Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)
1862-02-23 / 3611. szám
45-3611 13-ik évi folyam. Vasárnap, febr. 23.1862. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Zsadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények díja : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ mártius—juniusi 4 havi folyamára előfizethetni 7 forinttal. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, február 22. 1862. Nagyon kíváncsian várták bizonyos bácsi körökben a reichsrathi képviselőház tegnapi ülésének kimenetelét. A kérdés az volt : sajtóperekben esküdtszék-e vagy nem ? Az 1848-diki magyar törvényhozás e kérdésre minden habozás nélkül igennel felelt, a mi csekély nézetünk szerint két dolgot minden esetre bizonyít. Először, hogy az akkori törvényhozás elegendő bizalommal viseltetett a közvélemény érettsége és nagykorúsága iránt, mégpedig nem csupán az addig kiváltságos, hanem az alkotmány sánczaiba csak imént bevett népnél is, s nyugodtan tette azt bíróvá annak megítélésénél, váljon azok, akik a közvélemény különböző árnyalatait képviselik, áthágták-e vagy nem a szabad megvitatás korlátait. Másodszor : hogy a magyar kormányférfiak azon elvből indultak ki, hogy miután a sajtóvétségek leginkább politikai, tehát oly természetűek, amelyeknél a kormány rendszerint vádló, tehát érdeklett fél, illő, hogy ezekben ne olyanok bíráskodjanak, akik, ha nem is anyagi létezésük kérdésében, de meglehet hála által a múltért, vagy reményüknél fogva a jövőben, vagy talán csupa megszokott eszmekor, csupa testületi szellem miatt a fennálló kormányhoz kötték, vagy ha mindezektől jellemek megóvta is, legalább a gyanú fennáll, hogy nem egészen függetlenek. Az sem tántorította meg az 1848-as magyar törvényhozást, hogy az 1840-ben kidolgozott büntető törvénykönyv, mely az esküdtszéki eljárást a bűntettek megítélésére nézve átalánosan kimondta, életbe még nem lépett, s oly rövid idő alatt nem is volt életbe léptethető. A pozsonyi országyűlés tudta, hogy midőn az újonnan átvett institutióval a bűntetteknek csupán ezen részére nézve tesz próbát, ezzel a „jogegyenlőséget“ nem sérti meg, miután a sajtó nem valamely külön kaszt fegyvere és kiváltsága, hanem közös vagyon, az egész ország közvéleményének szája. Valószínű másfelől, hogy e szabadelvű törvényhozás még különbséget tenni sem vonakodott volna oly bűntettek közt, melyek a titokkal, az éj sötétségével szövetkeznek, s azok közt, amelyeknek, hogy elkövettethessenek, okvetlenül világosság, nyilvánosság kell. Másként történt a Reichsrath-ban. A bécsi kormány a sajtótörvényt illető javaslatot már eredetileg csupán úgy terjeszté elő, mint a büntető törvényhez indítványozott pótczikk kiegészítő részét, s nagyön a meglepetés, midőn az alsóház e két tárgyat külön választá egymástól, még nagyobb akkor, midőn a bizottmány a büntető törvény pótczikkében a kormányi szerkezet helyett új szakaszokat indítványozott, sőt egy pillanatig olyan forma képet vágott, mintha a harmadik olvasásnál az egészet el akarná vetni; legnagyobb pedig akkor, midőn az illető bizottmány a sajtóügyekben az esküdtszéki eljárást merte indítványozni. De nem kell megijedni: a szavazás a február 21-ei ülésben megtörtént, a minisztérium többséget nyert, és az esküdtszéki eljárás a sajtóügyekben megbukott. A „Morgenpost“ így nyilatkozik e tárgyról: „A szabadelvű párt a képviselőházban nagy vereséget szenvedett. A Reichsrath egybejövetele óta talán először némultak el a nemzetiségi ellentétek, a centralisatio és foederalismus feletti villongások; először állottak ma össze a szabadelvű férfiak jobb és bal oldalról egy elv megvédésére ; a nemzetiségi szenvedélyek hallgattak. — Clam gróf együtt szavazott dr. Brinz-zel, dr. Rieger dr. Giskrával; a természet szerint együvé tartozó összetalálkozott, s az eredmény az lett, hogy a szabadelvű párt kisebbségben maradt. 