Pesti Napló, 1860. november (11. évfolyam, 3219-3243. szám)
1860-11-08 / 3224. szám
mint a meddig szükséges leend, összegyűlvén, mind azon hatóságot fogja ideiglenesen gyakorolni, mely törvény s alkotmány szerint a megyei közgyűléseket minden tekintetben illeti. „f) Az ekkér működendő megyei képviselő bizottmány tehát e megye közönségének nevében úgy a minisztériummal (jelenleg kanczellár) egyenes érintkezésben álland, mint törvény értelmében a megyei tisztviselőkkel határozatiig rendelkezendik. rg) A bizottmány, mihelyt a jövő törvényhozás által a megyei szerkezet rendezve lesz, működését bevégezvén s jegyzőkönyveinek bemutatásával a megye közönségének eljárásáról jelentést terén, ideiglenes hatóságát a megye kezeibe leteszi. ..h) A bizottmány ülései nyilvánosak.“ Így szól a törvény, s egyedül ez azon utasítás, melyet a magyar király kanczellárja, a legfelsőbb diploma által is megerősített 1543. 31-ik t. sz. értelmében adhat, minden más utasítás törvénytelen s egyoldalú önkényes rendelkezés volna. Mi nem hiszszük, hogy a kinevezett vagy kinevezendő főispánok közöl, bármelyik is annyira megfelejtkezhetnék méltóságáról, törvényes állásáról, a törvények iránti hódolatról, hogy az idézett világos törvények ellen kiadott, bármily önkényes utasítást is foganatba venni, s ez által újólag „Kreishauptmann“á, egy uj, kalpagos és sarkantyus bureaukratia főnökévé lenni akarna. Discire justitiam moniti, et non speruiere Divos ! (leges.) Illucz Oláh János. (Fk.) A bécsi országos törvényszék előtt — ugyanott, ahol három év előtt e sorok írója állott, mert az akkorában még felhőkig magasztalt hitelintézetre nézve az igazat megmondani merte — e törvényszék előtte perczben ugyanezen hitelintézet főigazgatója áll, azon vád súlya alatt, miszerint hivatalos állását nem csak magánosok, hanem az állam megcsalására is fölhasználta. Ezen élő vádlott mellett láthatlanul ott áll még két halottnak szelleme is, kiknek neve néhány hó előtt minden ajkon lebegett — Eynatten báró altábornagy és a főhadiparancsnokság feje és Bruck báró cs. k. pénzügyi miniszter, azon két férfi, kinek öngyilkossága ez év tavaszán anynyi zajt ütött. Jó lelkiismerettel mondhatjuk, miszerint teljesen idegen tőlünk azon szándék, aljas boszúvágyat hűteni azon férfi ellenében, ki három év előtt bennünket egy önkénytelen „otium sine dignitate“ élvezetében akart részesíteni ; sőt szivünk mélyéből sajnáljuk őt, mint hat gyermek atyját, mint oly embert, ki nem annyira gonosz szándékának mint könynyelmüségének lett áldozatja, szivünk mélyéből kívánjuk, hogy a világi igazság mennél enyhébben éreztesse vele sújtó kezét. A személyekkel semmi dolgunk nincs, hanem van ám az ügygyel. A vádirat borzasztó világosságot vet azon eljárásra, melynek az 1859-ki hadjárat alatt és még egyébkor is helye volt és ha az ember veszi, hogy a vádiratban fölhozott csalások oly személyek által követtettek el, kik anyagi helyzetöknél fogva (mindegyiknek legalább is 30 — 40.000 frt évi jövedelme vola) épen nem lettek volna kényszerítve a bűn útjára térni, kiket állásuknál fogva kétszeresen illetett volna azon erkölcsi kötelezettség, hogy mások előtt a becsületesség és hazafiasság példái gyanánt tündököljenek—; ha ezen emberek ily tetteket követtek el, mit tehettek azok, kik csekély fizetés mellett az élet sanyarúságai és talán nagy számú család ínsége ellen küzdve, könnyebben vitethettek kísérletbe és a kikre nézve a becsületesség csak egyszerűen emberi, nem pedig állásukból eredő, tehát kettősen szent kötelesség volt ? . . . A sok eset közül csak egyet említünk. A hitelintézet főigazgatója gabnát szolgáltatott a hadsereg számára. A gabna súlyába közönségesen 