Pesti Napló, 1862. június (13. évfolyam, 3692-3714. szám)

1862-06-26 / 3711. szám

145-3711 13-ik évi folyam. Csütörtök, jun. 26.1862, Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Kiadó-hivatal: I Előfizetési föltételek: I Hirdetmények dija: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: 7 hasábon petit.Bor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása­­ félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. I Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők.­­ Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. I petit-sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PISTI NAPLÓ“ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : julius—decemb­er *­, évre 10 frt 50 kr. julius—septemberi 1/1 évre 5 frt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadó­­hivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, június 25. 1802. Promemoria ellenfeleink számára. m. Kovács Lajos és Zichy Antal, tudván, hogy a néma gyereknek kérését senki sem hallgatja meg, kérnek valamit, sőt panaszolnak is be , de oly nyelven , melyet a hallgató némileg sejt ugyan, azonban egészen nem ért meg, s ennélfogva a legjobb akarat mellett sem teljesíthet. Program ms­ok fölött több lebeg a közön­séges homálynál, s vagy a stylistikai ügyesség, vagy az eszmék elmosódottsága, oly kétes, sőt kettős értelmet adott nyilat­kozataik nevezetes részének, hogy a jó szándékon kívül majd minden iránt, a­mit kitüntetni akartak, több vagy kevesebb bizonytalanságban maradtunk. Bocsánatot kérünk tehát, ha azért, mert érteni akarjuk, félreértenék őket, s ne nehezteljenek, midőn kijelentjük, hogy Kassandra szerepét elvállalni nem rend­kívül nehéz akkor, ha az óva intő taná­csok ruganyosak, hajlíthatók, és a szaba­tosságot bőv mértékben nélkülözik. Így, például, tisztelt barátaink tudat­ják velünk és a nemzettel, hogy merev jogérzetünkben hazafias bátorsággal megyünk egyenes után — a falnak. De arról nem értesítenek , hogy mennyire apasszuk hát le jogérzetünket a fal kikerü­lése végett. Sőt ha azt vesszük tekintetbe, hogy mit tanácsolnak a kormánynak, mi­dőn mondják :„a szerencsétlen Verwirkt- elméletet csodála­tosan leköti a megszakadt fonal; és­tessék tehát mély­ségbe e szerencsétlen el­mélet (a verwirkt); lépjen he­lyébe a törvényesség nyílt, őszinte elismerése, adas­sák meg az eljárásban is a törvényes forma (t. i. a mi­niszteri contrasignatura, s a létező törvé­nyeknek törvényes utáni változtatása);“ midőn, ismételjük, Kovács Lajos és Zichy Antal ezt mondják, akkor, úgy látszik, hogy tulajdonkép nekünk legkevésbbé sem kell apasztani merev jogér­zetünket, mert kívánságunk tel­jesült, s nincs fal, a­melybe fejünket meg­­üthetnék. Azonban nem tudjuk, hogy a törvé­nyes forma megadásával egyez­tethető-e épen azon tárgyalási sorozat, melyet tisztelt barátaink javasolnak, s mely szerint igen számos törvényeknek kellene előbb szentesíttetni, hogy „befe­jezésül a magyar szent korona teljes fé­nyében s legszebb gyöngyeivel, Erdély, Horvát- és Tótországok kapcsolatában, tétessék valahára a fejedelem felkent fe­jére ?