158 szavazat közül csak 68 indult a liberális elv után,1 90-enen azon állásponthoz csatlakoztak, melyet a minisztérium e kérdésben elfoglalni jónak látta. Constatáljuk ezen nem örvendetes eredményt, hogy valahára világosan ki legyen mondva, hányadán áll a dolog a mi népképviseletünk többségével. Nem mondjuk mi, hogy ezen többség reactionarius, sem nem reactionarius az, sem nem szabadelvű, hanem egyszerűen, s mint látszik, minden körülmények között ministeriális, stb. stb.“ A tárgyalást Lasser miniszter azon nyilatkozattal nyitotta meg, hogy a kormány elvileg nemcsak nem ellenzi az esküdtszékeket, hanem a súlyos bűntettek megítélésénél jogorvoslatul el is ismerte azokat. Azonban az esküdtszékek behozatalát az egyes országgyűlések szavazatától függesztette fel. A fenyítő eljárás iránti új törvényjavaslat egészen ki van dolgozva, s olyan szerkezetű, amely az esküdtszékeknek akár alkalmazása, akár nem alkalmazása mellett megállhat. E mellett Lasser úr jónak látta emlékeztetni a házat arra, hogy ha a képviselők az esküdtszékekhez ragaszkodnak, akkor az új sajtótörvény nem fog életbe lépni. A szónokok közt, kik az esküdtszék mellett voltak, Riegeren kívül, akinek fényes szónoki tehetségét ma még a „Donauzig“ is elismeri, Zyblikiewicz lengyel képviselő beszéde tett legnagyobb hatást azon gallicziai adatoknál fogva, melyeket idézett, és amelyek valóban annyira sötétek, hogy e színezetet sokan hajlandók a német bureaucratia elleni ellenséges elfogultságnak tulajdonítani. A lengyel képviselő sötét rajza által támasztott sensatiot csupán Brinz professor úr volt képes felderíteni azon nyilatkozatával, hogy ő ugyan az esküdtszékek mellett van, de azért a minisztériummal szavaz. Az érdemes professor úr egy más alkalommal azért szavazott bizonyos indítvány ellen, mert az a jobb oldalról származott. Clam gróf ezúttal a kormány felfogását támogatta. Valaki azon észrevételt tette rá, hogy bizonyosan miniszterséghez van reménye nemsokára, s nem szeretné, hogy akkor az esküdtszékek sajtóügyekben a nyakán lennének. Végre a szavazás előtt Schmerling államminiszter úr magára vévén Rieger czélzását bizonyos „bágyadt szivű liberálisokra“, akik a következményektől megijednek, jónak látta az ellen tiltakozni. „A ki — úgy mond — ő Felségének azt tanácsolta, hogy alkotmányt adjon, a ki azt egynéhány hét alatt kidolgozta, azt nem érheti hasonló szemrehányás.“ Mi részünkről feltesszük az államminiszter úrról, hogy ő excra csak oly jól tudja, mint bárki más, hogy a való kitudásáraértjük itt a természetes igazságot, amely a tényekben rejlik, nem a mesterségest vagy törvényest, amely polgári ügyekben szerepel, a legbiztosabb út az esküdtszéki intézményben rejlik; felteszszük, hogy tudja, hogy ezen intézmény hathatós védelme az alkotmánynak is, azon esetben tudniillik, ha ezen alkotmány a nép szivében gyökeret vert, s annak vérévé vált, s ha ő excját most mégis az esküdtszéki intézmény ellenei közt látjuk, annak nem vagyunk képesek más okát találni annál, hogy tapasztalatai az utóbb említett tekintetben nem lehetnek nagyon kedvezők. Pest, február 22-kén. Amennyire érdekünkben áll a hazánkban lakó népiségek nemzetiségi igényeit ismernünk, hogy a mi azokban jogos, méltányos s a magyar korona integritásával nem ellenkezik, teljesíthessük, nem kevésbbé szükséges tudnunk azon népiségek egymás irányában formált követeléseit. Ez okból közöltük, a nélkül, hogy akár