Pesti Napló, 1862. július (13. évfolyam, 3715-3741. szám)

1862-07-01 / 3715. szám

149-3715 13 ik évf­folyam Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám , 1 -s­ 5 emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva . Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Kedd, jul. 1,1863. ■ ■■■ — I­II j­lll I­I ■ — Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás :PESTI NAPLÓ “ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : julius—decemb­eri­­ évre 10 frt 50 kr. ulius—September! ’/4 évre 5 frt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadóh­ivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, Június 30. 1802. látszó Kovács Lajos és Zichy An­tal program­mjáról. Ismeretes dolog, hogy az octoberi di­ploma által nyújtott önkormányzásból a februári alkotmány, ügyes formulázás ál­lás, tetemes részt vett el. S vájjon ez csak történetből ütött-e igy ki, vagy pedig magyarázata mélyebben fekszik ? Ha Kovács Lajos és Zichy Antal az 1848-ki prágai, bécsi és magyar forradal­mak után, sőt még ez utóbbiknak folya­ma alatt megállapított osztrák politika irány eszméjét vizsgálatra érdemesnek tar­tották — mit róluk, mint kitűnő mivelt­­séggel biró férfiakról, fölteszünk— akkor nem kellene csudálkozniok, hogy négy hónapi időköz is már elég volt az octo­beri diplomának, mely különben sem volt bevégzett műs, centralisticusabb alakba öltöztetésére. A kitörő békétlenségek alkalmával, s még annál inkább, ha azok forradalmi szint öltenek, átalános szokása a kormá­nyoknak az elégületlen hangulatot, nem az okok elhárításával, hanem az autono­miás formák meggyöngítésével és a szi­gorral orvosolni, s ezért jegyezték meg még az ókor classicus írói is,hogy liber­tas nimia libertate perit; de azt viszont a világtörténészet tanúságul írta be lapjaiba, hogy a békétlenségek orvos­lásának e divatos neme aránylag hamar meríti ki az államok életerejét, sőt gyak­ran elmondhatni róla, hogy per or me­dicina malo, roszabb a gyógyszer, mint maga a nyavalya. Schwarzenberg herczeg, ki a legválsá­gosabb perczekben vette át az osztrák kormányt, merész jelleménél fogva nem elégedhetett meg a közönséges eszkö­zökkel, s fölhasználva azon beolvasztási törekvést, mely a bécsi országgyűlésen már nyilvánult, szakított az egész régi Ausztriával, melynek fő jellemvonása a dualismus volt, s a mely ezen aegis alatt Törökország óriás erejét összezúzta, — a spanyol örökösödési háború szeren­csétlen kimenetele által nem aláztatott meg, — a Habsburg-család leányágának trónra jutását fél Európa ellenében kivív­ta, — Il­dik Friedrich lángeszét a népek összetartásával csaknem paralysálta, s hogy a legcsodálatosabb megpróbáltatá­sok közt is kimerithetlen szívósságát be­bizonyítsa, a világtörténelem legnagyobb óriásának, I. Napóleonnak egymást föl­váltó nagy csatái által legyőzetve, tarto­mányai nevezetes részétől megfosztatva, a rajnai szövetség alakulása miatt a ró­mai császárság koronájától elejtetve, még­is össze tudta szedni erejét, s iszonyú sze­rencsétlenségében, mert népeire támasz­kodhatott, Európa hatalmasságai közt, minthogy jövendőjében rendületlenül bíz­tak, ha szövetségesekre talált , kiknek élére állva , megsemmisité Napoleon ha­­t­almát és trónját, s a bécsi congressus után több mint nagyhatalmi, csaknem szabályzó szerepet játszott Európa szá­­r­azföldén. Schwarzenberg herczeg, mint említet­tük, szakított az általunk röviden jellem­zett régi Ausztriával, s proclamatiójában az egységes Ausztriát hirdette ki, s hogy e szakítás nem az absolutizmus ked­véért, hanem egyenesen a magyar alkot­mány miatt történt, azt elég fényesen be­bizonyította az