Pesti Napló, 1859. október (10. évfolyam, 2890-2915. szám)

1859-10-01 / 2890. szám

PEST, SEPTEMBER 30 (Fk.) „Nolo acerbam sumere“ mondá a róka, azt látva, hogy a szőlőfürt nagyon magasan függ. „Nem akarunk napóleoni secundogeni­­turát“ mondja a „Moniteur“ azt tapasztalva, hogy nincs kilátás e terv valósítására. Vannak t. i. sokan, a­kik azt állítják, hogy a Moniteur e nyilatkozata nem egyéb, mint­­ a biarritzi tanácskozás egyik eredménye. Ez alkalommal I. I. Lipót király határozottan kinyilatkoztatta volna , miszerint Anglia semmi feltétel alatt nem állna rá oly combinatióra, mely valame­lyik Napoleonidát egy középolaszhoni trónra ültetne. E mellett szól a Morning Post, Pal­merston lapjának azon czikke is, mely egész komolysággal polemizált a szóban álló terv ellen, és a „Gironde“ czímű franczia lap csak az imént kapott hivatalos megintést, mert azon agitátiót merte lefátyolozni, mely a herczegsé­­gekben Napoleon hg érdekében folytattatott. Mindezt csak amúgy mellesleg akartuk meg­jegyezni a Moniteur-közlemény őszinteségének jellemzésére. A főkérdés azonban más körül forog: minő befolyással leend­ő nyilatkozat az olasz ügy megoldására? Bécsi lapok „egyszerűsítést“ látnak benne, mi ellenkező véleményen vagyunk. A szóban álló combinatio t. i. arra c­érzott volna, hogy e restauratio és annexio közt középút válasz­tatván, az egymással szemben álló irányok közt compromissió hozassák létre. E középút most el lévén zárva, az ellentét ismét egész ridegségében áll előttünk. Ez azon véleményre jogosít, miszerint Biar­­ritzban nagyon keveset végeztek, és egyetlen lépéssel sem közeledtek az olasz kérdés való­ságos megoldása felé, hanem legfölebb abban egyeztek meg, hogy miután az eseményeket min­denfelé kielégítő útra téríteni nem lehet, hadd menjenek azok a­mint mennek; a nagyhatal­mak pedig egyelőre nézők maradnak, fenn­tartván maguknak azt, hogy a körülmények szerint később ismét belenyúljanak a dolgok menetébe. Hanem ezzel korántsem fogadjuk el azon nézetet, mintha Napóleon császár Piemontot végképen cserben hagyná, és annak ellensé­geire bízná, úgy bánni vele, a­mint nekik tet­szik. Véleményünk szerint nem szabad szem elől eltéveszteni azt, hogy Napóleon császár csak fontos okból és érett meggondolás után vont kardot az olasz ügy mellett, hogy tehát sürgető körülmények indíthatták ugyan arra,miszerint a fegyveres utat tovább ne kövesse, vagy talán eredeti tervével nem tökéletesen mege­gyező arrangementre is rá­álljon, de soha sem módosíthatták szándékát akként, hogy a béke által ellenkezőjét akarhatná annak , mit a háborúval akart. Az pedig, hogy ürügyet keres, Angliával összeveszni és ez ürügyet az olasz ügyben ta­lálná, a legmerőbb képtelenség, melyet mi sem tesz kézzelfoghatóbbá, mint a „Moniteur“ leg­újabb nyilatkozata, mely azt mutatja, hogy a franczia császár Anglia kívánaténak enge­dett. Minket legalább nem tántorítottak el a legújabb események azon hittől, miszerint a két nyugati hatalom az olasz kérdésben egyet­ért (természetesen, míg a whig kormány felül­marad) és hogy egyedül a szerepek nagyon ügyes felosztása által törekszenek a világot végczéljaik iránt, a­mennyire lehet, homályban hagyni. A „Morning Post“ még most is azt állítja, miszerint a herczegségeknek Piemontba való bekeblezése „valószínű.