Pesti Napló, 1862. június (13. évfolyam, 3692-3714. szám)
1862-06-26 / 3711. szám
145-3711 13-ik évi folyam. Csütörtök, jun. 26.1862, Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: I Előfizetési föltételek: I Hirdetmények dija: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: 7 hasábon petit.Bor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. I Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. I petit-sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PISTI NAPLÓ“ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : julius—december *, évre 10 frt 50 kr. julius—septemberi 1/1 évre 5 frt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadóhivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, június 25. 1802. Promemoria ellenfeleink számára. m. Kovács Lajos és Zichy Antal, tudván, hogy a néma gyereknek kérését senki sem hallgatja meg, kérnek valamit, sőt panaszolnak is be , de oly nyelven , melyet a hallgató némileg sejt ugyan, azonban egészen nem ért meg, s ennélfogva a legjobb akarat mellett sem teljesíthet. Program msok fölött több lebeg a közönséges homálynál, s vagy a stylistikai ügyesség, vagy az eszmék elmosódottsága, oly kétes, sőt kettős értelmet adott nyilatkozataik nevezetes részének, hogy a jó szándékon kívül majd minden iránt, amit kitüntetni akartak, több vagy kevesebb bizonytalanságban maradtunk. Bocsánatot kérünk tehát, ha azért, mert érteni akarjuk, félreértenék őket, s ne nehezteljenek, midőn kijelentjük, hogy Kassandra szerepét elvállalni nem rendkívül nehéz akkor, ha az óva intő tanácsok ruganyosak, hajlíthatók, és a szabatosságot bőv mértékben nélkülözik. Így, például, tisztelt barátaink tudatják velünk és a nemzettel, hogy merev jogérzetünkben hazafias bátorsággal megyünk egyenes után — a falnak. De arról nem értesítenek , hogy mennyire apasszuk hát le jogérzetünket a fal kikerülése végett. Sőt ha azt vesszük tekintetbe, hogy mit tanácsolnak a kormánynak, midőn mondják :„a szerencsétlen Verwirkt- elméletet csodálatosan leköti a megszakadt fonal; éstessék tehát mélységbe e szerencsétlen elmélet (a verwirkt); lépjen helyébe a törvényesség nyílt, őszinte elismerése, adassák meg az eljárásban is a törvényes forma (t. i. a miniszteri contrasignatura, s a létező törvényeknek törvényes utáni változtatása);“ midőn, ismételjük, Kovács Lajos és Zichy Antal ezt mondják, akkor, úgy látszik, hogy tulajdonkép nekünk legkevésbbé sem kell apasztani merev jogérzetünket, mert kívánságunk teljesült, s nincs fal, amelybe fejünket megüthetnék. Azonban nem tudjuk, hogy a törvényes forma megadásával egyeztethető-e épen azon tárgyalási sorozat, melyet tisztelt barátaink javasolnak, s mely szerint igen számos törvényeknek kellene előbb szentesíttetni, hogy „befejezésül a magyar szent korona teljes fényében s legszebb gyöngyeivel, Erdély, Horvát- és Tótországok kapcsolatában, tétessék valahára a fejedelem felkent fejére ?“ Ezen rövid megjegyzés után említenünk kell, hogy a programm szerzői, midőn az 1848-as törvények revisióját sürgetik, a kivívandó eredményt, mint látszik, antecoronationális törvényekbe akarják foglalni, mert különben nem tennék a sorozat végére a koronázás ünnepélyét. E javaslat felől most nincs szándékunkban sem pártolólag, sem ellenzőleg nyilatkozat, de midőn az antecoronatiolis törvények által megoldandó feladatot vizsgáljuk, önkénytelenül eszünkbe ötlik, hogy a birodalom közös ügyeire nézve a múlt országgyűlési feliratok által ajánlott módszer, t. i. az esetről esetre