Pesti Napló, 1861. március (12. évfolyam, 3316-3341. szám)

1861-03-01 / 3316. szám

minkkal bármily megtámadás e­l­ „ 1 n­ o 1t a­l­m­a­z­n­i fo­g­j­u­k és arra ügyelni, hogy kiki kövesse és tiszteletben tartsa.“ Ennélfogva csak azt említjük meg, hogy a bécsi újság magyarázó czikke szerint semmi kilátás sincs arra, miszerint a birodalmi ta­nács eszméje még el fogna ejtet­ni, legalább Ma­gyarországra nézve, vagy pedig hatásköre megszoríttatni, mert — ezt mondja a hivata­los lap — „az összes állam képviseletének ha­táskörét még jobban megszorítani, ez nem lenne képzelhető!“ Más helyen pedig az mon­datik, hogy a magyar országgyűlés kompe­­tentiája megszűnik ott, hol az átalános biro­dalmi tanácsé kezdődik. „Ezen határon túl lépni — folytatja a hivatalos — meg nem engedhető a magyar országgyűlésnek,még pedig az oktoberi diploma alapján nem, mely a magyar alkotmány helyreállításának nemcsak föltételeit, hanem korlátait is szabja meg.“ Azon sajátkezű levél, melyet Ő Felsége b. Vayhoz intézett, e szerint nem is az elvvel, a birodalmi tanács eszméjével, hanem csak Magyarország részvételének mód­jával „Art und Weise der Entsendung“ fog­lalkozik. Ezen tekintetben a magyar ország­gyűlésnek alkalma lesz nyilatkozhatni, de ma­gát az elvet — legalább a szóban álló publi­catió szerint — nem fogná kérdés alá helyez­hetni. A birodalmi tanács legközelebbi (ápril 29-ki) sessióját illetőleg, a kanczellár fölszólít­tatik indítványt tenni, miképen eszközölhető Magyarország részvétele, miután az ebbeli országgyűlési viták sok időt igényelhetnek, és ápril 29-dikéig aligha szolgáltathatnának már eredményt. Azt hisszük, K. Vaynak soha életében nem jutott nehezebb feladat, mint a­melyet e császári parancs­nak vállalta. Kiván­csiak vagyunk, milyenek lesznek a magyar kanczellár ebbeli „indítványai;“ még in­kább azt szeretnék tudni, mi véleménynyel van ö­nméltósága az egész birodalmi tanács­beli intézményre nézve, melynek státusa az ő aláírása n­él­k­ül jelent meg, sőt melynek végleges vitatásában és szerkesztésében, a hi­vatalos bécsi újság nyílt vallomása szerint, Magyarország kan­czellárja részt sem vett!!! (Borsodból, febr. 24.) Tisztelt szerkesztő úr! A „P. Napló“ február 16-iki számában M. L. alájegyzéssel Borsodmegye ellen fölzajló czikk, kényszerít minket Borsod népének politikai hitvallását a nemzet szine előtt letenn­ink. Azért is, mielőtt az ama czikkben reánk szőtt polyvát kellő szeleknek eresztenénk, szabad legyen nézeteinket, a méltatlan vád s még méltatlanabb ítélet ellenében a következőkben előre bocsátni : Ki hazánk szerkezetét ismeri, tudnia kell, hogy a tör­vényhozó de végrehajtó hatalom is közös a király s a nép között. A nagy ország összeül a fejedelemmel, meg­hozza a törvényt; az 52 kis ország, a megyék külön gyűl­nek, őrködnek a törvényhozás, őrködnek a végrehajtás törvényszerűsége felett. Mind ide, mind oda, orgánumokat a megye népe vá­laszt , szem előtt tartván a választottak lelkiismeretét, fejét és keblét. A megye tanácskozását (a főispánt, kit a kormány ne­vez ki, ide nem értve) vezeti a választott első alispán , s e téren követelünk észt, belátást, tudományt, combi­­nativ tehetséget, ő vezeti a végrehajtást a közadministrativ mezején, s e téren követelünk az élet ezerszerű bajaiban, bonyo­dalmaiban, végzendőiben, találékony, gyakorlati, rugé­­kony, hevenyésző fejet, kiváló erélyt, finom tapintatot, szelíd, engesztelő