Pesti Napló, 1860. május (11. évfolyam, 3067-3091. szám)

1860-05-01 / 3067. szám

SZÉCHENYI REQUIEME Pesten april 30-dikán 1860. Budapest ma tarta meg a legnagyobb magyarért a gyászünnepet, melyet a magyar Akadémia érte, mint alkotójáért, rendezett. Azaz nem is az Akadémia rendezte, csak alkalmat szolgáltatott, hogy megtar­tassák , és nem is Budapest tartá meg, de Budapesten az egész ország. Közelről és meszsziről, magából a hazából és a haza határain túlról, azon magasz­tos mohósággal, mely már bűnt fél elkövetni, ha nem eléggé siet, gyülekeztek össze Pesten a nemzet fiai és leányai, újólag és félre nem ismerhetőleg tanúságot teendők azon világtörténelmi tényről, hogy mindenben, a­mi a hon közös érdeke, minden kü­lönbség nélkül osztatlanul egyek, és a­kinek a hon érdeke volt minden érdeke, azt egyenlő lelkesedéssel, egyenlő hálával, egyenlő kegyelettel zárják emlékekbe. Az egész haza ünnepelt ma Pesten, Budapest pedig csak azt bizonyította, hogy méltó helye az ünnepnek. Hogy a Pest-belvárosi nagytemplom, hol az ünnepélyes gyász­misét maga Ma­gyarország herczeg­prímása a legfényesb segédlet mellett végezte, de nem fogadhatta az egybesereglett népet, azt mondani sem kell, de a künn maradtak is, mintha temp­lomban volnának, fedetlen fővel állottak. Hogy némi képet nyújtsunk a megjelent so­kaságról, csak azt említjük, hogy a templom egész környéke, az előtte levő nagy piacz és a Duna partja, továbbá a városház tere s az ide nyíló utczák mind sűrű tömegtől voltak ellepve. A nép számát 80,000-re becsülik. Ezen ezrek közt maga a közönség tartotta fenn a rendet, é­s nem történt semmi zavar. Magában a templomban az Akadémia tagjain kívül az elhunytnak két fia, a ma­gyar főurak, a hölgyek válogatott koszorúja s valamennyi társulat, intézet, egyesület képviselői foglaltak helyet. A hatóságok sem maradtak el s Benedek táborszernagy ur is jelen volt. A templom gyászleplekkel volt bevonva, s csak a gyertyák és fáklyák töménte­len sokaságától, meg a nyitva álló főkapuból kapott világosságot. A falakon s a rava­talon a Széchenyiek czímere diszlett: „Si Deus pro nobis, quis contra nos.“ A főoltártól lefelé, egészen ki a Duna partjához, a fáklyások kettős sora képezett utczát. Azt mond­ják, hogy összesen ezer fáklya lobogott. A szertartás bevégződvén, az Akadémia testületileg a plébánia­ épületbe vonult, élén az elnökökkel. Hódoló tiszteletét és köszönetét mutatá be az ország főpapjának, ki jelenlétével a gyászünnepély nagyszerűségét m­ég jobban emelte. Az Akadémia első elnöke Dessewffy Emil gróf következő szavakkal tolmácsolt az Akadémia, mond­hatjuk — a haza érzelmeit. „Főmagasságu bibornok úr, országunk herczeg-primása! „A magyar Akadémia igazgatótanácsa s összes tagjainak élén és annak nevében jövök eminentiádnak leróni hálaköszönetünket. Azon kellemetlen hírre, hogy eminentiád egészsége gyöngélkedik, már el valánk készülve letenni azon reményről, hogy egy nagy magyarnak a katholika egyház magyarországbeli feje fogja megadni azon végső tisztességet, melylyel az egyház fiainak kimúltát megtisztelni szokta. Azonban ezen reményünknek nem lehetett nem teljesülni. A katholika egyház az egység hármas erős talpazatán áll a hitnek, reménységnek és szeretetnek egységén. Ezen nagy és örök elveket ezen egyház magyar pásztorai régen átvitték az egyháznak a hazáhozi viszonyaira, és ezért égy­ek ők a hazával az ügyeink igazsága iránti erős hitben, egyek a honszeretetben, egyek a hon jövője iránti reményekben. Nem lepett meg tehát bennünket eminentiád — csak uj tapasztalással gazdagodtunk ; — gazdagod­tunk azzal, hogy a kath. egyház magyar főpásztorai minden körülmények között össze tudnak olvadni a közérzülettel, hogy hinni, szeretni, reményleni s érezni tudnak a ha­zával — és tudnak véle sirni is, ha kell. Egy újabb indokot fűzött ezzel eminentiád azon számosakhoz, melyeknél fogva szeretjük és tiszteljük eminentiádat;—egy újat azokhoz, melyeknél fogva velünk együtt buzgón óhajtja a haza, hogy a nagy Isten ki­sérje eminentiádat áldásával minden útjaiban és mindnyájunk örömére sokáig boldo­gul éltesse.