“ Ezt mi feltétle­nül nem akarnék ugyan aláírni, de igenis azon feltétel alatt: ha a herczegségek képesek, saját keblükben minden ellen­mozgalmat le­tartóztatni, a­mi huzamos­ időre csakugyan nem könnyű feladat. Mi részünkről nem képzelhetjük, hogy Na­póleon császár az olasz háborúval csak le akart rontani, a­nélkül, hogy mindjárt elejétől fogva új építési terv ne lett volna zsebében, és hogy ő az ilyen terveket még a legnagyobb akadályok közepette is lassan, de biztosan és következetesen végre tud hajtani, köztudomású dolog. Végső eszközökkel Természetesen csak végső esetben él, de akkor erélyesen és minden habozás nélkül. Nem lennénk őszinték, ha olvasóinkkal azt akarnák elhitetni, miszerint akár csak gyaní­­tásunk lenne azon módról, melyen Napóleon császár az olasz kérdést megoldani szándéko­zik, de megjelöltük azon utakat, miket ő, egyé­ni meggyőződésünk szerint, nem követhet, vagy csak akkor követhetne, ha pályája tető­pontján túl lenne, és ha utjának hátralevő ré­sze már lefelé vinne. Nem hiszszük, és — a­mig nem kell — nem fogjuk hinni, hogy az uj bonapartismus már ennyire jutott volna! A cs. kir. Apostoli Felsége f. évi sept. 19-ről kelt legfelsőbb határozatával Konecsny Vilmos tudort, a magyarországi pénzügyi országos igazgatóság ál­éri­ökét, a budai pénzügyi országos igazgatósági osz­tály érdemteljes vezetésének elismeréséül, a Ferencz József-rend középkeresztjével legkegyelmesebben föl­­disziini méltóztatott. A következők, úgymint: Nagy Sándor hivatal­­helylyel Mezőtúron, N­a­g­y László hivatalhelylyel Kalocsán és T­e­r­b­e­s­z Ede hivatalhelylyel Egerben, cs. kir. körjegyzőkké kineveztetvén, a jegyzői esküt a pesti cs. kir. főtörvényszéknél letették. A nagyváradi cs. k. orsz. pénzügy igazgatóság a rendel­kezése alatt álló számlahivatal­ gyakornokát Z­wary­ez Juliánt, gyűjtőpénztári III. osztályú segéddé ideiglenesen kinevezte. A nagyváradi cs. kir. helytartósági osztály elnöksége P­sutka József megyei írnokot Békés-Csanád megye fő­nöksége irodai tisztjévé nevezte ki. A nagyváradi cs. k. orsz pénzügyigazgatóság osztálya, a rendelkezése alatti orsz. fiókpénztárnál megürült járul­­noki állomásra Kornhäupel Antal budai orsz. főpénz­tári dijnokot ideiglenesen kinevezte. A Protestans Lap a protestánsokra vonatkozó cs. k. nyilt parancsot következő szavakkal kiséri: A közzétett császári nyiltparancs a magyarországi mindkét hitvallású evangélikusok egyházi életét his­tóriai fejlődése alapjára visszahelyezvén, ezzel azt kétségkívül az egyedül törvényes hasisra kívánta fek­tetni, a­miért is lehetetlen, hogy Felséges Urunknak egyházunkra is kiterjeszkedő honatyai gondoskodása és jóakaratának ezen félreismerhetlen jeléért mél­tányló elismeréssel és hálával ne adózzunk. Azonban a mily erős hitünk, őszinte meggyőződé­sünk a Felségének egyházunk iránti atyáskodó jó­akarata felől, oly komoly aggodalmaink vannak az ügy érdemét és azon eljárást tekintve, melyet Ő Fel­ségének magas kormánya választott, hogy a legfel­­ségesb akaratot érvényesítse, a miért is valóban a magyar protestáns egyházjogaival és szellemével való ismeretlenségét árulná el, ki azt hinné, hogy a sept. 1-jei nyiltparancs azon módon, a mint velünk közöltetett az egyház óhajtásait kielégitendi vagy azt épen örvendezésre inditandja. A