“ Ezen rövid megjegyzés után említe­nünk kell, hogy a programm szerzői, mi­dőn az 1848-as törvények revisióját sür­getik, a kivívandó eredményt, mint lát­szik, antecoronationális törvények­be akarják foglalni, mert különben nem tennék a sorozat végére a koronázás ün­nepélyét. E javaslat felől most nincs szándékunk­ban sem pártolólag, sem ellenzőleg nyilat­­kozat, de midőn az antecoronatio­­lis törvények által megoldandó feladatot vizsgáljuk, önkénytelenül eszünkbe ötlik, hogy a birodalom közös ü­­gyeire nézve a múlt országgyűlési feliratok ál­tal ajánlott módszer, t. i. az esetről esetre érintkezés, csupán a kivihetőség tekinte­téből is nem jár-e kevesebb nehézségek­kel,s mint az, a­mit helyébe Kovács Lajos és Zichy Antal surrogótnak ? Mert, szerintük, reánk hárul a köte­lesség: szabatosan körvonalazni a kö­zös ügyek határait, és feltalál­ni a közös kezelés és egyete­mes vezetés megnyugtató formáit. Hogy kit ért a két tisztelt férfiú e szó alatt, reánk? nem lehet ugyan apo­­dictice eldönteni, de azon reményben élünk, hogy ily terhes kötelességet nem ruház a szegény journalistikára, melynek úgy sincs döntő szava, hanem magára az országgyűlésre, mely aztán valószínűleg antecoronationalis törvényczikkek által telj­esítené a rá bízott feladatot, azaz, eldöntené, hogy mik tekinten­dők közös ügyeknek? és e kö­zös ügyek micsoda megnyug­tató formák szerint kezeltes­senek?­ De várjon, ha az országgyűlés a pro­gramm kívánságát teljesítvén, csakugyan körvonalazni fogja a közös ügyek hatá­rait, s erről törvényjavaslatot is terjeszt szentesítés alá, azonban e törvényjavas­lat egészen más alapokon fog nyugodni, mint a februári szervezet, és egészen más horderővel bírand : akkor mit fog ő Fel­ségének Kovács Lajos és Zichy Antal ta­nácsolni? Azt-e, hogy, mint magyar király, erősítse meg a felterjesztett törvényt, mert ezen sanctio által e­o ipso érvénytelenné válik a februári alkotmány ? Ez szintoly sérelmes belevegyülés volna a mások ügyébe, mint a­mily sérelmeseknek tartja ránk nézve Kovács Lajos és Zichy Antal barátunk a februári alkotmányt. Tehát od­rogrozza ő Felsége teljhatal­­milag a bécsiekre a közügyeket szabá­lyozó magyar törvényjavaslat tartalmát, mondhatják a programunírók. De hiszik-e, hogy ez könnyű és illeté­kes eljárás ? S ha hinnék is, vájjon kép­zelik-e, hogy a bécsiek annak fogják tar­tani, s nem jajdulnak föl az oc­rogrozás miatt szintúgy, mint mi­tevők ? Közelebb jött-e tehát ezen stádium ál­tal a közös ügyek elintézése, mint a ki­­gunyolt „bölcs némaság“ tana szerint? Vagy közöltessék-e tehát a Reichsratt­­tal a magyar törvényjavaslat ? Nem szólunk arról, hogy volna-e ne­künk magyaroknak ízlésünkre az ily su­­perrevisio ? Csak azt kérdjük: van-e valószínűség az eredmény iránt ? A februári pátens szerint a szavazatok két­harmada szükséges arra, hogy a bi­rodalmi tanács alkotmányán változtatás történhessék. S várjon fognának-e a mi törvényja­vaslatunk nézpontjai oly kedvező hatást gyakorolni, hogy a lelkesedéstől elragad­tatva Griskra, Kuranda urak, és a többi centralisták, a Rdic'­srath tagjainak két­harmadától kisértetve, Hezitáljanak írott jogaikból a minusra? Uraim! Ezt kellene ám a Kassandrák­­nak megjósolni, s akkor mi is dicsérnők a „Hírnök“ hasábjain közzétett szerepü­ket. Menjünk tovább. Kovács Lajos és Zichy Antal barátaink, reánk, az az, a magyar országgyűlésre, rótták a kötelességet, hogy találjuk fel a birodalmi ügyek közös kezelésének és egyetemes vezetésének meg­nyugtató formáit. Ez azt teszi, hogy ők nem a Reichs­­ratb intézményét tartják az egyete­mes vezetés megnyugtató formá­jának. Jól van. Tegyük föl tehát, miként a magyar országgyűlés az ante cor­on­a­­tionalis törvényjavaslatba felfedezi a rája nézve megnyugtató formát. De ezen formulatió megöli-e rögtön a Reichsrathot ? Várjon a Lajkán túl nin­­csenek-e számosan, kik még­sem szeret­nék e rögtöni és véletlen halált, ha nem is Kuranda és Giskra urak iránti heves rokonszenvből, hanem azon egyszerű ok­ból, mert a Reichsrathtal együtt az oszt­rák örökös tartományokban megszűnnek minden alkotmányos forma. Tehát a­mint jelenleg állanak a dol­gok, Kovács Lajos és Zichy Antal bará­taink a kibékítés helyett alkalmasint a Lajthán túli és Lajthán inneni érdekek élethalálra küzdését idéznék elő.)