Pesti Napló, 1860. október (11. évfolyam, 3192-3218. szám)

1860-10-14 / 3203. szám

az emberi nem története tanúságot tesz, hogy soha nagy befolyást senki még nem gyakorolt a világon, ki önmaga egy nagy eszme vagy érzelem befolyása alatt nem állt, s midőn kortársait elragadá, önmaga elragadva nem érezte magát. Ezt látjuk Széchenyinél is; s ha­bár a hideg megfontoló észnek nálánál na­gyobb magasztalója nem volt és senki sem szólalt föl élesebb gúnynyal azok ellen, kik közdolgokban szi­­vek gerjedelmét követik, mégis talán soha nem volt férfiú, ki a közélet pályáján megőszü­lve, első föllépé­sétől élete végéig oly egészen érzelmeinek hatalma alatt állt volna, mint épen ő. Igen, Széchenyi a szivnek embere volt a szó leg­szebb, legnemesebb értelmében. Midőn fiatal korában körültekintve,a hazának álla­potát látá, s látta a közönyösséget, melylyel a többség é­s a lemondó kétségbeesést, melylyel e hon jobbjai ezen állapotot tűrték, mert megváltoztatására sehon­nan kilátás nem nyilt, s a messze láthatáron nem látszott még egy felleg sem, mely részt hozva e tes­­pedésnek véget vethetett; se egymaga lépett föl, hogy ha más senki nem, ő vesse meg nemzetünk egykori nagyságának alap­ját, vagy hog­y l­egalább ezen czélnak szentelje véglehel­létéig é­l­e­t­é­t, akkor nem hideg számítás sugallta neki ez eltökélést.-----­s nem a mindent megfontoló ész vala az, mi neki, miután e pályán föllépett, erőt adott, hogy vissza ne ijedjen a mindig növekedő nehézségek s ellenzőinek száma elő­­. Szivének meleg gerjedelme, egy erős ellenállhat­­lan érzés vezette a pályára, ez tartó fönn, ez serkentő mindig új tevékenységre még akkor is, midőn nem támogatva a közvéleménytől, elhagyatva azoktól,kik­hez legközelebb állt, a közszeretet virágkoszorú­ja helyett csak még a nyilvános élet töviskoronáját vi­selte ;­­­s ki Széchenyi jellemének ezen oldalát nem ismeri, az öt igazságosan megítélni nem képes. Megtörhetlen mélyének s egyes gyöngeségeinek — miktől öt fölmentenünk nem lehet — forrása ebben fekszik. Hazájának határtalan szeretete vala az, mi a bátor férfiút, ki ha csak személyes veszélyekről vala szó a legkisebb sértésért a halállal szembe szállt, a köz­dolgokban néha a tulságig óvatossá, sőt mint ellenes mondák, félénkké téve; ez az, mi őt néha igazságta­lanságra ragadta,­­ arra bírta, hogy szenvedélyes szó­noklatának egész hatalmát, keserű gúnyt s túlzó vá­dak fegyverét használja olyanok ellenében is, kiknek jó szándékát kétségbe nem voná, sőt kiket, mint gróf Dessewffy Józsefet, mélyen tisztelt, de kikben a köz­jónak habár akaratlan elleneit látta. És ez volt alapja egyszersmind azon rendkívüli be­folyásnak is, melyet e férfiú mindvégig nemzetére gyakorolt. A történetben kevés példát találunk, hogy valaki népszerűségét annak köszönte, mert hontársait szün­telen hátramaradásukra, hibáikra s gyengeségökre figyelmeztette. Főkép oly nemzetnél mint a magyar, melyet ellenségei hiúsággal vádolnak s melyről lega­lább azt mondhatjuk, hogy saját becsének teljes ön­tudatában él, kettősen föltűnő tünemény ez; s mégis csak a „Hitel“t kell kezünkbe vennünk, hogy meg­ww­ v— ti _i4------■* *o** 'OJ — ——* meg. Nem volt senki, ki a legélesebb gúny fegyve­reit többször használta oly szokások s intézmények ellenében, melyekhez a nemzet mint őseinek hagyo­mányához ragaszkodott; nem volt senki, ki azon irányt, melyet a közvélemény követett, s a férfiakat, kiket az fölkarolt, nyíltabban megtámadta, és ha mégis mind­ennek daczára Széchenyi népszerűségét 