Pesti Napló, 1861. június (12. évfolyam, 3390-3414. szám)

1861-06-18 / 3404. szám

Melléklet a „Pesti Napló“ 138—3404-ik számához, közös bajoknak elkerülhetlen orvoslását. Pedig ez annál inkább kívánatosnak mutatkozott, mennyivel bizonyosabb, hogy ezen kérdésnek oldatlan hagyása nem holnapról holnapra, hanem hétről hétre, sőt napról napra inkább izgatottabbá teszi Erdélyben a kedélyeket, bonyolultabbá a viszonyokat, nehezebbé az állást, bizonytalanabbá a megkísérlendő kiegyenlítésnek óhajtott sikerét. Mit tekintve , el sem mulasztom ez irányban már előértekezleti találkozásunkkor a méltóságos főrendek figyelmét különösen felkérni. De miután magasabb nézetek és nagy fontosságú okok a magas házat az ily lépéstől eddig visszatartoztaták, én a méltóságos főrendek ezen eljárásában megnyugodván, de az imént említett tényt az Erdélyben ez iránt időről időre kifejezett aggodalom átellenében egyszerűen constatkrozván, felhasználom a mostan nyílt legelső alkalmat arra , hogy a dolog érdeméhez tüzetesen szóljak. Mit midőn tenni kívánok, nem tévesztem el szem elől azon meggyőződésemet, hogy a tárgy érdeme iránt a méltóságos gyülekezet kebelében alig merülend fel nézetkülönbség, s hogy éppen azért nem annyira a méltóságos főrendek kapacitálására kell intéznem szavaimat, mint inkább azon indokok előállítására, melyek a magas kormányt rábírják, hogy azt, mi egyedül tőle függ, mit egyedül nála és általa lehet elérni, megtévén, ezen országgyűlést, valamint a többi szent korona részeknek, úgy Erdélynek is haladéktalan meghívása által kiegészítse. Igenis, én az országgyűlésnek ezen haladéktalan kiegészítését a trón, kormány és nemzet érdekében egyiánt szükségesnek s elkerülhetlennek tartom, már csak azon nagy feladatnál fogva is, mely ezen országgyűlésnek jutott. Ha volt valaha nagy fontosságú , mivel a jövő eshetőségek szemeink előtt tisztán nem állnak, most még szinte megmérhetlen horderejű s mondhatni európai jelentőségű feladata egy országgyűlésnek vagyon mindesetre ennek, melynek osztályrészül juta a nemzet alkotmányos életét a honnak földjére újra beállítani, a kormány s nemzet közti megzavart viszonyokat rendezni, a meglazult kötelékeket szorosabbá főzni, a kormány s nemzet jogkörét újra határozottan körülírni és félreérthetlenül kifejezni, a az annyira számüzött kölcsönös bizalmat s egyetértést helyreállítván, nem csak e hont megnyugtatni, hanem az ezer veszedelemtől fenyegetet birodalomnak a fejedelem bölcsesége nyújtotta szabadabb institutiók alapján mindenkor megőrzött nemzeti önállásunk fentartása mellett elősegíteni. De ha a birodalomnak és kedves hazánknak államjogi és közjogi viszonyai igénybe veszik ezen országgyűlésnek rendező gondoskodását, nem kevésbé teszik ezt az állampolgároknak magánérdekei , melyeknek biztosítására,védelmére a magánjogi ezer bizonytalanságoknak megszüntetése, a polgári váltó, büntető törvénykezésnek törvényhozói után való elintézéseé hen legégetőbb szükségei közé tartozik. Mennyire legyen ez szükséges ? maga azon ellenmondás, maguk ezen eltérő sőt ellenes nézetek is elegendőképen tanusítják, melyek köz- vagy magánjogi téren érvényes törvényeink iránt egyrészről a kormány és nemzet, másrészről a magyar nemzet és társnemzetei között léteznek. Felséges apostoli fejedelmünk ugyan népes boldogságát eszközleni óhajtván, a nemzetnek alkotmányos életünk visszaállítása utáni jogos kívánságát meghallgató