--" S ha mi találnék azután a harcrot elvesz­teni, s ha barátaink jóhiszemű terve dugába dőlne, vájjon akkor hogyan retirálnának ők vissza a passivitás terére, mely­nek sánczaiból bizonyos negéddel kilép­tek? Vájjon miként hirdetnék ki a törvé­nyeinkhez merev ragaszkodás új kiadású programmját, miként szegődnének „a bölcs némaság“ tanához, mely szer­int ők egyenesen vezet a fejünkkel a falhoz? Miután Kassandrákká lettek , kérjük, világosítsanak föl e részben is. Facilis descensus, . . . . sed re­­v­o­c­a r­e g­r­a­d­u­m. . . ah! ez már még Kovács Lajos és Zichy Antal barátunknak is nehéz feladat volna. Vagy tán ők könnyűnek tekintik? KEMÉNY ZSIGMOND, A. Szerbia és Törökország­ közötti összeütközés. Belgrádból közvetlen egyik bécsi lap sem ka­pott újabb tudósítást. A telegráf sodronyait az utóbbi napokban maga az állam vette igénybe. Zágrábból azonban ezen, ha valósul, igen neve­zetes hírt közli a „Vaterland“, jun. 22-ről : „A szerbek két hadoszlopban át­lépték a bosnyák határt, mint a bosz­niai határról Sziszeken át ideérkezett kereskedő állítja. Hogy mikor, és mely időben történt ez átlépés, nem tudják megmondani. Azonban állít­ják továbbá, hogy a bosnyák Poszavinában 19-n már tudták a belgrádi eseményeket; az ottani keresztény lakosság közt harczias a hangulat. A közlekedést igen megnehezítik egyes czirkáló csa­patok, melyek görög nem egyesült egyénekből, nagy részben szerbekből állanak. A törökök két­ségbeesett állapotban vannak, s állítják, hogy Boszniában nemsokára általánosan föllázad a ke­resztény lakosság.“ A belgrádi események által előidézett diplo­mába alkudozásokra vonatkozólag írják Bécsből a berlini „Börsen-Zeitung“nak. Metternich her­­czeg utasítást kapott, jelentse ki a franczia ka­­binetnek, hogy Ausztria a belgrádi összeütközés nélkül is, mely csak egyike a symptomáknak, a szerbiai dolgok állását oly komolynak tartja, hogy saját érdekében kénytelen közös i­n­­tervenciót javasolni, mely képes legyen vé­get vetni a török szláv tartományokban nőttön növő bonyodalmaknak, s mely egyszersmind megelőzze azon kénytelenséget, ha t. i. veszély fenyegetné, hogy hihetőleg egymaga interveniál­jon, habár a többi érdekek későbbi közreműkö­désének fenntartásával. Ausztria ennélfogva el­várja Francziaország javaslatát a szándékolt ki­­békítésre, s egyszersmind megteszi, remélhetőleg Párisból is támogatva, a szükséges lépéseket, hogy bizonyossá legyen a párisi szerződést alá­írt többi hatalmasság nézetei iránt is.“ Azonban aligha­nem hiú remény akár a kö­zös, akár az egyedül való interventió, melyről a „Bors. Ztg.“ levelezője ír. A párisi szerződést aláírt hatalmak nehezen fognak bármely európai kérdésben egy lobogó alá sorakozni. Még való­színűtlenebb, hogy az egyoldalú beavatkozásnak más eredménye legyen egy európai háborúnál. A hesseni miniszter válság. A hesseni kormánykérdés, miután az Német­ország kormányait, szövetségi gyűlését és kö­zönségét éveken át fárasztó, végre­­. évi június 21-én első végleges elintézését nyerő, — elsőnek mondjuk, mert az egyé­nek, kiket a fejedelem bizalma az új kabinetbe meghívott, többnyire tagjai az elbocsátott minisz­tériumnak, s így természetes, hogy a peres ügy­nek a másik oldalra is kielégítő befejezését tő­lük nem várjuk, vagy legalább nagyon és igen kellemesen csalódnék a közvélemény, ha a 31. és 49-ei alkotmány visszaállításában azok részé­ről komoly törekvéseket tapasztalna. Az éjszaknémetországi sajtónak szabadelvű ré­sze, tehát egy kis töredék kivételével, az egész sajtó, ezen minisztériumot olyannak találja, mely az alkotmányosok jogos várakozásával öszhang­­ban nincs; de ez azért nem zárja ki, hogy köz­benjárásával a hesseni alkotmánykérdés végre szabályoztassék. A helyzet és vélemények ismertetése czéljából legczélszerűbbnek véljük magukat a közlemé­nyeket kivonatosan adni, melyek a távol olvasó­nak még leghelyesebb tájékozóul szolgálnak, például: A „D. Alig. Z.