elbánást hol kell, szilárd, következe­tes határozottságot, hol szükséges , hogy midőn az élet mindennapi vagy magasabb bajaiban kell vezetni, vagy rendezni, ne tudományos foliánsokkal tépelődve tegye azt, de tegye úgy, hogy a nép benne a saeverus C­a­t­o mellett atyai ápolót is leljen a mély tudományos­ság mellé. Az első a tudományos szobában szereztetik meg; gyü­mölcsei szépek, dicsők ! — a másikat az élettel, a nép­­peli érintkezés terén beedzett gyakorlat adja. Ha az egyik van meg csak, ez is lehe­t ugyan szép, sőt magasz­tos is, de mindig egyoldalú marad; ha az elsajátított sok­oldalúság mindkettőt meghozá: az még szebb, helyesebb és magasztosabb. Borsod népét alkotmányos választásában ez vezette ; ilyet keresett alispáni székére és ezért ért, ki ellenkezőt állít, bizonyítson, különben rágalmazó. Ama kitünően jeles férfiú : P. L., kinek molestus pró­kátorává M. L. föltolakodott, mint kimagasló tölgy tete­jébe a karjeles fagyöngy, hogy vele együtt nagynak lát­szassák , fölszólittatik általunk hazafias komolysággal nyilatkozzék : nem tüzött-e Borsod mindenkor s most is koszorút halántékaira, valahányszor közpályáján egy-egy időszaki ponthoz jutott ? Vádolhatja-e e megyét hálát­lansággal ? Nyilatkozzék! jelleme ezt kívánja, nehogy helyen kivüli védőjével egybeolvadottnak gyaníthassa a közvélemény. Mi itt a megyékben 185 ezeren vagyunk. Hogy czikk­­író mind apró bokroknak lát minket a kimagasló tölgy mellett . . . mind ugyan annyi apródoknak a nagy Toldi körében, kinek a vén Bencekint fegyverhordozójává lön : ez ellen semmi kifogásunk; ez a láttehetség, vagy épen ízlés dolga is lehet; de nem veendi rész néven ugy­e ? kimondhatnánk szerény meggyőződé­sünket , miszerint vagy kevés belátás, vagy túlsá­gos arrogantia kell ily állításhoz ? nem veendi rész néven, kérdezhetnünk: nem tiltja-e a pietas vagy sze­rénység, álmodva bár kandidált Toldinak magát, hogy saját szülőföldét, ki jelesek- sőt nagyokban soha­sem volt szegény, ily hálátlanul marczangolja egye­­­dül azért, mivel talán szomorodott fel? Minket a szent könyv a szülő iránti tiszteletre nézve, másra taní­tott. Azonban a gyarló halandó, vagy épen kific­amodott lángész, faragot képet is csinálhat magának. Izrael népe, midőn a Jehova kegyelme megfogyatkozott fölötte, az istenség helyett egyebet imádott. Nincs hozzá szavunk. Hanem igenis van szavunk ahoz, hogy czikkírónk ál­tal is „öreg patriarchának“ nevezett jeles férfiunk úgy állíttatik az ország színe elé, mint a ki iránt leghálátla­nabb volt megyéje, mint a­ki most Borsodban „nem le­hetett alispán . . .“ Itt eszünkbe jut az oroszlánnal egy ketreczbe került egér : „ime nézzétek, kivel estem én rabul?!“ Vagy tisztelője M. L. ur az „öreg patriarchának“ s akkor nem sértegetheti igy . . . olvasson bele ön válasz­tási jegyzőkönyvünkbe s abból megtanulhatja, mikép e férfiú önkényt mondott le, s a hálás megye, babér ko­szorújához egy újabb füzért akasztott, hogy magát igy is a megyének szentelé. Vagy meggondolatlan könnyelműséggel emeli ki őt, mint egy Toldit, mint egy dogét s mint egy dictatort a megyében most, midőn még a mindig hatalmas önkény áldozatokat is kereshet . . . s egyes nagy férfiút áldoza­tul candidálni, hogy egy politikai villámcsapás e tölgyet sújtsa szét : ily korban valóságos bűn. — Nem! Bor­sodnak népe evictiojának oltalma alá veszi őt, mert szív­ből szereti. Conflagratiot éltünk. A