15 évig folyvást növekedni látjuk, s ha később is, miután népszerűségét már elvesztette, befolyásának nagy részét még megtartó, e rendkívüli tünemény csak onnan magyarázható, mert, midőn sokan azt hi­­vék, hogy téved, s a többség, általa legforróbb óhaj­tásaiban s legkedvesebb embereiben kíméletlenül megtámadva érzé magát; — midőn öt, hol a kormány soraiban, hol az ellenzék padjain látá, sokan nem ér­ték, sokan roszalták, sokan ellenezték eljárását, de senki egy perczig nem kétkedett hazafiságán. Ez azon kapocs, mely közte s a nemzet között min­dig létezett. Kevés politikai szerepet játszott férfit is­merünk, ki midőn meggyőződése kívánta, pártját oly könnyen elhagyá, sőt azt oly hevesen megtámadta; talán senki sincs, ki miután egy ideig az egész nemzet élén állt, később oly egészen elhagyatva találta magát, mint ő. De elhagyatva mindenkitől, megtámadva eljárása miatt, volt egy, mi e férfiút, midőn magát egészen elszigeteltnek mondá is, a nemzettel össze­­köté, s ez épen azon érzés, mely nemzetünk közös tulajdona — s ha Széchenyi e hazáért többet tett, mint bár­ki más, ezt annak köszöni, mert tudtuk, hogy senki e hazát nálánál inkább nem szereti. Volt idő, melyben sokan , sőt ő maga is a hideg számítás emberének tartá magát; de e tévedésnek oka abban fekszik, mert kizárólag csak egy érzelem­nek uralma alatt állva, a pillanat benyomásai s szen­vedélyeinek ellentállni tudott; s miként éltének czél­­ját csak szivével választó , úgy azon eszközökre néz­ve, melyeket használt, csak belátását követő, egy­­iránt szenvedélyes s egyszersmind előre látó szerete­­tében, kész föláldozni magát minden pillanatban, s mégis folyvást figyelemmel irányozva s méregetve lépteti, hogy a kedves tárgy, melyért lelkesül, ve­szélynek ne tétessék ki. S épen egyediségének e kettős, látszólag ellentét­ben álló oldala, a lángoló szeretet mellett a hideg számitás, a szenvedély, midőn törekvéseinek fő czél­­ját veszélyeztetve látá, s mégis e csaknem félénkség­gel határos ildomosság, melylyel haladási terveiben eljárt : ez az, mi jellemének egyik fővonását képezé; a másik, mely evvel bizonyos összeköttetésben áll, sőt annak kifolyása : azon könnyűség, melylyel hely­zetét megváltoztatá, föltételein­ek kivitelére majd po­litikai elleneivel, majd barátaival kezet fogott a nél­kül, hogy valaha működésének főirányától eltérne, úgy hogy ugyanazon férfin, kit kortársai, csak a köny­­nyliséget látva, melylyel pártját elhagyja, többször apostasiáva­l vádoltak, a jövő kor előtt épen a követ­kezetes ég miatt fog bámultatni, melylyel hosszu politikai pályáján minden egyes föltételeihez ragasz­kodott. Proteusként mindig változtatva alakját, de csak hogy azon egy küzdelmet folytassa; s innen van, hogy míg Széchenyi élete, ha egyes lépéseit követve, azoknak összefüggését magyarázni akarjuk, felold­­hatlan rejtélyként tűnik föl; midőn azt mint egészt tekintjük, nyitott könyvként fekszik előttünk, mely­nek czélja iránt mindenki teljes ismeretet szerezhet magának, s melynek egész foglalatját kevés szavak­kal mondhatjuk el. Megkisértem ezt. Ha azon belátás, hogy hazánk csaknem minden­ben hátra van, Széchenyit a nagy föladástól, melyet magának kitűzött, vissza nem ijesztő, ennek okát azon meggyőződésben találjuk, ho­l a magyar nép még ifjú, s hogy valamint Isten e hazát roppant, eddig par­lagon heverő természeti kincsekkel áldotta meg, úgy a magyar nemzetben oly erők s tehetségek szunyadnak, melyeknek becsét edd­g senki nem ismeri még. Kifejteni Istennek ezen