magyar protestáns egyház a felséges Uralkodó iránti hálás tisztelettel, de egyszersmind a nagyszerű ügy szentségéhez illő komolysággal veendi a császári nyilt parancsot, és pedig következő okoknál fogva. A magyar protestáns egyház első keletkezése óta mivoltához illő alkotmányos szabad létezhetésért küz­dött, azt országos törvények által magának biztosí­totta, és oly alkotmányos életet létesített kedlében, mely ügyei intézésében törvényes igazságot, de ke­gyelmet soha nem ismer. E tekintetből az egyház évek óta türelemmel és vallásos resignatióval várta régi szent jogainak szabad élvezhetésébe való visszahe­­lyeztetését; bírta is erre nézve a felséges Uralkodó szavát, e szó szentségének hitt, ennek teljesedésbeme­­nését egész bizonyossággal remélte. A magas kormány a Felség ígérte egyház rendezé­sét munkába vette, és három évvel ezelőtt közlött ve­lünk egy tervezetet, mely a létrejövendő egyház­szer­vezésnek alapvonalait adá. A magyar protestáns egy­ház akkor kimondta, hogy az önkormányzat jogához változatlanul ragaszkodik, ennek folytán kérte Ő Felségét, hogy adjon neki engedélyt zsinattarthatásra, melyen ügyeit maga szervezhesse, s azt várta Ő Fel­ségétől, hogy az engedélyt megadja és kimutatja az irányt, melyen haladva az egyház önmagának törvé­nyeket alkothat. — Ő Felsége kérelmünket megta­gadta , és a helyett egyházi ügyeinket törvényes jog­alapra az által kívánta visszavinni, hogy az 1791-ik évi zsinat által készített, most a magas kormány által újból dolgozott, idő és körülmények szerint módosí­tott törvényjavaslatot szentesítette és az 179%-diki vallásügyi törvényt megerősítette, a nélkül, hogy — a mint a dolog természete kivárja — a nagy mű­ tör­vényes alakban történendő elfogadására . Felségének magas kormánya egyúttal az egyháznak ideiglenes restitutio in integrum által hatóságaink törvényes mű­ködtetését ennek nyomán zsinattartást tehetősített, szóval oly intézkedéseket tett volna, hogy valamint zsinat tette a felterjesztést, zsinat fogadhassa ő Fel­ségének válaszát, hogy így a legfelségesb akarat egy­házi törvényeink útja és módja szerint foganatba vé­tethessék. Mikor és mikér akarja már most a magas kormány az ügy életbeléptetését eszközölni ? Az sehol sincs ki­mondva, mikor lép a császári nyílt parancs hatályba. De tegyük fel, hogy ma lép hatályba. Micsoda testület vegye a dolgot kezébe, hogy foga­natosítsa ? A régi superintendentiai testületek nem, mert azok a nyílt parancs szerint hatályon kívül lé­teznek , tehát az új superintendentiák. De hát ki ren­dezze azokat ? Micsoda törvényes testület hajtsa vég­re ezen előre kiszámíthatlan bonyodalmakkal és­­zer meg ezer nehézséggel járó nagy művet? — Brit mihi magnus Apollo, ki megmutatja nekünk az Ariadne fonalát, mely e tömkelegből, a törvényes formákat megtartva, kivezet. Mennyivel czélravezetőbb, az ügy természetéhez il­lőbb lett volna, ha a magas kormány előlegesen az egyház ideiglenes restitutióját kimondja, ennek foly­tán a zsinatot elrendeli s akkor az 1791-iki zsinati aoták módositványának megerősítését az egyházi al­kotmányosság rendje és módja szerint végérvényes megállapítás és elfogadás végett a zsinat elibe adja; — akkor a két hitfelekezet egyetemének gondja lett volna a szervezet életbeléptetésének lehető legjobb módját eltalálni