Pesti Napló, 1860. október (11. évfolyam, 3192-3218. szám)
1860-10-14 / 3203. szám
az emberi nem története tanúságot tesz, hogy soha nagy befolyást senki még nem gyakorolt a világon, ki önmaga egy nagy eszme vagy érzelem befolyása alatt nem állt, s midőn kortársait elragadá, önmaga elragadva nem érezte magát. Ezt látjuk Széchenyinél is; s habár a hideg megfontoló észnek nálánál nagyobb magasztalója nem volt és senki sem szólalt föl élesebb gúnynyal azok ellen, kik közdolgokban szivek gerjedelmét követik, mégis talán soha nem volt férfiú, ki a közélet pályáján megőszülve, első föllépésétől élete végéig oly egészen érzelmeinek hatalma alatt állt volna, mint épen ő. Igen, Széchenyi a szivnek embere volt a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Midőn fiatal korában körültekintve,a hazának állapotát látá, s látta a közönyösséget, melylyel a többség és a lemondó kétségbeesést, melylyel e hon jobbjai ezen állapotot tűrték, mert megváltoztatására sehonnan kilátás nem nyilt, s a messze láthatáron nem látszott még egy felleg sem, mely részt hozva e tespedésnek véget vethetett; se egymaga lépett föl, hogy ha más senki nem, ő vesse meg nemzetünk egykori nagyságának alapját, vagy hogy legalább ezen czélnak szentelje véglehellétéig életét, akkor nem hideg számítás sugallta neki ez eltökélést.-----s nem a mindent megfontoló ész vala az, mi neki, miután e pályán föllépett, erőt adott, hogy vissza ne ijedjen a mindig növekedő nehézségek s ellenzőinek száma elő. Szivének meleg gerjedelme, egy erős ellenállhatlan érzés vezette a pályára, ez tartó fönn, ez serkentő mindig új tevékenységre még akkor is, midőn nem támogatva a közvéleménytől, elhagyatva azoktól,kikhez legközelebb állt, a közszeretet virágkoszorúja helyett csak még a nyilvános élet töviskoronáját viselte ;s ki Széchenyi jellemének ezen oldalát nem ismeri, az öt igazságosan megítélni nem képes. Megtörhetlen mélyének s egyes gyöngeségeinek — miktől öt fölmentenünk nem lehet — forrása ebben fekszik. Hazájának határtalan szeretete vala az, mi a bátor férfiút, ki ha csak személyes veszélyekről vala szó a legkisebb sértésért a halállal szembe szállt, a közdolgokban néha a tulságig óvatossá, sőt mint ellenes mondák, félénkké téve; ez az, mi őt néha igazságtalanságra ragadta, arra bírta, hogy szenvedélyes szónoklatának egész hatalmát, keserű gúnyt s túlzó vádak fegyverét használja olyanok ellenében is, kiknek jó szándékát kétségbe nem voná, sőt kiket, mint gróf Dessewffy Józsefet, mélyen tisztelt, de kikben a közjónak habár akaratlan elleneit látta. És ez volt alapja egyszersmind azon rendkívüli befolyásnak is, melyet e férfiú mindvégig nemzetére gyakorolt. A történetben kevés példát találunk, hogy valaki népszerűségét annak köszönte, mert hontársait szüntelen hátramaradásukra, hibáikra s gyengeségökre figyelmeztette. Főkép oly nemzetnél mint a magyar, melyet ellenségei hiúsággal vádolnak s melyről legalább azt mondhatjuk, hogy saját becsének teljes öntudatában él, kettősen föltűnő tünemény ez; s mégis csak a „Hitel“t kell kezünkbe vennünk, hogy megww v— ti _i4------■* *o** 'OJ — ——* meg. Nem volt senki, ki a legélesebb gúny fegyvereit többször használta oly szokások s intézmények ellenében, melyekhez a nemzet mint őseinek hagyományához ragaszkodott; nem volt senki, ki azon irányt, melyet a közvélemény követett, s a férfiakat, kiket az fölkarolt, nyíltabban megtámadta, és ha mégis mindennek daczára Széchenyi népszerűségét 15 