Pesti Napló, 1859. október (10. évfolyam, 2890-2915. szám)

1859-10-14 / 2901. szám

PEST, OCTOBER 13. Ha a „Constitutionnel“ félhivatalos, s tán épen Biarru­xból került czikke megdöbbenté az európai béke barátjait, bizonyosan nem fogja lecsendesíteni a támadt aggodalmakat azon válasz, melyet III-dik Napoleon császár Bor­­deauxban az érsek beszédére adott. Belőle még csak kivonatot közöl az „Oest. Corresp.“ Tudjuk, mily kevéssé lehet a terjedelme­sebb czikkek és szónoklatok tartalmára nézve határozott ítéletet mondani a távirati közlések után, s kivált III-dik Napóleon nyilatkozatai nemcsak veszteni, de elferdíttetni is szoktak minden kivonat által; mi egyébiránt nem any­­nyira a közlök hibájából, mint a szónok és író császár eszmekezelésének azon sajátságá­ból foly, mely gyakran a legnagyobb hord­erejű czélzatokat csak mellékesen érinti, s mintegy a szemelöl betakarja, hogy ellenségei és azok, kiknek aggódni okuk van, elmond­hassák : lectet anguis in herba. Nem szándékunk tehát a bordeauxi válasz taglalásába most elegyedni. Csak egyszerűen közöljük a távirati kivo­natot, néhány előleget és általános észrevé­tellel kísérve. Az Oesterr. Correspondent ezt írja : Pária, October 12-kén . A „Moniteur“ közli a császár válaszát a bordeauxi érsek üdvözletére. Először is megköszöni a benne nyilvání­tott érzelmeket. A szónok, úgymond, az egyház nevében el­ismervén a császár jó szándékait, hanem figyelemmel van az ezeket gátoló nehézségekre is. A papság magasztos küldetését teljesen fölfogja, a ki­nyugtalanító gondolatok terjesztése helyett a bizalmat erős­bíti. Alább meg igy szól a császár : „Köszönöm, hogy meg­emlékezik szavaimról, mert azon erős reményem van, hogy az egyházra nézve a dicsőség új korszaka nyílik meg az nap, midőn mindenkinek velem együtt az a véleménye lesz, hogy a pápa világi hatalma Olaszország szabadságával s függetlenségével ellenkezik. Nem bocsátkozhatom oly fejtegetésekbe, melyeket az ön által megpendített komoly kérdés kívánna. Csak arra em­lékeztetek, hogy a­mely kormány a pápát trónjára vissza­helyezte, csak oly tanácsokkal fog neki szolgálni, melyeket érdekeire vonatkozólag, tiszteletteljes és őszinte hódolat sugall. E kormánynak oka van tartani azon aligha messze le­vő naptól, midőn hadaink Rómából ki fognak vonulni; mert Európa nem engedheti, hogy a megszállás, mely már tíz éve tart, még határzatlan ideig tovább tartson. Ha pedig sere­günk majd visszavonul, mit hagy maga után ? A fejetlenséget-e ? vagy a rémületet ? vagy a békét ? Oly kérdések, melyeknek fontosságát mindenki látja. Higgye meg, hogy e mostani korszakban, ha meg akarjuk oldani az igazságot, kell nyugodtan nyomoznunk s kérnünk a gond­­v viselést, világosítsa föl mind a népeket, mind a királyságo­­­­kat úgy jogaik bölcs használata, valamint kötelességeik ki­­­terjedése felől is,­­ nem pedig szétválasztó szenvedélyek­be hivatkoznunk. Nem kétkedem, hogy eminentiád s a papság ezentúl is im­ádkozni fognak az ég áldásáért, a császárságra, a csá­­szárnéra, fiamra és reám.