és annak mielőbbi foganatba vételét lehetesíteni. Ez után Ő Felségének kegyes jóakaratú intenziója elérve, az egyház megnyugtatva lett volna, míg a mostani eljárás aligha több nehézséggel nem lesz összekötve. A nehézségektől eltekintve, az egész ügyet illető más komoly aggodalmunk is van. A császári nyílt pa­rancs bir ugyan több kitűnő vonások mellett azon sza­badel­műséggel is, miszerint a bekövetkezendő zsinat­nak megengedi módosításokat, javításokat tehetni és azokat felterjeszteni. Az időszaki sajtó feladata lenne már most az ügynek nyílt, de részrehajlatlan, minden­oldal­ú megrostálása által a szélsőségeket közvetítni, az eszméket tisztázni, hogy felül az egyház valódi óhajtásai iránt tájékozva, alól a teendő intézmények befogadására a kedélyek elkészítve legyenek, így állván a dolog, azt az alázatos észrevételt tenni bátor­kodunk, hogy szólni kötelességünk, s mi kötelessé­Tegnapi számunkban közöltük már levelezőnk tolla után a török fővárosban közelebb felfedezett összeeskü­vést — eddig tudva levő részleteivel; — ugyanazon alkalommal vettük másik levelezőnknek is e tárgyra vonatkozó tudósítását, melyet — az ügy fontosságá­nál fogva, — czélszerűnek láttuk szintén egész terje­delmében adni. — A levél tartalma következő: S t a m b u 1, sept. 21. Egész Konstantinápoly mozgás­ban van. Egy­­ különféle hírek által nagyított összees­küvés felfedezése teszi a nap fő eseményét. Már a Bal­­ram ünnep alkalmakor lehetett a főváros lakóinak né­mely osztályaiban rosz hangulatot észrevenni, miről én tettem is önhöz irt levelemben említést. *) A kormány e gyanús hangulatot szintén észreveve, és fürkészte annak okát; mindazáltal nem a rendőrminiszter, hanem a fá­­radhatlan hadügyminiszter volt az, ki az összeesküvés nyomaira talált, s H a s­z a n pasa, dandártábornok és a bostornsi ütegek parancsnoka által nemcsak felfede­zése, de főbb tagjainak kitudásához is jutott. A főváros lakói közt gonddal táplálták némelyek a gyanút, mintha a végrehajtás alatti közmunkák, s főleg a császári palota gazemeterje által kiszolgáltatott gázvi­­lágítás az ingatlan javakra oly adót hozna, melynek ho­­vafordítását nem lehetne ellenőrizni, s ez annál nyug­talanítóbb volt, minthogy a főváros közingatlanságain semmi teher sincsen. Az elégedetlenség tovább szítására vállalkoztak kevésbbé felvilágosult, s maradó irányú fér­fiak, kik a felhozott rendszabályt a szultán és miniszte­rei, de kivált Riza pasa fenyegető haladási tendentiájá­­nak tulajdoníták. Ezen utóbbi vitte be a légszeszszeli vi­lágítást a tüzér arsenalba is, mely muzulmánok lakhe­lye lévén, ezek inkább sötétségben akarának maradni. Albániái Dj a fér, jó családból, hajdan pártos, később a lefolyt keleti háború alkalmával egy nem rendes csa­pat élén szolgálatát ajánlá; e minőségében megnyeré a generalissimus Omer pasa kegyét, ki pártfogoltjai meg­választásában nem mindig volt szerencsés, ezenkívül ki­neveztetett pasává, és rendjellel lett kitüntetve. A ren­detlen csapatok eloszlatása után Djafer hivatal nélkül maradt, de kis vagyona mellett módot talált abban, hogy a közpénztár jótéteményeiben is részesüljön. Támasz­kodva Omer pasa pártfogójára, Konstantinápolyba jött, itt nagy fényűzéssel, a legre­időtlenebb életet űzve téko­­zolta el azt, mit a kormány tán érdemén felül