évig folyvást növekedni látjuk, s ha később is, miután népszerűségét már elvesztette, befolyásának nagy részét még megtartó, e rendkívüli tünemény csak onnan magyarázható, mert, midőn sokan azt hivék, hogy téved, s a többség, általa legforróbb óhajtásaiban s legkedvesebb embereiben kíméletlenül megtámadva érzé magát; — midőn öt, hol a kormány soraiban, hol az ellenzék padjain látá, sokan nem érték, sokan roszalták, sokan ellenezték eljárását, de senki egy perczig nem kétkedett hazafiságán. Ez azon kapocs, mely közte s a nemzet között mindig létezett. Kevés politikai szerepet játszott férfit ismerünk, ki midőn meggyőződése kívánta, pártját oly könnyen elhagyá, sőt azt oly hevesen megtámadta; talán senki sincs, ki miután egy ideig az egész nemzet élén állt, később oly egészen elhagyatva találta magát, mint ő. De elhagyatva mindenkitől, megtámadva eljárása miatt, volt egy, mi e férfiút, midőn magát egészen elszigeteltnek mondá is, a nemzettel összeköté, s ez épen azon érzés, mely nemzetünk közös tulajdona — s ha Széchenyi e hazáért többet tett, mint bárki más, ezt annak köszöni, mert tudtuk, hogy senki e hazát nálánál inkább nem szereti. Volt idő, melyben sokan , sőt ő maga is a hideg számítás emberének tartá magát; de e tévedésnek oka abban fekszik, mert kizárólag csak egy érzelemnek uralma alatt állva, a pillanat benyomásai s szenvedélyeinek ellentállni tudott; s miként éltének czélját csak szivével választó , úgy azon eszközökre nézve, melyeket használt, csak belátását követő, egyiránt szenvedélyes s egyszersmind előre látó szeretetében, kész föláldozni magát minden pillanatban, s mégis folyvást figyelemmel irányozva s méregetve lépteti, hogy a kedves tárgy, melyért lelkesül, veszélynek ne tétessék ki. S épen egyediségének e kettős, látszólag ellentétben álló oldala, a lángoló szeretet mellett a hideg számitás, a szenvedély, midőn törekvéseinek fő czélját veszélyeztetve látá, s mégis e csaknem félénkséggel határos ildomosság, melylyel haladási terveiben eljárt : ez az, mi jellemének egyik fővonását képezé; a másik, mely evvel bizonyos összeköttetésben áll, sőt annak kifolyása : azon könnyűség, melylyel helyzetét megváltoztatá, föltételeinek kivitelére majd politikai elleneivel, majd barátaival kezet fogott a nélkül, hogy valaha működésének főirányától eltérne, úgy hogy ugyanazon férfin, kit kortársai, csak a könynyliséget látva, melylyel pártját elhagyja, többször apostasiával vádoltak, a jövő kor előtt épen a következetes ég miatt fog bámultatni, melylyel hosszu politikai pályáján minden egyes föltételeihez ragaszkodott. Proteusként mindig változtatva alakját, de csak hogy azon egy küzdelmet folytassa; s innen van, hogy míg Széchenyi élete, ha egyes lépéseit követve, azoknak összefüggését magyarázni akarjuk, feloldhatlan rejtélyként tűnik föl; midőn azt mint egészt tekintjük, nyitott könyvként fekszik előttünk, melynek czélja iránt mindenki teljes ismeretet szerezhet magának, s melynek egész foglalatját kevés szavakkal mondhatjuk el. Megkisértem ezt. Ha azon belátás, hogy hazánk csaknem mindenben hátra van, Széchenyit a nagy föladástól, melyet magának kitűzött, vissza nem ijesztő, ennek okát azon meggyőződésben találjuk, hol a magyar nép még ifjú, s hogy valamint Isten e hazát roppant, eddig parlagon heverő természeti kincsekkel áldotta meg, úgy a magyar nemzetben oly erők s tehetségek szunyadnak, melyeknek becsét eddg senki nem ismeri még. Kifejteni Istennek ezen nagy adományát