érintkezés, csupán a kivihetőség tekintetéből is nem jár-e kevesebb nehézségekkel,s mint az, amit helyébe Kovács Lajos és Zichy Antal surrogótnak ? Mert, szerintük, reánk hárul a kötelesség: szabatosan körvonalazni a közös ügyek határait, és feltalálni a közös kezelés és egyetemes vezetés megnyugtató formáit. Hogy kit ért a két tisztelt férfiú e szó alatt, reánk? nem lehet ugyan apodictice eldönteni, de azon reményben élünk, hogy ily terhes kötelességet nem ruház a szegény journalistikára, melynek úgy sincs döntő szava, hanem magára az országgyűlésre, mely aztán valószínűleg antecoronationalis törvényczikkek által teljesítené a rá bízott feladatot, azaz, eldöntené, hogy mik tekintendők közös ügyeknek? és e közös ügyek micsoda megnyugtató formák szerint kezeltessenek? De várjon, ha az országgyűlés a programm kívánságát teljesítvén, csakugyan körvonalazni fogja a közös ügyek határait, s erről törvényjavaslatot is terjeszt szentesítés alá, azonban e törvényjavaslat egészen más alapokon fog nyugodni, mint a februári szervezet, és egészen más horderővel bírand : akkor mit fog ő Felségének Kovács Lajos és Zichy Antal tanácsolni? Azt-e, hogy, mint magyar király, erősítse meg a felterjesztett törvényt, mert ezen sanctio által eo ipso érvénytelenné válik a februári alkotmány ? Ez szintoly sérelmes belevegyülés volna a mások ügyébe, mint amily sérelmeseknek tartja ránk nézve Kovács Lajos és Zichy Antal barátunk a februári alkotmányt. Tehát odrogrozza ő Felsége teljhatalmilag a bécsiekre a közügyeket szabályozó magyar törvényjavaslat tartalmát, mondhatják a programunírók. De hiszik-e, hogy ez könnyű és illetékes eljárás ? S ha hinnék is, vájjon képzelik-e, hogy a bécsiek annak fogják tartani, s nem jajdulnak föl az ocrogrozás miatt szintúgy, mint mitevők ? Közelebb jött-e tehát ezen stádium által a közös ügyek elintézése, mint a kigunyolt „bölcs némaság“ tana szerint? Vagy közöltessék-e tehát a Reichsratttal a magyar törvényjavaslat ? Nem szólunk arról, hogy volna-e nekünk magyaroknak ízlésünkre az ily superrevisio ? Csak azt kérdjük: van-e valószínűség az eredmény iránt ? A februári pátens szerint a szavazatok kétharmada szükséges arra, hogy a birodalmi tanács alkotmányán változtatás történhessék. S várjon fognának-e a mi törvényjavaslatunk nézpontjai oly kedvező hatást gyakorolni, hogy a lelkesedéstől elragadtatva Griskra, Kuranda urak, és a többi centralisták, a Rdic'srath tagjainak kétharmadától kisértetve, Hezitáljanak írott jogaikból a minusra? Uraim! Ezt kellene ám a Kassandráknak megjósolni, s akkor mi is dicsérnők a „Hírnök“ hasábjain közzétett szerepüket. Menjünk tovább. Kovács Lajos és Zichy Antal barátaink, reánk, az az, a magyar országgyűlésre, rótták a kötelességet, hogy találjuk fel a birodalmi ügyek közös kezelésének és egyetemes vezetésének megnyugtató formáit. Ez azt teszi, hogy ők nem a Reichsratb intézményét tartják az egyetemes vezetés megnyugtató formájának. Jól van. Tegyük föl tehát, miként a magyar országgyűlés az ante coronationalis törvényjavaslatba felfedezi a rája nézve megnyugtató formát. De ezen formulatió megöli-e rögtön a Reichsrathot ? Várjon a Lajkán túl nincsenek-e számosan, kik mégsem szeretnék e rögtöni és véletlen halált, ha nem is Kuranda és Giskra urak iránti heves rokonszenvből, hanem azon egyszerű okból, mert a Reichsrathtal együtt az osztrák örökös tartományokban megszűnnek minden alkotmányos forma. Tehát amint jelenleg állanak a dolgok, Kovács Lajos és Zichy Antal barátaink a kibékítés helyett alkalmasint a Lajthán túli és Lajthán inneni érdekek élethalálra küzdését idéznék elő.)