egyik, akár a másik részre véleményt mondtunk volna, egy horvát államférfin czikkeit: „a szerb vajdaság kérdése horvát-szlavén szempontból“, a Sürgöny után. A nevezett lapban most előttünk fekszik a harmadik czikkely is, melyben a horvát államférfin azt mutogatja, hogy a szerb pártnak (sic!) nincs joga a Szerémségre. Ez sajátlag a legérdekesebb czikk, mint amely igen élesen tünteti föl a horvát és szerb érdekek összeütközését a Szerémségben. A horvátok, mint tudjuk, felszólaltak a szerb vajdaság visszaállítása mellett. E czikkből látjuk, hogy ők e vajdaság foglalását nem igen szeretnék azon földön, ahol pedig a szerb nép többségben van. A Kvaternikek csak a magyar terület földarabolását óhajtják, nem gondolva meg, hogy saját politikájuk ellenök fordul. Halljuk most a horvát államiférfiú panaszait a szerbek ellen, mellőzve ezúttal is részünkről véleményünk nyilvánítását: „A szerb párt férfiai, kiknek többsége — mellesleg mondva — nem tartozik épen a függetlenek közé, azt szokták felelni, mikép ők azon okból vannak egy külön terület kiszakítása mellett, hogy nemzetiségüket az idegen (magyar vagy német) elem suprematiája ellen biztosítsák. Ha ez eset Magyarországra nézve állana is, hogy tudniillik ott a szerb nemzetiség a magyar suprematia által veszélyeztetnék, mit én se igazolni, se tagadni nem akarok, mivel a nemzetiségi kérdés törvényesen még el nem döntetett, — de a hármas egy királyságban, hol a szerb-horvát nyelv kiválólag uralkodik, elő nem fordulhat e nemzetiségi biztosítás szüksége. E részről a szerbeket se jogaikat, se nemzetiségüket illetőleg veszedelem nem fenyegeti, mert, mint tudva van, a horvátok és szlavónok egy és ugyanazon nyelvet beszélik a szerbekkel, azon egyetlen különbséggel, hogy a horvátok a latin, a szerbek pedig az úgynevezett czyrill betűket használják az írásban. Ezen utóbbiak használata Szerém megyében nemcsak meg nem tiltatott nekik, sőt a szerb párt által oly nagyon keresett egyenjogúsítás minden fogalmai ellenére, a nevezett megyének fele lakosságát tevő katholikus népességre (és pedig a diakovári katholikus püspök Strossmayer indítványára) feltolatott. A Szerémségben (illetőleg a hármas-egy királyságban) van Karlovitz, a „szerb Lyon“ és a szép Fruskagora, a „szerb Athos“ hegye, hol a szerbek patriarchátusa és a gazdag uradalmakkal biró 12 szerb kolostor van. A szerb párt eddig soha se panaszkodott és most sincs semmi oka arról panaszkodni, hogy a hármas-egy kiváltságban jogai nem tiszteltettek és hogy nemzetiségükben fenyegetve lettek volna. Honnan jönek tehát a Szerémség elszakasztása általi elkülönzési vágyak? A szerb párt a saját terület kiszakasztásával nem a többi nemzetiségekkeli egyenjogúsítást akarja elérni, hanem igy akarja az álmodott Vajdaság magyar részeiben a nem szerb, a Szerémségben pedig a katholikus népséget nemzeti és illetőleg vallási suprematiója alá igázni. Az továbbá valamennyi, sőt a Szerémségen kivül Horvátország többi részeiben levő görög nem egyesülteket is a Szerb-Vajdaság alá akarja hódítani, hogy a horvát-szlavon nemzetet egységében meggyengítse, és annál könnyebben tegye szerb-orthodox missiójára nézve a keleten ártalmatlanná; és data occasione még Horvát- és Szlavonországban is egy második Vajdaságot állítson; mi a szerb párt nézetei szerint igen könnyű lenne, mert, ha a szabadalmak az ausztriai monarchiában levő valamenynyi szerbre nézve egy és ugyanazon érvénynyel bírnak, miért ne lehetne tehát Horvátországban egy második és Dalmatiában egy harmadik Vajdaságot teremteni, miután a tavali karloviczi congressus határozatai szerint még a Bocca di Cattaro g. n. e. dalmát lakói is, mivel a görög