“­­Nem vagyunk illetékesek annak megítélé­sében : vájjon a francsia magas clerus néhány tekintélyes tagja helyesen tett­e, midőn a pápa ő­szentsége világi hatalmával együtt védvén Antonelli bibornok kormányzási rendszerét, egyfelől a hírlapirodalomban igen kellemetlen polémiára nyújtott alkalmat, másfelől pedig III-dik Napoleon olaszországi politikáját meg­támadván , egyszersmind némely finom czél­­zással Francziaország beligazgatásának gyar­lóságait jelző? Viszont arról sem akarunk határozott véle­ményt mondani: várjon a nyugtalankodó ke­délyek lecsillapításáig vezet-e, ha illedik Na­póleon a bordeauxi szónoklatban az érsek né­zeteit magasztalván, kárhoztatja az orleans­i, poetiersi és nantesi püspökök pásztori leveleit, tiltakozásait, köriratait? Midőn a császár a franczia főpapság egyik tagjának dicséretéül azt hozza föl, hogy a nyugtalanság terjesztése helyett a birodalom szilárdítására törekszik, három püspököt látszik az üdvöz­lésére összegyűlt világi és papi közönség előtt izgatással vádolni. Mintegy két részre osztja a főpapságot,­­ olyakra, kik a szentszék ér­dekeinek hibás felfogásából a franczia nép közé a békétlenség magvait hintik, és olyakra, a kik­­, szentszék iránti mély hódolatot szi­­vökön hordozván, egyszersmind az uralkodó dynastia iránti tisztelet és hűség apostolai. Vájjon szükséges volt-e az irányok ezen meghasonlását jelzeni ? Vájjon nem fog-e e megrovás szintén nyug­talanságot terjeszteni, a­helyett, hogy csilla­pító eszközül szolgáljon? S mentői nehezebb egy uralkodó szónokla­tát, az alattvalóknak, kik ellen intéztetik, bí­rálat alá venni: a lélektan törvényei szerint annál inkább föltehető, hogy a megrótt egyé­nek kedélyében mély, s tán behegedhetlen seb­­ marad. Mi őszintén bevalljuk, hogy a pápa világi hatalmának szilárdítására okvetlenül szüksé­geseknek hiszszük a III-dik Napóleon császár által sürgetett reformokat; mi attól tartunk, hogy a legállókban támadt mozgalom, ha e­n­­gedélyek által nem csillapíttatik le, a franczia megszállás kivonulásakor Róma fa­láig, sőt azokon belül is ter­jedhet; mi az egész katholikus világra nézve véletlen szerencsét­lenséget látnánk abban, ha az egyház feje, bár ideiglenesen, Avignonba, vagy valamely más hatalmasság földjére költöznék, de épen ezért, ha a három püspök eljárását tévesnek véljük, szintén igen komoly eredményektől tartunk a bordeauxi nyilatkozat következésében. III. Napóleon császár arra figyelmezteti az érseket, s ezzel együtt természetesen a diplo­­matiát és az egész világ olvasó közönségét, hogy Európa már többé nem tűrheti a fran­czia megszálló seregnek határozatlan ideig az egyházi államban tartását. Mit tesz ez ? Talán csak azt-e, hogy ő szentsége adja meg hamar a reformokat, mert különben G­o y o­n tábornok csapatostól együtt eltávozik az örök városból? Nem, d­e fenyegetésnek sokkal messzebb terjedő hordereje van, miután III. Napóleon a megszállást nem tűrő Európát említi Francziaország helyett. Ha Európa Francziaországgal együtt nem tűri a franczia megszál­­ásnak határozatlan ideig nyújtá­sát, bizonyosan azt sem fogja tűrni, hogy a távozó csapatokat akármely más idegen hata­­lm seregei pótolják ki, s III. Napóleon, ki­nek keze­ ügyében fekszik Olaszország, kétség­kívül gondoskodni is fog arról, hogy Európa akaratra teljesedjék, és idegen zászlók ne ve­gyüljenek azon olasz zászlók közé, melyek a reform és stabilizmus kérdése fölött csatatérre telnek. Italia fara da se.