olmützi octrogrozás, az úgynevezett martiusi birodalmi alkot­mány, mely a herczeg műve volt, s nem csak liberális , de democratikus iránynyal is bőven el volt látva. A forradalmat általános provisorium váltotta föl, lényegesen azon czélból, hogy a martiusi chartára a kedélyek előkészít­tessenek , az összeolvasztási mű háborútlanul űzessék , s Magyarország az általános szabadság elérhetése végett hajlandóvá tétessék a birodalmi f alkotmányba lé­pésre. Illetékes helyről tudjuk, hogy e törek­vés foganatosítására négy év elégséges határidőnek tekintetett. Az eredmény nem felelt meg a várako­zásnak, s nem adott kilátást a jövendőre. S ekkor mi történt? A kormány elvesztette reményét a mar­tiusi charta keresztülvitele iránt, de nem ingat­taték meg az egységesség elvének Ausztriát megifjító varázsa iránt. Továbbra is hitte tehát, hogy a mo­narchia az összeolvasztás ügyfolyama által nyerend új és új erőket, s csak ezen­túl válik igazi nagyhatalommá, ámbár a történészet szerint mindig valóságos nagy­hatalom volt. E meggyőződésének hódolva, termé­szetes volt, hogy csak az eszközökön vál­toztatott s nem a­­z élén. Behozta az absolutizmust az egység könnyebb kivitele végett. S a­mit Bach rendszerének nevezünk, az, a mi nézetünk szerint, soha sem volt végezés, csak sikeresebbnek képzelt e­z­köz az egységességre, a­mi viszont csal­hatatlan módnak tekintetett a roppant kül­­befolyásra, az igazi nagyhatalmi hely­zetre. Czélunkon kívül esik az October 20-ka előtti évek történetét vázolni. De az igazságnak tartozunk annak be­vallásával, hogy ha valaki az elérhetet­lent megközelíteni képes lett volna, e di­csőség Bach bárót illetné, s az ő bukása csak a nehézségekről, nem pedig ügyessé­gének hiányáról tanúskodik. Az olasz háború és villafrancai előleges béke, arról győzték meg Ausztriát, a­mi­ről sem II. Frigyes, sem I. Napóleon diada­lai — igen természetes oknál fogva — nem győzhették meg, hogy valami nagy hibá­nak kell lenni a rendszerben, s e­miatt fönntarthatlan. Az oktoberi napok e tétovázást jelölik ki az iránt: várjon az egységes­ség szigorú elvében, vagy az ab­­solutizmusban keresendő-e a hi­ba? Azonban a sikertelen múltért, s a föltornyosult nehézségekért mindkettőre látszott hárítva lenni a felelősség , de egyikre sem oly határozottan, hogy elítél­tetésnek vetethessék. Mi most a pártokat sem igazolni, sem kárhoztatni nem szándékozunk. Csak azt jegyezzük meg, hogy négy hónap elég volt új phasisba vinni a kér­dést, s az olmützi nézpontokat emelni túl­súlyra, természetesen a democraticus za­­matu martiusi alkotmány reclamatiója nélkül. Február 26-ra az absolutismussal, leg­alább elvben, szakított, s e szakítás a mi­niszteri felelősség kimondása által most már teljessé és bevégzetté lön. Nem hisz­­szük ugyan, hogy a reichsrathi intéz­mény útján Ausztriában az alkotmányos­ság elévetni és megoltalmaztatni fog; de elvitathatlan tény, miként az intenzio ha­tározottan az,­­ ha mégis az absolutismus találna felül­kerekedni ; ennek oka a Schwarzenberg herczeg által kitűzött czélt legyőzhetlen nehézségeiben keresendő. A februári alkotmány t. i. bár nem de­mocraticus, az olmützi octrogrozás czél­­ját, az összeolvasztást, törekszik, az olmü­tzi eszközzel , az alkotmányossággal elér­ni, s noha a tapasztalásokon okulva, a cen­­tralisatiót, kivált Magyarország irányá­ban, az autonómia bizonyos mértéke, s a függetlenség bizonyos foka által mérsé­kelni akarta, szervezetében fekszik, a dua­lizmus elleni tiltakozáson kívül, még a vissza nem tartható törekvés is, a legszi­gorúbb központosítás felé. Okát röviden érinthetjük. Ha a februári alkotmányban ez foglal­tatnék : a birodalom közös ügyei, jelesen a pénzügy, hadügy, a kereskedés és közlekedés, egy külön testületre bízat­nak, mely feladatát alkotmányos formák szerint teljesíti; ellenben a törvényho­zás többi kérdései Magyarországon a magyar országgyűlésnél meghagyatnak, a Lajthán túl pedig részint közös, részint tartományi országgyűlésekben intéztet­nek, — akkor a február 26-diki mű a birodalmi egység nevében ugyan­azt az áldozatot, jogainknak ugyanazon megrö­vidítését követelte volna tőlünk,­­a­mit most követel; de legalább maga a forma által kitűzte volna azon határt, melyen túl nem haladhat az összeolvasztásban. Ellenben, midőn a birodalom közös­ügyeit is zuschlagként a reichs­­rathnak nevezett Lajthán túli parlamentre ruházta, s minket arra utasít, hogy ott szóljunk a centrális ügyekhez, akkor mindent megten arra, hogy a magyar országgyűlés hatásköre csak ideiglenesnek , csak anomáliának tűnjék föl, mely tulajdonkép csupán ma­gukat túlélt viszonyoknak adott előjog, s mely épen azért, m­ert csak előjog, eltüretik ma, de megváltoztatható holnap, vagy a legelső kedvező alkalommal. Régi dolog, hogy az eszmék utolsó con­­sequentiáikat keresik. S miután február 26-ka szerint a reichsrath, a miatt, mit mi rövidség kedvéért zuschlagnak ne­veztünk, valóságos parlam­entnek tűnik fel; ellenben a mi diétánk csak tartomá­nyi gyűlésnek, épen ezért más sorsa alig lehetne, mint az, hogy rövid tengés után föláldoztassék, mert oly intézmény, mely a parl­ament hatáskörén, létezésének ano­máliája által, csorbát ejt. Ime,a planum inclinatum,melyen február 26-ra legördülni fogna az olmützi alkotmányhoz, a teljes összeolvasztás el­méletéhez. S vájjon úgy találja-e Kovács Lajos és Zichy Antal, hogy a birodalmi ta­nács mostani többsége nincs áthatva épen azon eszméktől, melyek a februári alkotmány jellemét alkotják? Vájjon tud-e példát idézni, midőn e többség hajlott volna eny­hébb praxisra ? Segítsék emlékező tehetségünket, mert nekünk egy eset sem jut eszünkbe. Ellenben azt tudjuk, hogy a szűkebb reichsrath, melynek illetékessége az adó­megajánlásra nem terjed ki, a budgetet revideálta, noha a februári alkotmány az octrogrozást tényleg kizárja , s noha a februári alkotmányon változtatás csak úgy történhetnék, ha a teljes reichs­rath két­harmada változtatást akar. Tudjuk, hogy a miniszteri felelősség oly interpellációkra is nyújt alkalmakat, melyek február 26-ka szerint sem tartoz­nak a reichsrath körébe. Tudjuk, hogy azon idő alatt, míg Ko­vács Lajos és Zichy Antal reánk, ma­gyarokra, rótták az egyezkedés köte­lességét, Schmerling államminiszter a reichsrath „bravúitól“ félbeszakíttatva nyilatkoztatá ki, hogy óhajtja a kibékülést, a febru­ári alk­otmány épségben tartása mellett. Tudjuk, miként Kovács Lajos és Zichy Antal programmját a „Donau Zeitung“ azzal üdvözli, hogy csináljon csak a ma­gyar országgyűlés terveket a kiegyenlí­tésre, és küldje föl revistó végett a Reichs­­rathhoz. Minden időnek meg van saját postulá­­tu­sa, s a mi ma hasznos, holnap vagy holnapután természetét megváltoztathatja.­­ Mi a körülmények egyetemes fölfogá­sából indulván ki, a tervkészítés s a­­­s­o­­t­ját elérkezettnek nem látjuk, s ragasz­kodunk törvényeinkhez, nemcsak múl­túnkért, de a jövendő végett is. Ha valaki programmot készít a reichs­­rathba menetelre, azt — bár nem pártol­juk ■ — értjük, sőt különböző indokait is fölfoghatjuk. Az egyik például, a reichsrathba azért menne, mert hiszi, hogy a birodalmi egy­ség alkotmányos uton kivihető és hasz­nos. A másik szeretné a magyarok megje­lenését a relibsratban, mert e szavazat­­öszlet a mely párthoz csatlakoznék, annak szerezne