Pesti Napló, 1860. január (11. évfolyam, 2966-2990. szám)
1860-01-14 / 2976. szám
PEST, JANUÁR 13. (Fk.) Olvasóink közöl kétségkívül még elegen emlékeznek a híres Döblerre, ki vagy húsz év előtt Pesten is bámultatta magát bűvészed látványaival. Azoknak kezdete előtt mindig koromsötétség fedte a színpadot, egyszerre puskalövés hallatszott és ezer csillár fénye deríté fel a tért. A híres franczia röpirat is ily puskalövés vala, mely számtalan csillárt gyújta meg egyszerre, és fényes nappallá változtatá azon éji homályt, melybe a tuileriák olaszhoni politikája addig burkolódzott vala. E perczben úgy hiszszük, teljesen fölöslegessé vált, ez irányban nyilvánított nézeteink igazolására még valamit mondani. Hogy pedig még az időre nézve sem csalatkoztunk, azaz, hogy Napóleon császár eleitől fogva bár kevésbbé nyíltan, de ugyanazon politikát követte, melyet az imént leleplezett, — mutatja a „Times“ legújabb czikke, mely azt állítja, miszerint Francziaország már augustus havában,tehát néhány héttel a villafrancai találkozás után, Cowley lord közbenjárása utján alkudozott Angliával, ugyanazon Angliával, mely már akkor is az olasz nemzet kívonatainak tiszteletbentartását hirdető politikájának sarkköve gyanánt, mely a restauratoról már akkor sem akart hallani, és bárminemű fegyveres interventiót már akkor is kárhoztatott. Ez történt Londonban, míg Zürichben a diplomaták Lombardia átengedésének részletei körül értekeztek, míg Középolaszországban Reiser és Poniatowski szinteg a restaurátió érdekében működtek, mig Bécsben erősebben mint valaha hittek Francziaország barátságában. Napóleon császár tehát, miként már akkorában mondtuk, óvatos ember létére nyilván először a háború közvetlen eredményét, Lombardia átengedését akarta tisztába hozni és Középolaszhon ügyeit természetes utón érleltetni. Ez meglevőn, tovább ment és a zürichi béke ratificátiója után már a legvérmesb politikusok is kétkedő fejcsóválással nézték a tuileriák politikájának menetét. A híres röpirat végre annyira megmerevíté őket, hogy már fejeket csóválni sem valának képesek, hanem resignált hangon elismerték, hogy a franczia császárban csalódtak. Annál nagyobb elégtétel vola ez azokra nézve, kik nem csalódtak benne. A pápai kormánynyal való viszály, mely az újévnapi pápai allocutio és Napoleon császár legújabb levele által, úgyszólván a vakra nézve is láthatóvá lön, első jelenete az olaszhoni háború második felvonásának; — anyagi vagy pedig csak erkölcsi küzdelem leend e az, a körülmények és a többi hatalmak magatartása fogja eldönteni. Mi a császári levél közzételéből azt következtetjük, miszerint Londonban a dolgok igen kedvezően állhatnak a franczia politikára nézve, és hogy azon jegyzőkönyv, mely — ottan előkészíttetvén — a többi kormányokkal elfogadtatás végett közöltetni fog, — csakugyan létrejövend. Hogy ez a zürichi békekötésnek Ausztriára és a trónjuktól megfosztott fejedelmekre nézve kedvező részeit egyenesen megfogja semmisíteni, arról nem lehet többé kétség. A szent atya újév napján azt mondta ugyan, miszerint Napóleon részéről oly „iratok“ birtokában jutott, mik a röpiratban felállított elveket egyenesen roszalják. Hanem ő felsége már előre is gondoskodott arról, hogy ezen iratok compromittáló erejét megtörje, mind újévi beszédjében, mind a legújabb levélben elv szerint teljesen a legitimitás alapjára állván, de az elvek ellenében a „tények kérlelhetlen