--" S ha mi találnék azután a harcrot elveszteni, s ha barátaink jóhiszemű terve dugába dőlne, vájjon akkor hogyan retirálnának ők vissza a passivitás terére, melynek sánczaiból bizonyos negéddel kiléptek? Vájjon miként hirdetnék ki a törvényeinkhez merev ragaszkodás új kiadású programmját, miként szegődnének „a bölcs némaság“ tanához, mely szerint ők egyenesen vezet a fejünkkel a falhoz? Miután Kassandrákká lettek , kérjük, világosítsanak föl e részben is. Facilis descensus, . . . . sed revoca re gradum. . . ah! ez már még Kovács Lajos és Zichy Antal barátunknak is nehéz feladat volna. Vagy tán ők könnyűnek tekintik? KEMÉNY ZSIGMOND, A. Szerbia és Törökország közötti összeütközés. Belgrádból közvetlen egyik bécsi lap sem kapott újabb tudósítást. A telegráf sodronyait az utóbbi napokban maga az állam vette igénybe. Zágrábból azonban ezen, ha valósul, igen nevezetes hírt közli a „Vaterland“, jun. 22-ről : „A szerbek két hadoszlopban átlépték a bosnyák határt, mint a boszniai határról Sziszeken át ideérkezett kereskedő állítja. Hogy mikor, és mely időben történt ez átlépés, nem tudják megmondani. Azonban állítják továbbá, hogy a bosnyák Poszavinában 19-n már tudták a belgrádi eseményeket; az ottani keresztény lakosság közt harczias a hangulat. A közlekedést igen megnehezítik egyes czirkáló csapatok, melyek görög nem egyesült egyénekből, nagy részben szerbekből állanak. A törökök kétségbeesett állapotban vannak, s állítják, hogy Boszniában nemsokára általánosan föllázad a keresztény lakosság.“ A belgrádi események által előidézett diplomába alkudozásokra vonatkozólag írják Bécsből a berlini „Börsen-Zeitung“nak. Metternich herczeg utasítást kapott, jelentse ki a franczia kabinetnek, hogy Ausztria a belgrádi összeütközés nélkül is, mely csak egyike a symptomáknak, a szerbiai dolgok állását oly komolynak tartja, hogy saját érdekében kénytelen közös intervenciót javasolni, mely képes legyen véget vetni a török szláv tartományokban nőttön növő bonyodalmaknak, s mely egyszersmind megelőzze azon kénytelenséget, ha t. i. veszély fenyegetné, hogy hihetőleg egymaga interveniáljon, habár a többi érdekek későbbi közreműködésének fenntartásával. Ausztria ennélfogva elvárja Francziaország javaslatát a szándékolt kibékítésre, s egyszersmind megteszi, remélhetőleg Párisból is támogatva, a szükséges lépéseket, hogy bizonyossá legyen a párisi szerződést aláírt többi hatalmasság nézetei iránt is.“ Azonban alighanem hiú remény akár a közös, akár az egyedül való interventió, melyről a „Bors. Ztg.“ levelezője ír. A párisi szerződést aláírt hatalmak nehezen fognak bármely európai kérdésben egy lobogó alá sorakozni. Még valószínűtlenebb, hogy az egyoldalú beavatkozásnak más eredménye legyen egy európai háborúnál. A hesseni miniszter válság. A hesseni kormánykérdés, miután az Németország kormányait, szövetségi gyűlését és közönségét éveken át fárasztó, végre. évi június 21-én első végleges elintézését nyerő, — elsőnek mondjuk, mert az egyének, kiket a fejedelem bizalma az új kabinetbe meghívott, többnyire tagjai az elbocsátott minisztériumnak, s így természetes, hogy a peres ügynek a másik oldalra is kielégítő befejezését tőlük nem várjuk, vagy legalább nagyon és igen kellemesen csalódnék a közvélemény, ha a 31. és 49-ei alkotmány visszaállításában azok részéről komoly törekvéseket tapasztalna. Az éjszaknémetországi sajtónak szabadelvű része, tehát egy kis töredék kivételével, az egész sajtó, ezen minisztériumot olyannak találja, mely az alkotmányosok jogos várakozásával öszhangban nincs; de ez azért nem zárja ki, hogy közbenjárásával a hesseni alkotmánykérdés végre szabályoztassék. A helyzet és vélemények ismertetése czéljából legczélszerűbbnek véljük magukat a közleményeket kivonatosan adni, melyek a távol olvasónak még leghelyesebb tájékozóul szolgálnak, például: A „D. Alig. Z.