­íme­ a bordeauxi fenyegetés egész jelentős­ségében. KEMÉNY ZSIGMOND: Ö cs. kir. Apostoli Felsége f. évi oct. 7 én kelt leg­felsőbb határozatával legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy N­á­d­o­s­y Sándor ezredesnek a hadseregben, a tü­zér-lovaglási intézet parancsnoksá­­gátóli fölmentetése alkalmával, az ezen intézetbeli mű­ködésével­ legmagasb megelégedés tudtára adassék. Az igazságügyminiszter Zaleschak Pál figyelőt a sel­­meczbányai járási törvényszéknél tolnokká kinevezte. SZIVBELI TARTOZÁSOK. Irta Maquet Ágost. Fordította G­e­r­g. XVIII.*) Az álom vége. Azt kell föltennünk, hogy az éjszaki vaspálya irá­nyában szemelték ki remeteségöket, mert Armand még sohasem szeretett úgy vadászni. Egész életét vadászaton töltötte; viselt dolgainak hire Párisba is elhatott a távolból. Armand vadásztanyájához azon­ban, mely az abbevillei oldalon volt, csak úgy lehe­tett jutni, ha az ember azon kis jószág mellett haladt el, hol Kaliszta magát megvonta. Mi természetesebb, mint, hogy az ember valamelyik állomáson a vasúti kocsiról leszáll, erdőn mezőn keresztül visszamegyen s ily képen bizonyos ajtócskához jut, mely csupa röp­­kénynyel benőtt kerti sövényben nyílik. Mikor ily sze­rény kis ajtó megnyílik, lehet-e azt hat mértföldnyire, Párisba hallani, hol annyi szenvedély zsibong, annyi hintó robog ? •Ez a vadászat szeretete nem igen lepő meg Bier­ges urat és semmi gyanút sem gerjeszte Armand iránt. Az apa és Chaudrayék, a család barátjai valamennyire azon hiedelemben voltak ugyan, hogy a szép Navra­­czin herczegnő megsebzette a fiatal­ember szivét. Minthogy azonban Oroszországba utazott — hogyne utazott volna el! — az a kis karczolat hogyne he­gedne be. A könyörületesség is azt parancsolta, hogy a sebzettnek békét hagyjanak. A szegény fiú az er­dőkben keresett gyógyulást. Isten neki! Hadd járja be az erdőket. Sok nap folyt így, boldog napok, vegyülve fájdal­makkal. A fájdalmakat Kaliszta a mennyire csak le­hetett magának tartotta : megbánások , aggódások, emésztő féltések voltak ezek. Magában, külsegély te­hetsége nélkül, bűnös szenvedélynek élve, mely a nőt hamar vénüti­s megjelöli, Armandnak minden észre­vételétől tartott, teste arczán a legkisebb gerjedelmet is, mely nem volt öröm, reszketett a gondolatra, hogy csak egy perezre is föltalál ébredni hodalma mámorá­ból. Belátván pedig, hogy e mámor csak addig tart, mig együtt vannak, Kaliszta azon volt, hogy minél többet tegyenek együtt, s ezer meg ezer ürügyet gon­dolt ki minél sűrűbb találkozásokra. A folyvást kész, mindig elfogult, különben pedig jó és nagyon hálás Armand bele nem fáradt az engedel­meskedésbe. Jött, meg ment, meg visszajött, meg is­mét elment; mikor visszahívták, megint eljött, a ez egyre úgy folyt, hogy élete örökös járáskelésben, szü­­netlen lihegésben telő élete száz lovat megölhetett s a vasút sineit is elkoptathatta volna. Bierger ur — az apa — ámulni kezdett; Armand már-már kifogyott az ürügyekből, midőn egy váratlan esemény a tarthatatlanná vált helyzetet megint vala­mennyire tehetővé tévé. Armand egyszer — oh, e napról sokáig meg fog emlékezni — Ile-Adamnál szállván le a vasútról, in­nen haladt visszafelé