győzedelmet, s igy a situatio fö­lött uralkodásra vezetne. A harmadik tán azért kivánná megje­lenésünket, mert ott a centralisatio helyé­be a nemzetiségi érdekeket és a decentra­­lisatiot igtathatnak. A negyedik tán absurdumra akarja vezetni a reichsrathot, és megbuktatni. Az ötödik, ki a cselekvés pártjához tar­tozik — mert ilyen is képzelhető — éppen a reichsrathot tarthatja czéljaira alkalmas térnek; mert onnan, mint központból, job­ban kezeltethetnék az izgatás. Szóval, mi értjük az oly programmo­­kat, melyek a februári alkotmány mellé nyilatkoznak, s értjük nemcsak azon esetben, ha a jobb­oldal, a centrum, a baloldal készíti, de még akkor is, ha a hazánkban képzelhető legszélsőbb ár­nyalat tagja indítványozná. De Kovács Lajos és Zichy Antal pro­­grammját, melynek semmi gyakorlati eredménye nem lehet, miután minket ma­gyarokat, csak egész átalánosságban­ buz­dít formulázásokra, egyedül akkor tudnák érteni, ha akár a reichsrath ús od­rogo­­zás elébe nézne, akár pedig készséget ta­núsítana saját magát átalakítani. Mi most ily törekvés nyomait nem veszszük észre, s így az egész programmot időn kívülinek, vagy időelőttinek tartjuk.. Szavaink szigorúak lehettek a Pro­gramm ellenében, de az azt aláíró egyé­nek iránti vonzalmunk a régi maradt, s noha őket ellenfeleinknek tekintjük, nem hiszszük a politikai nézetkülönbséget arra jogosítottnak, hogy a személyes rokon­­szenv közé korlátokat emelhessen. KEMÉNY ZSIGMOND: Bécsi dolgok. A­ki a régi classicus­ok vagy Shakespea­re és Dante commentátorait valaha for­gatta, bizonyosan nem egyszer tapasztal­ta, mint igyekeznek a commentátorok oly­kor a legvilágosabb helyeket is homály­ba borítni. Hasonló sors érte az államminiszter közelebbi nyilatkozatát a magyar ügyben. Nem mondhatni ugyan, hogy ő excra beszéde a classicus beszédek közé tarto­zik , de azon érdemet egy félhivatalos commentator sem­­fogja eltagadhatni, hogy igen is világos, határozott. Ragaszkodás a februári alkotmánynak ha nem is betűjéhez — mint az „Oester­­reichische Zig“ figyelmeztet bennünket — hanem lényegéhez, s kibékítésre tö­rekvés ezen alapon: ime a beszéd velős kivonatban, nemcsak a mi fölfogá­sunk, hanem az „Oesterreichische Zig“ szerint is. „Hogy Magyarország 10 vagy TOO képviselővel veszen-e részt a reichs­­rathban, alárendelt kérdés,­­ csak hogy részt vegyen!“ Ez a fődolog az idéztük bécsi lap szerint, így értettük mi is Schmerling ur beszédét. S ime ellőnek a a hivatalos és félhivatalos commentatorok, s figyelmeztetnek bennünket, hogy nem ezen részére a beszédnek, — melyet a reichsrath többsége megtapsolt, — kell helyeznünk a súlyt, — hanem a hangra, s azon sorokra, melyek engesztelődésről, kibékítési törekvésről szóljanak. Azt kel­lene hinnünk, hogy a félhivatalos lapok­nak mindegy, bár­mely alapon történjék a kiengesztelés! Pedig de­hogy mindegy! Ám olvassuk a „Donau Zeitungot!“ „Az államminiszter úrnak a követek háza tegnapelőtti ülésében tett s Magyarországra vo­natkozó nyilatkoza a legőszintébb kiengesztelő­­dés mellett a szükséges szilárdságot , erőt is tartalmazó. Magyarország különböző pártjai lás­sák belőle, mikép a császári kormánynak épen nincs szándékában az észalkotmányt feláldozni, hogy azonban annak terén, állva minden lehető és megengedhető engedményekre kész s öröm­mel el van határozva. Nem hiányzandnak Magyarországban a felszó­lalások — egyet már hallottunk — melyek a februári alkotmányhozi ragaszkodásnak és a ki­békülésnek össze nem egyeztethetőségét fogják állítani és bizonyítni , de mi azon meggyőződés­ben élünk, mikép ily aggodalmak nem a dolog természetéből, nem a valódi érdekek s viszo­nyok