon­dolta, mennyi örömtől fosztá meg magát, mennyi bol­dogságot taszított el magától s a mint a gyermek fe­jecskéje jobban-jobban merült a félhomályba, a mar­quisné érezte, hogy most újra az élet távozik el tőle, és pedig örökre. Szomorún nézett az ősök képeire s mindenikben egy-egy szörnyet látott, melyek föle­­mészték ifjúságát és életét. A gyermek távozott. Közel volt már az ajtóhoz s a marquisné mégis habozott. Midőn épen kilépne az ajtón, a gyermek visszafordult. — Hát nem te vagy az én másik mamám ? úgy­mond a kis ezüst csengésű hang. A gőg lesülyedt s a szív szava kitört. Renáta egy fölkiáltással nőoroszlányként szaladt unokájának, ölébe ragadta s könyekkel, csókkal árasztotta. — Maradj, maradj! kiált, — még marad boldog­ság, még marad számomra élet. XVI. Alig egy év múlva hiában kerestük volna a Serre vize mellett a vén épület romjait : a Penarvan kas­tély visszakapta egykori fényét. Mint varázsvessző ütésére emelkedtek fel büszkén a falak, a homlokzat és tornyocskák; a kapuk felett újra megjelenének a czimerek; a főudvaron nem nőtt többé a hosszú fű. Lovak tomboltak az istálóban, kutyák ugattak a vadászlakban s a szín tömve volt kocsikkal. A nagyszerűen díszített salonban, az újonnan fes­tett, kijavított ősi képek mintegy megifjodtak újdon új kereteikben. Mindenütt, kívül úgy mint helyi mozgalom váltotta fel a nyugodalmat, s élet a halált. Az egykor leége­tett gazdasági épületek, tanyák újra épültek, a haj­dani uradalom újjá­született, kötélverő és vitorlavá­­szon-gyárak tették elevenné a folyó partját. A kopott papi ruhák ideje lejárt , a templom oltára visszakap­ta az egykori fényt, a földesúri ülőhely ismét, felállít­­tatott, s vasárnap vagy ünnepeken az apát teljes díszruhában végezte az isteni tiszteletet Minden lépten-nyomon öröm, kényelem, boldogság volt látható, minden lépten a múlt tisztelete mun­kássággal párosulva. Cavelrey Henrik nem elégedett meg a régi Penar­van uradalom helyreállításával; Paulina sürgetésére a Brigaziéret is visszavásárlotta. Michaud, ki Rennes környékén három-négy kastély ura volt, oly könnyűszerrel adott túl e csekély birto­­kocskán, mint valami igen szűk és divatból kiment kabáton. Michaud bátya lett azon nevezetes Michaud­­a, ki a restaur­atió idejében oly nagy zajt tudott ger­jeszteni az ellenzéki padon, s tartott menydörgő szó­noklatokat a nemesség és hűbér rendszer visszaállí­tása ellen, míg az 1830-ik év báró­ czímmel dugta be száját. Egy nyári meleg délután Penarvan marquisné, unokája és az apái együtt ültek az arczképes ősi te­remben, hol annyiszor láttuk­­őket. Évei száma da­czára, a marquisné szép volt még; a boldogság ifjúvá tette; tömött, szép szőke hajában egy ezüst szál sem csillogott. Az apát hízásnak indult kissé. A kis Renáta ült térdén, kinek, ujjával kisérve a sorokat, nagyszerű történeti művét olvasta. E kisdedét a bálványimádá­sig szerette az apát. De főleg a marquisnénak a kis leány volt egyetlen első szenvedélyes szerelme tár­gya. A nagy Renáta még senkit sem szeretett oly egész szívből, mint a kis Renátát; — egészen ő akart róla gondoskodni s jelleme egész zsarnoksága e sze­­retetbe is bevegyült. Paulina és Henrik kilovagoltak a környékre; a marquisné az ablakhoz ment, s kikisérte őket szemé­vel a kapun. — Apát ur ! mond, feléje intve. Az apát oda sietett, s Renáta oly mozdulattal mutatott utánok, mely sza­vakban ezt jelentené : Nézze, mily szép pár ! — Az ám ! dörmögte az apát, oly arozczal, mely­nek kifejezése ravasz akart lenni, én adtam össze őket. — Ah, ön alattomos, oh áruló! mond a marquisné az apát füléhez nyalva. Nem is tett ön soha egyebet, hanem mindig ellenem dolgozott titokban. S az apát jószót nevetett és kezeit dörzsölte. — Tudja e apát, mond derülten a marquisné, hogy ma az egé­sz család együtt lesz ? Soleyrenét várjuk. Az apát újra térdére vette a kis Renátát s folytatta a leczkét. — De már a mi sok, az sok, édes­apátom, mond a marquisné, — ön kegyetlenül kínozza azt a gyer­meket, — bizony megunja. — Dehogy, dehogy! Renáta kisasszony