Kalisztához — négy mértföld­­nyi út, — midőn egyszerre, egy kis erdő szélén, ma­gával Kalisztával találkozik. A mező felől jött, s ked­­vencz kutyája kisérte. Armand kék napernyőjéről s fehér ruhájáról mindjárt ráismert, s örvendezve, tárt karral szaladt feléje. Kaliszta szeme ki volt sirva,­­ még most is sirt. Az ég nyájas kék volt, nagy ezüst csíkok látszot­tak rajta ; a szellő futólagos illatokat hajtott körülöt­­tök; a patak fris vizét enyhe napsugár melengette. A tanyaházak vörös cserépfedeleire galambcsoportok csapódtak le; a nyárfák zúgtak; szép idő volt a szép Francziaországban. Armand tudni akará, hogy Kaliszta miért sirt. Ka­ron fogák egymást s leülének az árnyékban. Ekkor Kaliszta elmondá Armandnak, hogy az álom vége felé jár. Híreket kapott Oroszországból egyik régi tiszttartója, hű embere által, kit ő felszabadított s ki őt bálványkép imádta. Ez az ember a háború kezdete óta mindig abban fáradozott, hogy elhitesse a néppel, hogy úrnője haza­tért. Mindenütt megje­lentette hazatértét. A kik meglátogatták, azoknak azt mondta, hogy csak várjanak kissé, az asszonyság sé­tálni ment, nemsokára visszajön, aztán osztogatott köztök holmit, a mit a herczegnő nekik Francziaor­­szágból ajándékba hozott. Most éjszakra méltóztatott elutazni, hol jószágai voltak, majd megint dél felé indult, hol férjét a háború tartóztatta. Szóval, ez az öreg igaz muzsik létére oly furfangosan igazította el a dolgot, hogy a herczegnő honléte köztudomású tett. Sokan még azt is mondták, hogy látták és beszéltek vele. Ez a jó ember tehát — hogy már a dologra térjünk — oly tudósításokat kapván a seregtől, melyek egye­nesen Kalisztához voltak czimezve, sietett ezeket ke­zéhez juttatni. Tudósítások a seregtől ! Armand még soha sem figyelt úgy, mint most. Kaliszta szeme ki volt sírva. Kaliszta nemesszivti volt, várjon valami nagy eseményről tudósította-e őt a levél, valami nagy szerencséről — hogy szabad lett? De Kaliszta oly hévvel, oly kizárólag szeretett, hogy Armand — ha a hir jó — könyei alatt mosolyt is vett volna észre. — Barátom, szóla Kaliszta, fájdalmas szenvedél­lyel szorítván meg karját, Navraczin tábornok Szi­­lisztria ostrománál veszélyesen megsebesült; elmegy a seregtől, hazaviszik, hozzám : az én helyem nincs többé Francziaországban. Ezt mondván, a herczegnő, ki eddig nemesen erőt vett magán, egyszerre zokogni kezde s fejét Armand vállára hajtá, mintha elalélna. — El akarna hagyni ! kiálta az ifjú : elhagyna azért, a ki folyvást csak gyűlölte, megvetette, elta­­szította! Ezzel ön nem tartozik. Álnagylelkűség va­kítja el. A herczegnő nem szólt semmit, de kihúzván dol­gozó táskájából a végzetes levelet, átnyújtá Armand­nak. Nagy betűkkel volt az Írva, s látszott, hogy kí­nosan. Sok kínjába kerülhetett Írójának. Kaliszta csak némán az aláírásra mutata. — A herczegtől! monda Armand. (Folytatjuk.) *­ Lásd a Pesti Napló 177, 179, 181, 184, 186, 188, 189, 192, 194, 198, 199, 204, 205, 210, 214, 215 218, 220, 222, 224, 226, 228, 229, 231 és 233-dik vámát. ' \ RCLOJU l'fibMk. — O CB. Fensége Albrecht Föherczeg Fökor­­mányzó—mint az „Öatorr. Z.