mélyéből, hanem csak túlfeszített forma­­listikus felfogásokból erednek. Ha Ausztriában s Magyarországban vannak közös érdekek, ha azok közös tárgyalásának szüksége fennáll, ezen tárgyalás formája is fel­található lesz. Ha elismerik Magyarországban, miszerint a birdalom katonai-, kereskedelmi-, pénz- és külügyei vezetésének egy kézben kell egyesítve lennie , meg fog találtatni az esz­köz is, hogy azon ügyek a Lajthán innen i­s túli jognézetek megsértése nélkül rendeztessenek. Semmi se akadályozna például egy legközelebbi magyar országgyűlést, hogy elfogadható javasla­tokat formulázzon, és semmi se fogná visszatar­tóztatni az Erdély megkérdeztetése után illeté­kessé lett birodalmi tanácsot, hogy azokat elfo­gadja, a­mennyiben oly módosítások javasoltat­­nának, melyek annak beleegyezését követelik. Ha aztán a két parlament kiindulási pontja kü­lönböző volna is, mindamellett épen oly kívána­tos, mint lehetséges, mikép a valódi egyesülés pontjában mindketten találkozzanak. De föltétlenül minden attól függ, hogy tőlünk semmi helytelent, semmi lehetetlent ne kérjenek, valamint mi se gondolunk arra, hogy Magyaror­szágtól oly dolgokat követeljünk, melyek becsü­letével és életföltételével meg nem férnek. Csak a jóakarat kölcsönössége győzend le biztosan minden formális nehézséget. A kiegyezés őszinte óhajtása mindazokat, kik ez ügyben részesek, arra határozand, hogy figyel­müket legalább kizárólag ne fordítsák a formális differenciákra, hanem inkább a kézzelfogható érdekekre. Mindkét résznek tetszése szerint van és nincs igaza, ha a sikeretlen formalizmus terét nem hagyják el ; azonban az elmélet tere örökké sö­tét marad, míg az élet egyedüli zöld fája az élet­­teljes érdekek elismerésében s ápolásában áll.“ Így nyilatkozik a „Donau-Zeitung,“ az államminiszter félhivatalos közlönye. Elég két pontot kiemelnünk be­­le, hogy Kr­á­­nya felől teljesen eligazodjunk. Kimondja a félhivatalos lap, hogy csak az „észal­­kotmány terén kész a kormány engedmé­nyekre,“­s a februári alkotmányhoz ra­gaszkodásra veti a súlyt. Tőlünk csak azon c­s­e­k­é­l­y­s­é­g (!) kívántatik: ismer­­­jük el, hogy a birodalom katonai, keres­kedelmi, pénz- és külügyei vezetésének egy kézben kell egyesitve lennie, s felszólit­­tatunk, hogy magunk formulázzunk ez ala­pokon elfogadható javaslatokat! Ez eset­ben aztán megígéri a „Don. Ztung,“ hogy a magyar országgyűlésnek az érintett alapon tett formulázásait majd superrevi­­deálja az a közben Erdély megkérdezése után illetékessé lett birodalmi tanács, s ha elfogadhatóknak találja, szentesíteni fogja. Ugyan, kérdjük, hol van itt nyoma is a közeledésnek ? Mivel kívántak kevesebbet a múlt or­szággyűléstől ? S Erdély előleges elszakasztása a ma­gyar koronától, és beolvasztása a birodal­mi tanácsba, m­ely rendszabály-e, mely a kiegyezés óhajtott munkáját előmozdítja? S Erdély képviseltesse a birodalmi ta­­nácsban csakugyan illetékessé teendi-e a birodalmi tanácsot, hogy Magyarország sorsa fölött határozzon? Magyarország gyűlése ez ideig csak fejedelmével, mint a törvényhozás másik illető részével, értekezett országos ügyei fölött. S most a birodalmi tanács szente­sítése alá terjeszsze törvényjavaslatait? De nem­ folytatjuk észrevételeinket. Azt hisszük, e néhány sor is elég, kimutatni — a­mit a „Wanderer“ is megjegyez — hogy a „Donau Ztung“ czikkében, mely­ről szólunk, csak a hang Jákób szava, de a kezek most is Ezsau kazei. De legyen elég a dolog lényegéről. A részleteket illetőleg közöljük a „Wande­rer“ következő megjegyzéseit. A „Donau­ftung“ — mond a W. — határozottan föllép azon eszme ellen, mint­ha a februári alkotmányhoz ragaszkodást nem lehetne megegyeztetni a kibékülés­sel : mind az által tagadhatlanul vannak egyes helyek a hivatalos lap czikkében, melyek arra látszanak mutatni, hogy a nevezett lap eddigi merev nézeteit csak­ugyan módosítja. Azt mondja többek közt, hogy a közös tárgyak elismerésével a közös tárgyalás formája is föl lesz található. A­mi csak feltalálható — mond a W. — még nem létezik a febr. 26 ki tágasabb reichsratli­­ban. Nevezetes vallomás a „Don. Ziung“ részéről. A mi az „Erdély megkérdezését“ illető helyre vonatkozik, mellőzi a „Wand.