s 1860-ki október 20 kán honunk constitutionális szervezetét újrannepélyesen elismerő, az alkotmánynak újra életbeléptetését elhatárzó, elkészítő. Az alkotmány hangzott ki a fejedelmi szózatból, s az alkotmány szó hangzott vissza az uj reményekre kell minden honfikebelben. De fájdalom! e mai napig majdnem csak ia ezen egy szóban egyez meg az államélet alkotmányos két fötényezője egymással : a kormány s a nemzet. Mily alapon és mily kiterjedésben lehetett és kellett az alkotmányos életnek visszaállíttatni ? mi szándékoltatott helyreállíttatni, mi nem ? mi állott valóban helyre jogilag, mi tényileg, jól lehet egy vagy más részről el nem ismerve ? Mi áll az 1847-ki jogállapotból ? Mi az 1848-diki törvényekből ? Mi az 1848 és 1849-dik évre következett korszakból, mely ugyan az alkotmányos életnek tökéletes negátiója volt, de mégis az 1848-ai törvényhozásnak sok vívmányait megtartó, tovább fejlesztő, és megérlelő, (tanúskodjék erről az ősiség kérdése, az úrbéri tartozások eltörlése, a földtehermentesítés, közteherhordozás, stb.) s igy bevégzett tényeket állított elő, melyeknek életben létét,sőt talán némelyiknek életrevalóságát tagadni nem lehet; melyeket, ha ezen magán érdekeket megsérteni s ennek káros visszahatását a közjóra előidézni nem akarjuk, ignorálnunk nem szabad ? mi áll mindezekből? mi maradjon meg? mi essék el? mi álljon melléjök, vagy helyükbe ? ez iránt mennyire eltérők a nézetek, meggyőződések, politikai hitvallomások, mindnyájan tudjuk, kik az October 20 -i legfelsőbb oklevélre következett kormányi nyilatkozatokat és intézkedéseket, az új alkotmányos életre ébredt haza törvényhatóságainak működését, felterjesztéseit, határozatait, a társnemzeteknek egyesektől vagy nemzetgyűlésektől formulázott követeléseit, s különösen a magánjogra nézve az országbírói értekezlet munkálkodását figyelemmel kísértük, így tehát egy nagy ellentét áll fenn, melynek megszüntetése a kormány és nemzet érdekében annál szükségesebb, minél bizonyosabb, hogy az alkotmány iránti hűségnek, a törvények iránti engedelmességnek, s ezáltal a közös érdekeknek, a haza javának biztosítása parancsolólag megkívánja, hogy kormányt s nemzetet egyiránt kötelező érvényes törvényeink iránt egy nézet uralkodjék mindenütt, a kormány és nemzetnél, ugyanazon egy kegyeletes ragaszkodással, ugyanazon egy lelkesültséggel buzogjon minden honfi kebel hazai alkotmányos intézményeink iránt ! Egy nagy ellentét, egy nagy nézetkülönbség áll fenn, mely annál károsabb következésű lehet, mivel nem merő theóriák körül forog, hanem egy felizgatott nemzetélet legmelegebb érzeteit lángra keltőleg érinti. S éppen ezen támadható következések állnak szemeink előtt, mide e nézetkülönbség megszüntetését, birodalmi, dynasticus, és nemzeti postulatumnak állítják. — Megszüntetni pedig ezen nézetkülönbséget a jelen országgyűlésnek feladata. — Mely feladat minél fontosabb és életbevágóbb, minél inkább függ tőle a kölcsönös bizalom s a béke fennállása, a kormány s a birodalom szilárdsága, a haza felvirágzása, és a népek boldogsága, annál inkább kívánatos, annál szükségesebb, hogy ezen országgyűlés úgy álljon mindenkinek szemei előtt, mint amelynek törvényes egész volta, törvényhozói képessége, törvényeiben kötelező ereje ellen alapos kifogás ne tétethessék. Márpedig tekintsünk körül, hallgassuk meg az ez iránt kijelentett nézeteket, a higgadt mérséklettel szintúgy, mint