nagy adományát mindkét irányban, haladni az anyagi érdekek mezején, hogy e haza Európa legmiveltebb országaival a versenyt kiadhassa, s haladni főleg szellemi kifejtésünk­ben, hogy a magyar nem­zetiség benső becse­s értéke ál­tal nyerje vissza azon állást, melyet egykor har­­czias tulajdonai által leírt : ez volt a föladás, melynek megoldásától nézete szerint a nemzetnek szebb jövője sőt fönnmaradása függ, s melyet magának kitűzött. E két irány közül a fontosabb, Széchenyi meggyő­ződése szerint a nemzet szellemi kifejlése volt. „A magyar népnek nincs csekélyebb hiva­tása,mint képviselni Európában ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságait-------Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni és szeplőtlen minő­ségben kifejteni, nemesíteni erőit, eré­nyeit s egy egészen új, eddig nem is­mert alakokban kiképezve, végczéljá­­hoz az emberiség földicsőitéséhez ve­zetni— ez a föladat. — Hivatásunk nem csekélyebb, mint a világot egy uj nem­zettel gazdagítani meg.“ — így értelmezi ő maga törekvéseinek­ végczélját, s az óvatosság, mely­lyel oly reformok körül eljárt, miknek csak az ország anyagi kifejtését tekintve, jótékony hatását kétségbe vonni nem lehetett, de melyek nézete szerint nemze­tiségünket, azaz szellemi kincseink legfőbbikét veszé­lyeztetik , eléggé bizonyitja , mi szilárdan ragasz­kodott elvéhez, „hogy minden haladás csak annyiban üdvös, a mennyiben szellemi alapon nyugszik;“ de miután a szellemi és anyagi lét várhatlan kapcsolatban áll valamint az egyes embernél egy nemzeteknél — s miután a létek hatalma a testnek épségétől függ, e magasabb szellemi föladat csak úgy oldathatik meg, ha anyagi kifejtésünket nem hanyagoljuk el, és lépéseinket úgy intézzük, hogy sem szellemi érdekeinket anyagi jólé­tünk­ek, sem ezt tisztán eszmék és elvkérdéseknek nem áldozzuk föl; s épen a következetesség, mely­lyel Széchenyi ezen meggyőződéséhez nem csak elmé­letben, de egész eljárásában ragaszkodott, e látszó dualismus, mely miatt egyes lépései néha idegfog­­hatlanokká válnak, egyszersmind kulcsa egész nyil­vános életének. Épen mert ugyanazon férfiú, ki 1825-ben a magyar Akadémiát alapitá meg, szint akkor lótenyésztésünk emelése mellett buzgólkodott, s miután 1826-ban a. __________ ___u ..«...,«tenyésztő tarsulat létesült, ezen intézet emelésének és gyarapításának szintoly buzgósággal szentelé idejét s fáradságát, melylyel a tudós társaság alapszabályain dolgozott; épen mert mi­dőn üdüleldéjét tervezé,hogy a haza nagy halottjainak méltó temetkezési helyük legyen, egyszersmind azon törte fejét, hogy az általa fölállított nemzeti kaszinó tagjainak mentül több kényelmet szerezzen ; épen az, hogy ugyanazon elme, mely a Duna - Tisza szabályo­zásával foglalkozott, ugyanazon ember, kinek az álló hidat s a gőzhajózást köszönjük, ugyanakkor a fővá­ros számára sétatért tervezett, s midőn a szabad töld, a közteherviselés s az emberiség legszentebb jogai.Att küzdött, azon kérdést, várjon társalgásunkban az „Ön“ vagy „Kegyed“ használtassék-e, nem tartá figyelmére érdemetlennek, hogy egyszerre — látszólag hasonló lelkesedéssel,de mindig hasonló szorgalommal s kitartással fölkarolt a­gyot és kicsint, egyes he­lyeknek apró érdekeit s az egész haza haladását, az egyes polgárok kényelmeit s nemzetünk jövőjét; mert semmit, mi e haza határai között egy helynek jó­létére befolyt, csekélynek,­ semmit mi nem­zete eme­léséhez vezethetett, nehéznek nem tartott: ez az, mi­ben nagysága fekszik s mi őt összes haladásunk