“ E beszédet a jelenlevők szívből fakadt és sokáig tartó élénk éljenzése követé, melynek lecsendesültével Magyarország főpapja meghatott hangon körülbelül ekként szólott: „Jól mondá a tisztelt szónok úr, hogy nem lephetett meg senkit megjelenésem, mert nem csak mint az Akadémia egyik tagja, hanem mint a magyar kath. egyház méltatlan főpásztora is, kötelességemnek tartom megadni a végtiszteletet a nagy ha­lottnak, s imádságomat, az önökével egyesíteni. Igaza van a tisztelt szónok úrnak, hogy mi egyek vagyunk a hitben, egyek a szeretetben, egyek a reménységben. Tudom, hogy a haza tőlem — és méltán— sokat vár. De ha annyit nem tehetek is, mint a­mennyit tenni óhajtok, legyen meggyőződve akaratom őszintesége felöl. És a­kik ez alkalommal is biztosítanak szeretetök felöl, tartsanak meg ezentúl is szeretetökben.“ E beszéd alatt, melynek mi a legszorosabb kivonatát közöljük, sok szemben fa­kadt fel a köny­v mindenki szívből élteté a magyar nemzet érdemes fő lelkipásztorát, ő eminentiája a jelenlevőket a legnyájasabban üdvözlé s Széchenyi Béla és Ödön gró­fokat atyai csókjával illeté. Ezalatt a közönség a templomból kitódulván, most a nép öszpontosulásának kö­zepére az egyház előtti tér jön. Miután a tódulási mozgalom némileg megszűnt s a tömeg annyira­ mennyire megállapodott, a „Szózat“ zendült meg — hogy maga a „Szózat“ szavaival éljünk — „Százezrek ajakon.“ A „Szózat“ után kis szünet múlva a„Hymnusz“ első verseit halla el a közönség, ennek végeztével pedig a plébánia épülete felé fordulván, a­mennyire még előhaladha­­tott, közeledék s szűnni nem akaró harsány éljenekkel üdvözlé az ország herczeg­­primását, ki is egy ablakon megjelenék s áldást oszta a beláthatlan sokaságu népnek. Többen a közönség részéről föl is menének, s e rögtönzött küldöttség szónoka körül­belül igy szóla : „ A legmélyebb fiúi hódolattal járulunk legkegyelmesebb főpásztorunk elé, midőn — bár érezve szavaink gyengeségét — tolmácsolni kívánjuk tiszteletteljes lelkesedé­sünket eminentiád irányában, ki­egyesítve imáit a mieinkkel, ez által nemcsak velünk közösen mutatá ki a nagy Széchenyi István emléke iránti igaz tiszteletét, de minket azon lelkesítő meggyőződésre is vezérlett, hogy a mi honfiúi érzelmeink ime főpászto­­runk atyai szivében is viszhangra találnak; minél fogva fogadja kegyesen eminentiád a mi legalázatosb hódolatunkat azon biztosítással, hogy mi egyaránt a vallás rendi­­­ltetlen hívei s a nemzet hű fiai vagyunk s lenni soha meg nem szűnünk! Mely érzel­meink között kérjük eminentiád atyai kegyes áldását — azon őszinte kivánatunk mel­lett, hogy a mi legkegyelmesebb főpásztorunk a haza javára sokáig éljen!“ A herczeg-primás erre nyájasan így válaszolt: „Örülök a fiatalság e lelkes érzelmein, s kívánom, hogy önök valóban a vallás és nemzetiség elveit mindig összeegyeztessék, mert így sem a vallás sem a nemzet soha veszélyeztetve nem lehet.