szétrombolt politikai épület dü­­ledékeit kell összehordozgatnunk, összeszerkesztenünk. Kövessen ön minket egy perezre : a Borsod élére állított férfiú k­ószobájában, éjeli lámpa körében, múltúnkra em­lékeztető fél­homály, fél fényvilágban tekintsünk szét s látni fogjuk, hogy ott vezér és közlegény, építész és nap­számos, egy személyben verítékezik, viraszt és őrködik, bírja a terhet, nem ér reá, hogy eltikkadjon, mert lel­két szeplőtlen hazaszerelem, keblét nejének sorsa tartja örökké fris tűzben. Feleljen rá a nemzet , nem áldás-e ily férfiú most, mondjuk most, a tanácsteremben s a síkon egyiránt ? Feleljen rá czikkírónk: nem hazafiul vétek-e ily férfiút most, de bármikor, alaptalan gáncsos­­kodással, csak egy perezre is, idővesztésre ingerelni ? Ennyit a megyei életről. A­mi a nemzetgyűlést illeti, az ország teremében Bor­sod szintén követel képviselőitől észt, tudományt és jel­lemet a múltban és jelenben, hogy (a czikkíró­­ szóvirá­gával élve) „ne legyen szennyes ruhája otthon moso­gatandó“, mert ha van, mosogattassa itthon s mi majd szolgálunk hozzá szappannal is. Mondjuk, ész és szellem, mit követeinktől követelünk; sajnos, ha egyikből engednünk kellene, de ha kell, kicsit engednénk az elsőből, a másikból semmit. Az első hiánya csak rövidséget, emezé most végveszélyt hozna....­­ Ímé, hova engedi magát elfogultságában e téren is ragadtatni a czikkí­ó, mondván : „Ne vegye rosz néven a megye... mert valódi calamitas volna Borsodra nézve ha K ... G... az országgyűlésre föl nem küldet­nék sat. így írni, vagy beszélni egy megyéhez, (ha az M. L. Madarász Lászlót jelentené is) ez a valódi nagy calamitas! Térjen ki valaki elől egy megye, vagy essék eléje ősi palástjában: itt jön ő, kezében villám alakú török kard­dal, fejében calabriai kalappal, lábszárain német bugyogó­­val, hordván ajkain igézetes szóbeszédet... a mely nem azt az igét szüli meg holnap, a melytől terhes volt ma !... Fölötte sajnálnánk azt mi is, ha valamelyik megye ki­­pótolhatlan fiait annyira mellőzné, vagy épen kizárná magából, hogy miattuk ama föld „az ostobák klassi­­kus földévé denomináltassék!“ Borsodot e vád e té­ren sem illetheti,­­ miután jelesei között, a K... G... alatt, ha sejtelme nem csal, a csupán itt mulató megyei vendéget értheti: nagy önzés volna őt tőlünk ide localizálni a szomszéd Zemplén megye megsértése nélkül, mely őt sajátjának vallja, hol nemcsak me­gyei szakkörű, de országos érdemeinek is méltó diját aratta. Mi úgy hisszük, hogy ama tisztelt megyét egy ily országos kapacitástól megfosztanunk, helytelen eljárás volna; mi úgy hisszük, hogy Zemplén megye érdemsze­­rint reclamá­lja hű fiait bármi távolból is a legdíszesebb helyek betöltésére, s viszont, azon örökké szent vonza­lom szerint, mely a „Nescio qua natale solum“ban oly hí­ven adatik vissza : őt magát is vissza fogják ellenállhat­­lan vágyai hini. Minek folytán figyelmeztetjük Zemplén­­megyét fényes tehetségű fiai iránt leendő eljárásra nézve legyenek óvatosak, miután czikkírónk a mellőzésekért már előre kimondá az ítéletet s az ónodi gyűlésen pro­scribált Turóczmegye sorsára károkoztató. S itt őszintén figyelmeztetjük czikkíró M- L. urat: ne illesse e megye zászlóját és pecsétjét szentségtelen sza­vakkal, midőn a honárulónak nyilvánitott Turóczmegye dijával fenyeget! Ezt most csak botlásnak vesszük; de ha ismételve botlanék, ne feledje, hogy megkívánjuk tőle annak