a kedélyek zajos kitörése mellett nyilvánult meggyőződéseket, s tapasztalni fogjuk, hogy oly országgyűlést, melyre mindazok, kiknek az 1848-ai magyarhoni és erdélyi törvények értelmében meghivatniok kellene, meghivatva nincsenek, csonkának tekint a nemzet ; — egésznek, törvényhozói képességgel bírónak, törvényeiben a trónra s nemzetre nézve kötelezőnek el nem ismer, nem olyannak, mely magasztos feladatát megoldhassa, az annyira óhajtott egyetértést s bizalmat helyreállíthassa, mely a nemzetet s kormányt oda állítsa, hol azok oly belezőt kifejteni s szükség esetében kifelé fordítani képesek legyenek, mely a mindenünnen tornyosuló veszedelmeket elhárítsa, a birodalomnak, trónnak és nemzetnek fenyegetett jövőjét biztosítsa. Mely átalános, az ország lakóitól honszerte hangoztatott, az ország törvényhatóságaitól ünnepélyesen kifejezett meggyőződés, ha merő előítélet volna is ily nehéz időkben, milyeket élünk, a kívülről fenyegető veszedelmekkel és az országban bent mutatkozó ingerültséggel szemközt a kormánynak teljes figyelmét olyannyira igénybe venné, hogy azt merően ignorálni tanácsos semmikép sem volna. De annál kevésbé lehet ezt tenni, miután azon meggyőződés egy a törvényesség minden külső kellékeivel felruházott törvényen alapszik. Értem az 1847/s-ik pozsonyi hongyűlésnek 7 ik cikkét, és az erdélyi 1848 -i országgyűlésnek ezzel szoros kapcsolatban álló cikkét. A pozsonyi 7-ik törvénycikk, mely az apostoli Fejedelemtől törvényes módon összehívott hongyülésen hozatván, és a nemzet akaratjához hozzájáruló királyi helybenhagyás és megerősítés által szentesittetvén, kötelező ereje iránt kétkedni nem hagy.—Erdélynek Magyarországgal egy kormányzás alatti teljes egyesültét, és a két testvérhen érdekeinek a közelebb tartott országgyűlésen képviseltetését sikeresíteni szándékozván, meghatározza, kik és mily számmal hivassanak meg, bírjanak üléssel és szavazattal Erdély részéről a magyar országgyűlésen (1—3 §.) s kötelességévé teszi a felelős minisztériumnak, hogy az erdélyi hova hamarább összeülendő országgyűléssel értekezvén, az egyesülés végrehajtására szükséges lépések megtegye (4 ik §.), továbbá elfogadván Erdélynek a teljes egyesülést nem akadályozó törvényeit és szabadságait (5-ik § ) kimondja, hogy a képviseltetés iránti fennebbi rendelkezés Erdély hová hamarább összehívandó országgyűlésének megegyezéséről feltételeztetik, és csak a közelebbi magyar hongyűlésre terjed, azontúl pedig az erdélyi érdekek képviseltetésének elrendezése azon egyesült törvényhozás feladata leend (6-ik §.). Megfelelőleg ezen magyarországi törvénynek, alkotta az 1748-ki május 5-én kelt lgfelsőbb leirat által május 29 re egybehívott erdélyi országgyűlés, május 30-án tartott országos ülésében 1-ső törvénycikkét, mely hivatkozván a rokon érzettel fogadott pozsonyi 7-ik törvénycikkelyre, kimondja, miszerint Erdélynek Magyarhonnal egygyé alakulását, a pragmatica sanctióban megszentesített birodalmi kapcsolatnak épségben tartása mellett teljes kiterjedésében magáévá teszi, — egy országos bizottmányt nevez ki a teljes egygyéalakulás előkészítésére, s a közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezetének további rendezésig jelen helyzetébeni megtartása és az udvari cancellaria megszüntetése iránt intézkedik. Erdélynek Magyarhonnal az idézett két törvényben kimondott egyesülése, és a magyar országgyűlésen képviseltetése foganatba is