mindkét irányban, haladni az anyagi érdekek mezején, hogy e haza Európa legmiveltebb országaival a versenyt kiadhassa, s haladni főleg szellemi kifejtésünkben, hogy a magyar nemzetiség benső becses értéke által nyerje vissza azon állást, melyet egykor harczias tulajdonai által leírt : ez volt a föladás, melynek megoldásától nézete szerint a nemzetnek szebb jövője sőt fönnmaradása függ, s melyet magának kitűzött. E két irány közül a fontosabb, Széchenyi meggyőződése szerint a nemzet szellemi kifejlése volt. „A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása,mint képviselni Európában ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságait-------Az emberiségnek egy nemzetet megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni és szeplőtlen minőségben kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s egy egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve, végczéljához az emberiség földicsőitéséhez vezetni— ez a föladat. — Hivatásunk nem csekélyebb, mint a világot egy uj nemzettel gazdagítani meg.“ — így értelmezi ő maga törekvéseinek végczélját, s az óvatosság, melylyel oly reformok körül eljárt, miknek csak az ország anyagi kifejtését tekintve, jótékony hatását kétségbe vonni nem lehetett, de melyek nézete szerint nemzetiségünket, azaz szellemi kincseink legfőbbikét veszélyeztetik , eléggé bizonyitja , mi szilárdan ragaszkodott elvéhez, „hogy minden haladás csak annyiban üdvös, a mennyiben szellemi alapon nyugszik;“ de miután a szellemi és anyagi lét várhatlan kapcsolatban áll valamint az egyes embernél egy nemzeteknél — s miután a létek hatalma a testnek épségétől függ, e magasabb szellemi föladat csak úgy oldathatik meg, ha anyagi kifejtésünket nem hanyagoljuk el, és lépéseinket úgy intézzük, hogy sem szellemi érdekeinket anyagi jólétünkek, sem ezt tisztán eszmék és elvkérdéseknek nem áldozzuk föl; s épen a következetesség, melylyel Széchenyi ezen meggyőződéséhez nem csak elméletben, de egész eljárásában ragaszkodott, e látszó dualismus, mely miatt egyes lépései néha idegfoghatlanokká válnak, egyszersmind kulcsa egész nyilvános életének. Épen mert ugyanazon férfiú, ki 1825-ben a magyar Akadémiát alapitá meg, szint akkor lótenyésztésünk emelése mellett buzgólkodott, s miután 1826-ban a. __________ ___u ..«...,«tenyésztő tarsulat létesült, ezen intézet emelésének és gyarapításának szintoly buzgósággal szentelé idejét s fáradságát, melylyel a tudós társaság alapszabályain dolgozott; épen mert midőn üdüleldéjét tervezé,hogy a haza nagy halottjainak méltó temetkezési helyük legyen, egyszersmind azon törte fejét, hogy az általa fölállított nemzeti kaszinó tagjainak mentül több kényelmet szerezzen ; épen az, hogy ugyanazon elme, mely a Duna - Tisza szabályozásával foglalkozott, ugyanazon ember, kinek az álló hidat s a gőzhajózást köszönjük, ugyanakkor a főváros számára sétatért tervezett, s midőn a szabad töld, a közteherviselés s az emberiség legszentebb jogai.Att küzdött, azon kérdést, várjon társalgásunkban az „Ön“ vagy „Kegyed“ használtassék-e, nem tartá figyelmére érdemetlennek, hogy egyszerre — látszólag hasonló lelkesedéssel,de mindig hasonló szorgalommal s kitartással fölkarolt agyot és kicsint, egyes helyeknek apró érdekeit s az egész haza haladását, az egyes polgárok kényelmeit s nemzetünk jövőjét; mert semmit, mi e haza határai között egy helynek jólétére befolyt, csekélynek, semmit mi nemzete emeléséhez vezethetett, nehéznek nem tartott: