Pesti Napló, 1862. július (13. évfolyam, 3715-3741. szám)

1862-07-24 / 3735. szám

169-3735 13-0s évi folyam. Csütörtök, júl. 24, 1862« Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám , 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény K 1 » d 6 ■ h 1 V 8 t 8 1 ! Előfizetési föltételek , a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli féléTM­ . . . . 10 frt 50 kr. a. é. gadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 5 fi* 25 kr. a. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 6 hasábos petit-sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : július—decemberi % évre 10 frt 50 kr* julius—septemberi V* évre 5 frt 25 kr* Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadó­hivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, Julius 23. 1862.­ ­//• Nem tudnánk az utolsó tiz év euró­pai jelentőségű eseményei közül akár csak egyet is említeni, melynek menetére Po­roszország, nem mondjuk döntő, hanem akár csak valamivel nagyobb befolyást gyakorolt volna. A keleti ügy, miként az olaszországi háború teljes passivitásban látta őt, és Manteuffel úr csak amúgy Is­ten kegyelméből hivatott meg az 1856-os párisi congressusra. 1854-ben sem Orosz­országgal, sem a nyugati hatalmakkal, 1859-ben sem Ausztriával, sem Franczia­­országgal, Németországban pedig sem a nemzettel, sem a Bundestaggal nem akar­ván összeveszni, Poroszország tulajdon­képen már csak név szerint volt nagyha­talom, voltaképen pedig nem utolsó nagy­hatalomnak, hanem csak első kishatalom­­nak lehetett őt nevezni. Az új olasz királyság megalakulása óta Poroszországnak nagyhatalmi állása még inkább van fenyegetve, mert minden arra mutat, hogy Olaszország legrövidebb idő múlva mind népesség, mind európai fon­tosságra nézve túl fogja szárnyalni a po­rosz államot, és ezt a nagyhatalmak sorá­ból vagy egészen ki, vagy pedig hatodik rangra alászorítani. Poroszország tekintélyének ezen ha­nyatlását európai fontosságú eseménynek tartjuk, nem közvetlen jelentőségéért, ha­nem azért, mert e hanyatlás érzete Ber­linben reactiót fog szülni, sőt részben már szült is, és a berlini kabinetet elvesztett befolyásának visszafoglalására fogja ösz­tönözni. Azt mondjuk „sőt részben már szült is,“ mert a legújabb tüneményeket, Po­roszországnak Francziaország felé köze­ledését, az olasz királyság elismerését stb. már is ama reactió első jelenségeinek tart­juk. Poroszország érzi, hogy eddigi iner­­ziájából ki kell bontakoznia; ez érzelmet élénkíti azon ellenséges magatartás, me­lyet Ausztria a német szomszéd irányában mutat; a berlini kabinet pedig látván, hogy eddig ugyancsak Francziaország az, mely a legtetemesb aktív befolyást gyakorolja az európai ügyekre, mindin­kább azon törekvést árulja el, miszerint Francziaországgal az eddiginél intimebb viszonyra lépjen. E törekvést, miként mondtuk, segíti Ausztria magatartása is. Ez utóbbit gán­csolnunk nem szabad , tehát csak azt mondjuk, hogy előttünk érthetetlen. Néz­zük röviden a helyzetet! Franczia­ és Oroszország közt folytonos közeledést ve­hetni észre, melyről kiki tudja, hogy az aligha jót jelent Ausztriára nézve. Anglia egyre habozik, és még semmit sem tett, sőt még nem is ígért semmit, a­mi azon hitre jogosítana , miszerint e hatalom Ausztriával szövetkezni kész. Ily körül­mények közt merül fel a porosz-franczia kereskedelmi szerződés, melyről a berlini kabinet kijelenti, hogy ő azt minden áron létre fogja hozni. És most Ausztria va­lódi vakbuzgósággal működik az ellen, hogy a vámegylet e szerződést elfogad­ja ; mi lehet ennek következménye ? Véleményünk szerint csak kettő közül egy : a vámegylet vagy ennek daczára