vétetett, a mondottam törvények érvényességéről két sor; nem forogván fenn. Mert valamint a pozsonyi 7-ik.cikk a törvényesség minden kellékeivel dicsekedhetik, úgy az erdélyi 1-ső törvénycikk is a törvényes fejedelemtől összehívott és törvényesen megalakult erdélyi országgyűlésen nem csak a magyar és székely, hanem a szász nemzetbeli és román eredetű országgyűlési tagok, jelenlétében és hozzájárulásával minden ellenmondás nélkül alkottatott, május 30-án a királyi megerősíts megnyerése végett a királyi teljhatalmú biztos báró Puchner katonai főparancsnok utján legfelsőbb helyre tüstént felterjesztetvén, melyben is 1848 iki julius 10-én részesülvén a fejedelmi aláírás, és a kellő ellenjegyzés mellett kelt királyi leirat a június 19-én tartott országgyűlésben felolvastatott, honnan ismét az újabban elfogadott s kihirdetett törvénycikk egy a szokásos aláírásokkal és nemzeti pecsétekkel ellátott okmányban ő Felségének a királyi szentesítés megnyerése végett felterjeszthetett; julius 11-én lusbrukban meg jön szentesítve és ünnepélyes diploma szerű formában leérkezvén, a julius 18-ai országos ülésben már mint megszentesitett körvény kihirdettetett. Minek megtörténte után ugyanaz napon az 1848. erdélyi országgyűlés teljhatalmú királyi biztos báró Puchner által azon kijelentéssel, hogy Erdélyországnak ez volt utolsó külön országgyűlése, berekesztetett. Hogy pedig a junius 10-ei királyi megerősítés által törvényes erőt nyert ezen határzat értelmében a július 2 ra Pestre összehívott magyar hongyülésen Erdély is képviselve lehessen, s e végre a követválasztások maga idejében megtörténhessenek, a felséges fejedelem egy junius 10 én kelt legfelsőbb leiratban a követválasztás módjáról alkotandó törvényjavaslat királyi szentesítéssel való ellátására Magyarbán nádorát és királyi helytartóját, kinek hatósága Erdélyre már május 29-én fejedelmileg kiterjesztetett, hatalmazta fel, ki. is junius 19-én kelt helytartói leiratával a választásitörvénycikket megerősítette, s megszentesítette , egyszersmind nyilvánítván, hogy „az egyesülésnek a király és nemzet közös akaratával tett kimondása után a törvényhozói hatalom csak is az egyesült haza országgyűlésén gyakoroltathat!“ Felemlítem eddig azon törvényeket, melyeknek alapján a nemzet ezen országgyűlésnek Erdély meghivatása általi kiegészítését kívánja és követeli. De mivel ezen törvényes határozatok érvényessége ellen több ellenvetések emelődnek, legyen már most szabad ezeknek méltánylására áttérni. Ezen ellenvetések, az idézett törvényeknek : 1) részint alkottatási módjára; 2) részint kihirdettetésére; 3) részint pedig most már állítólag megszűnt kötelező erejére vonatkoznak. Az első tekintetben vádolják a kolozsvári törvényt az ez évi szebeni gyűlésen jelen volt románok, hogy, miután a román nemzet Balázsfalván 1848. pünkösthó közepén tartott gyűlésében magát önálló és Erdély egyik kiegészítő részét tevő nemzetnek nyilatkoztatván, méltán követelte, miszerint róluk nélkülök semmi se történjék, az erdélyi országgyűlés pedig mindamellett ezen követelését visszautasítván, meg nem engedte, hogy a románok az országgyűlésen a többi nemzetek mellett helyet foglaljanak, — róluk nélkülök hozatván az unió-törvény, az érvényesnek el nem ismertethetik. Ezen ellenvetés alaposságának megítélése e két kérdésnek megoldásától függ: 1) volt e a balázsfalvi népgyűlésnek joga azon uj közjogi viszonyokat