jutta­tott neki. A polgári közigazgatásban hi­ába sürgetett részére helyet. Nem bírva a kellő képességgel, e mellett kikiál­tott magaviselete is nagyon ismeretes lévén, Omer pasa minden befolyásával sem vihette ki, hogy egy vagy más tartományban csak alkormányzóvá is kineveztetett volna. Csak néhány hónap előtt is rongyokba burkolva láttuk őt Stambul utczáin csavarogni. Később mégis illedelme­sebben jelent meg. Ez az összeesküvés első tagja, főnöke. Könnyen megfogható, hogy oly férfin, mint Djafer, ki életén kívül már mit sem veszélyeztethetett, hozzá elszánt bátorsága, óhajtott eszköz lehetett a gyáva és irigy ár­­mánykodók kezeiben; bátorságának próbáját is adá, mi­dőn elfogatván, az őt szállító sajkából a vizbe fullasztá magát. Ő felsége a szultán, fájdalmasan érintetve e merények­­től, a vizsgálatot egy bizottmányra bizta, melynek tagjai a nagyvezír, a uheik-ul-islam , a tansimat-tanács elnöke, és a kegyes alapítványok minisztere. — Riza pasa a kö­rülmények által parancsolt teendők végzésével megbi­­zatva, ezen vizsgálat élén áll; azonban igen sajnos, hogy ezen , egészen más okok által terhelt körülmények közt, nem ruháztatott fel a polgári hatalommal is, mely annyival szükségesebb, minthogy a nagyvezír erélytelen­­sége ismeretes. A szultán veje, M­e­h­e­m­e­d Ali, kitől az összeesküd­tek tényleges üldözését várták, betegségén nem vehetett annyira erőt, hogy szobáját elhagyhatta volna. Komoly férfiak összeköttetésbe hozzák ezen összees­küvéssel a jóniai hajóskapitány nem rég jelentett merény­letét, mint kivel Djafer pasa viszonyban állott, valamint a bagnoi felkeléssel is, melynek irányában a cs. tenge­részet a legnagyobb gondatlanságot tanussta. Egyébiránt Porában a legtúlságosabbakat beszélnek az elfogottak terveiről; szerintök azok a szultán palotá­ját szándékoztak erőszakos megrohanással bevenni, tűz­zel és vassal pusztítani a frankok szállásait **), s mind­ezt a porai kaszárnyában szállásoló tartalék tüzérséggel vitették volna végbe, melynek pedig se ágyúi, se tölté­nyei, sőt oldalfegyvere is csak rövid kard, mely in­kább káposztavágásra alkalmas. Ezen hirek el fognak majd terjedni Európában, azért meg kell jegyeznem, hogy a vizsgálatok még nem fejez­­ték be, s így senki sem tudja azt, mi történik; a hírlap­írók hi­ába sóvárgnak biztos hírek után, mert a­mit tudni vélnek, nem egyéb kávéházi „azt mondják“ nála — a vizsgálat menetét mély titok fedi. Daczára annak, hogy az elfogatások nappal történtek, azért a közcsend perezre sem háborittatott meg. Mehemed begá­dolata, szivének minden óhaja. „Rajtam, úgymond az öreg herczeg, nagy teher fekszik, erőm alig képes azt elviseln­i, s mindég attól tartok, hogy e teher alatt a földbe jutok, mielőtt azon könnyíthettem volna vala­mit. Szeretném nemzetemet szerencsésnek látni, s ez az, a­mi legtöbb gondomba kerül.