ve­zetésére képessé téve. Harminczöt éve, hogy Széchenyi tevékenységét megkezdé. A magvak, melyeket elhintett, csíráztak, a mit ültetett gyökeret vert, s szétterjesztve ágait gyümölcsözni kezd, összes törekvéseinek eredményei előttünk fekszenek. Az Akadémiából, melyet alapított, hogy világot ter­­jeszszen a nemzetiségünket fedő sötét fölött, a nemzet tudományos s irodalmi tevékenységének gyupontja vált, melynek fénye most már csak onnan jó, mert azon egyes sugarakat, mik e hon­­gén minden felül föltűnnek, egy pontban egyesíti. A sors meg nem kímélte a nemzetiséget nehéz csa­pásoktól, de melyeknek csak az volt hatásuk, hogy a vas mint aczél kerüljön ki a nehéz próba alól s azon idő helyett, melyről Széchenyi szólt, mondván, hogy egykor talán az Akadémia csak ereklye gyanánt fogja őrizni a nyelvet, melyet a magyar egykor legdrágább kincsének tekintett : eljött a nap, melyben e kincset biztosabb kezekben látjuk. A nemzet magára vállalta annak őrzését, szíves­en s arkán hordva sajátját, s reánk csak annyit bízva, hogy mi is e kincsesei éljünk és támogatva azon irodalmi s tudományos intézetek egész sora által, melyek az Akadémia mintájára keletkeztek — a magyar nemzetnek a tudományok körében is azon állást szerezzük meg, mely, mint Széchenyi 1842- ben az Akadémiához tartott beszédjében mondá: nem­zetiségünket egyedül biztosítani képes. A lóverseny s lótenyésztő társulat a gazdasági egyesületet hozta létre, s most az ország minden vi­dékein, csaknem minden megyében hasonló intézetet talá­unk , nemzeti iparunk azon ágának emelésén dol­gozva, melytől az ország anyagi jóléte mindenek előtt függ. A nemzeti kaszinó mellett az o­rszág különböző ré­szeiben hasonló társulatok léteznek, s alig találunk nevezetesebb helyet, mely a kölcsönös eszm­cseré­nek s az által­a miveltség terjesztésének ezen hatal­mas eszközeit nélkülözné; s ugyanakkor az anyagi s szellemi érdekeknek minden körében, a társadalmi élet minden fokozatán uj s új egyletek alakulnak, melyek tevékenységben versenyezve, a nemzet álta­lános mivelésének közös munkáján dolgoznak. S várjon, ha azon tudományos s irodalmi intézete­ket, melyek az Akadémia megalakulása után e hazá­ban támadtak, mások alapították ; ha azon üdvös ha­tás, melyet gazdasági egyleteink földmivelésünkre gyakorolnak, másoknak köszönhető, s a tevékenység, melyet egyes társulatok kifejtenek közvetlenül má­soknak érdeme: vájjon közvetve mindezt nem neki köszönjük-e ? E hely, hol az általa alapított Akadémia nevében azon egyletek s tá­sulatok képviselőihez szólok, me­lyek léteket neki vagy legalább azon egyesületi szel­lemnek köszönik, melyet e hazában ő honosított meg; e város, melynek legdícsőbb emlékeit ő tervezte vagy épitette föl, s melynek jólétéért s fölvirágzásáért ő egymaga többet tett, mint előtte egész nemzedékek; az egész haza fölszólalnak érdemei mellett. — A Duna, melynek szikláit megrepeszté, hogy az akadá­lyoktól fölszabadított folyó a népek békés közleke­désének utúl szolgáljon, s a Tisza, melynek árjait erős partok közé szok­ta, hogy a pusztítás helyett, melyet előbb okoztak, termékenyítve hasítsák át ha­zánk áldott rónáit: egyiránt hirdetik dicsőségét. A gőzhajó, ha színes lobogókkal folyóinkon elha­lad, s a gőzmozdony, midőn az általa tervezett pá­lyán villámgyorsasággal elrobog , reá emlékez­tetnek. Forduljunk bárhová, tekintsünk­­­ár mit, a mi e ha­zában 1825-től üdvös történt: Széchenyi nyomaira találunk. Az ő tevékenységének s e nemzet haladásá­nak azon egy története van