2—3% használhatón anyagot szabad beszámítani ; a Richterféle gabnában e használhatón anyag (sövény, szemét stb.) tíz percentre ment, és minthogy az egész szállítmány ára 3 milliónál többet tett, az állam 300 000 forint árán földet, szemetet stb. vásárolt és azért még a vitelbért is fizette az olasz háború színhelyéig! A szegény katona sokszor úgy se kapott egyebet kenyérnél, — ennek pedig tized része megemészthetlen volt, nem mivel a birodalom polgárai megnem adták volna a megkivántató pénzt, hisz ők a szemetet is csak úgy fizettek mint a használható gabnát és bizonyosan ezer meg ezer szegény ember véres verejtéke tapadt ama 300000 frton, hanem, mivel egy pár úgyis eléggé vagyonos ember néhány hó alatt dúsgazdaggá akart lenni! A közönség talán elbámul, midőn e lelkiismeretlen gazdálkodástól rögtön lerántatni látja a fátyolt ? Oh nem, a közönség régen tudta ezeket és még ennél egyebet is, de csak suttogva beszélte egyik a másiknak, hogy e hírek közül mi sem hathasson el odáig, hol azokat leginkább kellett volna tudomásul venni. Midőn aztán a katonák — Villafranca után— hazatértek és eleven színekkel festették azon nyomort és ínséget, mely ellen küzdeniük kelle, a boszankodás érzete fogta el a kedélyeket és kiki azt mondá : milliókat adózunk a hadseregre, ennek fönntartásának áldozunk föl nem egy hasznosabb czélt a hadsereg nyomorral küzd! Azonban minden út, melyen ezen érzület erélyes és törvényszerű kifejezést nyerhetett volna a nyilvánosság előtt, el vola zárva. Népképviselet, mely a minisztereket interpellálhatta volna, nem létezett, a miniszterek maguk a nemzet irányában nem voltak felelősök, a katonáknak meg volt tiltva hírlapokba írni és ha írnak is, vagy ha helyettük mások írnak, a lapok ki nem adhatták volna, mert ott volt a rendőrség vaskeze, mely az elégületlenség szavát visszafojta, mielőtt még nyilvánosságra juthatott. Tehát minden néma volt és ez elegendőnek látszott nyugalomnál és hallgatásnál egyéb nem kellett! Midőn az angolok Krímben harczoltak, az angol lapok egész nyíltsággal tudatták a sereg nyomoru helyzetét és a parlamentben nagyhevesen kérdőre vonták a minisztereket az előfordult hanyagságokért. Rögtön bizottmány ült össze és amennyire lehetett, legrövidebb idő alatt legalább a legis legkiáltóbb bajok orvosolva lőnek. Ausztriában elláthatlanul bonyolódott és roppant költséggel járó „ellenőrködési rendszer“ létezett és létezik. Mennyit ér, azt a Richterféle per tanúsítja. Ezen költséges ellenőrködés mellett is egy véletlennek, egyesek becsületességének , nem pedig a rendszernek köszönhetni azt, hogy a bűn fölfedeztetett, sőt a rendszer épen ellenkezőleg a fölfedezést sokáig gátolta és csak akkor tette lehetségessé, amikor a bajok fölött már csak panaszkodni és sajnálkozni lehetett, de azokon segíteni már késő volt. Nem mentegetjük a bűnösöket, de azt bátran ki lehet mondani, hogy azon reactionárius rendszer, mely a közvéleménynek semmiféle utoni nyilvánulását meg nem engedte, ama bűnök elkövetését könnyítette, azoknak fölfedezését pedig nehezítette. Nem mondjuk, hogy alkotmányos államban minden ember becsületes, hogy ott mindennek szükségkép úgy kell mennie, amint illik , de az nem szenved kétséget, hogy egy valódi népképviselet és szabad sajtó a visszaélések lehetőségét tetemesen csökkenti és hogy a nyilvánosság nemcsak a legolcsóbb, hanem egyszersmind a leghatályosabb „ellenőrködés“. Reméljük, miszerint e keserű tanulság nem lesz elvesztve. A forradalomról azt mondják, hogy Saturnusként saját gyermekeit szokta fölfalni; a reactióról ugyanezt mondhatni; ő tönkre teszi nem csak magát az államot, melyben magát befészkelte, hanem sorban azokat is, kik