“ jelenti - Varsóba megy, hogy ott S­á­n­d­o­r orosz czárt ö cs. Ap. k. Felsége nevében üdvözölje. -- A T­a­n. Lapok szerkesztősége egyik tavaly ki­hirdetett jutalomkérdését megújítja. „A Tan. L­ap­o­k m. év­i 52. számában — úgymond — a következő jutalomkér­dés hirdettetett volt ki: .Mutattassék ki nyelvészetileg és történetileg a két magyar haza vármegyéi, székei kerüle­tei és vidékei neveinek eredete. A józan, higgadt nyelvész­kedés, meg a történelmi kútfők mellett a hagyományo­s mondás elem is kellően tekintetbe veendő. Jutalom 100, azaz: egyszáz pengő forint." Ezen kérdésre a kijelölt határidőig csupán egy pályamunka érkezett ily jeligé­vel : Éj magyar! stb. Ha nem látnék az Akadémia tu­dományos pályakérdéseinek sorsát, melyekre néha egy, néha pedig egy pályakérdés sem érkezik ; vagy a juta­lom csekélységének, vagy a kérdés nehéz voltának tulaj­­­donítnák a kedvezőtlen eredményt, az érintett példák­nál fogva azonban világosan kiderül a valódi ok, hogy t. i. tudományos közönségünkben aránylag nagyon keve­sen vannak még, kik tudományos kérdések kidolgozására akár elég bátorsággal akár elég kitartó szorgalommal bír­nának. Mi ösztönöztetve fönnebbi kérdésünk kellemes, nyelvészetileg és történetileg fontos és érdekes volta ál­tal, kihirdetjük azt még egyszer és a kényelmes kidol­­gozhatás kedvéért az új határidőt 1860-­ február 25-re tűzzük ki.“ — Kenessey Kálmánnak a magyar gazdasági egyesü­let által jutalmazott pályamunkája: „A szántóvető arany szabályai“ második bővített kiadásban jelent meg, még pedig kiadva a megyei nép számára ajándékul Heves vármegye gazdasági egyesülete által. Bevezetéské­pen Kovách László, a hevesi gazdasági egyesület elnöke lelkes szózatot intéz Heves vármegye földmivelőihez.­­ Szabó Rikhárd értesíti a Divatcsarnok előfize­tőit, hogy e lap kiadását októbertől kezdve Werfer Károly vállalta el, miután azonban erre a szükséges hatósági en­gedély még nem érkezett le, az új kiadó pedig a lapot nagyszerűen át akarja alakítani, mire némi előkészüle­tek kívántatik, tehát a lap megjelenését ideiglen fel­függeszti. Kinyilatkoztatja egyébiránt, hogy az előfize­tők minden igénye még ez évnegyedben ki lesz elégítve, a várakozásért pedig a meglepő kiállításon kívül pompás és közérdekű műmelléklettel lesznek kárpótolva. E mű­­melléklet azon kép lesz, melyet Orlai Peth­es Sámuel több főrangú nő megbízása folytán a f. hó 27-én tartandó Kazinczy ünnepélyre festett: „Kazinczy kibékü­­lése Kisfaludy Károlylyal,“ s mely 11 ma­gyar iró arczképét ábrázolja azon korból. Maga a lap nov. 8­-án indul meg ismét. — A pesti műegylet titkára jelenti : „Miután a f. év jun 3-án tartott közgyűlés által 1860. évi műlapul meg­választott „Zách Felicián“ czimű Orlai Pethies Samu ál­tal készített vázlatnak a közgyűlés határozata szerinti némi változással és módosítással történni kellő kivitele, a festész saját nyilatkozata szerint, nem f. évi dec. vé­géig, hanem csak jövő évi febru hóig lehetséges; e kése­delem által azonban, minthogy a képnek bőre rajzolása 6-7 hónapot, és nyomatása szintén 6—7 hónapot igé­nyel — az igazgató választmány azon kellemetlen hely­zetbe ejtetnék, hogy részvényeseinek a műlapot kellő időben ki nem szolgáltathatván, jövőre sok részvényest a részvéttől elidegenítene, minthogy továbbá az igazgató választmánynak szabályilag kikötött