keleti egyház hitvallását követik, fel vannak jogosítva, a vajdaválasztásban tényleges részt venni és a congressuson szavazni. Hogy a szerb párt felsőségi kívánalmait különös vonatkozással a Szerémségre nézve annál nagyobb világosságba helyezhessük, magában véve azon egy körülmény is elég volna, mikép jelenleg — midőn a század szelleme egyesek szabadalmai ellen küzd — a szerb párt szabadalmakra hivatkozik. Azonban miután minden állításomat be akarom bizonyítani, tehát Szerém megye legújabb történelmének több lapjait felmutatandom, melyek mind mellettem szólanak. Miután nevezetesen a Bach féle Vojvodina gróf Mennsdorf-Pouilly emlékezetes missiója után részint Magyarországba, részint pedig (a Szerémséget illetőleg) Horvátországba visszakebeleztetett, és midőn a szerb párt később, daczára minden machiavellistikus mesterfogásoknak, kénytelen volt belátni, hogy a magyar megyékben nem fogja fenntarthatni a túlsúlyt, bajvívóhelyül a Szerémséget választá, hol ag.n. e. népség az ugyanegy nyelvet beszélő katholikus népséget csak néhány 8—9 ezer lélekkel haladja túl. Itt, azaz Szerém megyében, akartak tehát egy orthodox g. n. e. értelembeni tényleges Vajdaságot felállítani; egy második „Montenegrót“ —miként egy szerb költőmonda. A Szerémségből egy „Patrimonium St. Sabbae“-t is akartak alakítani. Itt tehát a Bonfin-féle „Spectabilis terrae regio“ban csak az „igazhitüek“ uralkodandnak — ha lehet — az inoverczik (más hitüek) tökéletes kizáratásával. „Hogy ezt minél biztosabban létrehozhassák, legelőször is gr. Pejacsevich főispán ellen irányzák ütegeiket és csupán azon egyszerű okból, mert — mint a „Srbszki-Dnevnik“ egyik czikkében mondatik — Szerém megye egy „pravoszlavai“ (orthodox) főispánt igényel, és ő, mint katholikus, nem valódi szerb. —De még tovább is mentek. Hogy nevezetesen a Szerémség katholikus értelmisége ellen a szerb párt magát biztosítja, orthodox szerbeket, szerbizált zingárokat és görögöket választott úgy Bács-, mint Torontál- és Temesmegyékből s a csajkás és péterváradi határőr-zászlóaljakból Szerém megye képviselő-testületébe. A nevezett párt akkor felhasználta „bizonyos okokból“ Strossmayer püspök gyámolítását, hogy befolyása által paralizálja a megye katholikus papságát és parasztképviseletét. Ez sikerült és pedig annyira, hogy a katholikus papság úgyszólván soha, vagy nagyon ritkán és csekély számmal mutatta magát a közgyűléseken. Itt még arra is törekedtek, hogy az orthodoxok suprematiáját megerősítsék. Csak négy katholikus választatott meg, ezek közül kettő a meghalt patriarcha különös ajánlatára ; a többi kisebb megyei hivatalokban levő katholikusokat a főispán nevezte ki. — A katholikus népesség alatt oly gyűlölt és ismeretlen czyrill betűk vétettek a hivatalos nyelvben gyakorlatba és még a katholikus szolgabirák is a kizárólag katholikus népség által lakott helységekbe is ily betűkkel írott rendeleteket küldöttek. —A Szerémséget, mint csak tényleg a hármas-egy királyságba bekeblezett Szerb-Vajdaság kiegészítő részéül nyilvániták. — Titkos klubok is voltak, melyekben a „Szrbszki Dnevnik“ szerémségi levelei gyártattak és készültek a hivatalokra kijelöltek névsorai (64 egyén közt csak három katholikus). — A zágrábi országgyülésrei követ-választáson csak olyan katholikusok választattak meg, kikről gyaniták vagy tudták, hogy nem fognak oda menni; s azok helyébe azután orthodoxokat választanak, kiknek mindnyájoknak azon titkos szóbeli utasítás adatott, hogy a Vajdaság létesítésére szavazatokat gyűjtsenek,habár a megyei gyűléseken kimondott saját véleményük és a megyei utasításokhoz hűtleneknek kellenek is lenniök. Mi meg is történt. — Midőn