belá­tását, miszerint Borsod megye részéről az anyagyilkos fiú ellen a poena talionis volna a finale. Sine ira et odio szólunk : ne ásssa meg a megye közvéleményé­nek terén saját sírját, melyből, mint tapasztalható, oly nehéz s csaknem lehetetlen a föltámadás. T. E. Óhajtjuk, hogy e czikkel zárassák be azon kedvetlen po­lémia, mely tovább folytatva ingerültséget fogna ingerült­ségre halmozni. Mi nagy tisztelői vagyunk azon kitűnő fér­fiúnak, ki „öreg patriarchs“ névvel emlittetik; de végre sem hisszük, hogy az alispáni hivatal terhe oly agg kor mellett, minő az övé, s oly időben, minő a mostani, könnyen hord­ható volna. K. G-t nagy örömmel idvezlenek az országgyű­lési képviselők sorában, azonban eddig sem volt szándé­kunk a választási agitátiokba vegyíteni a „Pesti Naplót é s annál kevésbé lehet szándékunk most, midőn az országgyű­léstől várt megoldások esélyei szemlátomást apadnak. Szerkesztő­ czélszerűségének vagy czélszerűtlenségének hévmé­rője, úgy az élet a két korszak közt kimondotta az ítéletet. A birtokviszonyokra vonatkozólag oly országban, hol épen az volt a nemzeti szükség és kényszerűség, hogy a birtokviszonyok mozgékonysága és forgalma által az ország nemzetisége, politikai önállósága és önkormányzati létalapja, mely sok tekintetben a bir­tokkal járt, minden idegen megtámadás vagy befo­lyás ellen megóvassék és megvédessék. Kevés mon­dani­valónk lehet ugyan, de tagadom, hogy azért, mert a birtokviszonyokat szabályozó törvényeink a birtok forgalmát nem igen könnyítették, azok épen csakis ez okból, már roszaknak lettek volna tekin­tendők , mert az 1723. 107. és az 1840. XXI. t. czik­­kelyek e részben nem utolsó jóságú törvények. Egyébiránt szedjük csak össze a planum tabularé­­ban s a Molnár collectiójában előforduló jogesete­ket, s hasonlítsuk össze azon bírói elintézésekkel, melyeket a legközelebb lefolyt évek alatt ügyvéde­kül registrálnunk kellett, s bizonyára úgy fogjuk ta­lálni, hogy az általam imént fölhozott időszak lefo­lyása alatt 1849 től visszafelé több mint 100 évre visszamenve, annyi ingadozást az alap és vezéresz­mékben, az intéző elvekben s azok bírói alkalmazá­sában nem tapasztalhatni, mint a­mennyit a lefolyt kurta hét év óta megélnünk kellett. Pedig a­d-asok ez utóbbi időben ezrekre fölszaporodtak. De hát a hitel csakugyan rosz lábon állott közöt­tünk ? Mert hiszen maga Széchényi főműködését a nemzet megrongált hitelén kezdette el. Ez tény. De ennek is más története van. A hitel pénzkölcsönöknél s hitelezéseknél merül föl, és igy legtöbbnyire az adósokat és hitelezőket tárgyazza. E részben sem adóssági törvényeinket, sem adóssá­gi törvénykezésünket, miként az törvényeinkben gyö­kerezve volt, különös vád nem terheli s kivált 1832—36. és 1840. óta méltán nem is terhelheti. E törvények egyszerűek és világosak voltak. A ki miként kötelezte magát, aként tartozott eleget tenni, ha volt miből; ha nem volt, a személy tartozott azt leszolgálni és leróni; nem pedig, miként az ausztriai törvény magával hozta, hogy lehetőleg még a hite­lező tartozzék adósát a börtönben eltartani. A törvé­nyek gyakorlati alkalmazása ott, hol biráink felsőbb helyekről nem zavartattak meg, egészbe véve, kivált 1832—36 és 1840. óta kielégítőbb volt, sem mint a legközelebbi hét év alatt leélt joggyakorlat, midőn az igazságot zárt ajtók mögül ismeretlen kezek szol­gáltatták ki. Törvénykezésünk hitelét adóssági ügyekben