“-nak Kásáéiból jun. 21-ről írják: „Alig hihet az ember saját szemeinek, midőn az alkotmány visszaállítására meghívott új miniszterek neveit olvassa. Míg azt hittük, hogy a halogatás azon programm részleteinek tárgyalása miatt van, melyet a Wiegand minisztérium, mint belépésének feltételét, mutata be, csakhamar szomorú meglepetést készítettek az ország számára. A szövetséggyűlési határozat végrehajtására oly férfiakat hívtak meg,kik nemcsak — mint Poroszország legnagyobb ellenségei, hanem — az eddigi miniszterek mellett a népjognak, s a nép alkotmányos életének is leghatározottabb ellenei ismeretesek. Dehn Rotfeser, az eddigi kormány egyik legerősebb oszlopa, az 1860-as alkotmány jogszerűségét hihetlen módon igyekezett az utóbbi három kamara előtt felfoghatóvá tenni, mely tettével oly komoly levertséget idézett elő , midőn a képviselők előtt gyanús eskü-elméletet fejtegetett, egyszersmind Poroszország ellen a legélesebb kifakadásokkal élt; — végre ő a szerzője a hivatalos lapban közzé tett, a kormány politikáját tartalmazó czikkeknek is. — Stiernberg úr, testvére annak, ki az 1852-ki alkotmány idejében szintén belügyminiszter volt, csak nem régen, még a leghevesebben izgatott az 1860-iki alkotmány mellett, s a hivatalos lapban ezen alkotmány mellett nyilatkozott is. — Pfeiffer ur, az uj igazságügyi miniszter, nagy pietista, s épen úgy, mint Dehn ur, évek óta a Hassenpflug - Scheffer - féle régiméét van összenőve. Az új hadügyminiszter szintén nem nyújt legcsekélyebb reményt is. Ily férfiakkal vállalkozni az alkotmány-visszaállítás nagy munkájára, a legnagyobb csapás, mit csak gondolhatni, hanem ezen eljárás, a vál.fejedelem nézpontjából véve, igen ügyes, mert ezen miniszteralakítás a Poroszország irányábani legszélsőbb figyelmetlenségnek ad kifejezést, s mint ilyen, a fennforgó viszonyok közt nyomatékosabb, mint volt az ápril 26-diki választási kibocsátvány. A lépés oly ügyesen van kigondolva, hogy Ausztriát vélik tanácsolójának; a Wieganddal kezdett és folytatott alkudozások most már nem látszanak egyébért felvetteknek, mint hogy ezen tervet a kiváncsiak szemei előtt eltakarják. Az alkotmány visszaállítása a legborúsabb sejtelmek közt kezdődik, egy uj, végtelen küzdelem kezdődik, s minden inkább, mint megnyugtató megoldás; s mindez a mozgósított két porosz hadtestnek daczára!“ A kölni lap az 1831-ki alkotmánynak s az 1849-ki választó törvényeknek megrendelt viszszahelyezését megemlítve, a következő észrevételt teszi : „így véli a választófejedelem Poroszországot elkábithatni. Avagy mit is tehet Poroszország ? Nincsenek-e kivonatai teljesítve? sőt ezeken túl is ment a fejedelem ; mert Poroszország a jogi álláspontot feladva, az 1849-ki választótörvényt nyilt kérdésként hagyta fenn; a választófejedelem tehát túlhaladja Poroszországot a szabadelvűség és alkotmányosságban. Az igaz, hogy Poroszország személyes elégtételképen nemcsak azt követelte, hogy a választófejedelem bocsássa el minisztériumát, hanem hogy egy másikat nevezzen ki, mely alkotmányszerű kormányzatra legyen eltökélve. No de hát bizonyítsa be valaki, hogy a Dehn-féle minisztérium nem teszi meg a lehetőt az alkotmányszerűségben ?