megalapító határozatot hozni ? és 2) mondhatják e a románok, hogy az unió törvény „róluk nélkülök“ hozatott ? Az első kérdésre tagadólag felelek, mert egy nemzetiségnek, vagy bármily néposztálynak közjogi állását megváltoztatni, azt e tekintetben jogokkal ellátni, vagy olyanoktól megfosztani, csak a törvényhozónak lehet, tehát az országgyűlésen képviselt nemzetek a Fejedelemmel egyetértve, hogyha tehát valamely országgyűlés már az előtt a román nemzetet mint olyat a törvényhozás tényezői közé bevette, országgyűlési helylyel s szavazatai ellátta volna, méltán követelhette vala a balázsfalvi népgyűlés is, hogy a román nemzetnek azon joga tiszteletben tartatván, a semmit rólunk nélkülünk elv ily értelemben is éppen maradjon. De miután ilyen fejedelmileg szentesített országgyűlési határozatot előmutatni nem lehet, helytelen a kifogás is. Híjába hivatkoznak az ellenvetés pártoói arra, hogy a nemzetgyűlés törvényes volt, ám. melynek megtartását a királyi főkormányszék megengedte, határnapját kitűzte, folyamát biztosai által felügyeltette. Mert a kormányszék is csak oly joggal ruházta föl a nemzetgyűlést, a mily jogot adni általában hatalma volt, t. i. legfeljebb tanácskozási és kérelmezési joggal, de törvényhozási joggal éppen nem, melylyel ő maga sem birt, — a törvényeknek őre és kezelője, de semmi tekintetben nem alkotója lévén. Hogy ne említsük, miszerint a balázsfalvi gyűlésnek még törvényessége felől is szabad kételkedni, miután a főkormányyzéki engedmény csak a román esperesek és némely értelmesebb egyének meghivattatása és megjelenhetésére terjeszkedett, mely rendilet megszegezvén, egy a tízezerét bizonyosan meghaladó és maguktól némely románoktól negyvenezerig becsült számú népmennyiség gyűjtötvén össze, a gyűlés a törvényes korlátokon túl terjeszkedett. A másik kérdésre is tagadó választ adunk. Mert, jóllehet a balázsfalvi gyűlésnek a román nemzet törvényhozói jogokkal való fölruháztatása iránt tett követelése a kolozsvári országgyűlésen tekintetbe nem vétetett, mondani mégsem lehet, hogy a kolozsvári törvény „róluk nélkülök“ hozatott volna. Köztudomású dolog t. i., hogy az Erdélyben közjogi állással birt három nemzet, a. m. a magyar, a székely és szász nemzet elnevezése alatt, nem kizárólag ily nemzetbeliek öszvegét, hanem territóriumokat kell érteni, melyeken nem mindenütt egyedül a territórium nevét viselő nemzethez tartozó egyének voltak közjogilag jogosulva, így például a magyar vármegyékben a nemességi kiváltságokkal bíróknak nagy részét, sőt itt-ott nagyobb részét román nemesek képezték, kik az országgyűlési követek megválasztására szintúgy befolytak mint az azon territóriumon lakó más nemzetbeli nemesek. Tehát ők is úgy, mint bármily más nemzetbeliek, kik velük együtt választottak, az 1848-ks kolozsvári országgyűlésen a közösen választott követek által képviselve voltak. Hozzájárul az, hogy a szabad királyi városok és taxális helyek követjeinek választásába a kellően képesített románok is befolyhatván, a románok e tekintetben sem maradtak képviseletlenül. Hogyha még megemlítjük, a román katholikus püspököt, ki, mint királyi hivatalos, jelen volt, s a román származású főkormányszéki hivatalnokokat, felesleges volna tovább azon állításnak megcáfolásával foglalkozni,mintha az unió törvénye a kolozsvári országgyűlésen a románokra nézve „róluk nélkülök“ hozatott, — hogy tehát ők jogos követelések visszavetésével a többi nemzetek közt a kolozsvári országgyűlésen helyt foglalni megakadályoztattak volna. 