logikájára“ is hivatkozván. Ha amaz „iratokra“ történik majd hivatkozás, Napóleon császár egyszerűen azt fogja mondani : igenis, elismerem és lelkemben tisztelem is a szentszék jogait; épen azért ajánlottam terjedelmes reformokat, ezáltal ama jogok háborítatlan gyakorlását biztosította volna magának a szószék, de Rómában nem hallgattak tanácsomra, mit sem tettek ott ama jogok megszilárdítására, és így én sem tehetek róla, ha a tények az elveket halomra döntik. Ezzel szoros logikai összeköttetésben aztán azt teszi hozzá a császár, miszerint nemcsak ő az, aki így cselekszik, hanem a többi hatalmak magaviselete is ugyan ilyen leend;ők is elvben elismerendik a pápa világi jogait, de azoknak visszafoglalása érdekében ők sem fognak a tények ellen síkra szállni. Mi fog most történni ? A szent atya két út közt választhatna: vagy ráállna Francziaország ldvánatára és a legállók birtokáról formaszerűen lemondana, vagy pedig ellenállana minden ilyen követelésnek. Az első eset egyenesen hihetetlen, az újévnapi pápai szónoklat e tekintetben igen határzottan nyilatkozik, tehát nem marad egyéb hátra, mint az ellenállás, a nyílt küzdelem, mégpedig vagy anyagi vagy pusztán szellemi küzdelem. A legállók visszafoglalására a pápai had egymaga nem képes; elég dolga lesz neki, ha Rómát féken akarja tartani, miután a francziák onnan alkalmasint ki fognak vonulni. Idegen közbenjárás új háborúra vezetne, melyben a túlsúly alkalmasint ismét francziaolasz részen lenne. Tehát csak szellemi fegyverrel lehetne a csatát folytatni. Magában Francziaországban a clerusnak legalább egy része, nyílt agitátióra talán kezét nyújtaná, de mind Billault mind Thouvenel erélye eléggé ismeretes és mai tudósításaink szerint az első máris megparancsolá a világi hatóságoknak minden clericális izgatás ellen teljes erővel fellépni. Az ország belsejében keletkező izgatás nyomán tehát a mozgalom aligha nagyon terjedelmet fog nyerhetni. Egyéb után pedig szintén nem igen hozzáférhetni a franczia császárhoz. Tudjuk, miszerint az 1682-ben a franczia püspökök által megállapított „quatuor propositiones eleri gallicani“ elseje azt mondja, miszerint Francziaország uralkodójának világi helyzetére a pápának semmi befolyása nincs, nevezetesen pedig nincs hatalma, a franczia alattvalókat fejedelmek iránti kötelességeik alól fölmenteni. Azt is tudjuk ugyan, miszerint Incze pápa e négy propositiót Rómában megégette, de a franczia codexben azért benne vannak, és ámbár a püspökök maguk később visszavonták, e visszavonás soha nem nyert törvényes erőt, úgy hogy a szóban álló tételek a legújabb időkig a franczia jogtanodákban és papnöveldékben taníttattak és törvényes erejük megtöretlenül fennáll. . . . Tehát kívülről megkísértetett agitációnak is csak csekély hatása lenne. . . . Elengedjük magunknak az imént előadott tényállásból formaszerű végkövetkeztetést vonni a küzdelem valószínű kimenetelére nézve, mely alig lehetne kétséges, ha — csakugyan egyedül a római kérdésre szorítkoznék a viadal. De ez az, amit nem hiszünk. A Rómávali viszályt a második felvonás első jelenetének mondtuk , a többiben még más dolgok is fordulhatnának elő, mik aztán még más szereplőket is léptetnének színpadra. Napóleon császár olaszhoni politikájában bizonyos „egymásutánét vehetni észre; — először Lombardia; Lombardia után Róma ; és Róma után ?............. . cs. k. Apostoli Felsége I. évi jan. 7-től kelt legfelsőbb