a legszebb eszü gyermek, a kit láttam, s nagy kedvvel tanul. — Jól van hát, teljék kedve , — de igaz, apát úr, mennyire jutott ön azzal az örökkétartó történettel ? — Ez örökkétartó történeti mű be van fejezve, felel az apát, kissé bántódva ; épen tegnap fejez­tem be; tegnap­ írtam meg a nagyság megboldo­gult férjéről, a marquisról szóló szakasz utolsó sorait. — Ön korántsem haladt benne annyira, mint kép­zeli, apát úr; az ön könyve hiányos. — Fájdalom, úgy van, édes nagyságos asszony, én tudom azt legjobban, azt a szerencsétlen főpapot máig sem tudtam .... — De ha megtalálta volna is, hiányos az ön köny­ve : még hibázik valami. — Valami ? S mi az a valami nagysád? — No, mi volna ? Hát én ? Hát én semmi vagyok? — Én csak a halottak történetét írom,­­ mond az apát mosolyogva, s azt hiszem, marquisné, hogy a nagysádét soha meg nem írom. — Majd elmondom, ön csak írja. Hozzon tollat... Írja. Az apát kissé elcsodálkozva, s egészen nekigyür­­között az írásnak. — Írja, mond a marquisné : „Penarvan Luisa-Sa­­rolta-Antonia-Renáta, e néven utolsó.“ Utolsó e néven ismétli az apát, mint a viszhang. — Folytassa, mond a marquisné. „Ő nemzetsége dicsőségében befalazva élt, s belát­ta, habár kissé későn, hogy szép ugyan tisztelni a holtakat, de kedves szeretni az élőket.“ — Ennyi az egész, nagy­ád ? — Ennyi, édes­apát úr, feleli a marquisné, magá­hoz vonva a kisdedet s egész hévvel csókolva meg. De még hozzáteheti ön, ha tetszik : „Itt végződik a Penarvan nemzetség tör­t­én­e­te.“ *) Tisztelt Ügyfelünk és munkatársunk úgy látszik, keve­sebb bizalommal viseltetik nálunknál mind az alkot­mányosság társadalmat nevelő képessége, mind a ro­mán nemzet fogékonysága iránt. Mi a párisi conferentia e határozatából kedvezőbb eredményeket remélünk; egyébiránt pedig e tárgyra még visszatérünk. Szerk. Iskolai programmok. XXVIII. „Tudósitvány a jászberényi négyosztályu gymnasiumról 1857/1-dik tanévben.“ A díszesen ki­állított füzet kezdetén Kempelen Győző tanártól egy nagy szorgalommal összeállított „korrajz“ közöl­­tetik e czím alatt: „A törökök a Jászságban.“ A tör­ténetíró valamint a hazai népünk közműveltségi s társadalmi állapotának kifejlését gondos őrszemmel kisérő egyebek köszönetet mondanak ily dolgozat­ért. Nemcsak a hazai történelemnek kiegészítő ré­szét képezik az ily monographiák, milyenekkel min­den városnak, minden kerületnek, minden megyének, szóval minden kisebb-nagyobb jelentőségű helynek kellene hinni s hiszszük, hogy hova előbb bírni fog, hanem földerítő fényt vet számos műveltségi mozza­natra is, melyeket itt e helyen csak névleg is emlí­teni hosszú volna. Különösen kiemeljük a magyar nyelvészetet közelebbről érdeklő azon pontot, hogy ily történeti kutatások alkalmával gyakran régiebb magyar iratok kerülnek napfényre, melyekre most, midőn az összehasonlító nyelvészet oly nagy fogla­lásokat tesz, leginkább szükségünk van. Értekező tanár úr ezen fölül igénytelen véleményünk szerint igen lekötelezendette a magyar nyelvbúvárokat, ha a kútfőkul használt okmányokban foglalt régi „hely­nevek“ sorozatát is közölte volna. Úgy tartjuk, ennek fontosságát nem kell bővebben indokolnunk. Azon 140 darab eredeti török rendeletben , melyeket 1851- ben Repiczky János magyarra fordított, bi­zonyára igen sok régi eredetű „helynév“ fordul elő; erre mutatnak a föl­hozottak: Mesár, Márton berek, Beneszár, Csenke, Hárki stb. E régi helynevek is­merete hasznos is, szükséges is. Közöltetik a 32-dik lapon „az egri pasának a fegyveresek kihágásai el­len 1678 ban magyar nyelven kiadott biztositó le­vele“ régi kiejtésmóddal s néhány, eléggé találó jegyzettel. A zárszavaknak egy jó része az egyéb iránt méltán jelesnek mondható értekezésből bizton elmaradhatott volna; alig volt szükség­e ,végzet­et tenni felelőssé a szenvedett csapásokért; a történeti pragmatismus más szövétyeket gyújt a kutatónak ösvényére. Ezen most „nyilvánossági“ joggal fölruházott 4. osztályú algymnasiumban összesen 6 (4 áldozát és 2 világi) tanár működött. Rendkívüli tantárgyak: fran­­czia és olasz nyelvek, szépírás és ének. Említést érdemel a „tanbizottmány.