2) Az unió-törvények alkotásából azok érvényessége ellen támasztott egy más ellenvetéssel is találkozunk, miszerint t. i. az unio-törvények rögtönözve és az uralkodott terrorizmus hatása alatt hozatva lévén , nélkülözik azon nyugodt és higgadt átgondolás, és megfontolás,azon szabad elhatárzás alapját, melyen a nemzetek életét, és az országok viszonyait szabályozó ily fontos törvényeknek nyugodni kell. Mely ellenvetés, miután nem csak az unió törvény, hanem az 1848 ks valamennyi törvények ellen vagyon intézve, mielőtt azt az unió törvényre vonatkozólag kellően tárgyalnám, előbb egész átalánosságban akarok érdeméhez szólani. Bizonyos az , hogy miután minden emberi mű a tökéletlenségnek bélyegét hordja homlokán, bármely emberi törvény is a törvényhozói bölcseség non plus ultrájának mértékét meg nem üti, sőt a legjobb szándékkal hozott törvények is kormányokra és nemzetekre nézve károsak lehetnek. Én továbbá tagadni nem merném, hogy az 1848- as rendkívüli időkörülmények a magyar törvényhozás főtényezőire is rendkívüli hatással, magukra a törvények alkotására s szentesítésére pedig oly befolyással lehettek, miszerint azok más körülmények közt, vagy máskép, vagy épen nem hozattak, vagy legalább meg nem szentesítettek volna. De másrészről bizonyos az is, hogy az 1848-as törvények a legalitás minden külső kellékeivel bírnak, s épen azért a törvényesség szempontjából emberileg kifogás alá nem eshetnek; bizonyos az, hogy a törvényesség jellegével bíró törvények semmi más után, mint a törvényhozó hatalom által, alkotmányos országban, tehát a fejedelem és nemzetnek törvényhozói joggyakorlata uttán töröltethetnek el, vagy változtathatnak meg. Bizonyos végre az is, hogy alkotmányos országban még békés időkben is, annál inkább tehát oly rendkívülien izgatott, és egy vészes jövő minden eshetőségeit méhében rejtő korszakban — mint jelenünk — nincs veszedelmesebb kormányra s nemzetre nézve, mint ha egyik vagy másik a törvényességnek teréről lelépve, az önkénynek alulról fölülről utat nyit, és bármily fölforgató, s lázító bűnös merényleteknek kárhozatos szándékaik kivitelére alkalmat s ürügyet szolgáltat, meg nem gondolván, hogy hol nemzet kormánynyal szemközt áll, még a veszélyes legális tér is kevésbé veszedelmes, mint azon törvényes alapnak elhagyása, melyen egyedül állhat biztos öntudattal, és nézhet, ha aggódva is, de legalább nyugodt lelkiismerettel, bármily jövő elébe kormány és nemzet. Mindezeket komolyan megfontolva, én azon őszinte és tántomtathatlan ragaszkodásomnál fogva, melylyel a fölséges ausztriai uralkodóház iránt viseltetem , és viseltetni mindig akarok, — azon hő óhajtásomnál fogva, melylyel honunknak erős kormányt, szilárdul álló trónt, a magyar nemzet múltjával s alkotmányos életével szorosan összeforrt, törvénykönyvünk lapjain, oly gyakran a tisztelet és hála kifejezésével említett dynastiának békés, biztos, a nemzet bizalmától hordott s népboldogító kormányzást kivánok, melylyel a pragmatica sanctiot és—nemzeti függetlenségünk, önállásunk föntartása mellett — a birodalmi kapcsolatot megőriztetni, mindezek ellenségei kezéből pedig egy veszedelmes fegyvert kiragadtatni kivánok, — az 1848-iki törvények keletkezti környülményeiből fölmerülhető hiányok elhárítására nem azoknak a rögtönözés vagy felerőszakolás ok fejéből