é s az idő, melyet elő­adásommal igénybe vehetek, elfogyna, ha mindazt csak elsorolnám is, mit neki köszönünk vagy mire legalább elhatározó befolyást gyakorolt. Fordítsuk e helyett figyelmünket azon egyre, mi összes tevékenységének főczélje veti, s ha munkás éltének más eredményei nem is maradtak volna reánk, egymaga elég lenne arra, hogy Széchenyit e nemzet örök hálájának tárgyává tegye. Habár nemzetünk az utolsó harmincz év alatt ta­­gad­atlan előmenetelt tett, mégis jelen helyzetünket más európai népek állapotaival összehasonlítva, bár men­nyire fájjon hazafiságunknak, kénytelenek va­gyunk bevallani , hogy sem anyagi sem szellemi tekintetben helyzetünkkel megelégedni nincs okunk, a hogy a nagyobb jólét, melyet egyesek élveznek s szon haladás, melyet az irodalom s tudományok kö­rében tettünk, nem pótolja a veszteségeket, melyeket a közélet mezején szenvedünk; és mégis honnan van az , hogy midőn a jelen oly keveset nyújt, mi vágya­inkat kielégitheti, öntudattal tekintünk magunk kö­rül, és sokkal több reménynyel fordulunk a jövő felé, mint azok, kik 1825-ben a haladás pályájára lépve, a csalódásokat, melyeken mi keresztül menénk, még nem ismerék? Szükséges-e, hogy e kérdésre feleljek ? A kor, melyben életünk szebb része lefolyt, nehéz küzdelmek s keserű tapasztalások időszaka volt. Soha a férfias törekvés, melylyel egy nemzedék hazája át­­olta Udin Joistwaft— annyira nem hiúsíthatott meg — soha szebb reményeket keserűbb csalódások nem követtek. Ha a hazában körültekintünk, nincs hely, mely a szomorú időke­k nyomait nem viselné magán, — nincs család, mely létét földulva nem érezte, s mi ennél több — maga az alkotmány, mely egy ezredév részének daczolt, talpkövében ingattatott meg------­de egy fönnmaradt egyéb törekvéseink romjai fölött, egyet megtartottunk a nagy hajótörésnél, melynél annyi reményünk elveszett; — egyet, mit tőlünk sem egyesek hibái, sem erőszak, sem az idő viszontagsá­gai többé el nem rabolhatnak: a válaszfalak, melyek e nép egyes osztályait egy­kor távol zárták egymástól, ledőltek. Az egyenetlenség, mely által minden jog bizonyta­lanná s minden teher elviselhetlenné vált — meg­szűnt. A bilincsek, melyek az ipar kifejlését akadályozák s az egyes törekvéseit megfoszták gyümölcsétől — széttörettek. A néptöredékek, melyeket viszontagságos múltúnk e földön hagyott, egy nemzetté olvadtak össze, s ki az , ki ezen eredményt fölcserélné a jólétért, me­lyet előbb tán élvezett; — ki az, ki, ha tőle függne, hogy ezen egész időszak szomorú emlékeivel együtt múltunkból kitörültessék, ezt kivánná még azon eset­ben is, ha a visszalépés árául mindazon alkotmányos jogokat nyerhetné vissza, melyekre oly büszkék va­­lánk! Az idő a nehéz küzdelmek nyomát, melyeken ke­resztül mentünk, nem törölte el még, s s­zomszédaink sokat hozhatnak föl, miben még hátrább állunk — — de a nagy igazságtalan­ság, mely e hátra­maradásnak egykor fő oka s elleneink szemrehányá­sainak méltó tárgya volt — nem létezik többé. Az isteni gondviselés számunkra talán új küzdel­meket rendelt, hogy e nemzet még inkább kitisztulva salakjaiból, méltóan foglalja a hivatásának helyét,— de bármi várjon reánk, oly szerencsétlenség, melyet e hon lakói nem közösen viselnének, nem jöhet reánk, s az áldás, melyért buzgó imáinkkal az éghez fordu­lunk, ezentúl közös lesz e hon minden lakóira. S hogy ez így van, hogy az osztályok közötti súr­lódás kiegyenlíttetett, mielőtt az harczczá vált; hogy mindazon válaszfalak, mindazon korlátok, melyeket századok