határozatával gróf Mikó Imrének az erdélyi Muzeumegylet elnökévé s gróf Lázár Miklósnak annak alelnökévé megválasztatását megerősitni méltóztatott. A cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 2- töl kelt legfelsőbb határozatával, a budai közigazgatási területen a szegedi s szolnoki 1-sö folyamodási úrbéri törvényszékek feloszlatását s azoknak a kecskeméti 1-sö folyamodási úrbéri törvényszékkel egyesítését legkegyelmesebben helybenhagyni s elrendelni méltóztatott, hogy ezen rendszabály 1860. febr. 1-vel hatálybalépjen. A cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 25-ről kelt legfelsőbb határozatával megengedni méltóztatott, hogy Urbanovsky Jusztin kecskeméti és Nagy Lajos szegedi megyetörvényszéki elnököknek, az úrbéri törvényszéknek egy időben vitt elnökségétől fölmentetésük alkalmából, ez utóbbi szolgálati állomásnak több évig ingyen s buzgón betöltéséért, a legmagasb megelégedés kifejezése tudtukra adassék. Ő cs. k. Apostoli Felsége m. évi dec. 25-ről kelt legfelsőbb határozatával a szolnoki megszüntetett úrbéri törvényszék eddigi elnökére Dobosy Lajosra, minőségének s eddigi járadékának meghagyása mellett, a kecskeméti 1-ső folyamodási úrbéri törvényszék vezetését legkegyelmesebben átruházni méltóztatott. Az igazságügyminiszter Deréky Istvánt a pesti országos főtörvényszék tanácstitkárát a budai országos törvényszéknél ideiglenes országos törvényszéki tanácsossá kinevezte. Az igazságügyminiszter Schmied Ferencz államügyészi helyettest a pozsonyi országos törvényszéknél, Selmeczen járásbiróvá kinevezte. PEST, jan. 13. Midőn a magyar tudományos Akadémiának közelebbi ülésében megérintetett az indítvány, hogy a magyar nemzet ez egyetlen tudományos intézetének házat épitne, hogy végre zsellérkedési szükkörű állapotából kibontakozhatva, saját bajloka alatt szabadabb kézzel, tehetősebb anyagi segédeszközökkel nyúlhasson magas feladatának megoldásához — minden honfi kebelben a helyeslés és pártolás egyhangú érzete latan auban kifejezést s közösön az óhajtás, e közszükség kívánta munkára minél elébb kezeket tehetni. Akadémiánk 1. elnöksége, a hazafias buzgalom és ajánlkozó áldozatkészség e nyilatkozatát kellő figyelembe véve, a mondott czélra aláírási íveket bocsátott szét testületek és egyesekhez, kisérve és támogatva azokat a kezdeményezést indokoló és kifejtő elnöki felhívásával. Mi, kiket az elnökség bizalma egy ilyen ívvel szintén megtisztelt, midőn annak kötelességünk szerinti elfogadását kijelentjük, s mindenkit, ki e nemes czél elősegítésére adományával hozzájárulni akar, ilyetén adakozásának elfogadása, s azt az illető helyre átszolgáltatása iránt megnyugtatunk és felkérünk, — egyszersmind czélszerűnek tartottuk azon számos olvasóink tájékozására, kikhez ilyen évek tán nem jutnának el, az Akadémia elnöke gróf Dessewffy Emilnek ez ügyben kibocsátott hivatalos felhívását közölni. A levél igy hangzik : Mióta gróf Széchenyi István alkotó lelke, egy magyar Akadémia eszméjét megragadva, ennek alapjait letéve, egy század harmada múlt el. Tette által felébresztett közszellemünk azóta nem pihenhetett meg, és nem vagyunk hijával oda mutató tanúságoknak, hogy amit czél és korszerűleg hoz létre a hazafiak egyesített ereje, hogy valódi szükséget pótoljon, az nem mállik könnyen szét, és viszontagságokkal daczolva, magát fönntartani tudja. Így vagyunk a magyar Akadémiával, mert általános és mély annak érzése, hogy