“ Végül a nevezett lap a gunyoros apostrophálásokból a komoly következtetésekre térve át, záradékul megjegyzi : „Kiváncsiak vagyunk, miként fogadja Poroszország a kasseli váratlan miniszterváltozást. Ha a poroszoknak csakugyan be kellene nyomulniok Hessenbe, ezen eset a sokszor emlegetett Abekent (külügyi titkár) is zavarba hozná, miként stylisálja a jegyzéket, mely e lépés indokát és czélját fejtegetné. Ez esetben, mint halljuk, azonnal a fejedelemség másik oldalán osztrák csapatok indíttatnának be Hanau felé; fegyveres összeütközésre azért természetesen nem hamar kerülne a dolog, de ez által a kurhesseni kérdés roszabb állapotba hozatnék, mint valaha. Ha a német fejedelmek, mint feltehető, saját érdekökben is oda törekesznek, hogy a kurhesseni bonyodalomnak vége szakittassék, úgy erre nem igen kínálkozik egyéb mód, mint milyet már rég ajánlottunk, az t. i. hogy a hesseni választó fejedelem ellen azon eljárás érvényesíttessék, mely egykor Metternich korában a braunschweigi herczeg ellen végrehajtatott.“ A kölni lap még egy parallelét is von az új hesseni, s a félig már megszokott berlini minisztérium közt; mindkettő népszerűtlen, egyiknek sem támogatója a közvélemény; mindkettő ellenese azon alapnak, melyre kormányhatósága fektetve van, t. i. az alkotmánynak. Kasselben is, Berlinben is ismerik az utakat és módokat, melyek a népek jogos igényeinek kielégítésére vezetnének, de itt is, ott is, jónak látják e biztos eszközöket mellőzni, s az elégedetlenséget fenntartani. Avagy minő arczczal felelne majd Van der Heydt Rotfelsernek, ha ez a beavatkozás igazolását kívánná ? Hivatkoznék-e a néphangulatra, mely ellene van ? — a közvéleményre, mely a mai porosz minisztériumot elégtelennek jelenté ki a német kérdés vezetésére ? A „National Zeitung“ egyelőre megelégszik az újabb fejlődést registrálni, s kasseli levelezője után megjegyezni, hogy ott újra egy erélyes hangon itt porosz ultimátumot várnak, mely rövid időhatárhoz lenne kötve, de melynek közelebbi tartalmáról levelező nincs értesülve. Pest, junius 24. 1862. Pro memoria czimmel megkezdett cikksorozatunk folytán Zichy Antal egy nyilt levelet intéz hozzánk, melynek alaphangja sokkal inkább szívhez szól, semhogy azt közé tenni vonakodnánk. Ez azonban nem gátol bennünket abban, hogy czikksorozatunk folytában a mieinktől eltérő politikai nézeteire észrevételeinket,amenynyire lehet, elmondjuk. A levél itt következik : „Tisztelt szerkesztő! Nem vagyok oly blazirt politicus, sőt sokkal szívesebben bevallom ujonczlétemet, semmint eltitkolhatnám, hogy önnek azon „u j p h r a sisa“, miszerint politikai ellenfelének nevez, tőrként sebzé szivemet. *) „Ha egy s más árnyalatban eltér is egyéni felfogásunk, s ha különösen önnek némely újabban felmerült, fölötte fontos kérdésekbeni szokás hallgatását nem birom eléggé felfogni, sőt abban nagyobb kárt látok az országra nézve, mint egykor . Mirabeau , ha jól emlékezem , Sieyes apát visszavonulásában láta, azért soha sem álmodtam volna, hogy egy szép reggel arra ébredjek, miszerint külön, sőt két ellenséges táborból nézzünk egymással farkas szemet! „Miért teremt önmagának politikai ellenfelet, mintha oly bővében volnánk a jó barátoknak s ellenfél nem volna több, mint mennyi elég akár mind a kettőnknek ? „De a k o t — kit nálunknál őszintébben senki sem tisztel — hibáztatni nem lehet, hogy ő most nem initiál, s a