építettek, a kiváltságos osztályok saját be­látása s igazságszeretete által hordáttak le, mielőtt azok erőszakosan megtámadtatnának; hogy a nagy lépés, melylyel a magyar az újabb miveltség körébe jutott nálunk megtörtént és sem szenvedett, sem elkö­vetett erőszak emléke tiszta örömünket nem zavar­ja, — Isten után, ki e nép sziveit fölvilágositá, vájjon kinek köszönjük ? Vonjátok kétségbe Széchenyinek minden egyes ér­demeit, mondjátok, hogy kés­zt­letlenül lépett a pá­lyára, hogy mások egyengették ki az utat, melyen járt­,­­ minden, mit neki tulajdonítunk szintúgy tör­tént volna nélküle is — mert az irányt, melyben mű­ködött, nem ő adta, hanem ő vette kárától — de azt, hogy az eszn csurlódást,mely a jogegyenlőség általá­nos elismeréséhez vezetett, ő kezdte meg, hogy ő rontotta le azon előítéleteket, melyek a czélnak útjá­ban álltak, hogy társadalmi viszonyaink s törvénye­ink azon módosításait, melyek szükségkép a jog­egyenlőséghez vezettek, neki köszönjük — ezen érdemet tőle senki­ sem fogja megtagadni, valamint azt sem, hogy Széchenyi tevékenységének ezen irány­ban teljes öntudattal járt el, s egyes indítványainak ezen következményeit tiszán belátta. „Hazánknak ingadozás nélküli átva­­rázsolása egy elkopott félig meddig feudális, félig meddig alkotmányo szövevényből emberhez illés minden ál­­lénytől kitisztult kép­viseleti rend­szer­­r­e“ ezt tűzte ki magának föladásul, s miután átlátta: „hogyha a kasztok és összefaraglázott kiváltságok szűk rekeszébő­l végkép tá­gasabb körbe akarunk lépni felaljaso­­dott nemzetünknek jövendőt eszközöl­ni — nagy köveket kell emelnünk, ezt pedig nem egyes emberek, hanem csak mindnyájan t­ehe­t­j­ük,“ egész életén át mind a törvényhozásnál, mind azon kívül összes fáradozá­sai oda voltak irányozva ,hogy mindenek előtt reánk virradjon azon nap, midőn nem csak privilégiumokkal dicsekedve és nagy phrasisokkal, hanem áldoza­tokkal s tettel járulunk a haza felvi­rágzására. Mert ha igazán akar e nem­zet erős és nagy lenni — szükséges, hogy némely dolgokban egy soron áll­junk mindnyájan, szükséges, hogy ki­ki, ki a magyar levegőjét szívja el­mondhassa : „én is a honnak polgárja vagyok.“ Széchenyi saját szavaival fejeztem ki azt, miben ő maga törekvéseinek végczélját kijelölte, s ha valaki ezeken kétkednék — előttünk fekszik „Hitele“, a „Világ,“ a „Stadium,“ melyben az általa szük­ségeseknek tartott reformokat megpendíté, kifejté s formulázta, egyenként előadva a nagy változá­sokat , melyeket e hon újjászületésére szüksége­seknek tartott ; visszaemlékezünk az időre , mi­dőn e munkák megjelentek s ha írott kutforrás kell, ott vannak az ezen időszakban hozott tör­vények s országgyűlési tanácskozásaink jegyző­könyvei, melyekből az akkor uralkodó szellem vilá­gos előttünk; s ki ezeket ismeri, az azon érdemet, hogy a jogegyenlőségnek lobogóját h­­­atában ő emel­te föl először, nem fogja megtagad.­.1 azon férfiútól, ki az ősiség s fiscalitás eltörlését, a nem-n­er­esek bir­­tokszerezhetési jogát, a haza­­ it­ten polgárainak törvényelőtti egyenlőségét, úgy­é­t, hogy a nem-ne­mesek , érdekeiknek a kiváltságos osztályok irányá­ban való védelmére magoknak megyei pártvédet vá­­laszszanak, hogy az országos közlekedési vonalak fönntartására mindenki egyenlőleg adózzék s a mo­nopóliumok, ezédek és limitá­lok töröltessenek el. Stádiumában már 1833 ban merte indítványozni. Egy nemzet megújulása egyes embernek műven emlé­ket , s ha Széchenyi törekvéseit siker követte, az an­nak köszönhető, mert a