ez az, miben nagysága fekszik s mi őt összes haladásunk vezetésére képessé téve. Harminczöt éve, hogy Széchenyi tevékenységét megkezdé. A magvak, melyeket elhintett, csíráztak, a mit ültetett gyökeret vert, s szétterjesztve ágait gyümölcsözni kezd, összes törekvéseinek eredményei előttünk fekszenek. Az Akadémiából, melyet alapított, hogy világot terjeszszen a nemzetiségünket fedő sötét fölött, a nemzet tudományos s irodalmi tevékenységének gyupontja vált, melynek fénye most már csak onnan jó, mert azon egyes sugarakat, mik e hongén minden felül föltűnnek, egy pontban egyesíti. A sors meg nem kímélte a nemzetiséget nehéz csapásoktól, de melyeknek csak az volt hatásuk, hogy a vas mint aczél kerüljön ki a nehéz próba alól s azon idő helyett, melyről Széchenyi szólt, mondván, hogy egykor talán az Akadémia csak ereklye gyanánt fogja őrizni a nyelvet, melyet a magyar egykor legdrágább kincsének tekintett : eljött a nap, melyben e kincset biztosabb kezekben látjuk. A nemzet magára vállalta annak őrzését, szívesen s arkán hordva sajátját, s reánk csak annyit bízva, hogy mi is e kincsesei éljünk és támogatva azon irodalmi s tudományos intézetek egész sora által, melyek az Akadémia mintájára keletkeztek — a magyar nemzetnek a tudományok körében is azon állást szerezzük meg, mely, mint Széchenyi 1842- ben az Akadémiához tartott beszédjében mondá: nemzetiségünket egyedül biztosítani képes. A lóverseny s lótenyésztő társulat a gazdasági egyesületet hozta létre, s most az ország minden vidékein, csaknem minden megyében hasonló intézetet taláunk , nemzeti iparunk azon ágának emelésén dolgozva, melytől az ország anyagi jóléte mindenek előtt függ. A nemzeti kaszinó mellett az ország különböző részeiben hasonló társulatok léteznek, s alig találunk nevezetesebb helyet, mely a kölcsönös eszmcserének s az általa miveltség terjesztésének ezen hatalmas eszközeit nélkülözné; s ugyanakkor az anyagi s szellemi érdekeknek minden körében, a társadalmi élet minden fokozatán uj s új egyletek alakulnak, melyek tevékenységben versenyezve, a nemzet általános mivelésének közös munkáján dolgoznak. S várjon, ha azon tudományos s irodalmi intézeteket, melyek az Akadémia megalakulása után e hazában támadtak, mások alapították ; ha azon üdvös hatás, melyet gazdasági egyleteink földmivelésünkre gyakorolnak, másoknak köszönhető, s a tevékenység, melyet egyes társulatok kifejtenek közvetlenül másoknak érdeme: vájjon közvetve mindezt nem neki köszönjük-e ? E hely, hol az általa alapított Akadémia nevében azon egyletek s tásulatok képviselőihez szólok, melyek léteket neki vagy legalább azon egyesületi szellemnek köszönik, melyet e hazában ő honosított meg; e város, melynek legdícsőbb emlékeit ő tervezte vagy épitette föl, s melynek jólétéért s fölvirágzásáért ő egymaga többet tett, mint előtte egész nemzedékek; az egész haza fölszólalnak érdemei mellett. — A Duna, melynek szikláit megrepeszté, hogy az akadályoktól fölszabadított folyó a népek békés közlekedésének utúl szolgáljon, s a Tisza, melynek árjait erős partok közé szokta, hogy a pusztítás helyett, melyet előbb okoztak, termékenyítve hasítsák át hazánk áldott rónáit: egyiránt hirdetik dicsőségét. A gőzhajó, ha színes lobogókkal folyóinkon elhalad, s a gőzmozdony, midőn az általa tervezett pályán villámgyorsasággal elrobog , reá emlékeztetnek. Forduljunk bárhová, tekintsünkár mit, a mi e hazában 1825-től üdvös történt: Széchenyi nyomaira találunk. Az ő tevékenységének