“ A szkapszi­át fel­hívja ezután, hogy e czél elérésében legyen segít­ségére. E bevezetésen kívül a beszédnek még három érde­kes passusa van, melyek Szerbia bálállapotjára némi fényt vetnek. Megemlítvén, hogy a nép nagy része eladósodott (a mi különben, hiszemem szerint, csak divatozó írás is, mert Szerbiában senki sem tudja sta­­tistikailag kimutatni, mennyit tesz a szerbek magán­adóssága, kik adósak, kiknek s mennyivel, mily ja­vakkal bírnak azok, a­kikről mondatik, hogy eladó­sodtak), felkéri a szkapsti­át, hogy lenne segítségére e baj orvoslásában. Az ország lakosainak hangulatára áttérvén, körül­­belül ezt mondja a svábok (Ausztriából ide vándorolt szerbek) elleni fondorkodásokról: „Értesültem , hogy sokan különbséget tesznek a bennszülött s bevándor­lótt, s nálunk polgárjogokat nyert szerbek között (uregyeni i prirogyeni Sziblyi). Ez nekem nagyon fáj. Ne tegyétek ezt, mert ez ész- és jogellenes. Ne szakgassátok még inkább Szerbia anyánknak (a szerbek a földet, a­hol születtek, anyának nevezik: „mau­szrkia“) amúgy is szétszakgatott szivét jó testvé­­rekül tekintsetek minden szerbet, bárhol született legyen, mert egy anya gyermekei vagyunk mind­nyájan.“ Áttérvén azokra, kik más vallásnak, ezt mondja Milos herczeg: „Azokat se gyűlöljétek, kik más vallá­súak, s nem szerbek. Szerbiának dicsekednie kell az­zal, hogy földjén minden vallásu ember szabadon imádhatja Uraistenét. Szerbiát a szerbek tevék sza­baddá, ők onták véröket, hogy felmentessenek egy iga alól; most, mikor szabad, illő dolog, hogy kitkit azon szent jogokban részesítsen, melyeket fiainak leg­nagyobb áldozataival vivott ki.“ E két hely, ha nem is egyebet, legalább annyit bi­­zonyit, hogy azon aljas, s természetellen­es gyűlölet, mely létezett a bennszülött s polgárosított szerbek közt, s mely több alkalomkor vészes alakban mutatkozott, még most is létezik; sőt jelenleg sokkal mélyebb és elterjedtebb az, mint volt pár év előtt. Ez fog állani a más vallásnak irányában is. Milos lg intvén a szerbe­ket testvériségre, némi pártfogóul mutatja magát a gyűlöltek irányában. Beszédje e részére csak egyet lehetne megjegyezni, hogy nem eléggé erélyes. Az ausztriai szerbek oly sok jót tettek Szerbiának, hogy ők a kormány részéről erélyesebb védelmet érdemel­nének. Volt — az igaz — Ausztriából bevándorolt szer­bek közt is több semmirevaló ember, de ha ezek bur­­holást érdemelnek, azért nem kell mindnyájuk ellen a gyűlöletet szítani. A pénzügyeket illetőleg bevallá a herczeg, hogy azok a legroszabb állapotban vannak, hogy a tarto­mány pénztárai üresek (a­mi szintén kissé nagyítva van), s hogy megüresültek a nemzet előtt tudva levő 1838 és 1842-ki események következtében. Milos herczeg beszéde e részével vagy azt akarta mondani a szkapszinároknak, hogy emeljék fel a fej­adót, mert a mostani nem elégséges arra, hogy a kor­mány nagyobbszerűleg gondoskodhassak az ország jóllétének előmozdításán, vagy figyelmeztetni akarta az illetőket, hogy ne bocsátkozzanak semmi fondor­­kodásokba, mert ime a fondorkodások tönkre tevék a nemzetet. Végül azt is meg kell említenem, hogy a herczeg világos szavakkal figyelmeztette a szkupstinát, hogy csak a belügyekkel foglalkozzék, s a külpolitikára vonatkozókat hagyja érintetlenül, minthogy azokat majd ő eligazítja.. Félt talán, hogy a szkupstina messze találna menni, ha rábizatnék, hogy a nemzet jogait a porta irányában védelmezze. — Tudva van, hogy a porta még mindig nem ismerte el Mihály her­­czeget a szerb trón örökösének, s ez az, a­mi a szerb nemzetnek fáj. Azon elterjedt hírek, hogy az orosz főkonzul Milo­sevics kapott sürgönyei következtében elutazott volt Kragujeváczra a szkapszinára, valótlanok, mert ő Belgrádból nem távozott el Bécsbőli visszatérte óta. — Des Essard franczia főkonzul elutazott már innen, s helyét helyettese foglalta el. 1. 