kötelessége a mű­­lapról kellő időben gondoskodni, ily műlapul pedig a fo­lyó hóban kiállított, Wagner Sándor hazai művész által készített történeti kép „Dugo­vica Titus hősi feláldozása Nándorfejérvár ostromlása alkalmával 1455 évi jul.21-én“ mintegy magától ajánlkozik , azért e képnek ezen ezélt a megvétele és galvanographiai módon 1860-dik évi mű­lapul Schöninger Leo müncheni galvanograph által elké­szíttetése határoztatok, Orlai Petries Samu „Zách Feli­cián“ képe az ezt követő 1861-dik évre maradván my-­­ lapul.“­­ — A pesti jótékony nőegylettől következő közlést ve­szünk : A pesti jótékony nőegylet f. é oct. 9-től nov. 5 ig terjedő 4 hétre jelenleg létszámban álló 215 sze­gény számára (kik közül 53 új és 162 már elébb is ré­szesült) 809 ft 2 krt a. a. utalványozot­t, és pedig heten­ként részesülő szegényeknek 373 ft 40 krt, havonként és negyedévenként részesülőknek 39 frt 65 krt, egyszer mindenkorra segélyzett 46 szegénynek 195 frt 6 krt, az egyleti szemhályog gyógyintézet részére 200 frt 91 krt. Ez alkalommal a választmányi nők sz­egények állapotát tárgyazó 72 vizsgálatról tettek jelentést. A szemgyógy­intézetben e nyári szak alatt 24 beteget gyógyíto­ttak díjtalanul, kik közül 23 egyén látását tökéletesen vissza­nyerte, egynek látása pedig, habár nem is állíttathatott vissza teljesen, de javulva bocsáttatott el. Ezen betegek mindnyájan szürke hályogban szenvedő vakok voltak, kiknél csak műtét által lehetett eredményhez jutni; a műtétet köztiszteletben álló egyetemi tanár dr Lippay Gáspár úr és segéde dr Wagner úr szerencsés sikerrel vitték véghez. Az egylet kötőintézetében jelenleg egyéb munkára nem képes 18 szegény talál foglalkozást és keresetet. — Miskolczról írja rendes levelezőnk: „Molnár szín­társulata September 29-dikén a szép nyelvezetű, de cselekvényszegény s a történettől sokban elütő 100 aranyos „Egy királynő“ drámával nyitotta meg elő­adásai sorozatát , melyet a „Tiszaháti libácska“ , „Becsületszó,“ „Marcsa“ és Dobsa „IV­ik Lászlója“ követtek. E néhány előadás kevés, hogy e színtársulat tagjai tehetségeiről tüzetesen szólhassak ; ezt hagyom ké­sőbbre , most röviden csak annyit, hogy e társulat a tár­­­salgási vígjátékokban legtöbb hivatással és szerencsével fog működni. Az idáig bemutatott tagok közül kiem­e­lendők : az igazgató pár, Takács, a Benedek pár, Parté­nyi és Dózsa, Szöllösy nővérek, kik bájosan tán­colnak . Mi idáig a közönség általános tetszését megnyerte, az «. kitűnő szabatossággal működő s Pécsről került színhá­zi zenetársulat. A közönség részvéte még a szokott mérté­kig nem emelkedett, miután igen sokan a javában tartó szürettel vannak elfoglalva.“ — Gyulán kereskedelmi kebelzet alakult. „A debre­­czeni kereskedelmi kamara — olvassuk a Budapesti Hírlap újdonságai között — a gyulai kebelzetnek német nyelven szerkesztett alapszabályai előterjesztését azon kijelentésre használta, hogy ő a kitűzött czél el­érésére szívesen segédkezet nyújt, azonban a kamra nem csak reméli, de megvárja, hogy az illető kebelzet jövendőre minden hozzá intézett beadványokban, mint magyar város testülete, kizárólag a magyar nyelvet fogja használni.