legerélyesebb eszközei valának. GENF, nov. 1. (Eredeti levél.) Hogy a külföld figyelme mennyire foglalkozik a magyar ügyekkel, azt a haza határán belől megforduló külföldi lapok után is lehet ugyan sejteni, de egész valóságában látni s tapasztalni csak itt a külföldön lehet. A legcsekélyebb sörházi lap is, melynek neve már a második szomszéd városban alig ismeretes, majd mindenik számában hoz egyegy tudósítást a magyar ügyekről. Kereskedők és bankárok, iparosok és kéjutazók, katonák és egyszerű falusi polgárok, ha politikáról beszélnek , Olaszország után mindjárt Magyarországra fordítják a beszédet. És ezen érdekeltséget a magyar ügyek iránt azoknak nem valamely ephemer újdonsági értéke, hanem komoly politikai súlya ébresztette. Mindenki belátta s érezte, hogy a magyar ügyek fejlődésétől az európai államok diplomatiai sorsának alakulása is nagy mértékben föltételeztetik. A pénz emberei, kiknek kezei között az osztrák állampapírok milliókban forognak, a magyar mozgalmak folyama alatt a remény és kétségbeesés karjai közt hányattattak. A radikáloknak és konservatíveknek, a forradalmároknak és legitimistáknak a magyar ügyek fejlődésének mindenik mozzanata vagy újabb kilátást és erőt kölcsönözött, vagy pedig újabb elborulást és levertséget okozott. A magyar ügyek tehát bár még nem jogelméletileg, de tettleg már csakugyan európai fontosságuakká nőtték ki magukat.. . . Azon politikai elégületlenségnek, mely Magyarországban a nép mindenik osztályát átjárta, tompa rugása a Duna-Tisza partjairól elhangzott nyugati Európa legtávolabbi részébe is; a diplomaták szalonjaitól kezdve le egészen a falusi nép egyszerű tűzhelyéig s mindenki feszülten árta, hogy a legmagasabb helyről a magyarországi mozgalmak békés lecsillapítására micsoda intézkedések fognak tétetni. Megjelent az okt. 20 iki kir. nyilatkozmány. Ezzel tagadhatlanul a magyar ügyek fejlődése újabb s igen nevezetes álláspontra emelkedett. Az osztrák állampapírok értéke azonnal fölebb szökött, de aztán az elmaradt pesti kivilágítás és Benedek szertárnok olaszországi hadparancsnokká lett kineveztetése, az osztrák állampapírok értékét korábbi sülyedtségére szállította alá. Az örvendetes meglepetés, melyet a fennebb említett nyilatkozmány Európaszerte okozott, Lord J. Russell sürgönye sir James Hudsonhoz Turinba. Külügyi hivatal, okt. 27. A szárd király utóbbi lépéseit keményen roszalta több előkelő udvar Európában. A francziák császárja azon hírre, hogy Cialdiri tábornok hadserege az egyházi államba beütött, visszahívta Turinból követét s a császári kormány azon nézetét fejezte ki, hogy a római terület invasiója kárhoztatást érdemel. Oroszország czára, mint halljuk, erős kifejezésekkel nyilvánitá megütközését a fölött, hogy a szárd hadsereg nápolyi területre lépett s egész követségét visszahívta Turinból. A porosz kormányzó herczeg szintén szükségesnek találá, Szardiniával tudatni visszatetszését, habár nem tartá szükségesnek a porosz kötesguruiból visszahívni. Ezen diplomatiai előzmény alig volna igazságos dolog Olaszország irányában s az Európa többi nagyhatalmai iránti tisztelettel sem volna megegyeztethető, ha ő felsége kormánya még tovább is késnék véleményét kinyilatkoztatni. Midőn azonban véleményét tudatja, nem szándéka ő brit felsége kormányának azon indokok fölött, melyek Szardinia királya nevében a római és nápolyi államok invasiója mellett fölhozattak, vitát kezdeni. Volt-e vagy nem volt joga a pápának külföldi ajánlkozókkal védeni uralkodói állását, mondhatni-e a két Sziczilia királyáról, hogy leköszönt, míg zászlója lobog Capuában és Gaetában, — nem ezek azon vitás pontok, melyekkel e brit felsége kormánya hosszasan