1. günket teljesíteni akarjuk, szem előtt járván mindég a törvényhozási jognak közösségét a fejedelem és egy­ház között. A sajtó tehetsége szerint kétségkívül a magáét meg­teendő De mikép szóljon az egyház oly ügyben, mely­ben hivatalosan és jogérvényileg csak egyetemesen­­ szólhat, holott az egyetemes szólhatásra az út nincs­­ előttünk felnyitva ? Ezúttal azonban beérjük e pár eszméltető jegyzet­tel. Sokkal nagyobb fontosságú az ügy, semhogy a részletek irányában fölmerülhető óhajtásoknak, mie­lőtt azok tökéletesen kifejlődhetnének, kifejezést adni akarnánk. Belgrád, sept. 27. A kettős ünnep miatt a szkup­­stina ülései félbeszakítottak, s Kragnjeváczról ér­kező hírek csak a szkupstina első ülésének részle­teire vonatkoznak, melyek közt legelső helyt Milos herczeg trónbeszédének vázlata érdemel. A beszéd annyiban érdekes, mennyiben még hűn folytatj­a Milos herczeg beszédeinek azon modorát, a melylyel ily al­kalmakkor élni szokott. A beszédnek több passusa van s itt-ott oly tárgyakról emlékezik, melyek na­gyobb figyelmet érdemelnek. Közlöm rövid kivonatát. Kezdetben megemlíti Milos hy, hogy élete legfőbb czélja volt, népének jót tenni. Most is ez minden gon­ *) E levél nem érkezett hozzánk. S z e r­k. **) Tegnapi levelünk a frankok szállásainak megkimélé­­sét emliti. S z e r­k. Iskolai programmok. XXXIX. „Erstes Programm der kath. Unterreal­­und Masterhauptschule, sammt der damit verbunde­nen k. k. Lehrerbildungsanstalt zu Oedenburg.“ Külön értekezés nincs. A tanítóképezde két évfolya­matból áll; az elsőben 14, a másodikban 26 tanító­jelölt volt. Tanuló volt a két­­osztályú alreál-, és a négy­osz­tályú elemi tanodában együttvéve 493; ezek közül vallásra nézve : róm. kath. 491, héber 2; nemzeti­ségre nézve : német 382, magyar 95, szláv 12, len­gyel 4. XL. „A pécsi kath főgymnasium programmja.“ Két igen érdekes és nagy szorgalmat tanúsító érteke­zés (magyar és német) ékesíti a csinosan kiállított füzetet. A magyar dolgozatnak csime : „Középidő­­számítások. Gyakorlatul a viszonyszámokban s a függvények változásaiban“ Molnár József tanártól. A német dolgozat pedig ily czim alatt közöltetik : „Die Flora des ftunfkirchner Pflanzengebietes“ M.-tól. Tanuló volt 294; vallásra nézve: róm. kath. 259, egyes. gör. 2, n. egyes. gör. 1, ág. hitv. 2, helv. hitv. 2, héber 28; nemzetiségre nézve: magyar 226, né­met 34, szláv vagy horvát (nem értjük) 4, szerb 1, ruthen 1, héber 28. Ez intézetnél az előadási nyelv: magyar és német. XLI. „Fünftes Programm der öffentlichen und selbst­ständigen Communal-Unterrealschule der k. Freistadt Zom­bor.“ Thirn József tanár úr „Ein Wort über Österreichs Realschulen“ czim alatt néhány gondola­tot közöl a reáliskolák feladatáról. E dolgozatból egy­szersmind megtudjuk , hogy a szerb vajdaságban és temesi bánátban jelenleg két önálló alreáltanoda van, Zomborban és Nagy-Kikindán, az elemi iskolákkal összeköttetésben pedig Versetzen és Újvidéken. Figyelemre méltó, mit a 30-dik lapon olvasunk, hogy tudniillik a szülők vagy ezek helyettesei köte­lesek az ifjak behatásakor határozottan kijelenteni, vájjon a gyermekek tanulják-e a magyar nyelvet vagy nem; mely nyilatkozat, ha csak fontos okok föl nem

Next