való ignorálását, s alkotmányellenes utón megsemmisítését, hanem alkotmányos utón való megváltoztatását, kijavítását, a nemzet valódi szükségeihez mért módosítását kívánom. Mely általános kitérés után visszajővén különös tárgyamhoz, az Erdély uniójára vonatkozó 1848-as törvényeket a fölhozott ellenvetés átellenében nem féltem, mert maga az unió létesítésére irányzott törekvéseknek rövid történeti vázlata bárkit is eléggé meggyőzhetend arról, hogy ezen a nemzetélet legrégibb múltjában gyökerző törvény elhamarkodottnak, s bármily terrorizmus hatása alatt keletkezettnek épen nem állíttathatik. Alig szakadt el ugyanis a mohácsi vész és közvetlen következései folytán Erdély, mint külön fejedelemség Magyarországtól, s már is felébred a közös eredet, a sok százados együttlét, közös alkotmányos élet, jó és bal szerencse, közös szenvedések és dicsőség emlékezetében gyökérző érzete az öszvetartozásnak, s bárha az isteni gondviselésnek tetszett az egymástól elszakadt két nemzetrésznek sorsát, évszázadokig egymástól eltérő utakon vezérleni, melyekhez azokat az időszerinti érdekeik kötve tartották,mégsem halt ki soha a nemzet kebléből, sőt időről időre hatalmasban föl-föllobbant a viszont egyesülési vágy, magán a törvényhozás, fejedelmi szerződések és intézkedések mezején igyekezvén újra létesíteni a dicső múltból átderengő egykori nemzet- és ország-egységet, így már az Erdélynek voltaképeini elszakadását ugyan megelőző, de a későbbi visszacsatlási törekvéseknek sok tekintetben alapul szolgáló, és a nagy konszankolás irányában mindenesetre unionális irányú 1538-as nagyváradi békekötésben, mely Zápolyának erdély és magyarhoni birtokát biztositá, meghatároztatott, hogy Zápolya halála után a korona minden melléktartományokkal együtt Ferdinándra viszszaszálljon, és megszűnjék a szakadás, mely egy honrészt a másiktól elválasztó. Az 1542-ki december 29-én Ferdinánd király és Zápolya Jánosnak özvegye Izabella közt létrejött, és a gyalui várban aláirt szerződés, a már külön vált Erdélynek magyarhonnali egyesülését nyíltan elrendeli, kikötvén, hogy Izabella fia János Zsigmond a Szepességet herczegi czimmel, Izabella pedig évi tizenkét ezer darab aranyat nyervén, az általa leírt minden magyar- és erdélyhoni várak, és városokat Ferdinándnak adja által. E szerződésnek sikeresítésére később komoly lépések történvén, 1544-ben Martinusius Ferdinánd nevében Erdély kormányának élére állíttatott. De mind a mellett csak is hét esztendő múlva létesült, bárha csak rövid időre, az egyesítés, midőn Izabella, Martinuzzi szüntelen sürgetései folytán Erdélyről Ferdinánd javára lemondván, fia számára Oppeln, Ratibor, Sagan és Prebus sziléziai herczegségeket, maga számára jegyajándéka fejében százezer darab aranyokat nyert, s az általa birt Erdélyt s magyarhoni részeket Ferdinánd hatalmával valóban visszabocsátotta. Mi fölötti örömüket Magyarországnak az 1552-ki hongyülésen jelen volt korai kifejezvén, hálásan elismerik: „quod Sacra Regia Majestas tandem Transsylvaniam divina benignitate in manus suas receperit, et regnum omne ad unionem red egerit.“ De megszakadván ismét a honnak egysége, az ennek visszaállítása utáni hő kivonat nem szakad ki a haza fiainak kebeléből, melynek kifejezést adtak az 1595-ki országgyűlésen egybegyült rendek, a 2-ik törvényczikkben azt határozván: „ut ipsa Transsylvania non in alterius, quam Suae Majestatis, et usque successorum Hungariae Regum ditionem et potestatem, tamquam verum et inseparabile membrum, absque ulla controversia pervenire debeat.