több okok rontották meg. Egyik ily ok volt a fizetés meglábolhatlan ne­hezsége. A nemzet elszegényítése századon át kikeresett eszközökkel azon pontra hajtatott, hogy tagjai miu­tán roppant tartozásokba lettek beédesgetve és be­­csemp­észve, vagy épen nem fizethettek, vagy csak nagy áldozatokkal teljesíthették fizetéseiket. Az 1811 ik évi állapotok, bár az­óta már félszázad elmúlt, még nem lettek elfeledve. Már a régen múlt 1846-ik évben hozta föl Kossuth egy alkalommal azon szomorú körülményt, hogy az országnak csak mintegy 30 főnemes családja a kül­földnek 200 milló párttal tartozik. Hát még az ors­ég számos kereskedő és iparos tagja és egyéb közrendű lakója, ugyanazon szomszéd külföldnek hány millió­jával tartozhat? kik tehát a sebesebb forgalmú kölcsönök és hitelezések igényeinek ily mértékben rögtön pontos fizetésekkel meg nem felelhettek, a szomszéd külföld pedig ezt legérzékenyebben vette. De e sajnos állapotot sem törvényeink, sem törvény­kezésünk elő nem idézték, még kevésbé okozták. Ide járult, hogy Lajkán túl lakó szomszédjaink jó kamatra szívesen bekölcsönöztek hazánkba, s termé­szetesen, jól értve a kamatok számításához, adósai­kat a legkétségbeesettebb önvédelemre szorították. Innen ama lassúbb és nehezebb le­folyású adóssági pörök,melyek szomszédjainknál annak idejében annyi lármát ütöt­ek. De még e végső szükségben és kényszerűségben sem segítették volna a megszorult adósokat sem tör­vényeink sem a törvénykezés törvén­yes formái, ha a magy. kir. udvari kanczellária közbe nem lép. Értem a m. k. üdv. kanc­ellária szokásossá vált beavatkozását a magános törvénykezési ügyekbe, mely beavatkozást azután az ország többi, úgyneve­zett bírái is, a szokásos bírói parancsok segélyével gyakrabban igénybe vették. Emlékezzünk csak vissza azon rendszerre, melyet e magas kormányszék azon korban az adóssági pö­­rökbe Pest város 1.széke előtt behozott, s mely sze­rint a legvilágosabb adóssági pörben érdemleges és végleges marasztó ítéletet a föloldás veszélye nélkül hozni nem lehetett, ha csak a pörben egypár intő íté­let előbb nem hozatott. Sőt míg a perben állott al­peres adós fél az ily bírói intésekről hivatalos kéz­besítés mellett értesítve nem volt. Törvényeink az ily felső beavatkozásokat a magá­nos ügyek menetében tiltották. De a koronás fejede­lem, mint az ország legfőbb bírája nevében gyako­roltatván az, azt addig volt kénytelen a nemzet el­tűrni, mig az 1840. XV. és XXII. t.cz. minden ilyen nemű beavatkozást, legalább a váltó- és csődügyek­be, eltörlött, az 1848. t.czikkel pedig magát e kor­mányszéket is megszüntette. Törvénykezésünk nem kedvező hire a magyar bí­róságok szerkezetének még kevésbé rovathatik föl, de erről a jövő czikkelyben szólandok. Simon Florent­­ a: nem tehettünk egyebet: kértük a magyarok Istenét, őriz­ze meg drága öltöket, enyhítse fájdalmaikat, mert hittük, hogy még messze, igen messze lehet az idő,mide ismét látni fogjuk a tőlünk elszakasztott testvéreket, is­mét hallani fogjuk megszokott hangjukat, melyet a la­záért oly sokszor, oly meghatólag emeltek ! Reményünk erős hitté növekedett, s immár nem ké­kedünk a felett, hogy nem messze van az idő, midő mindannyian haza fognak térni, együtt élni, halni a ház szebb jövőjének munkájában! Fájdalommal lepett meg bennünket a távirda azon tu­dósítása, hogy méltóságodat a szász kormány, a nemze­közi jogoknak otromba megsértésével, elfogatta, és