múlt évben a karloviczi congressus megnyitása előtt egy szerb érzelmű katholikus szolgabiró egyik megyei gyűlésen azt az indítványt tette, miképp Felségéhez felirat intéztessék azon kérelemmel, hogy a Szerémség katholikus népessége is résztvehessen a mondott (és jól meg kell jegyeznünk, politikai és nem egyházi) congressusban, mivel indítványát senki se pártolta, azzal nem csak megbukott, hanem e mellett még orthodox testvérei ki is nevették, stb. stb. Kinek pedig ez elősorolt ténye még eddig szemeit fel nem nyiták és kik a szerbek szándékát a horvátok és szlavónokkal szemben még elegendőleg nem ismerik, azok tanulmányozzák szorgalmasan a múlt évi karloviczi congressus határozmányait és pro superabundanti olvassák el a „Srbobran“ egyik utóbbi számaiban kijött „nasa Crkva“ (a mi egyházunk) czímű czikkét. Most csak azon megjegyzéssel zárom be okoskodásaimat, mikép a Szerémség már azon okból se engedtethetik át a szerb párt részére, mivel ha ez megtörténnék és a Szerémségben az említett karloviczi congressus határozatai alkalmazásba hozatnának, a szerémségi nem szerb népesség akkor saját házában a politikai páriokkal egyenlővé tétetnék. Mi azonban horvát és szlavón részről semmikor, de soha meg nem fog engedtetni.“ A bécsi lapok egyezőleg állítják, hogy nincs semmi alapja azon hitnek, mint ha báró Hübner küldetnék Rómába a római szentszékkel 1855. aug. 18-kán kötött államegyezmény (concordatum) egyes pontjainak revisiója végett. Alkudozóul nem más van kinézve, mint maga a bécsi érsek, Rauscher bibornok, a kit kormányi körökben egyedül tartanak képesnek arra, hogy a római udvartól engedményeket vivjon ki, mint a ki az érintett egyezmény kötésekor is folytatta az alkudozásokat s a ki már akkor ki tudott eszközölni a római udvartól, állítólag, némi engedményeket. (Különösen a XII. XIII. XIV. XV. XX. XXV. XXX. XXXIII. fejezeteket értik a bécsi lapok.) Rauscher bíbornokot egyszersmind az összes osztrák püspökség megbízottjául (bizalmi férfiául) említik, akinek annál könnyebb lesz feladatában eljárni, mivel az összes püspöki kar hozzájárulásáról biztosítva van. Magyarország részéről — folytatják a bécsi lapok— a bibornok prímás, vagy mint szintén annak delegáltja, Lonovics érsek vezetné az alkudozásokat Rómával. Rauscher bibornok, a japáni vértanuk canonisatiója alkalmával a hozzá intézett meghívás folytán megy Rómába, s ott léte alatt kísérti meg az alkudozások megkezdését, melyeknek alapján, a concordatum 35. fejezete alapján, mindkét szerződő fél egyezésével történnék egyes fejezetek revisiója. A badeni kormány sürgönye a német kérdésben. (Vége.) „Népeink leghatározottabb kivánalmaira támaszkodó s legszentebb kötelmeink tudatában gyökerező legközelebbi nézletünk, az, hogy a visszaállítandó szövetségi egység nem kizárólagos és feltétlen, hanem olyan legyen, melynek határain belül a mostani szövetségi államok önállása és souverainitása a belső törvényhozás és közigazgatás egész területén háborútlanul fennmaradjon. Nem tekintve a jogi kérdésre, ezen particulars önállóságok megszüntetésében, melyek egyébiránt épen nem zárják ki az egyesülést, nemzeti fejlődésünknek inkább akadályát, mint előmozdítását, s szellemi politikai életünk lényeges megrablását látjuk. „A belső közigazgatás területén csonkílatlanul hagyott törvényhozási jog egyébiránt nemcsak a német államok alkotmányának alapját képezi, hanem az államok külön tételének fennállhatási feltételét is. „Ellenben a mi felfogásunk szerint mindazon államfunctiók, melyeket a politikai hatalomnak a külföldi államokkal való közlekedésében kifejteni s alkalmazni kell, tehát Németország egész védelmi