jogosság köpenyébe burkolva, látszólag egykedvűen nézi a világ forgását. A feloszlatott országgyűlést, mely diplomatica magát Deákkal identificálta, vádolni nem lehet azért, hogy oly leiratra, minőt Bécsből kapott, a fonalat megszakítottnak nyilvánítá, szeretném a módját tudni, miként tehetett volna mást! „Ámde, ami köti Deákot s az eloszlatva levő országgyűlést, az nem kötheti az egyes hazafit, nem az országgyűlés oly egyes tagját, a ki magáévá tette ugyan mind a két feliratot, de meddőnek találja a reá következett tétlenséget, s megnyugvást keres nem az idétlen fontoskodásban, vagy épen kimondott elvei megtagadásában, hanem honfias aggodalmai nyilt kizárásában s megtörésében ama hallgatásnak, mely mindnyájunkat elzsibbaszt, s közös ellenünknek enged át majd minden tért. „Feltolul akaratlanul is a kérdés : kin van a sor mea culpát mondani? Elismerni s jóvá tenni az elkövetett hibát ? Bizalmat gerjeszteni nem többé szóval, hanem döntő, visszavonhatlan tényekkel ? „Az értelmes olvasó kitalálhatja e kérdésre soraink közt is a feleletet. „S tehát a mennyek kulcsát kérlelhetlen szigorral kezelő Hildebrand szerepét játszuk- e ? hasonló méltósággal tán, de minden esetre, kevesebb sikerrel?! „Ha felismertük az érdekek közösségét, ha szinte elcsépelt dolgot ismétlünk, midőn azt mondjuk : Magyarországnak szüksége van Rusz*) Ellenfél nem ellenség, különböző dolog, s a Promemoria Írója azon helyzetben van, hogy politikai ellenfelei közt találta fel legjobb barátjai nevezetes részét. Ha Zichy Antal az általunk megkezdett czikksorozatot végig olvassa, érteni fogja, hogy nézeteinkben különbözünk, de e különbségben nem rejlik sem megalázó, sem elidegenítő, triára , s még inkább Ausztriának Magyarországra, s ha felteszszük ennélfogva, hogy mind a kettőnek azt, ami reá nézve életkérdés, előbb utóbb fel kellismernie, sőt, hogy fel is ismerte már, de akár önnön, akár más hibája által — eltorlaszolva látja maga előtt az utat, s keresi, de nem találja meg a közeledés módját : tévedhetünk tán, de e tévedésünk kevésbé saját észjárásunk, mint az érdeklettekének rovására volna írandó. „Tévedésünk nem fog bizonnyal nevünknek hitelt szerezni, de legkevésbbé sem igazolja a gyanút, mintha mi az ügynek, melynek szolgálatában a „Pesti Napló“ áll, ártani, s magunkat ellenfelévé tenni szándékoznánk. „Legyünk mi ama híd, melyen keresztül majdan bevonuljon a diadalmas hadsereg, legyünk mi ama római, a ki elszántan a mélységbe veté magát, hogy megengesztelje az istenek haragját ; ha áldozatunk hasztalan, az ne ártson másnak, csak nekünk. „Ámde, viszont, gondoljuk meg, ha feltevésünk alapos, ha a perczek közelednek, melyek a válságot — az óhajtott őszinte kibékülés eszközlése által — részünkre kedvezőleg dönthetik el; s ha épen mi rajtunk múlna, hogy a drága perczek elröppenjenek, s a válság ellenünk forduljon, mert nem találkozott elég ha hazafi, a ki szót emelt, a ki valamit lendített volna , — ez esetben, mely pedig szintúgy föltehető, mint nem, vájjon nem érne-e a legméltóbb szemrehányás ? s lelkiesméretünk furdalását elnémithatná-e nevünknek kissé tán jobb hangzása, s bővebb osztalék a nép kegyéből ? „Elmondom csak kevés részét annak, mi lelkemet nyomja. „Fölteszek Önben annyi kegyeletet, még elpártolnak hitt barát irányában is, hogy e nyilatkozatomnak, amelyet ez esetben fájó szerénységgel szabtam oly rövidre, — becses lapjában, melynek munkatársa lenni büszkeségem volt, egy kis helyecskét engendend, s tán azt a szeretetlen czimet is, melylyel