“­­ A Politikai Újdonságok azon tudósításá­hoz, hogy Horvátország gymnásiumaiban már mindenütt hazai horvát nyelven fognak tanítani, a Tanodai La­pok hozzá teszik , „hogy az államgymnásiumok kivéte­lével.“ — A Tan. Lapokban olvassuk, hogy TrenCsen­­ben a k. r. gymnásiumban és Zsolnán a növelőében rész­ben magyar oktatást hoznak be. — Sarkady mérnök oly m­gtató kocsit és gépezetet ta­lált föl, melylyel a leggyorsabban haladó vasúti vonatot is akárhányszor, ma 9—15 lábnyi távolságra, rögtön meg lehet állítani, sőt a mi több, összeütközéseknél épen az összeütközés által kölcsönösen egészen veszélytelen meg­állapodást eszközölhetni. Nagy fontosságú s jótékony talál­mány, mert megszünteti épen azt, a­mi által a legtöbb vasúti szerencsétlenség történik, az összeütközési veszélyt. Sar­kady úr, mint hallják, lépéseket tett, hogy találmányára kizárólagos szabadalmat kapjon. — Algyógyról egész rablói hadjáratról tudósítják a K. Közlönyt. „Sept. 22-én — írja az algyógyi le­velező — V.-Hunyad­ megyében Rákosd helysége mellett este 6 órakor 35 rabló jelent meg az erdőben. Egy sze­gény asszonyt, ki egy kevés töredék szárazfát akart haza vinni, elfogták, megkötözték, s miután kikérdezték, hogy kinek van legtöbb pénze Rákosdon, a földre fektették s betakarták, hogy ne lásson; kevés idő múlva érkezett a nejét nyugtalanul váró férje a megkötött asszonynak s az is hasonló sorsra jutott. 8 órakor maguk elébe vévén a megkötözött asszonyt és férjt, a rablók be­mentek Rákosdra nyugalmazott kapitány Czintaihoz, ki észrevevén a sok gyanús kinézésű fegyveres em­bereket, futni kezdett a kapu felé, s tolvajt kiáltott, de alig tett egy néhány lépést az utcza felé, egy rabló reá lőtt s a lábát meglőtte, meglőve is to­vább akart haladni a 80 éves gyalog-százados, s a ka­puig haladott is, s ott utólérve, a rablók fegyvereikkel úgy verték agyon, hogy az agyveleje is kifecskendezett, s azután bementek a házba s minden zárosnemüeket ki­­feszitve, kinyitva s feldúlva, minden pénzét s kincsét ma­gukhoz vették. A százados hajdan szép nagy leányát nem bántották. Az elkövetett rablás és gyilkolás után a rab­lók vivát kiáltások mellett szünetlenül lövöldözve, ismét felhúzódtak az erdőbe. Míg a rablás folyt, a magyarok­nál és oláhoknál folytonosan rázták a harangokat félre a falusiak ; de a rablók is annyira tüzeltek fegyvereikkel, hogy mindamellett, hogy V. Hunyadról sok nép közele­dett volt Rákosd felé, senki sem mert hozzájok köze­ledni. Öltözetekről s egyenruhájokról ítélve gyúrtják, hogy bánságiak.“ — Följegyezzük ez esetet, mint szo­morú curiosumot az 1859 ik évből. — Kérelem a pesti gyepen évenkint kitűzött „Ha­zafi díj “ t. ez. alapitóihoz: gróf Andrásy György, gróf Barkóczy János, gr Berchtold Antal, gr. Berényi Lajos, gr. Erdődy Sándor, gr. Szápáry József, Vigyázó Antal és gr. Zichy Miklós ő méltóságaikhoz. A pályázó lovakra szabott teher legalsóbb fokára, mi némely dijaknál csak 80—87 fontot tesz, nem mindig találkozván kellő könnyűségü lovas, a pesti lovaregylet részvényesei f. évi jun. - án tartott összejövetelük alkal­mával, a legalsóbb teherfokozatnak jövőben 92 fontra emelését, a többi tehernek ehhez alkalmazását s a már kitűzve levő terhek megváltoztatására nézve, az illető alapítók beegyezésének kikérését határozták el. Mint­

Next