művelődésünk és nemzetiségünk emelése, legsajátabb feladásunk és legkétségtelenebb jogunk. És ez érzést az idők folyama jelszavunkká erősítette, melyet lobogónkra írva, ennek árnyában akarunk az emberi nem többi népcsaládai között haladni, és ezen jogczímet állítani az újabb történelemben azokhoz, melyeket a múlttól öröklöttünk. Az emberi gyarlóság, mely korlátokat ismerni nem szeret, és a dolgok menete hozzák magukkal azt, hogy régiebb műveltségek az ifjabbaknak rovására terjeszkedni kívánnak. Ezen irány ellen sokáig és változó szerencsével küzdött a magyar. És ma is vannak még, kik e jogczimünket kétségbe venni nem átallják. Ha azonban ma már e miatt felháborodni nem tudunk, ha életrevalóságunkat, és élni akarásunkat nem szóviták, hanem felegyenesedés útján a hajlott állásból és nemzeties műveltségre emelkedés által akarjuk bebizonyítani, és mérsékletünket nem veszítve, határozott léptekkel a czélnak egyenesen neki tartani mind jobban tanulunk , ezt kiváltképen annak köszönhetjük, hogy a jó anyának voltak mindig méltó fiai, kik tudták miképen a gyümölcs megéréséhez idő és melegség kívántatik. Mint egy ilyen gyümölcsérlelő hőkeblű hazafit keresem én meg ma kegyedet, a magyar Akadémia igazgató tanácsa által azon meghagyással eleresztve, hogy ezen intézet ügyét azoknak ajánlanám, kikhez közérdekeink szószólóji hijába még soha sem fordultak — a hazafiaknak. — Kérésem tehát oda terjed : legyen szives kegyed az ide rekesztett ívre minél több ilyen hazafiakat gyűjteni maga körül. A magyar Akadémia ma is egy dísztelen és szűk, működését gátló és nehezítő, kibérleti szállásban szorong. Gyűjteményeit, mintegy 60 ezer kötetre menő, és egyre szaporodó könyvtárát kellőleg elhelyezni nem bírja. E miatt az abban fekvő kincsek a tagok által is alig élvezhetve, egészen el vannak zárva a közönség és tanulni meg tudni vágyó ifjaink előtt. Mit a társaság tagjai, a szállás és raktárbérek és az adók fizetésén túl, tudományterjesztésre, jutalmazásokra, könyvnyomtatásra és írói tiszteletdíjakra fordíthat ez intézet, nem felel meg a szükségnek, és nem annak, mit az Akadémiától követel és vár, a tudományok művelésének, nemzetiségünk emelésének érdeke. Íme feltártam a kettős szükséget, és azt így fejezem ki : házépítés és vagyonöregbítés. A magyar Akadémia nem vágyik pompás palotába, nem pazarlani, gauy lévén költeni óhajt. Diszes és saját lakában kivánja működtetni, hol hiú fény nélkül ugyan, de nem is szorongva, és nem háborgatva, kellő nyugalommal, és a czélhoz szükséges anyagi eszközökkel ellátva, szolgálhasson a hazának és a tudomány ügyének, ezekhez méltó viszonyok között. Ezekhez több kívántatik, mint amivel e czélokra az igazgatótanács jelenben rendelkezhetik. És azért bátor vagyok azon kérdést tenni fel: nem érdemli-e meg azon ügy, melyről itt szó van, hogy ezen szükségeket tovább már pótalaplanul ne hagyjuk ? Mi, kik ma élünk még, tekintve az Akadémiánk alkotása óta leperdült egy harmad századot, mint új nemzedék állunk vele szemközt, és mind azzal mi ápolásunkra szorul; reánk néz az, és a sor rajtunk van: nem engedni megszakadni a közszellem munkásságának éltető folyását, és kifejteni, magasabbra vinni, állandósítani azt, mit előzőink kezdettek. Tegyünk azért szívünk sugalmához és tehetségünkhez képest. Feleljünk magunkhoz, és az ügyhöz méltóan ama kérdésre! Ezen felelettől függ, hogy az Akadémiai házépítés, kezdetét a jövő év elején