“-nak Kásáéiból jun. 21-ről írják: „Alig hihet az ember saját szemeinek, midőn az alkotmány visszaállítására meghívott új mi­niszterek neveit olvassa. Míg azt hittük, hogy a halogatás azon programm részleteinek tárgya­lása miatt van, melyet a Wiegand miniszté­rium, mint belépésének feltételét, mutata be, csakhamar szomorú meglepetést készítettek az ország számára. A szövetséggyűlési határozat végrehajtására oly férfiakat hívtak meg,kik nem­csak — mint Poroszország legnagyobb ellen­ségei, hanem — az eddigi miniszterek mellett a népjognak, s a nép alkotmányos életének is leg­határozottabb ellenei ismeretesek. D­e­h­n­ R­o­t­­f­e­­­s­e­r, az eddigi kormány egyik legerősebb oszlopa, az 1860-as alkotmány jogszerűségét hihetlen módon igyekezett az utóbbi három ka­mara előtt felfoghatóvá tenni, mely tettével oly komoly levertséget idézett elő , midőn a képvi­selők előtt gyanús eskü-elméletet fejtegetett, egyszersmind Poroszország ellen a legélesebb ki­­fakadásokkal élt; — végre ő a szerzője a hiva­talos lapban közzé tett, a kormány politikáját tartalmazó czikkeknek is. — Stiernberg úr, testvére annak, ki az 1852-ki alkotmány ide­jében szintén belügyminiszter volt, csak nem ré­gen, még a leghevesebben izgatott az 1860-iki alkotmány mellett, s a hivatalos lapban ezen al­kotmány mellett nyilatkozott is. — Pfeiffer ur, az uj igazságügyi miniszter, nagy pietista, s épen úgy, mint Dehn ur, évek óta a Ha­s­­senpflug - Scheffer - féle régiméét van összenőve. Az új hadügyminiszter szintén nem nyújt legcsekélyebb reményt is. Ily fér­fiakkal vállalkozni az alkotmány-visszaállítás nagy munkájára, a legnagyobb csapás, mit csak gondolhatni, hanem ezen eljárás, a vál.­feje­delem nézpontjából véve, igen ügyes, mert ezen miniszteralakítás a Poroszország irányábani legszélsőbb figyelmetlenségnek ad kifejezést, s mint ilyen, a fennforgó viszonyok közt nyoma­tékosabb, mint volt az ápril 26-diki választási kibocsátvány. A lépés oly ügyesen van kigon­dolva, hogy Ausztriát vélik tanácsolójának; a Wieganddal kezdett és folytatott alkudozá­sok most már nem látszanak egyébért felvettek­nek, mint hogy ezen tervet a kiváncsiak szemei előtt eltakarják. Az alkotmány visszaállítása a legborúsabb sejtelmek közt kezdődik, egy uj, végtelen küzdelem kezdődik, s minden inkább, mint megnyugtató megoldás; s mindez a mozgó­sított két porosz hadtestnek daczára!“ A kölni lap az 1831-ki alkotmánynak s az 1849-ki választó törvényeknek megrendelt visz­­szahelyezését megemlítve, a következő észrevé­telt teszi : „így véli a választófejedelem Poroszországot elkábithatni. Avagy mit is tehet Poroszország ? Nincsenek-e kivonatai teljesítve? sőt ezeken túl is ment a fejedelem ; mert Poroszország a jogi álláspontot feladva, az 1849-ki választótörvényt nyilt kérdésként hagyta fenn; a választófejede­lem tehát túlhaladja Poroszországot a szab­adel­­vűség és alkotmányosságban. Az igaz, hogy Po­roszország személyes elégtételképen nemcsak azt követelte, hogy a választó­fejedelem bocsássa el minisztériumát, hanem hogy egy másikat ne­vezzen ki, mely alkotmány­szerű kormányzatra legyen eltökélve. No de hát bizonyítsa be valaki, hogy a Dehn-féle minisztérium nem teszi meg a lehetőt az alkotmányszerűségben ?