“, nehogy zavarba hozza a „Don. Zigot.“ oly pillanatban, midőn a febr. 26 iki alap­törvény változtatása lehetőségét meg látszik engedni, de — úgymond folytató­lag a „Wand.“ — nem hallgathatni el, hogy a jelen esetben — midőn a magyar alkotmány megváltoztatásáról van szó — nem a magyar országgyűlésnek van kérni valója a kormánytól, hanem a kor­mánynak az országgyűléstől, s a kor­mány királyi előterjesztések alakjában szokta előterjeszteni kívánatait, minélfog­va, mielőtt országgyűlési határozatokról lehetne szó, a kormány dolga „elfogad­ható“ javaslatokat terjeszteni a jövő ma­gyar országgyűlés elé. Megjegyzendő továbbá, hogy a „Don. Zrg“ szerint eddig Magyarország ragasz­kodása alkotmányához „meddő formalis­mus“ volt, s febr. 26-ka volt az egyedüli „reale.“ Most elismeri a félhivatalos lap, hogy: „mindkét résznek tetszése szerint van és nincs igaza, ha a sikeretlen formalismus terét el nem hagyják.“ Ki hitte volna — mond a „W.“ — egy hóval ez­előtt, hogy Magyarország­nak is igaza lehessen a „Donau Zeitung“ szerint, vagy febr. 26-kának merev pár­tolói valamiben tévedhessenek ? Azt tanácsolja végül a „Donau Ztung“ a magyaroknak, ne kívánjanak lehetet­lent. A „Wanderer“ megfordítva ugyan a figyelmeztetést intézi a „Donau Zeitung“ párthiveihez. Magyar cezaki­ vasút. (V­ége.) Az eddig mondottakból kitetszett, hogy a sze­pesi pálya 9,88 mfldel hosszabb és 3,700,000 fttal drágább, mint a sárosi, hogy a két vonal műtani nehézségei közt különbség nincsen, hogy a sárosi pálya fenntartása 10% drágább, s hogy végre a szepesi pálya vidéki forgalma négyszer nagyobb, mint a sárosié, melyből az olaszi szárny legfeljebb 10 m/c-et biztosit a tárczavölgyi pályá­nak, mig az abós-eperjesi szárny a sárosi forga­lom 75°/0-jét a hernádvölgyi pályára tereli át. Ezek mind oly szempontok, mik a vállalkozó a közvetve a kamatot biztosító ország erszényét egyenesen érdeklik. De az országra nézve még egy magasabb tekintet forog fenn ily alternatív vonal mérlegelésében, s ez azon kérdés: melyik vonal van hivatva, hogy a hazának egy termé­szetszerű fontos iparágát fenntartsa, kifejtse és virágzásba hozza, s a jelen tényezőkön kívül fé­nyes jövendőt is vessen az elhatározás mérlegé­be. Erről hadd szabadjon befejezésül szóla­­nom. Ha tisztelt barátom e felföldön szét­tekint, ha e rengeteg erdőket, e terméketlen, alig három magot adó földet a mind a mellett­e sűrű lakos­ságot, e sok városkát, ez arányos jólétet és mű­­velődést szemléli, nemde önkéntelenül is azon kérdést intézi magához, hogy van az, hogy mi, a mostoha végvidék lakói, sokkal jobban érezzük magunkat, mint az Erdélyig lenyúló hegylánca egyéb határvidékeinek lakossága, hogy erdőink dús jövedelemnek forrásai, hogy gazdasági ter­mékeink népes vásárokon jó áron elkelnek, hogy egy-egy boldföld ára imitt amott egész 4 - 500 ftra megy, hogy soványabb földeinket 2—3-or annyiért adhatjuk bérbe, mint a dús tiszavidék birtokosai canaan földeiket, s hogy bérlőink még is gazdagodnak, hogy korcsmáinkban élénk pénzforgalom és fogyasztás létezik, hogy a kamatláb, ha jó hitelünk van, csak 6%.

Next