“ Erre a nép az „Angol királyné“ felé indult, hol Széchenyi Béla és Ödön grófok szállva voltak, a szálloda körül megállapodék, megint a „Szózat“ első verseit éneklé s miután néhányan fölmentek s a grófoknak a közönség érzelmeit rövid beszédben tol­mácsolták, az ablakban megjelenő grófokat szűnni nem akaró éljenzéssel üdvözlé. Ezután a sokaság szétoszlék. Ekkor háromnegyed volt egyre. A reggeli 8 óra óta talpon levő nép azonban csak alig-alig birt haza­vonulni, s a város utczáin estig folyvást hullámzott a sokaság. Az iskolák és boltok e nap zárva voltak. Az ablakokból, erkélyekről gyászlobo­gók és fekete leplek lengettek, főleg nagy számmal és kitűnő diszszel rendezve a váczi utczában. A városházán is ki volt tűzve a gyászlobogó. Délután 5 órakor a m. Akadémia rövid gyűlésben ülvén össze, az elnök, gróf Dessewffy Emil jelentést ten a hg-primásnál történt tisztelgésről; jelenté egyszersmind, hogy az igazgatótanács az Akadémia indítványát elfogadta s kész a Széchenyi-emlék ügyének élére állani; jelenté végül, hogy ő az igazgatótanács nevében már irt a nagy gróf özvegyének. Ezután a titoknak felolvasá az Akadémia részéről küldendő levelet. Az elnök azon indítványa, hogy az Akadémia ez nap (bár osztályülésnek kellett lenni) semmi egyébbel ne foglalkozzék, csak Széchenyi emlékezetével, közhelyesléssel fogad­­taték. Ezután a jegyző felolvasá Szász Károly 1. tagnak e napra írt költeményét, melyet közakarattal kinyomatni határozának. Elhatározák végül az elnöknek a herczeg-pri­­máshoz intézett beszédét s ennek válaszát jegyzőkönyvbe igtatni. PEST, MÁJUS 1. Akadémiánk föladata. Mondom előbbi czikkemben, hogy nálunk az Aka­démiának kell pótolnia minden hiányt, mely a tudo­mányos magast) törekvés támogatásában mutatkozik mindenfelől. Mondom, hogy ez az Akadémia életének lényeges feltétele. Mert az Akadémia hivatása magas­ rendű, sem­hogy a tudománynak csak elemeivel bíbelődjék, és sokkal hathatósabban kell működnie a nemzet szel­lemi haladására, mintsem beérje vele, hogy néhány tudósnak czímet és nyugalmat ad. Nem kell aggódnunk rajta, hogy a tudomány elemi részeiben hátramaradunk, csak felsőbb részeit növel­jük sikerrel. Ez utóbbi részben maradt el nemzetünk a többiektől. És ez elmaradásunkat az újabb kornak kell tulaj­donítunk ; mert régebben a századok műveltségének körülbelöl színvonalán állottunk. A reformátió előtt, sz. Istvántól Mátyásig majd min­den királyunk — nem is említve Nagy Lajos Akadé­miáját, tán bőkezűebb volt a katolikus szerzetek iránt, mint bármely más európai uralkodó, mert a szerzetesek azon időben nem csak a hitnek, hanem az akkori tudománynak is úgy­szólván kirekesztő papjai valának. A reformáció idejében az erdélyi fejedelmek tudo­mányos intézeteket állítnak fel, oly pazar nagylelkű­séggel, mely kétszáz év múlva is jutalmazva kamato­zik a magyar nemzetnek, é­s az akkori időkben a Bethlen és Rákóczyak intézetei a kor tudományának színvonalán állottak. Mit tettünk ez ősök e nagylelkű példáihoz foghatót a tudományok érdekében ? Meg kell vallanunk, hogy máig is nekik köszönhetjük a legtöbbet. De ez iskolák, melyek a tudomány elemeit szabá­lyosan őrlik a fiatal nemzedéknek, ma már nem ele­gendők. Tanintézeteink nem fognak dicsőséget szerezni a ma­gyar tudományosságnak. Mutatja eléggé több száz esztendei tapasztalás. Sok intézetünk daczára, nagyon de nagyon elmaradunk a többi nemzetektől. Nem hogy elegendők volnának haladásunkra, hanem tud­juk, hogy maguk is tespedésnek indultak, igen termé­szetes okokból. Mert ne higyjük, hogy iskoláink hanyatlásának fő­oka a latin nyelv volt, mely kiszorította egy részben , vagy egészen a nemzeti nyelvet. Ez csak az egyik ok. A latin nálunk csaknem élő s nagy részben az élet nyelve volt. E hanyatlás fő oka abban keresendő, hogy nem miveltetett nálunk a tudomány felsőbb, ma­gasabb része. A gyermek megtanult valamit az isko­lai könyvekből, de kitől tanult és kitől vett buzdítást maga a tanító ? — Emlékszünk mindnyájan azon ta­nárokra, a­kiknek agyában a sok tudomány megma­radt, azon módon, a­mint azelőtt husz-harmincz évvel a külső