“ Végül a nevezett lap a gunyoros apostrophálá­­sokból a komoly következtetésekre térve át, zá­radékul megjegyzi : „Kiváncsiak vagyunk, miként fogadja Porosz­­ország a kasseli váratlan miniszterváltozást. Ha a poroszoknak csakugyan be kellene nyomulniok Hessenbe, ezen eset a sokszor emlegetett Abe­kent (külügyi titkár) is zavarba hozná, miként stylisálja a jegyzéket, mely e lépés indokát és czélját fejtegetné. Ez esetben, mint halljuk, azon­nal a fejedelemség másik oldalán osztrák csapa­tok indíttatnának be Hanau felé; fegyveres össze­ütközésre azért természetesen nem hamar kerül­ne a dolog, de ez által a kurhesseni kérdés ro­­szabb állapotba hozatnék, mint valaha. Ha a né­met fejedelmek, mint feltehető, saját érdekökben is oda törekesznek, hogy a kurhesseni bonyoda­lomnak vége szakittassék, úgy erre nem igen kínálkozik egyéb mód, mint milyet már rég ajánlottunk, az t. i. hogy a hesseni választó feje­delem ellen azon eljárás érvényesíttessék, mely egykor Metternich korában a braunschwei­­g­i herczeg ellen végrehajtatott.“ A kölni lap még egy parallelét is von az új hesseni, s a félig már megszokott berlini minisz­térium közt; mindkettő népszerűtlen, egyiknek sem támogatója a közvélemény; mindkettő elle­nese azon alapnak, melyre kormányhatósága fektetve van, t. i. az alkotmánynak. Kasselben is, Berlinben is ismerik az utakat és módokat, me­lyek a népek jogos igényeinek kielégítésére vezetnének, de itt is, ott is, jónak látják e biztos eszközöket mellőzni, s az elégedet­lenséget fenntartani. Avagy minő arczczal felelne majd Van der Heydt Rotfelsernek, ha ez a beavatkozás igazolását kívánná ? Hivatkoz­nék-e a néphangulatra, mely ellene van ? — a közvéleményre, mely a mai porosz minisztériu­mot elégtelennek jelenté ki a német kérdés ve­zetésére ? A „National Zeitung“ egyelőre megelégszik az újabb fejlődést registrálni, s kasseli levelező­je után megjegyezni, hogy ott újra egy erélyes hangon itt porosz ultimátumot várnak, mely rö­vid időhatárhoz lenne kötve, de melynek köze­lebbi tartalmáról levelező nincs értesülve. Pest, junius 24. 1862. Pro memoria czimmel megkezdett cikk­sorozatunk folytán Zichy Antal egy nyilt levelet intéz hozzánk, melynek alaphang­ja sokkal inkább szívhez szól, semhogy azt közé tenni vonakodnánk. Ez azonban nem gátol bennünket abban, hogy czikk­­sorozatunk folytában a mieinktő­l eltérő politikai nézeteire észrevételeinket,a­meny­nyire lehet, elmondjuk. A levél itt következik : „Tisztelt szerkesztő! Nem vagyok oly blazirt politicus, sőt sokkal szívesebben bevallom ujoncz­­létemet, semmint eltitkolhatnám, hogy önnek azon „u j p h r a s­i­s­a“, miszerint politikai­ ellenfelé­­nek nevez, tőrként sebzé szivemet. *) „Ha egy s más árnyalatban eltér is egyéni felfogásunk, s ha különösen önnek némely újab­ban felmerült, fölötte fontos kérdésekbeni szok­ás hallgatását nem birom eléggé felfogni, sőt abban nagyobb kárt látok az országra nézve, mint egy­kor . M­i­r­a­b­e­a­u , ha jól emlékezem , S­i­e­y­e­s apát visszavonulásában láta, azért soha sem álmodtam volna, hogy egy szép reggel arra ébredjek, miszerint külön, sőt két ellensé­ges táborból nézzünk egymással farkas szemet! „Miért teremt önmagának politikai ellenfelet, mintha oly bővében volnánk a jó barátoknak s ellenfél nem volna több, mint mennyi elég akár mind a kettőnknek ? „D­e a k o t — kit nálunknál őszintébben senki sem tisztel — hibáztatni nem