vehesse. Magyar tudományos Akadémia. Az újévben két ülése volt immár a m. tudományos Akadémiának. Január 2-kán a nyelvtudományi osztály tartó ülését. Ez alkalommal Deáky Zsigmond püspök úr, mint 1858-ban elválasztott tiszteleti tag foglalá el székét. Előadása nem értekezés volt valamely különös tárgyról, hanem általában beszéd, melyben a miveit lelkű férfiú, szabatosan, olykor ékesen is kifejezve, alapos dolgokat mondott el az Akadémiáról, a tudományosságról, különösen a nyelvtudományról és a nyelv körül. Az egészet kellene,közölnünk, ha ismertetni akarnók. Utasítjuk ez okból, akit a tárgy érdekel, az „Értesítőre,“ melynek megjelenése ezentúl gyorsabban fogja követni az előadásokat. Jan. 9-kén a philos, törvény- és történettudományi osztályok ültek együtt. Ismét székfoglaló előadásokat hallunk, és pedig párjával. Udvardy Ignácz, veszprémi theologiai tanár és 1858 ban választott levelező tag, a keresztyén elem befolyásáról a polgárisodásra értekezett. Jól formulázta a keresztyénség alapelveit, s felmutatta az elvek hatását mindjárt a keresztyénség kezdetén előbb a philosophok és jogtudósok műveiben, majd az a társadalom és államintézmények alakulásában. Leghosszasabban tárgyalt a keresztyénség üdvös befolyását a középkorban. Eszmék és tények tömött egybeállítása, helyenként sok melegséggel, szónoki emelkedettséggel írva. Az egyháztörténetekben járatos férfiú nagy olvasottságot tanúsított az újabb kor irodalmában is. S ha talán igen is sötét színekkel festé a jelen társadalom romlottságát; ha nem is osztozunk nézetében, hogy az újabb korban az előbbi korszakokhoz képest a népek nyomora növekedett volna: kész szívvel írjuk alá az értekezés befejezésének több szép helyét; részünkről is igaznak valljuk, hogy „valamely társadalomban a művészetek, mesterségek, az ipar, sőt még a természeti tudományok fejlődése is csak akkor tekinthető igazi haladásul, ha az iparos haladások az érzelmi és valláserkölcsi fejlődéssel karöltve járnak; s hogy a jóllét öregbedése veszedelmes adomány lenne, ha a kéz, mely azt adja, a többséget megfosztaná azon erényektől, melyek nélkül e világ minden javai csak uj meg uj kielégithetlen vágyaknak keserű forrásai.“ „A keresztyénség — írja Udvardy úr — nem rombolás, hanem folytonos kíméletes javítás, átalakítás által kíván hatni és haladni; szem előtt tartja a tisztelet és kegyelet törvényét, s a hagyományra támaszkodik , és csak ily módon lesz tartós a haladás, mert minél mélyebbek és terjedtebbek a fa gyökerei, annál jobban képes ellenállani a viharok rohamának.“ „Ily módon láttuk a keresztyénséget hatni a polgárisodásra koronként, különösen pedig a középkor haladási századaiban. Számtalan apró és nagy harczok dúltak akkor; a barbárság, melynek fő jellege az erkölcsi szabadosság és kegyetlenség, erőszakos és erélyes hatást gyakorolt; azonban mind ama nagyszerű eredmények legtöbbnyire békésen vivattak ki, a nagyszerű intézmények békésen alapíttattak meg. A keresztyénség hatályának jelleme volt: haladás a béke felé, egyesülés a béke érdekében.“ „A keresztyénség a valódi polgárosodás előmozdítására hatott még a haladás másik tényezője, t. i. az egyéni embernek különbség nélkül való tisztelése és tekintetbe vétele által, a mi lételeme minden polgári társadalomnak stb. A keresztyénség nem azon haladást eszközli, mely a jelen korban a régi államistenitést csak más név alatt, ti. az elvont, általános értelemben vett emberiség bálványozásában akarja feléleszteni. Az ily értelemben vett anyagi haladást a keresztyén elem nem csak elő nem mozdítja, de az ellen, mint pusztán anyagiasságellen — legyen az despotai vagy aristokratai, szolgai vagy jacobinusi anyagiasság — tehát mint a valódi és keresztyéni erények ellensége ellen küzd.