is elfogadja a szerződést, és ez Ausztriára nézve roppant erkölcsi vereség volna, vagy nem fogadja el, és akkor Poroszor­szág a hozzá csatlakozó német államok­kal egyetemben saját rovására kötvén ama szerződést, annál jobban hajtatik Francziaország karjai közé. Ismételjük, e politika finomsága túljár a mi felfogási képességünkön. Tény az, hogy Ausztriának már ezen törekvései is — egészen elnézve a sikertől — Poroszországot arra bírták, hogy Franczia- és Oroszország felé köze­ledjék, és Olaszországot elismerje. Ez utób­bi ténynek Poroszország szempontjából elláthatlan következményei vannak. Tudva levő dolog, hogy sokan,igen sokan vannak, kik azt tanácsolják Poroszországnak, le­gyen ő német Piemont, és kísértse meg a német egységet ugyanoly módon hely­reállítani, miként Victor Emanuel az olasz egységgel tette. A porosz kormány nem tagadta soha, hogy ő az eredményt kívánná ugyan, de idegenkedik az aján­lott eszköztől, mint a­mely a porosz udvar legitimitási elveivel ellentétben áll. A legújabb fordulat következtében azon­ban a legitimitási elvek kútba vettettek, és Poroszországnak most innen onnan azt fogják mondani: az „annectálás“ t elis­merted, midőn más követte el, miért ne volna az jogosult, midőn saját érdekedben történnék ?!.. Úgy hiszszük, ezen egyetlen ujjmutatás elegendő arra figyelmeztetni, hogy milyen útra tért különösen Porosz­­ország az olasz királyság elismerésével, főleg oly perc­ben, midőn mindinkább szükségét érzi annak, hogy ezentúl aktív politikát kövessen, és az európai nagyha­talmak közti nagyon fenyegetett állását újra megszilárdítsa. Az első lépés e pályán, miként látjuk, Ausztria ellenségeként lépteti fel Porosz­­országot, de miután Ausztria nem a po­litika, hanem Németország területére teszi át a küzdelem színhelyét, a porosz kabi­net kénytelen, a küzdelmet ott is elfogad­ni. Minő sikerrel, arra nézve egyelőre minden ítélettől tartózkodunk. Csak egy körülményre legyen szabad figyelmeztetni. Poroszország eddigelé legalább külső­leg nagy respectust mutatott a frankfurti szövetségi gyűlés irányában , és ezzel legalább nyíltan szembe nem állt. E gyűlés azonban egyfelől Ausztriához inkább szól, mint Poroszországhoz, más­felől pedig Olaszországot nem ismerte e­l, és nem is fogja elis­merni. Poroszország tehát — nagy hata­lom létére — bizonyos mértékig alá van rendelve oly testületnek, mely a legfonto­sabb ügyekben az övével homlokegyenest ellenkező politikát követ. Kérdés : meddig fog majd Poroszország ily testü­let tagja lehetni, meddig fogja annak te­kintélyét elismerhetni , és mi történik majd, ha Poroszország a szövetségből ki­lép, ez eddigi német szövetség lételét felál­dozván a maga nagyhatalmi állásának ?! Látni való, hogy Poroszország nagyha­talmi tekintélyének hanyatlása , és az annak fölfrisítésére irányzott törekvés, egész Európára nézve nagyon fontos vál­tozások forrásává válhatnék. Poroszország bizonyos tekintetben Olaszország vetélytársát képezi most,­­ fog-e Olaszország sikerével is dicseked­hetni ? Ennek lehetősége főleg egy felté­teltől függ, és ez az, hogy a porosz kor­mány az állam belsejében oly élénk ro­­konszenvet tudjon kelteni, minekkel az olasz kormány találkozik. Képes-e erre, ezt a berlini kamarák legközelebbi tárgya­lásaiból, és a minisztérium majdani ma­gatartásából fogjuk megítélhetni. Bécsi dolgok. Mi újság Bécsben ? Hát a magas államtanács (Staatsrath) szokása ellenére nagy sietve, két hét alatt bevégző „referat“-ját a vajdaság kér­désében. A Lloyd levelezője, a­kitől ez újságot tudjuk, épen abból a nagy siet­ségből következteti, hogy az államtanács nem akarja, hogy az államminiszter