foglalkozni kíván. Azon nagy kérdések, melyek itt fönnforognak. nézete szerint a következők : volt e joga Olaszország népének Szárdinia királyát segítségül hivni, megszabadulandó azon kormányoktól, melyekkel nem volt megelégedve ? És volt e joga Szárdinia királyának a római és nápolyi államok népét fegyverrel segíteni ? Két indok volt főleg, melyek a római és nápolyi államok népét arra indították, hogy kormányaik fölforgatására közreműködjenek. Az első indok volt, hogy a pápa és a két Szicilia királyának kormánya oly roszul látták el az igazságszolgáltatást, annyira roszul gondoskodtak általában a nép személyes szabadságáról és jólétéről, hogy alattvalóik uralkodóik megbuktatásában látták helyzetük javulása szükséges feltételét. A másik indok az, mivel 1849 óta az a meggyőződés terjedt el, az olaszok csupán az által biztosíthatják idegen uralkodás ellen függetlenségeket, ha erős, egységes kormány alakul egész Olaszországra nézve. Károly Albert küzdése 1848-ban, s az a rokonszenv, melyet Szardinia most uralkodó királya az olasz ügy iránt tanúsított, szükségkép azon eredményt idézte elő, hogy Viktor Emánus neve kapcsolatba hozatott azon egyedüli hatalommal, mely alatt az olaszok élni kívánnak. E szempontból tekintvén a kérdést ő felsége kormánya, meg kell engednie, hogy az olaszok maguk tudják legjobban, mi áll érdekükben. A híres jogtudós Vattel vizsgálja, mennyire volt joguk az egyesült tartományoknak az Oraniai herczeget támogatni, midőn az Angliába beütött s II. Jakab trónját fölforgatá s ez alkalommal mondja: „Az Oraniai herczeg tekintélye kétségkívül befolyással volt az egyesült államok tanácskozására, de nem birta őket arra, hogy jogtalan tettek követtessenek el, mert ha egy nép helyes okokból fegyvert fog elnyomója ellen, csak igazságos és nemes lelkű tett, a derék férfiakat szabadságaik védelmében segítni.“ A kérdés tehát Vattel szerint így áll: Nápoly és a római államok népe A pénzügy vezetésével megbízott államtanácsos Piener f. é. november 1-éről e következő rendeletet bocsátá a budai pénzügyi igazgatósághoz. (An den Vice Presidenten der ung. k. k. Finanz Landes Direction und Vorstand der Ofner Abtheilung Herrn Dr. Wilhelm Konecny.) „ A pénzügyi szolgálatban levő összes hivatalnokoknak és alkalmazottaknak (a közvetített és közvetetlen adózásra nézve), ide értve a pénzügyi őrséget is, nevemben adassék tudtára, hogy a jelen viszonyok szilárd tartást, és az államjövedelmek biztos és gyors behajtására nézve kötelességhi erős közreműködést sürgősen parancsolnak, és hogy az egyes hivatalnokoknak ezen kijelölt iránybani tevékenysége nekik annál nagyobb érdemül fog beszámíttatni. Hogy szintén biztosíttatnak a pénzügyi szolgálatban levő hivatalnokok és alkalmazottak, hogy a közigazgatási és törvénykezési államszervezet megváltoztatása miatt jelen állásukra, valamint netalánt előléptetésekre nézve semmitől se tartsanak, sőt hogy a körültekintéssel, hűséggel, erélylyel és eredménynyel működő érdemteljes hivatalnok mint eddig úgy ezentúl is a tekintetbe vételre biztosan számíthat.“ mondhatni mindjárt a következő postával a korábbi bizonytalanság hangulatának engedett helyet. És most a külföld még inkább foglalkozik a magyarokkal, mint az előtt. . . Hogy fogadták a magyarok a nyilatkozmányt ? meg lesznek-e azzal elégedve vagy még maradtak fönn kielégítést sürgető jogigényeik ? Ezek azon kérdések, melyekre a külföld magának biztos feleletet óhajtna mielőbb szerezni. A kibocsátott nyilatkozmányt és fejedelmi okmányt minden külföldi lapok rögtön közölték, némelyek annak taglalatába is bebocsátkoztak, de többnyire pártérdekek szerint vagy egészen az egekig magasztalták azt, vagy pedig egészen porba sújtani törekedtek- A legtöbb lapok egyébiránt a bírálattól még eddigelé visszatartották magukat s erre úgy látszik a legközelebbi tapasztalatok után van is elég okuk. Amint a múlt évi szept. 