bátor nyitó buzgó támogatók­ra talált, kik az elveket, melyeket ő évekig követett, tisztábban formulázni vagy a szónoklat adományával megáldva, azok iránt általán­sabb lelkesedést ébresz­teni képesek voltak; s kétsé­gen kivül vannak e ha­zában mások is, kiknek e szent ügy kivívásában elő­kelő részük volt , de olyan, kiről elmondhatnék, hogy Széchenyinél korábban lépett föl e pályán vagy azon következetesebben s több sikerrel járt el, oly férfiú, ki vele e téren a koszorúért versenyezhetne, nem volt s nem lesz e hazában ; és ha mindazon egyes intéze­tek, melyeknek alakulását neki köszönjük rég nem léteznének is többé, s az óriás mű­ből, mely által fő­városunk két partját összeköté, mint Traján hidjából csak az oszlopok sülyedő romjai maradnának fönn — amaz egy érdemnek emléke elég, hogy a jövő meg­értse a népszerűséget, mely Széchenyit pályája kez­detén környezé s mely őt sírjához kisérte. Népszerűségét o­roszul választám a szót. — Széchenyiben voltak hibák s voltak nagy tulajdonok, mik azon közvetlen befolyásnak útjában álltak, me­lyet egyesek tömegekre gya­korolnak; s talán nem tévedek, ha mondom, hogy az, mi a nemzetet hozzá köté, még akkor is, midőn népszerűsége látszólag tetőpontján állt, csak azon meggyőződés vola, hogy a férfiú, ki már ennyi sikert aratott, a jó uton jár, a­hogy őt követni tanácsos; de e meggyőződés általá­nos volt, s kevés férfiút nevezhetünk, kinek minden lépéseit a közpályán ily hosszú ideig közelismerés követte volna. Mindazáltal, ha Széchenyi politikai életének ezen jellemző vonását kiemeljük, nem hall­gathatjuk el azon változást sem, mely a közvélemény­ben később történt s ép oly rendkívüli mint előbb nép­szerűségének állandósága vala, mert én legalább nem tudok esetet, hogy ugyanazon férfiú, kit csaknem az egész nemzet tizenöt éven át bizod­alommal követett s ki elveit meg nem változtatá, később annyira el­szigetelve lett volna, mint ő magát pályája végsza­kában érezé. E rendkívüli tüneménynek magyarázatát is csak azon egészen sajátszerü helyzetben kereshetjük, me­lyet Széchenyi a közéletben elfoglalt. Hol alkotmányos élet van, ott pártokat találunk, s azoknak létezése, nem mint némelyek hiszik e kor­mányformának hiányát, sőt épen annak egyik fő elő­nyét képezi, mert az egyes kérdéseknek minden ol­­dalróli megvitatását eszközölve , a törvényhozást megőrzi azon rögtönzéstől, mely, bár­honnan jó, a nemzet jólétét egyaránt veszélyezteti. De valamint időszakok vannak, midőn a pártok szava elhallgat, s az egész nemzet, mert léte veszély­ben forog, feledve az egyes kérdéseket, melyek fö­lött pártokra szakadt, a haza közös zászlója körül csoportozik : úgy vannak egyes emberek, kik egy távolabb fekvő czélt tűzve ki munkásságuknak, a pártok körén kívül állanak. Egy eleme az erőnek ez, mert csak ki ily helyze­tet foglal el, hathat egész nemzetére egyenlően; de egyszersmind egy eleme a gyengeségnek is, mert a bilincsekkel, mik pártjához kötik, az egyes eldobja egyszersmind a támaszt, melyet bennök talál; s mi­dőn oly állást foglal el, melyről egész nemzetének uj irányt adhat, egyszersmind azon eszközöktől fosztja meg magát, melyek nélkül a megindult mozgalmat kormányozni nem lehet. Ez volt Széchenyi helyzete, s valamint az általá­nos hatás, melyet fe­lépése okozott, minden párto­s színezetű férfiakat egyesítve a haladás lobogója kö­rül, annak tulajdonítható, mert a sérelm­i kérdések körül csoportosuló pártok köréből kilépett; úgy fő­­kép ebben fekszik annak oka is, hogy ő, kit a pálya

Next