szán­­dékai továbbá halasztást szenvedjenek. Azt mondják, most még egyszer a minisz­teri tanács elé kerül e tárgy, a magyar udvari kanc­ellária iránti különös enged­ményből. Azt is mondják, hogy ekkor majd a horvát kanczellár lép föl közvetí­tő javaslatával, mely a magyar ország­gyűlés előleges megkérdezését nem tartja szükségesnek, s e pontban­ az államminisz­terrel tart, de a szervezés részleteire nézve a magyar udvari kanc­ellária kivonatai­­hoz csatlakozik. Megjegyzi a Lloyd leve­lezője — de ha nem mondaná is, képzel­­hetnők — hogy azon körökben, melyek a magyar kérdés megoldását őszintén óhajtják, nagyon kellemetlen hatással van az a körülmény, hogy a vajdaság kérdé­sét most előrántják. Az „Oesterreichische Ztung“ meg az erdélyi ügyeket bolygatja. Tudjuk, hogy e tárgyat a „Donau Ztung“ hozó szőnyegre, — Erdélyt jelölvén ki oly csatatérül, a­hol az összalkotmány érdeké­ben mindenek előtt diadalt kell nyerni, hogy a dualizmus pártolói Magyarorszá­gon „zersetzoltassanak“. Az Oesterreichi­­schen szerint a kilenczes bizottság július 22-kén volt felhívandó az államminisztert, hogy felvilágosítást adjon, miként állanak az alkotmány (természetesen az összalkot­mány) ügyei Erdélyben. E fölvilágosítás­­ra valóban szük­ség van. Az alkotmányos „Oesterreichische“ ugyanis azon nézet­ben van, hogy Erdély az egyedüli ország túl a Lajthán, a­hol a lakosok többsége az összalkotmány mellett nyilatkozik. Azt hinné az ember, hogy ebből azt követ­kezteti az „Oesterreichische“, hogy tehát mielőbb hívják egybe az országgyűlést! Nem! „Az idő előtti kísérlet — úgy mond — balul üthetne ki !“ — De ha a többség biztos, sőt már nyilatkozott! ? — íme, minő ellenmondások közt hány­­kódik a szegény „Österreichische“ el­méje ! A többség már az ő értelmé­ben nyilatkozott, é­s még­is fél, hogy balul üt ki a kísérlet. Az a baj, hogy az „előzmény“, melyre épít, merőben alap­talan. Hol nyilatkozott még Erdély több­sége ? Tudtunkra csak a fehérvári érte­kezleten volt megkérdezve. Ugy de az „Ös­terreichische“ ez értekezlet eredményét még szomorítóbbnak mondja, mint az esz­tergomi értekezleté volt. Szerinte, mint látszik, csak azért, mivel szintén püspöki elnöklet alatt tartatott. Egyéb okot nem is képzelhet. Ne higyjük, hogy az „Öster­reichische magát ámítja! Tudja ő, mit be­szél. Mielőbb országgyűlést akar ő Er­délyben, de nem oly alapokon, mint Herr von Ke­renyi (így nevezi az erdélyi volt kanczellárt, kinek nevét és czímét egy évig nem tudta megtanulni) tervezte, a­ki az erdélyi közjog szempontjából indult ki. Ö, a „par excellence“ „Constitutionel­le“ octrogáltatni akar választási törvényt, m oly törvényt, mely minden érdeket ki­elégítő legyen, természetesen azon érde­ket is, a­melyet az „Österreichische Zig“ képvisel. Kár, hogy az erdélyi üdv. kan­czellária a collegát nem kéri föl, hogy ilyen, minden érdeket kiegyenlítő octrog­­­hoz javaslatot adjon. De hagyjuk a bölcs „Österreichischet.“ Szóljunk komolyan. Úgy látszik a lapok összevágó tudósításaiból, csakugyan ké­szül valami Erdélyre nézve. E tárgygyal kapcsolatba hozzák Crenneville ő excjá­­nak Bécsben lételét is. Hát a kilenczes választmány mit csi­nál? Négyen, u. m. Grocholski, Grünwald, Taschek és Kaiserfeld urak a 63-as bud­get tárgyalása ellen voltak, négyen meg — u. m. Herbst, Hopfen, Giskra, Mühl­­feld — mellette. Hasner elnök döntött, csatlakozván a miniszteriális párthoz, az utóbbi négy taghoz. Schmerling úr kije­lenté, hogy a tárgyalás visszautasítását bizalmatlansági nyilatkozatnak venné a miniszterek ellen. Herbst azon okból sza­vazott a miniszteri párttal, nehogy — úgymond — épen e kellemetlen budget, s a haditörvény