s e nemzet haladásának azon egy története van é s az idő, melyet előadásommal igénybe vehetek, elfogyna, ha mindazt csak elsorolnám is, mit neki köszönünk vagy mire legalább elhatározó befolyást gyakorolt. Fordítsuk e helyett figyelmünket azon egyre, mi összes tevékenységének főczélje veti, s ha munkás éltének más eredményei nem is maradtak volna reánk, egymaga elég lenne arra, hogy Széchenyit e nemzet örök hálájának tárgyává tegye. Habár nemzetünk az utolsó harmincz év alatt tagadatlan előmenetelt tett, mégis jelen helyzetünket más európai népek állapotaival összehasonlítva, bár mennyire fájjon hazafiságunknak, kénytelenek vagyunk bevallani , hogy sem anyagi sem szellemi tekintetben helyzetünkkel megelégedni nincs okunk, a hogy a nagyobb jólét, melyet egyesek élveznek s szon haladás, melyet az irodalom s tudományok körében tettünk, nem pótolja a veszteségeket, melyeket a közélet mezején szenvedünk; és mégis honnan van az , hogy midőn a jelen oly keveset nyújt, mi vágyainkat kielégitheti, öntudattal tekintünk magunk körül, és sokkal több reménynyel fordulunk a jövő felé, mint azok, kik 1825-ben a haladás pályájára lépve, a csalódásokat, melyeken mi keresztül menénk, még nem ismerék? Szükséges-e, hogy e kérdésre feleljek ? A kor, melyben életünk szebb része lefolyt, nehéz küzdelmek s keserű tapasztalások időszaka volt. Soha a férfias törekvés, melylyel egy nemzedék hazája átolta Udin Joistwaft— annyira nem hiúsíthatott meg — soha szebb reményeket keserűbb csalódások nem követtek. Ha a hazában körültekintünk, nincs hely, mely a szomorú időkek nyomait nem viselné magán, — nincs család, mely létét földulva nem érezte, s mi ennél több — maga az alkotmány, mely egy ezredév részének daczolt, talpkövében ingattatott meg------de egy fönnmaradt egyéb törekvéseink romjai fölött, egyet megtartottunk a nagy hajótörésnél, melynél annyi reményünk elveszett; — egyet, mit tőlünk sem egyesek hibái, sem erőszak, sem az idő viszontagságai többé el nem rabolhatnak: a válaszfalak, melyek e nép egyes osztályait egykor távol zárták egymástól, ledőltek. Az egyenetlenség, mely által minden jog bizonytalanná s minden teher elviselhetlenné vált — megszűnt. A bilincsek, melyek az ipar kifejlését akadályozák s az egyes törekvéseit megfoszták gyümölcsétől — széttörettek. A néptöredékek, melyeket viszontagságos múltúnk e földön hagyott, egy nemzetté olvadtak össze, s ki az , ki ezen eredményt fölcserélné a jólétért, melyet előbb tán élvezett; — ki az, ki, ha tőle függne, hogy ezen egész időszak szomorú emlékeivel együtt múltunkból kitörültessék, ezt kivánná még azon esetben is, ha a visszalépés árául mindazon alkotmányos jogokat nyerhetné vissza, melyekre oly büszkék valánk! Az idő a nehéz küzdelmek nyomát, melyeken keresztül mentünk, nem törölte el még, s szomszédaink sokat hozhatnak föl, miben még hátrább állunk — — de a nagy igazságtalanság, mely e hátramaradásnak egykor fő oka s elleneink szemrehányásainak méltó tárgya volt — nem létezik többé. Az isteni gondviselés számunkra talán új küzdelmeket rendelt, hogy e nemzet még inkább kitisztulva salakjaiból, méltóan foglalja a hivatásának helyét,— de bármi várjon reánk, oly szerencsétlenség, melyet e hon lakói nem közösen viselnének, nem jöhet reánk, s az áldás, melyért buzgó imáinkkal az éghez fordulunk, ezentúl közös lesz e hon minden lakóira. S hogy ez így van, hogy az osztályok közötti súrlódás kiegyenlíttetett, mielőtt az harczczá vált; hogy