1 jén kiadott patens és az azt követett miniszteri provisorium megjelent, a német lapok azonnal hozzáfogtak a tudós bírálatokhoz s a nélkül, hogy a magyar prot. egyház államtörténeti múltját, viszonyait és szükségeit alaposan ismerték volna, kimondták, hogy az autonómiának felülről megszabott mértékével teljesen s örvendezve meg lehetnek elégedve a magyarországi protestánsok.Az élet azonban másként ítélt s bebizonyította, hogy a magyarországi prot. egyházat berlini vagy darmstadti szabású egyenruhába nagyon bajos beszorítani. S később maguk ezen tudós külföldi bírálók is bevallották,hogy nem értettek a dologhoz. Hogy a külföldi lapok hasonló fiaskót ne csináljanak a magyarországi politikai alkotmány ügyével, ezért tartózkodnak a tüzetesebb bírálattól, meg lévén győződve a felől, miszerint van a magyaroknak annyi politikai érettségük, hogy a kiadott alkotmánymlvet ők maguk fogják kevés idő alatt legilletékesebben megbírálni. Az élet bírálata fog itt is dönteni. A külföld azt várja azonban, hogy mielőtt az élet, a gyakorlat a maga bírálatát kimondaná, előbb a magyar lapok s egyenesen azok, melyek a magyarországi közvéleménynek leginkább tolmácsai, mondják ki határozottan s függetlenül szabad nézeteiket a kiadott alkotmány fölött, s csodálkoznak, hogy ez eddig is nem történt. Vagy tán a szabad bírálat keze meg volna köttetve ? Ez nem lehet. Az alkotmányos élet működésének első jelensége s biztosítéka a szabadsajtó tevékenysége.Ott lehetnek az alkotmánynak bármily magna chartái s aurea bullái, ha azokból ki van törölve a sajtószabadságsa, az egész alkotmány akkor alig egyéb charta emporeticánál és in aqua natans bullánál. Ahonnan, ha Magyarországban az alkotmány vissza van állítva, akkor méltán várja a külföld, hogy a sajtó is bátran és szabadon fölemelje szózatját s tolmácsolja a visszafojtva csak annál kártékonyabbá válható közvéleménynek netaláni kifogásait is. Meg vagyok győződve a felől, hogy a hazai szabadsajtó bátor hangja s nyilatkozata a kiadói alkotmány fölött jobban fogná a külföldön emelni az osztrák állampapírok értékét, mint holmi mulékony s mesterkélt fináncz operatiók, alapos okokból ragadt-e fegyvert uralkodása ellen ? Ami e fontos pontot illeti: ő felsége kormánya azt hiszi, hogy a nép maga ítélhet legjobban saját viszonyai felöl, ő brit felsége kormánya nem érzi magát azon nyilatkozatra jogosítva , hogy déli Olaszország népének nem voltak helyes okai, lerázni előbbi kormányaik jármát; ő brit felsége kormánya tehát nem mondhatja, hogy a Szardinia királya által ama népnek nyújtott segítséget kárhozatosnak találja. S még egy ténykérdés forog fönn. A megbuktatott kormányok párthívei azt állítják, hogy a római államok népe hű volt a pápához, valamint a nápolyi királyság népe II. Ferencz házához, hanem hogy szárd ügynökök és külföldi kalandorok erőszakosan és ármányosan forgatták föl azon uralkodók trónjait. De azon bámulatos események után, melyeknek tanúi valónk, bajos azt hinni, hogy a pápa és a két Sziczilia királya bírták népeik szeretetét. Honnan van tehát, kérdjük szükségkép, hogy a pápának lehetetlen volt római sereget szednie s kénytelennek érezé magát majdnem kizárólag idegen zsoldosokra támaszkodni ? Mint történhetett, hogy Garibaldi 2000 emberrel majdnem egész Szicziliát meghóditá, s 5000 emberrel Reggiótól Nápolyig ment? Hogy történhető máskép, mint a két Sziczilia népe közt általában uralkodott elégületlenség folytán ? Azt sem mondhatni, hogy