rendszerét s diplomatiai közlekedését, egy egységes, s valamennyi német állam nevében vezetendő, úgy egyesek hatalmi állásának, mint a közjólétnek megfelelő kormánynak szükség alá rendeltetniök. „E mellett azon alapelv lenne érvényesítendő, hogy mindazon államfunctiók, melyeknek központosítását a közérdekek kivánják, egészen, s az egyes államok concurrentiájának kizárásával azon központi kormány kezeiben egyesitendők, melyre ama vezetés bízandó lenne. „Az egyébiránt önmagától értetik , s ezt Bernstorff gróf szintén megengedi, hogy az ezen központi kormánynyal, s a majd mellette netán alakítandó képviselettel szemben, kivétel nélkül egyetlen kamra sem gyakorolhat concurráló illetékességet oly ügyekben, melyek közöseknek ismertetvén el, ezen központi kormány alá helyeztettek. „Mindazon tervek, melyek azon feltevésre fektetvék, hogy Németország ezen korlátozottabb területen sem leend az érdekek egysége, s hogy a külföld irányábani viszonyaiban magát mint egységest nem tekintetheti, csak az egységes haza eszméjének lerontására szánják, s és azért nélkülözik a jellemet, melyet azoknak a nemzeti érték és használhatóság adhatna. „Mi azt hiszszük, hogy a központosítás elősegítését a legkeskenyebb térre szorítva, hol a közös érdekeknek még semmi elválasztó ellentétei fel nem merültek, különösen ezen intézmény illetékessége és hatóságának megállapításánál kell annál nagyobb szigorral eljárnunk. Ezen institutiónak olyannak kell lennie, mely egy egységes, személy szerinti és felelős kormányt lehetővé tegyen, melynek végrehajtó hatalma a szervezetben semmi akadályt ne találjon, hogy valamely politikai eszmét a nemzet egész erejével, az egyes részek minden segédeszközeivel létrehozni képes legyen. Bármily magas legyen is azon érték, melyet mi az egyes államoknak a központi kormány alkotmányos szervezetébeni képviseltetésére fektetünk, azért mégis azt tartjuk, hogy a legfőbb hatalmi ponton (oberste Spitze) minden confoederatív együttműködésnek, az utasítások szerint határozó kolégiumok minden részvevésének kizáratva kell maradniok. „Ellenben a központi kormány erélyével igen összeegyeztethető lenne, hogy alkotmányilag rendezendő módon a magas szövetségi kormányok együttműködése mindenütt igénybe vétessék, hol a viszonyok ezt megengedik. Az egyedüli és legalkalmasabb eszköz arra, hogy az egyes államok érdekei a közállaméival összeegyeztessenek, azon képviselet összehivatásában áll, mely úgy a külön államokat, mint a népeket is a központi kormány számára szükségelt eszközök megszavazásában, s ezen legfőbb hatóság ellenőrzésében képviselné. A kérdés, váljon ezen képviselet az egyes kamrák választmányaiból, vagy egyenes választás útján alakíttassék-e, egyelőre — a további megvitatás végett, nyilt kérdésként hagyathatik fenn. „Csak egy ilyen nemzeti képviselet képezheti a háttért, melyben elválaszthatlan egységben, az egyes érdekek tisztelete kapcsolattal az egésznek szükségleteire való tekintettel gyökerezik. Csak ez tartalmazza azon organismust, melyben az életnek egymás mellett elosztatlanul fekvő kellékei egy időben lehetnek hatásosak. „Ha, tehát, a nagyherczegi kormány előtt a reform szüksége abban nyilatkozik is, hogy azon kormányhatalmak öszpontosíttassanak, melyek a nemzetnek a külföld irányábani védelmére és képviselésére vonatkoznak, ezzel azonban nem hiszi, hogy a központi kormány hatásköre itt absolut körülírva lenne még akkor is, ha újabb szükséglet mutatkoznék. Véleményünk szerint tanácsos lenne az egyes kormányok által addig gyakorolt mindazon functiók további ágainak a központi kormányhoz való utasítását a szabad s a czélszerűség meggyőződésén alapuló