lehet, hogy ő most nem initiál, s a jogosság köpenyébe burkolva, látszólag egykedvűen nézi a világ forgását. A feloszlatott országgyűlést, mely diploma­­t­i­c­a magát Deákkal identificálta, vádolni nem lehet azért, hogy oly leiratra, minőt Bécsből kapott, a fonalat megszakítottnak nyil­­vánítá, szeretném a módját tudni, miként tehetett volna mást! „Ámde, a­mi köti Deákot s az eloszlatva levő országgyűlést, az nem kötheti az egyes ha­zafit, nem az országgyűlés oly egyes tagját, a ki magáévá tette ugyan mind a két feliratot, de meddőnek találja a reá következett tétlenséget, s megnyugvást keres nem az idétlen fontoskodás­ban, vagy épen kimondott elvei megtagadásá­ban, hanem honfias aggodalmai nyilt kizárásában s megtörésében ama hallgatásnak, mely mind­nyájunkat elzsibbaszt, s közös ellenünknek en­ged át majd minden tért. „Feltolul akaratlanul is a kérdés : kin van a sor mea culpát mondani? Elismerni s jóvá tenni az elkövetett hibát ? Bizalmat gerjeszteni nem többé szóval, hanem döntő, visszavonhatlan té­nyekkel ? „Az értelmes olvasó kitalálhatja e kérdésre soraink közt is a feleletet. „S tehát a mennyek kulcsát kérlelhetlen szi­gorral kezelő Hildebrand szerepét játszuk- e ? hasonló méltósággal tán, de minden esetre, ke­vesebb sikerrel?! „Ha felismertük az érdekek közösségét, ha szinte elcsépelt dolgot ismétlünk, midőn azt mondjuk : Magyarországnak szüksége van Rusz­*) Ellenfél nem ellenség, különböző dolog, s a Promemoria Írója azon helyzetben van, hogy po­litikai ellenfelei közt találta fel legjobb barátjai nevezetes részét. Ha Zichy Antal az általunk megkezdett czikksorozatot végig olvassa, érteni fogja, hogy nézeteinkben különbözünk, de e kü­lönbségben nem rejlik sem megalázó, sem elidege­nítő, triára , s még inkább Ausztriának Magyarország­­ra, s ha felteszszük ennélfogva, hogy mind a kettőnek azt, a­mi reá nézve életkérdés, előbb utóbb fel kell­­ismernie, sőt, hogy fel is ismerte már, de akár önnön, akár más hibája által — el­torlaszolva látja maga előtt az utat, s keresi, de nem találja meg a közeledés módját : tévedhe­tünk tán, de e tévedésünk kevésbé saját észjá­rásunk, mint az érdeklettekének rovására volna írandó. „Tévedésünk nem fog bizonnyal nevünknek hitelt szerezni, de legkevésbbé sem igazolja a gyanút, mintha mi az ügynek, melynek szolgála­tában a „Pesti Napló“ áll, ártani, s magunkat ellenfelévé tenni szándékoznánk. „Legyünk mi ama híd, melyen keresztül majdan bevonuljon a diadalmas hadsereg, le­gyünk mi ama római, a ki elszántan a mélységbe veté magát, hogy megengesztelje az istenek ha­ragját ; ha áldozatunk hasztalan, az ne ártson másnak, csak nekünk. „Ámde, viszont, gondoljuk meg, h­a feltevé­sünk alapos, h­a a perczek közelednek, melyek a válságot — az óhajtott őszinte kibékülés eszközlése által — részünkre kedvez­ő­­leg dönthetik el; s ha épen mi rajtunk múlna, hogy a drága perczek elröppenjenek, s a válság ellenünk forduljon, mert nem találkozott elég ha hazafi, a ki szót emelt, a ki valamit lendített volna , — ez esetben, mely pedig szintúgy fölte­hető, mint nem, vájjon nem érne-e a legméltóbb szemrehányás ? s lelkiesméretünk furdalását el­­némithatná-e nevünknek kissé tán jobb hangzá­sa, s bővebb osztalék a nép kegyéből ? „Elmondom csak kevés részét annak, mi lelke­­met nyomja. „Fölteszek Önben annyi kegyeletet, még el­pártolnak hitt barát irányában is, hogy e nyilat­kozatomnak, a­melyet ez esetben fájó szerény­séggel szabtam oly rövidre, — becses lapjában, melynek munkatársa lenni büszkeségem volt, egy kis helyecskét engendend, s tán azt a szer­e­­tetlen czimet