“ Értekezése vége felé idézi értekező báró Eötvös szavait : „A miben Európa népei nem keresztyén kortársaikat, sőt az őskor összes népeit felülhaladják, mind a keresztyénségre vihető vissza. Egész polgárisodásunk keresztyén. A családtól kezdve fel azon magasabb viszonyokig, melyek világrészeket fűznek egymáshoz, keresztyén eszmék körében mozgunk. Civilisatiónk vallásos fogalmak alapjára van fektetve; ezeket meg nem dönthetni a nélkül, hogy velök együtt a civilisatio is el ne enyészszék, mely azokon emelkedett.“ — „Ezen értelmi és erkölcsi életet, czélszerű haladást — folytatja Udvardy úr — várjon mi idézheti elő ismét a lélekben és szivekben ? Bizonyára nem a tudomány föllengő elméletei, melyek oly csekély számunknak kizárólagos kiváltságát képezik, hanem a keresztyénség és az általa létrehozott, lelkesített egyesületek eszközölhetik azt, áthatva a tömegeket s megmentve a jelen világot az anyagiasság barbárságától, miként nyolcz századdal ezelőtt a hűbéruralom barbárságától megmentette.“ „Hitem erős — kiált föl végre értekező, — hogy azon munkahatályt, melyet több századon át a polgárisodás jótékony művének szentelt, továbbra is folytatni fogja a keresztyénség. A keresztyének bátran — a nélkül, hogy hitöket és meggyőződésüket zavarba ejtő választól kellene tartaniok — ismételhetik egy férfiúnak — kit hevült képzelődése téve- désbe vitt, de szive közel hozhat hozzájok — Micheletnek ama szavait : Mondd meg, kérlek, ha tudod, emelkedett-e föl más oltár ?“ Udvardy értekezését Szalay Ágoston levelező tag székfoglaló előadása követte, felolvasva a tudós értekező testvére, Szalay László, nagy történetírónk által. Eddig úgy ismertük értekezőt, mint szenvedélyes régiségbuvárt, ki becses gyűjteményéből már is nagy érdekű okleveleket közlött Akadémiánkkal. Jelen értekezése után alapos szaktudóst tisztelünk benne, a ki hivatva van irodalmi munkássága által is nem csupán gyarapítani, de emelni történelmi, és régiségtani irodalmunkat. Ezúttal néhány magyar köriratú pecsétet mutatott be saját gyűjteményéből, magyarázó értekezéssel, némi megjegyzéseket bocsátván előre a pecsétekről és azok használatáról általában. A pecsétek használata, úgymond értekező , csaknem egykorú azon idővel, melyben az emberek társaságba állottak. Miután t. i. az adott szó már elégséges nem volt, az íráshoz kellett folyamodni, melynek hitelessége az emberek cselei ellen, jellel vagyis pecséttel öregbittetett. Már a szent írásban szó van a pecsétek használatáról. (Lásd I. Mózes XLI. R. 41. 42. v. — Királyok III. könyv. XXI. R. 8. v. — Dán. VI. R. 17. v.) Herodot is bizonyítja, hogy a régi egyptomiak pecséteket használtak (Lib. II. cap. 38). Sok adatot lehetne idézni, hogy a hajdani perzsák s az ókor más nemzetei is használtak pecséteket; így a görögök és rómaiak is, kiktől számos ékes vésetű gyűrű maradt fenn mind maiglan. Ezeket követték a keresztyén népek, a byzantinok, frankok, németek stb., valamint nemzetünk is, amit szent Istvántól, azaz a XI. századtól kezdve fennmaradt sok pecsét eléggé tanúsít. A régi nemzetek rendesen csak gyűrűvel pecsétel-