mindazon válaszfalak, mindazon korlátok, melyeket századok építettek, a kiváltságos osztályok saját belátása s igazságszeretete által hordáttak le, mielőtt azok erőszakosan megtámadtatnának; hogy a nagy lépés, melylyel a magyar az újabb miveltség körébe jutott nálunk megtörtént és sem szenvedett, sem elkövetett erőszak emléke tiszta örömünket nem zavarja, — Isten után, ki e nép sziveit fölvilágositá, vájjon kinek köszönjük ? Vonjátok kétségbe Széchenyinek minden egyes érdemeit, mondjátok, hogy késztletlenül lépett a pályára, hogy mások egyengették ki az utat, melyen járt, minden, mit neki tulajdonítunk szintúgy történt volna nélküle is — mert az irányt, melyben működött, nem ő adta, hanem ő vette kárától — de azt, hogy az eszn csurlódást,mely a jogegyenlőség általános elismeréséhez vezetett, ő kezdte meg, hogy ő rontotta le azon előítéleteket, melyek a czélnak útjában álltak, hogy társadalmi viszonyaink s törvényeink azon módosításait, melyek szükségkép a jogegyenlőséghez vezettek, neki köszönjük — ezen érdemet tőle senki sem fogja megtagadni, valamint azt sem, hogy Széchenyi tevékenységének ezen irányban teljes öntudattal járt el, s egyes indítványainak ezen következményeit tiszán belátta. „Hazánknak ingadozás nélküli átvarázsolása egy elkopott félig meddig feudális, félig meddig alkotmányo szövevényből emberhez illés minden állénytől kitisztult képviseleti rendszerre“ ezt tűzte ki magának föladásul, s miután átlátta: „hogyha a kasztok és összefaraglázott kiváltságok szűk rekeszéből végkép tágasabb körbe akarunk lépni felaljasodott nemzetünknek jövendőt eszközölni — nagy köveket kell emelnünk, ezt pedig nem egyes emberek, hanem csak mindnyájan tehetjük,“ egész életén át mind a törvényhozásnál, mind azon kívül összes fáradozásai oda voltak irányozva ,hogy mindenek előtt reánk virradjon azon nap, midőn nem csak privilégiumokkal dicsekedve és nagy phrasisokkal, hanem áldozatokkal s tettel járulunk a haza felvirágzására. Mert ha igazán akar e nemzet erős és nagy lenni — szükséges, hogy némely dolgokban egy soron álljunk mindnyájan, szükséges, hogy kiki, ki a magyar levegőjét szívja elmondhassa : „én is a honnak polgárja vagyok.“ Széchenyi saját szavaival fejeztem ki azt, miben ő maga törekvéseinek végczélját kijelölte, s ha valaki ezeken kétkednék — előttünk fekszik „Hitele“, a „Világ,“ a „Stadium,“ melyben az általa szükségeseknek tartott reformokat megpendíté, kifejté s formulázta, egyenként előadva a nagy változásokat , melyeket e hon újjászületésére szükségeseknek tartott ; visszaemlékezünk az időre , midőn e munkák megjelentek s ha írott kutforrás kell, ott vannak az ezen időszakban hozott törvények s országgyűlési tanácskozásaink jegyzőkönyvei, melyekből az akkor uralkodó szellem világos előttünk; s ki ezeket ismeri, az azon érdemet, hogy a jogegyenlőségnek lobogóját hatában ő emelte föl először, nem fogja megtagad..1 azon férfiútól, ki az ősiség s fiscalitás eltörlését, a nem-neresek birtokszerezhetési jogát, a haza itten polgárainak törvényelőtti egyenlőségét, úgyét, hogy a nem-nemesek , érdekeiknek a kiváltságos osztályok irányában való védelmére magoknak megyei pártvédet válaszszanak, hogy az országos közlekedési vonalak fönntartására mindenki egyenlőleg adózzék s a monopóliumok, ezédek és limitálok töröltessenek el. Stádiumában már 1833 ban merte indítványozni. Egy nemzet megújulása egyes embernek műven emléket , s ha Széchenyi törekvéseit siker követte, az annak