a népakarat ezen tanúsága merő szeszélyből származott s alaptalan. A nápolyi nép megkisérte 40 év előtt az uralkodó dynastia alatt rendes úton és módon megjavítani kormányzását. Az európai hatalmak összegyűltek Laibachban, s Anglia kivételével , elhatározik, erőszakosan elnyomni azon kísérletet. Elnyomták és nagy, idegen hadsereget hagytak a két sziciliai királyságban,a társadalmi rend fönntartása végett. — 1848-ban még egyszer megkisérte a nápolyi nép a Bourbon ház alatt kivívni szabadságát; de legjobb honfiai 10 évi börtönnel lakottak azon bűntettért, hogy hazájukat meg akarták szabadítani; csoda-e tehát, hogy a nápolyiak bizalmatlanok lettek, tele boszos érzéssel, s 1860-ban lerázták a Bourbonok jármát, mint 1688-ban Anglia a Stuartokét? Kétségkívül meg kell engedni, hogy magában véve szerencsétlenség, ha a kötelékek, melyek egy uralkodót alattvalóihoz fűznek, szétszakgattatnak. Az alattvalói hűség fogalma megzavartatik, az öröködés kétessé lesz, ellenséges pártok veszélyezik a társadalom békéjét, jogok és jogigények állanak tusában, megzavarván az államban az egyetértést. Mindazáltal másfelől el kell ismerni, hogy az olasz forradalom ritka mérséklettel és engedékenységgel ment véghez. A létező hatalom fölforgatását nem követte a nép boszúkitörése, mint annyi más esetben. A legszélső demokrata nézetek sehol sem kerültek felül. A közvélemény a közdiadal kicsapongását fékezte. Az alkotmányos egyeduralom tisztes formái egy oly fejedelem nevéhez csatlakoztak, aki régi, dicső dynastiát képvisel. Ilyenek lévén az olasz forradalom okai és mellékkörülményei, nem ismerheti el ő brit felsége kormánya, hogy elég ok lett volna azon erős kárhoztatásra, melyet Ausztria, Franczia, Porosz és Oroszország Szardínia királyának lépései fölött nyilvánítottak. A brit felsége kormánya ellenkezőleg örömmel tekint azon népre, mely Európa rokonszenve és jó kivonatai mellett szabadságát megalapítja és függetlensége épületének alapját megszilárdítja. — J. Russell. — utóirat: E sürgönyt másolatban közölheti ön Cavour gróffal. P e 8 t, november 7. 18óO. A helybeli főtörvényszék november 5-kén oly ünnepet ült, melyet az október 20 diki diploma alapján teljes jogosultsággal óhajt e hazának minden hatósága minél előbb megölhetni. Eötvös József udvari tanácsos és alelnöki méltósága megkegyelmezett anyanyelvünket vezette be e napon törvényes jogaiba, a Ferencziek terén azon curians épületben , melynek homlokfölirata ez: „Justitia regnorum fundamentum.“ — Megható, lelkesült kifejezésével a hazafias örömnek teljesítette e kedves kötelességét az alelnök, és a jelen volt bírák, s egyszersmind honfiak szemében örömköny szentesité e rég óhajtott perczet; s miután még nyugalomba lépett főelnök lovag Umlauff János Károly ő méltósága érzékeny búcsút vett tiszttársaitól, és alelnök Eötvös József ö méltósága a távozót meghatólag elbucsúztatta, a főtörvényszékünk lelkesült éljenek köztön ismét magyarrá. Áldott legyen érte a magyarok Istene. Midőn e közös örömöt tudatjuk az üdülő hazával, önkénytelenül száll lelkünkből tollunkba azon közóhaj , vajha ez ünnepel a pesti és budai törvényszékeknél is mihamarább megülhetnék, s lennénk egészen magyarok , mindenek előtt az ország szivében. Isten látja lelkünket, hogy e jogos kívánságunk nem is gyűlöletből fakad, s ugyan azért, mert indoka szent és tiszta, bizton reményijük, hogy szavunk az illetőknél nem lesz kiáltó szó a pusztában , s egy igen rövid idő alatt ők maguk fognak mindent elkövetni, hogy főtörvényszéki elnökük példáját követve, nekünk alkalmat szolgáltassanak — tömegesen jelenhetni meg a pesti és budai törvényszékeknél hasonló ünnepek szentelésére. Többen.