egyezségről feltételezni. Ezáltal ezen központi institutió egy részről megnyerné a megkívántató kiterjedést, más részről az egyes államok megmentetnének a veszélytől, hogy akaratuk és meggyőződésük ellenére oly functiók utasíttassanak a közös vezetés alá, melyeknek közvetlen elintézés alatti megtartását nagy érdekükben tenni vélnék. „Ha meg kellene is engednünk, hogy a német fejedelmi fenség souverainitása a szövetségi alkotmánynak ily értelembeni átalakítása által látszólagos, de csakis látszólagos kisebbedést szenvedne , viszont el kell ismerni azt is, hogy az eddigi állás az egésznek nagyobb hatalmábani résztvevéssel tetemesen javul. Elvileg a souverainitás lényege ez által semmi módon sem korlátoltatik, sőt a fentebb szükségesnek kimutatott megszorításokban csak további kivitelét látjuk azon korlátozásnak, melyet már maga a szövetségi okmány rótt a német fejedelmek souverainitására a szövetség és fejedelemtársaik irányában. „Ily természetszerű, s az egésznek jólétét szem előtt tartó szövetségi újjászervezéssel a szövetségi szerződés felbontásáról épen nincs szó , és a szövetségnek, mint „a német államok feloszolhatlan egyesületének“ jelleme az által mit se szenvedne, hogy egyes német szövetségi államoknak ez idő szerint tán nehezükre esnék, magukat egy ilyen egységes központi kormánynak alárendelni, s hogy viszonyaik annyiban kiváltságosak lennének, amennyiben szabad választásukra hagyatnék , szűkebb szövetségi viszonyba lépni a többi német államokkal, vagy a fennállóhoz ragaszkodni. „Az ellen, hogy Németország politikai gyengeségének viszonyaiból kibontakozva, nagy hatalommá lett, s ekkér szerzi meg a módokat elválalt kötelezettségeinek a legkiterjedtebb mérvben tenni eleget, ez erőteljesebb organizátióhoz nem csatlakozó államok részéről — következetesen, semmi sérelem sem emeltethetik. Egy szövetséges államnak sincs — véleményünk szerint joga, hogy a szövetségi szerződésben foglalt ígéreteknek mindig ugyanazon módoni teljesítését követelhesse, valamint egy államnak sincs joga azon határozatok formaszerű fenntartásához, melyek 1815 ben az egésznek javára állapíttattak meg, ha ugyanazon jólét ma egy változást követel. Mindaddig, mig a kölcsönös jogok és kötelességek tiszteletben tartatnak, a szövetségi viszonyok is megőriztetnek, s a megszentelt kötelék, melyet részünkről mi sem akarnánk feladni, épen marad. „Előadván az előbocsátottakban a lényegesebb nézpontokat, melyekből, ha a szüségeknek csak némileg is megfelelni akarunk, minden szövetségi reorganisatió kísérleténél kiindulni kell, tán czélszerű leene utalni a módszerre is, mely szerint Németországban a szövetségi reformkérdés minden haladása vezetendő. Ez csak a magas kormányok közti szabad egyezkedés, és mindenek előtt a két nagy hatalom közti egyetértés útja lehet. És épen ezért nem utasítható ezen reform a szövetségi szerződés, nevezetesen annak 11. czikke által megengedett formaszerű út felhasználására; sőt ezen ellenkezőleg, minden oly szövetség lehetősége ellen kell nyilatkoznunk, mely maga mellett nem mutathatna fel magasabb igazolást, mint ezen czikk engedményét. „Miként a kormányok akaratának irányfonala egyedül a nemzeti szükséglet lehet, s miként e szerint határozhatók meg az nyitandók határai is, úgy a puszta szükségben fekszik — az 1815-ki okmánytól való minden formaszerű eltérés igazolása is. „A kormányoknak, mint a szövetségi szerződés megkötőinek, minden időben megengedve kell lenni, az 1815-ben választott formát — a szellem fenntartásával — minden változtatásnak alávethetni. „Minél előbb utasíttatik ezen nagy kérdés a tettleges tárgyalások és szabad egyezkedések ösvé-