is, melylyel illetett, leveendi rólam, a ki vagyok s maradok önnek őszinte tisztelője Zichy Antal,a magyar Tudományos Akadémia. Junius 23-kán, a phil., törv. és törté­nettudományi osztályok ülésében, Pauer János kanonok és lev. tag, Sz. István ki­rályunk székesfehérvári basilikája mo­­nographiáját, s az ezen nagyszerű basili­­ka helyén történt ásatások történelmét állitá egybe s terjesztéma az osztály elé. Ezután akadémiánk köztiszteletben álló titoknoka, legnagyobb magyar történet­írónk, közle mutatványokat egy rendkí­vül érdekes újabb történelmi munkájából, mely II. R­á­k­ó­c­z­i Ferencz végnap­jait hazánkban s különösen bujdosása első időszakának történelmét adja elő, az ide vonatkozó, nagyobb részint eddig isme­retlen adatok oly teljességével, hogy egé­szen benne találjuk magunkat a korban, szemközt magával a tragoedia hősével s a főbb személyekkel, kik azon nemzeti tragoediában szerepeltek. Fényt vetnek ez adatok a külviszonyokra is,­­ kivált az orosz s még inkább a franczia udvar akkori viszonyaira. De hadd szóljon maga a derék szerző. Imitt közöljük S­zalay László bevezető sorait. „II-dik Ráktóczi Ferencz bujdosása két időszakra oszlik. Az első 1711. februárius végén kezdődik, midőn Vereczkéről lengyel föld­re lépett, hogy hazáját ne lássa többé, s végző­dik September 15 én, midőn Francziaországnak búcsút mondott. A­ második időszak 1717. Octo­ber l-jén veszi kezdetét, az nap, melyen Gralli­­poliba érkezik fa bujdosó, s tart 1735. április 8-ig, midőn r­o­d o s t­ó­i magányában el­hunyt. Ezen második időszak Mikes Ke­lemen nagybecsű emlékirataiból jóformán is­meretes előttünk, s gondolom, még ismeretesebbé fog válni, azon tanulmányok folytán, melyek Konstantinápolyból imént visszatért hazánkfiai által e végre a helyszínen tétettek. Az első idő­szakról, a bujdosás első hét évéről, igen keveset tudtunk eddigien. Pedig , nem mondom, a psychológusra, de a historikusra nézve ez fon­tosabb amainál. Rákóczi ekkor még folytonos érintkezésben állott az európai hatalmasságok­kal, s mindent elkövetett, hogy az utrechti és rastadti békekötések iránta és ügye iránt intézkedjenek, hogy ezt internationális, ne házi ügynek tekintsék az európai congressusok. Rá­kóczi ekkor XIV. Lajos udvarának egyik habi­­tuéja volt, s a király halála után nem jön ugyan az orleansi herczeg köreinek habituéjává, de meny­nyire elkerülhetetlen volt, mégis benn élt a Ré­­gence tourbillonjaiban ; egyik hive Brenner szepesi prépost nem őt, de financziáit, még Law speculatióiba is bevonta. A véletlen, az irodalmi jó szerencse még inkább, mint kutatásaim, nagy értékű leveleket s irományokat, melyek e viszo­nyokra világosságot vetnek, egyebek között naplókat, közvetlenül Rákóczi tisztviselői által, Rákóczi házában írottakat juttatván kezembe, sikerült ezen időszakot, mintegy moziv formá­ban együvé állítanom, olykép, mint ezt törté­nelmünknek egy korábbi évtizedével is meg­­kísérlettem, k értem ,Erdély és a portal czí­­mű munkámat. A jelen könyv is nem sivár gyűj­temény, hanem organicus egész akar lenni, nem mulattató, mert hiszen, ez bus egy­­ ege, de még­is magához vonzó és tanuságos könyv egyszers­mind, noha csak a dramatis personae szólnak benne, a chorus folytonos figyelemmel ugyan, de hallgatagul oldalt állva, s a rendező legfelebb a vi­lágító mécset jobbról balra, balról jobbra állítva. Ismertetésül szerencsém lesz kezdetét, a bujdo­sás zsengéit a tisztelt akadémia előtt felolvasni.“ „Még csak egy pár szót akarok előre bocsá­tani. „Rákóczi szerény, mondhatnám szemérmetes s épen nem sanguinicus­ egyéniség volt. Sokáig

Next