és adóemelés octrogál­­tassék. Nehogy a kormány octrogáljon , inkább a reichsrath menjen túl jogkörén. Ide megy ki Herbst úr okoskodása. Azonban ő nagy reményeket köt a tárgyaláshoz, különösen az adóemelést és banktörvényt illetőleg! Teljesülnek-e reményei ! Alig hiszszük. Jól jegyzi meg a „Presse“,hogy Schmerling úr fenyegetése, hogy le fog lépni, soha sem tévesztette el hatását a reichsrath többségénél. Csak azt nem ért­jük, hogyan írhatta a „Presse“ azon czikk fölé, melyben ezeket mondja, a következő czimet : „Eine parlamentarische Krise.“ Se nem ,krisen, se nem parlamentarische“, mondhatnék Voltai veres. De tekintsünk szét a parliamenten kí­vül is. Az „Österreichische“ collega mond­ja, hogy a budget előterjesztése nem kel­lemes hatást idézett elő, s a pénzügymi­­nister beszéde nem olyan volt, hogy a kö­zönséget jobb kedvre hangolhatta volna. Egy szaklap, a „Volkswirth,“ s ebben különösen Carl v. Mayer,az „Őst.“ szerint e téren tekintély, különösen keményen bí­rálja a pénzügyminisztert. Azt mondá a miniszter, hogy a tapasztalás a legjobb mester a financzmesterségben. — „Hogy használták föl e mester tanításait — úgy­mond Mayer úr — Ausztriában, mutatja a pénzügy állapota. Az 1812-ki dátumot szintúgy fölébe írhatnák a budgetnek,mint 1862-őt. A gyakorlat tehát, Plenerur sze­rint a legjobb mester, már ötven év előtt kimondá utolsó szavát az osztrák pénz­ügyi rendszerre, mert az adókat felemel­ni, adósságokat csinálni, a valutát helyre­állítani akarni: ez volt az osztrák pénz­ügyérek hite, reménye, már a nemzeti bank alapítása előtt is. De a­mit akkor primitív eszközökkel tehettek, ma már bonyolul­tabb história, s ha Plener úrnak lenne fenntartva, alapelvei jóságát „Ausztria“ patiensén még tovább is próbálgatni, vég­re tapasztalásból maga is rá­jöhet arra, a­mit az elméletből most is tudhatna: hogy vége Ausztriában a fiskálisi rendszernek, s hogy csak népgazdasági elveken alapu­ló, a nép jóléte szempontjából kiinduló pénzügyi rendszer segíti ki politikailag és anyagilag bonyodalmaiból a birodalmat!“­­És a belügyi kérdések szerencsés meg­oldása! — mondhatnék kiegészítésül. E nél­kül hasztalan Mayer úrnak minden nem­zetgazdasági tudománya. Igaz! Szinte elfeledtük megemlíteni, hogy a Kikeriki — a mi Kakas Márto­nunk sógora — a vádlottak padján ül. Szegénynek hosszú bű­nrovást készítettek, mint egyik bécsi lapban olvassuk. Olaszország elismerésére vonat­kozó diplomatiai okmányok. *) 1-ső sz. Ratazzi lovag­i excjának a külföldön levő ki­rályi követségekhez intézett körlevele. (Kelt máj. 20-ikán, 1862.) Uram, a választott kamra e hó 7-kén tartott ülésében kifejtett programmból értesülhetett ön, minő irányt akar követni az uj kormány mind a bel-, mind a külügyekre nézve. Mindamellett azon helyzetbe akarván tenni önt, hogy a­meny­nyiben öntől függ, képes legyen azon nézetek létesítésére közremunkálni, alkalomszerűnek vé­lem tudósítni önt a kormány gondolkodásáról némely fő kérdésekre nézve, melyek megoldása a legnagyobb mértékben érdekli a király dicső­ségét, a haza jövőjét és a világbékét. Olaszország, a­mint jelenleg constituálva s be­­végzett fénykép el van ismerve a nagyhatalmak néhányától, elég jogosultságot szerzett magának, hogy a többiek részéről is elismertessék, s ennél­fogva Európában elfoglalja azon szerepet, mely megilleti a politikai egyensúly, az erkölcsi és nemzetgazdasági haladás érdekében, mint az új­kori civilisatio anya­nemzete. Azon mód, melylyel a villafrancai békeelőz­­mények után saját akaratjokra bízott olasz né­pek a savoyai dynastia körében constituálták magukat, megmutatá az európai közvélemény­nek, mily rész alapon