a osztrák kormánynak által szolgáltatta. De mint minden fájdalomnak, úgy ennek is édes kési jü érzetében örömünk is lett! Örömünk, mert immár mé­lóságodat ismét a hazában tudjuk, közöttünk, azon föl­dön, melyért oly méltatlanul kelle a hontalanság súlyt fájdalmait szenvednie. Fogadja méltóságod ezen kettős megyének szivbi eredő „Isten hozottját“ tiszteletünk, szeretetün­k ragaszkodásunk kifejezését, s azon kívánságunkat, ha­gy a haza érdekében oly hatalmasan és sikeresen föly­tathassa munkálkodását, mindképen annak szolgálatába nyilt pályáján töltötte életének előttünk oly jól isme minden idejét. Kelt Egerben, 1861-ik évi február 21-én tartott b­zottmányi ülésünkből. A magyar törvénykezés. II. A büntető ügyekben, ha törvényeink alapelveik­ben s fővezéreszméikben jobbak és bölcsebbek nem voltak, mint a legújabb ausztriai e nemű törvények, bizonyára roszabbak sem igen voltak; noha néme­lyeknek kora több száz évvel előzte meg ezen osz­trák törvények korát. A nemes és nem-nemes közti különbség büntető ügyekben úgy, mint némely pol­gári ügyekben a kor és a polgári társalom természe­tes szülöttje volt, mely különséget az 1848. év végké­pen eltörlötte. Annyi mégis szent, hogy a közbátorság az ország­ban 1849-ig nagyobb volt, mint azóta. Ha tehát a személybiztonság a büntető törvények­­ jóságának vagy roszaságának, és a büntető eljárás . (Heves és külső Szolnokmegyék k­özönségének üd­vözlő-irata gróf Teleki Lászlóhoz.) Méltóságos gróf! Midőn méltóságod oly sok jeleseivel együtt e hazának vérrel szentelt földjéről elbujdosni kénytelenült a népek milióinak szemeiben nehéz könnyek fakadtak, és a szív mélyéből eredeti sóhaj, mely a hontalanokat kiséré, mél­tóságodnak hazaszerte tisztelt és szeretett nevét is azok­nak koszorújába foná, kikre, midőn büszkeséggel muta­tott az eltiport nemzet, oly fájó szívvel tekintünk a 11 év nehéz szenvedései alatt. Szenvedőnk, s a haza földult állapota fölötti fájdal­munk mindinkább összeszoritotta sziveinket, s ha elgon­doltuk a világ minden részeiben elszórt jeleseink sorsát. Hegyes élet. Abaujmegye. Február 14-iki bizottmányi gyű­lésünket főispánunk ,­­izsga— kit hibásan sorozta hírlapjaink a pesti ugyanezen napra kitűzött főis­páni értekezletben részt vettek közé — személyese nyitotta meg. Legelőször természetesen a jan. 16 diki leirat ki h­llt szőnyegre, s bár a jelenvoltak között talán egye­lenegy sem volt, ki azt már ne ismerte volna, mégi néhány percznyi szünet követte a fölolvasást, eze szünet alatt állott föl egyik kedvencz szónokunk B­á­r­c­z­a­y Albert — beszédét szükségesnek tartói legalább kivonatban közölni, a mennyiben az abba foglalt eszmék képezték föliratunk alapját. ,,A fölo­vasott jan. 16-i leirat tárgyában — igy kezdő veséki ható hangján —• már oly sok alapos és kitűnő nyi­latkozatok történtek s oly nagyszerű és kimerítő ha­tározatok és föliratok tétettek, miszerint e tárgyba valami újat előhozni már csaknem lehetetlenség mindamellett azonban a tárgy fontosságánál fogy szólanunk kell, még pedig szóljunk minél többé, hogy milliók őszinte szava hasson föl a trón zsámo­lyához s a föltámadás nagy napját hirdetendő trón­viták harsogásához hasonló nagyszerűségben dörögj milliók szava azon csalhatatlan igazságot, hogy nép szava Isten szava.