“ Minek teljesülési reménye azonban csak egy század után, Erdélynek a felséges uralkodó házhoz való visszautásával derült fel. Ezt előkészítendő, kimondja az 1688-ks május 9-én kötött Telekyféle szerződés Erdélynek Magyarországhoz való visszamenését, — ugyanezt teszi az 1693-ki ápril 24-én kelt s az erdélyi főkormányzóhoz intézett legfelsőbb utasítás előszava is; — az ugyanazon évnek május 14-én kiadott leiratában pedig I. Leopold sürgeti, hogy legalább egy kancelláriája legyen a két országnak, mi azonban ismét csak egy század után, t. i. II. József császár által létesíttetett. Visszajővén Erdély a felséges osztrák ház birtokába, az unió ugyan létre nem jött, talán magasabb kormánynézetek, és magának Erdélynek messzebb terjedő szabadságaira való féltékenysége miatt, azonban élt mindig az összevalóságnak érzete a keblekben, mely az 1741-ki országgyűlés 18-ik törvényczikkéből is igy szól ki : „Publicis etiam constitutionibus Regni inserendum resolvit benigne Sacra Regia Majestas, quod Transsylvaniam veluti ad regni Hungáriae sacram coronam pertinentem tam Eadem, quam Successores Sui qua Reges Hungáriáe possidebunt.“ De ha az idézettek tanúskodása szerint soha nem hiányzott a két hon összevalóságának időről időre tettben mutatkozó érzete a nemzet életében, hathatósabban nyilvánult ez II. József halála után a két honszerte felmerült igyekezetben, Erdélynek Magyarországgal való szorosabb egyesülését eszközleni, és igy az elhunyt fejedelem kormánya alatt megfogyatkozott alkotmányos szabadságot jövőre inkább biztosítani.— Ezen igyekezet hivatá meg Magyarország több vármegyéi által Erdély törvényhatóságait az 1790-ki budai országgyűlésre, — ugyanazon igyekezet vezérlette a meghívás következtében az erdélyi három nemzet törvényhatóságainak követjeit Budára, hol Erdély alkotmányos jogai és szabadságainak a magyar királyi koronázási körlevélbe beigtatását kérvén, megismerték Erdélynek a magyar szent koronához tartozását, kijelentették a szoros egyesülés iránti készségeket. Minek következtében a koronázási diploma tervének megkészítésére kirendelt vegyes bizottmány a terv 21-ik pontjába Erdélyt ily módon foglalta be : „Transsylvaniára veluti ad coronam regni Hungáriáé pertinentem, verumque et inseparabile ejus membrum cum eodem Hungáriáé regno effective unitaritam non ipsi quam etiam successores nostri, qua reges Hungáriáé possidebimus.“ Mi a Felségtől el nem fogadtatván, a hosszas vita után újdon kiküldött bizottmány egy új szövegű diploma tervének 10-dik pontjában Erdélyről ily említést ten Transsylvaniam autem velut adeoronam regni pertinentem, verumque, et inseparabile ejus membrum, qua reges hungariae possidebimus, et juxta leges eorum municipales, more antiquo et indissolubili regis Hungariae jurae acnomine insensu legum gubernabimus.“ De e szöveg sem talált legfelsőbb jóváhagyásra, sőt maga a 2-dik József császár által egyesített magyar és erdélyi két udvari kancellária is, királyi rendelet által egymástól ismét elválasztatott, mi fölötti megilletődéseket a karok és rendek egy 1791-ki martius 5-én kelt feliratban kifejezvén, mondják: „mutationes hae nos tantomagis perculerunt, quod recte in dicta illa, in qua arctior Transsylvaniae, cum regno Hungariae conjunctio petebatur, factae sunt, egyszer-