egyetemekről behozták, és annál maradtak. Élet és lélek helyett a tespedés lehét terjesztették maguk körül, melytől senki nem iszonyodik oly telje­sen, mint az eleven érzékű ifjúság. A tudománynak örökös felfrisítésre van szüksége, s még a munkás­sági ösztön, a lelki rugalmasság is oda lesz élő inge­rek hiányában. Egészen a gyermekig, a köznépig, kiknek csak a tudomány hulladékai kellenek, megérzik hatása, ha nincs a nemzetnél magasabb tudományos élet. A tudomány meghonosítása mindig felülről kezdő­dik. Első a tanító, mert tanítvány lesz elég. Nálunk az Akadémia feladata, hogy megteremtse a tudományos életet, s úgyszólván a tanítók tanítója s a buzgók folytonos buzdítója legyen, hogy serkentő és termékenyítő sugárokat áraszszon felülről, s idő­vel a külföld is nemzetünk új dicsőségét lássa benne ragyogni. Mert maga a külföld is abból vesz többnyire mértéket szellemi termettségünkről, a­mi a legnagyobb magasság, melyre a tudományok eljutottak. Hiában mondjuk, hogy nemzetünk nagy tömege nem áll hátrább értelem dolgában, mint akár a harmadik szomszédé; hiában mutatunk fölvilágosodott felsőbb és középosztályunkra; hiában mutogatjuk ki statisti­­kai adatokkal, hogy a szegényebb köznépből többen tanulnak meg olvasni Magyarországon, mint más föl­dicsért nemzeteknél, csak azt kérdik tőlünk, hány magyar név fordul elő a tudományok világtörténeté­ben, a­mire csak mentegetődzések után bírjuk kiejteni a nehezünkre eső feleletet. Mi hiányzik nálunk, hogy a nehéz felelet oly rövid s a szintoly nehéz mentség annyira hosszú ? írtam közelebbről, mik azon utak, a­melyek ná­lunk a tudományos törekvéseknek nyitva állanak. Láttuk, hogy a nemzet nem gondoskodott még kel­lően egy oly útról is, mely magasra vihet. Csaknem meg van határozva a mérték, melyen túl az ismere­tekben való gyarapodás és növés lehetetlen. A mit is­koláink adtak, sokan fejtették tovább vagy egyeteme­ken , vagy foglalkozásuktól fennmaradt üres idejök felhasználásával. De úgy tetszik, mintha hiányzott volna minden törekvés, hogy oda jussunk föl, a­hol új látköröket nyit a magasabb álláspont. Pedig ez nem áll. Nem hiányzottak nálunk azon ne­mesebb ambitiók tán soha, melyeknek a tudományok haladása oly sokat köszönhet, s nem hiszem, hogy bármi szépben és jóban a dicsőségre vágyakozóbb nép volna Európában a magyarnál. Maguk iskoláink gyakran nagymértékben fölkeltették ez ambitiókat, s a tudomány iránti lelkesedést, igen sokszor az egye­sek vesztére és a nemzetnek aránylag csekély hasz­nára. Midőn az élet közepette is lelkesedve pillanta­nak fel a tetőre, a melyre a dicsőség napja felsü­tött, mint Dante, elállva tartják az utakat. Egy rész elijed, másik a mindennapi alárendelt foglalkozások közt, harmadik a meddő kísérletekben, ereje megosztásában vész el. A hasztalan kísérletekben, gyümölcstelen fá­radozásokban füstbe ment már kiszámíthatatlan erő, s sokszor a legjobb ügyekezet is semmivé lesz a meg­oszlás miatt. 1860. Kedd, máj. 1­ 102—3067. 11—ik évi folyam . E lap szellemi részét illető minden köz- K.tadó­ hivatal* Előfizetési föltételek . Szerk­esztési iroda , remény a szerkesztőséghez intézendő. VIDÉKRE, postán PESTEM, házhoz hordva. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Félévre ... 10 frt 50 kr. a. ért. Félévre . . . 10 frt 50 kr. a. ért. Bérmentetlen levelek csak ismert kezek- Évnegyedre . . 5 frt 25 kr. a. ért. Évnegyedre . . 5 frt 25 kr. a. ért. Váczi­ utcza 12-ik szám 1-ső emelet­­től fogadtatnak el. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, j.;a 6 hasábos petit-sor 1-szeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. UiruciN­bnj'tM UJJ* I ^Ulön 30 ujkr. Magánvita 4 hasábos petit sor 25 ujkr.

Next