illetett, leveendi rólam, a ki vagyok s maradok önnek őszinte tisztelője Zichy Antal,a magyar Tudományos Akadémia. Junius 23-kán, a phil., törv. és történettudományi osztályok ülésében, Pauer János kanonok és lev. tag, Sz. István királyunk székesfehérvári basilikája monographiáját, s az ezen nagyszerű basilika helyén történt ásatások történelmét állitá egybe s terjesztéma az osztály elé. Ezután akadémiánk köztiszteletben álló titoknoka, legnagyobb magyar történetírónk, közle mutatványokat egy rendkívül érdekes újabb történelmi munkájából, mely II. Rákóczi Ferencz végnapjait hazánkban s különösen bujdosása első időszakának történelmét adja elő, az ide vonatkozó, nagyobb részint eddig ismeretlen adatok oly teljességével, hogy egészen benne találjuk magunkat a korban, szemközt magával a tragoedia hősével s a főbb személyekkel, kik azon nemzeti tragoediában szerepeltek. Fényt vetnek ez adatok a külviszonyokra is, kivált az orosz s még inkább a franczia udvar akkori viszonyaira. De hadd szóljon maga a derék szerző. Imitt közöljük Szalay László bevezető sorait. „II-dik Ráktóczi Ferencz bujdosása két időszakra oszlik. Az első 1711. februárius végén kezdődik, midőn Vereczkéről lengyel földre lépett, hogy hazáját ne lássa többé, s végződik September 15 én, midőn Francziaországnak búcsút mondott. A második időszak 1717. October l-jén veszi kezdetét, az nap, melyen Grallipoliba érkezik fa bujdosó, s tart 1735. április 8-ig, midőn rod o s tói magányában elhunyt. Ezen második időszak Mikes Kelemen nagybecsű emlékirataiból jóformán ismeretes előttünk, s gondolom, még ismeretesebbé fog válni, azon tanulmányok folytán, melyek Konstantinápolyból imént visszatért hazánkfiai által e végre a helyszínen tétettek. Az első időszakról, a bujdosás első hét évéről, igen keveset tudtunk eddigien. Pedig , nem mondom, a psychológusra, de a historikusra nézve ez fontosabb amainál. Rákóczi ekkor még folytonos érintkezésben állott az európai hatalmasságokkal, s mindent elkövetett, hogy az utrechti és rastadti békekötések iránta és ügye iránt intézkedjenek, hogy ezt internationális, ne házi ügynek tekintsék az európai congressusok. Rákóczi ekkor XIV. Lajos udvarának egyik habituéja volt, s a király halála után nem jön ugyan az orleansi herczeg köreinek habituéjává, de menynyire elkerülhetetlen volt, mégis benn élt a Régence tourbillonjaiban ; egyik hive Brenner szepesi prépost nem őt, de financziáit, még Law speculatióiba is bevonta. A véletlen, az irodalmi jó szerencse még inkább, mint kutatásaim, nagy értékű leveleket s irományokat, melyek e viszonyokra világosságot vetnek, egyebek között naplókat, közvetlenül Rákóczi tisztviselői által, Rákóczi házában írottakat juttatván kezembe, sikerült ezen időszakot, mintegy moziv formában együvé állítanom, olykép, mint ezt történelmünknek egy korábbi évtizedével is megkísérlettem, k értem ,Erdély és a portal czímű munkámat. A jelen könyv is nem sivár gyűjtemény, hanem organicus egész akar lenni, nem mulattató, mert hiszen, ez bus egy ege, de mégis magához vonzó és tanuságos könyv egyszersmind, noha csak a dramatis personae szólnak benne, a chorus folytonos figyelemmel ugyan, de hallgatagul oldalt állva, s a rendező legfelebb a világító mécset jobbról balra, balról jobbra állítva. Ismertetésül szerencsém lesz kezdetét, a bujdosás zsengéit a tisztelt akadémia előtt felolvasni.“ „Még csak egy pár szót akarok előre bocsátani. „Rákóczi szerény, mondhatnám szemérmetes s épen nem sanguinicus egyéniség volt. Sokáig