“ Ennek — a tu­dósítvány szavai szerint „kettős feladata van : azokon kívü­l, mik a szervezeti terv 117—121. czikkeiben előadatnak, a bizottmány még a tanodai alapítvány védura, valamint minden ösztöndíjt illető magánala­pítványnak is, mely ezen gymnasiumhoz tartozik.“ Csak örvendeni tudunk, midőn tapasztaljuk, hogy számos hazafi vonatik be a tanügybe, igaz lévén az, hogy azt becsüljük, pártfogoljuk s elősegítjük, a mi iránt érdekeltséggel viseltetünk. Az iskolát nem kell az élettől isolálni. Sőt meg kell mutatni, hogy az is­kola csak folytatása a családi nevelésnek és pótolója, illetőleg kiegészítője a házi oktatásnak. A jótevők közt legelöl említtetik ngos S­­­i­p­u­­­a József egri kanonok, „kinek e gymnasium alapításá­ban kitűnő érdeme van, minthogy e tanintézetnek több éven át igazgatója lévén, összes fizetését a tanügy iránti örölt emléket buzgalmából a gymna­sium megalapítására hagyományozta.“ A nyilvánossági jog kihirdetésének emlékére négy darab arany és tizenkét darab tallér osztatott ki a szorgalmas tanulók közt. A gymnasiumi ifjúság érdemsorozatára nézve meg­jegyezzük, hogy a szigor, melyet a t. tanár foganato­sított, igen is helyén van, minthogy valamely tanin­tézetnek fölvirágzása nagy mértékben az igazságos szigorról föltételeztetik. A tanuló ifjúság száma 77, más statistikai adatok nincsenek. (Folytatjuk.) Az eperjesi takarékpénztár a Fenséges Koronaher­­czeg születése alkalmából, egy Eperjesen készítendő új vízvezetés számára 500 frtnyi,­ s a komáromi leégettek számára 50 frtnyi összeget ajánlott meg. — Ifj. b. Vay Miklós szózata nem a pusztában elhaló szó volt. A protestáns egyházi domestika eszméje tetté érik. Sok felől érkeznek a buzgó ajánlatok. Báró Podmaniczky Frigyes és b. Podmaniczky Ármin urak jövő é­vi jan. 1-től kezdve­ a telekkönyvi kimutatás szerint holdanként egy ezüst kunak évenkinti fizetésére kötelezik magukat. T­h­ú­r­i Károly zánkai ref. lelkész Pethe indítványa szerint 40 hold conventionalis földétől s 3 h. saját szőlejétől holdanként 2 pkrt fizetend tiz éven át a veszprémi helv. hitv. egyházmegyében fel­állítandó adakozási pénztárba. — Az alsószabol­­csi s hajduvidéki egyházm. lelkipászto­rai, hogy a múlt iránt hálájukat kifejezhessék s a jövő érdekében is cselekedjenek, a debreczeni egyház­­kerületben állítandó adakozási pénztár alapjához éven­ként 4—3—2 új ezüst ftnyi részvénynyel járulnak 10 évig, a két protest, hitfelekezet leendő egyetemének gyámolítására pedig,mihelyt az életre kelend, 24-en ugyanannyi ftot köteleznek legalább 5 évig. — Draskóczi Gyula 10 évre évenkénti 60 ftot ajánl fel oly czélra, hogy az mindaddig a pesti pro­testáns főiskola hasznára fordittassék , mig annak korszerű hovaforditásáról az egyházi egyetem nem határozand. — R­u­d­n­a­y József hasonló czélra (10 évre) évenkénti 50 pftot ajánl fel; hasonló értelemben N­y­i­t­­ra Szerdahelyi Imre is tiz pftot. Dr. Hamari tatai orvos pedig az egyházi domestika alapjához min­den fizető betege után­­ perral kíván járulni. — Ifjúsági iratokban szegény irodalmunknak igen nagy szolgálatot tett Hunfalvi János, hogy „ A m­a­­­gyar ifjúság könyvtára“ czímű vállalatot meg­­indítá. E könyvtár 2. kötetét vesszük most, mely újabb utazásokat és kalandokat tartalmaz, 5 színe­zett képpel. A tartalom tanulságos és mulatságos egy­szersmind. A kiállítás, mint az első köteté csinos, a ké­pek jók. — Ab. gyarmati legközelebbi tűzvész alkalmával, hogy a tűz tovább ne terjedjen, a tűzoltó nép 6 ház te­tejét leszaggatá; midőn az aug. 10-én leégett és már fel­épült házak egyikének uj fedelébe aggaták a csáklyát, a ház tulajdonosa Szélig Lukács azon kéréssel állta el a tűzoltással foglalkozók útját : „Ha nem épen szükséges, Magyar könyvészet. 377. Budapesti szemle. Szerkeszti és kiadja :­s­e­é­gery Antal. XI-ik füzet. Pest, 1858. Nyomatott He. Jánosnál. N. 8-rét. 172 lap. Előfizetési díj egy évf fo­­lyamra (10 füzetre) 10, félévre (5 füzetre) 6 pft.

Next