“ Ekkor áttért rövi rajzára a lefolyt legutóbbi három század történelmé­nek, mely nem volt egyéb, mint folytonos hányatta­tása nemzetünknek az ármány, cselszövény, pártv­szály, zsarnokság és hitszegés vészteljes tengeréi miglen a sok küzdelmek után létrejöttek az 1848 törvények, „nem újak azok uraim — mondá — mer kivévén azt, hogy a kiváltságos osztályok megszül­tetésével a jogok élvezetének s közterhek viselésé­nek minden honpolgár egyenlő részesévé lett, csa úgy tekinthetjük azokat, mint nyolczszázados ői alkotmányunk szellemének megtestesülését“.Ezek utá a szónok az 1848-i forradalom meghiúsulásának oka és az 1849-i rémuralom s a rá következett absolutis­ticus öszpontositás képét terjesztve a közönség szem elébe, előadá, hogy megelégedvén talán már maga sors is csapásaival, vagy talán az európai politika viszonyok következtében, kegyelettel fordult a feje­delem mifelénk s megszületett az oct. 20 diki diplo­ma s a magyar, feledve a múltat s ezredéves jelleme a nagylelkűséget és törvényes királyához a hűsége ragaszkodást megtagadni nem akarva; habár a d­plomában alkotmányos jogainak tökélletes biztos­tását nem találta is, azon reményben, hogy a közt jövőben kilátásba helyezett országgyűlésen alkotmá­nyának tökéletes visszanyerésére biztos kilátása mi­tatkozik: hozzáfogott a szervezés nagy munkájához s mi lett következése? a január 16-diki leirat, mely­ben még anyagi erővel és hatalommal is fenyegette­tünk szétoszlattatni, ha folytatni merjük az 1848-ik törvényes utat. Hát az ilyen eljárás által akarja kormány — így folytató, minden jelenlevő által fe­szült figyelemmel hallgatott beszédét — a leiratba annyira sürgetett és valóban kölcsön­ösen óhajtott bi­zalmunkat megnyerni ? — Mi nem fogunk az anyag erőnek anyagi erőt, a fenyegetéseknek fenyegeti­seket eleibe állítani, mert a mi egyedüli fegyve­rünk az igazság és törvény, és történjék bárm mi 1848-iki törvényeinket önkényt­el nem hagyjuk soha, de soha ! Ezeknélfogva tehát alázatos vélemé­nyem szerint egy őszinte és határozott fölirással já­ruljunk : Felsége kegyes színe eleibe, melyben pon­tonként megfelelvén a cs.­leiratban fölhozott vádakra egyszersmind adjuk elő részletenkint alázatos kérel­meinket is, mondjuk ki t. i. 1-er azt, hogy mi semm felségsértési vagy hűtlenségi bűnben leledző egyéne­ket bizottmányi tagokat el nem választottunk, mert miután azon szegény testvéreinket, a­kik tizenegy évtől óta hazánk határain kívül bujdokolnak, min hazánk törvényei szerint el nem ítélteket, ilyeneki nem tekinthetvén, ilyeneket nem,­ ismerünk. Kérjük ellenben, ha már szóba hozatott, Ő Felségét, méltóz­tassék ezen szegény hazánkfiait, nehogy bujdoklásul ideje az örökkévalóságig halasztassék, alkotmányo­­s törvényes bíróság eleibe állíttatni, és az elítélte­tés esetében nékik a bűnbocsánatot kegyelmesen ki­adván, hazánkba beereszteni. Mondjuk ki m­or azt, hogy mi a régi adóhátralékos behajtását sem közvetve, sem közvetlen nem gátol­tuk, s az erőhatalom ellen azt gátolni nem is akar­juk, hanem az országgyűlésen kivül, törvénytelenü kivetett semmiféle adók behajtására sem fogunk se­gédkezeket nyújtani, mert az 1504. I. t. sz. értelmé­ben hűtlenségi vagy becstelenségi bélyeggel megró­vatni nem akarunk. Jelentsük ki m­or azt, hogy habár mi az életünk , vagyonunk fölötti bíráskodást egyedül csak saját kö­rünkből alkotmányosan választott bírákra és tör­vényszékekre kívánjuk határozottan bízatni,­­ a t­árgyban előgördült s elgördülhető komolyabb bo­nyodalmak kikerülése tekintetéből azonban készes

Next