köszönhető, mert a bátor nyitó buzgó támogatókra talált, kik az elveket, melyeket ő évekig követett, tisztábban formulázni vagy a szónoklat adományával megáldva, azok iránt általánsabb lelkesedést ébreszteni képesek voltak; s kétségen kivül vannak e hazában mások is, kiknek e szent ügy kivívásában előkelő részük volt , de olyan, kiről elmondhatnék, hogy Széchenyinél korábban lépett föl e pályán vagy azon következetesebben s több sikerrel járt el, oly férfiú, ki vele e téren a koszorúért versenyezhetne, nem volt s nem lesz e hazában ; és ha mindazon egyes intézetek, melyeknek alakulását neki köszönjük rég nem léteznének is többé, s az óriás műből, mely által fővárosunk két partját összeköté, mint Traján hidjából csak az oszlopok sülyedő romjai maradnának fönn — amaz egy érdemnek emléke elég, hogy a jövő megértse a népszerűséget, mely Széchenyit pályája kezdetén környezé s mely őt sírjához kisérte. Népszerűségét oroszul választám a szót. — Széchenyiben voltak hibák s voltak nagy tulajdonok, mik azon közvetlen befolyásnak útjában álltak, melyet egyesek tömegekre gyakorolnak; s talán nem tévedek, ha mondom, hogy az, mi a nemzetet hozzá köté, még akkor is, midőn népszerűsége látszólag tetőpontján állt, csak azon meggyőződés vola, hogy a férfiú, ki már ennyi sikert aratott, a jó uton jár, ahogy őt követni tanácsos; de e meggyőződés általános volt, s kevés férfiút nevezhetünk, kinek minden lépéseit a közpályán ily hosszú ideig közelismerés követte volna. Mindazáltal, ha Széchenyi politikai életének ezen jellemző vonását kiemeljük, nem hallgathatjuk el azon változást sem, mely a közvéleményben később történt s ép oly rendkívüli mint előbb népszerűségének állandósága vala, mert én legalább nem tudok esetet, hogy ugyanazon férfiú, kit csaknem az egész nemzet tizenöt éven át bizodalommal követett s ki elveit meg nem változtatá, később annyira elszigetelve lett volna, mint ő magát pályája végszakában érezé. E rendkívüli tüneménynek magyarázatát is csak azon egészen sajátszerü helyzetben kereshetjük, melyet Széchenyi a közéletben elfoglalt. Hol alkotmányos élet van, ott pártokat találunk, s azoknak létezése, nem mint némelyek hiszik e kormányformának hiányát, sőt épen annak egyik fő előnyét képezi, mert az egyes kérdéseknek minden oldalróli megvitatását eszközölve , a törvényhozást megőrzi azon rögtönzéstől, mely, bárhonnan jó, a nemzet jólétét egyaránt veszélyezteti. De valamint időszakok vannak, midőn a pártok szava elhallgat, s az egész nemzet, mert léte veszélyben forog, feledve az egyes kérdéseket, melyek fölött pártokra szakadt, a haza közös zászlója körül csoportozik : úgy vannak egyes emberek, kik egy távolabb fekvő czélt tűzve ki munkásságuknak, a pártok körén kívül állanak. Egy eleme az erőnek ez, mert csak ki ily helyzetet foglal el, hathat egész nemzetére egyenlően; de egyszersmind egy eleme a gyengeségnek is, mert a bilincsekkel, mik pártjához kötik, az egyes eldobja egyszersmind a támaszt, melyet bennök talál; s midőn oly állást foglal el, melyről egész nemzetének uj irányt adhat, egyszersmind azon eszközöktől fosztja meg magát, melyek nélkül a megindult mozgalmat kormányozni nem lehet. Ez volt Széchenyi helyzete, s valamint az általános hatás, melyet felépése okozott, minden pártos színezetű férfiakat egyesítve a haladás lobogója körül, annak tulajdonítható, mert a sérelmi kérdések körül csoportosuló pártok köréből kilépett; úgy főkép ebben fekszik annak oka is, hogy ő, kit a pálya