állott Olaszországban az 1815-iki szerződések által épített mű, s az általa szenvedett rázkódások után visszaállítása mily lehetetlenné vált. Tekintve azon tényeket, me­lyek a nemzetiségi elv ösztönzése alatt a három közelebbi év alatt véghezmentek, hasztalanul keresnék a történtek okát azon kormányok mi­nőségében, melyek hosszas ideig uralkodónak a félsziget különböző részei felett, s aztán meg­buktak ; ha e kormányok felvilágosultabbak, s az Olaszországban birtokolt idegenek befolyá­sának kevésbé adták volna is alá magukat, nem lesz vala jobb sorsuk, azon egyszerű okból, mi­vel gátjai voltak egy nemzetiség emelkedésének, melynek megalakulását semminemű hagyomány, semminemű municipális előítélet meggátolni elég hatalmas nem volt. Egyedül az olasz nemzeti ösztön vezérle a félsziget minden népét. A zürichi b­ke tiszteletben tartván mind a nemzetiségi eszmét, mind a vélt municipális tö­rekvéseket, kitűnő gondolkodók előtt úgy tűnt fel, mely Olaszország állapotához képest a leg­alkalmasabb megoldás, de a nemzet saját sorsa és az őt környező veszélyek tudatában, felhasz­nálta a neki engedett mozgási tért (latitude), s ismételt ünnepélyes óvásokat tön azon forma ellen, melyet a nemzeti közérzület meg nem en­gedhetett többé. Ezen óvások azon kísérletek daczára is meg­történtek, melyeket barátságos formában azon hatalom tőn, kinek az olasz confoederatio esz­méjét kell tulajdonitnunk, d e hatalom megki­­sérlé ez eszmét elfogadtatni a népekkel és feje­delmekkel. Semmi sem történt a mi e tekintet­ben a legkisebb kétséget támaszthatná az olasz nemzet akaratának állhatatossága iránt. Ezen áll­hatatosságnak s Olaszország azon szükségérzeté­nek, hogy szerves és feloszthatlan egészet ké­pezzen, új bizonyítékát találjuk azon tényben, hogy a közvélemény, megelőzvén a parlament tanácskozmányait, ösztönszerűleg utasított visz­­sza oly tervet, mely által, tekintve a tartomá­nyoknak igazgatásbeli különféleségét, nagy te­kintélyű miniszterek inditványozák felosztani a félszigetet beligazgatásilag több régiókra, me­lyek határa össze látszott esni a régi államoké­nál. S midőn Olaszország megfosztatott azon nagy államférfitól, kinek elvesztését fájlalni meg nem szűnik, az ország és uralkodó egyértelmű akarattal hivá kormányra azon férfiút, ki a leg­­nyiltabban ellenzi ama terv létesítését, s az utol­só kormány feje, számba nem véve a baljóslato­kat, s csupán a nemzeti közérzületből merítvén sugallatot, bátran eltörlé a helytartóságokat, melyek a régi politikai központokkal fe­nntarták tényleg a régi államokat. Egy baljóslat sem tel­jesült, s a legfényesebb fővárosok belenyugodtak, szerény sorsukba, hogy csak tartományi kormá­nyok székhelyei legyenek. Semmi sikere sem volt a bukott fejedelmek párthívei arra irányzott mindennemű törekvésé­nek, hogy oly mozgalmakat idézzenek elő, mely­­lyek azt voltak bizonyítandók, hogy egykori alattvalóik őket el nem feledték — sikeretlenek voltak a törekvések azon támogatás daczára, melyet egy hatalmasan szervezett befolyásban nyerének, s mely szerencsétlenségre mindeddig ellenséges volt Olaszország megalakulása iránt. A rablóság, a visszahozhatlanul elveszett pár­tok eme fegyvere, némely déli tartományt, a­hol a terület minősége is elősegíti a pártosok me­rényleteit , lehetségesnek talált pusztítani, de soha sem volt képes bár pillanatilag is csak ár­nyékát is fölállítni akármely kormánynak a leg­kisebb területen, csak egy faluban sem. Egyet­len valamely rangú olasz tiszt, egyetlen va­lamire való hitelű egyén sem merte ezen bandita harcz felelősségét elvállalni, e harczot megtagadták azok is , kiknek nevében tá­masztatott. Lehet, hogy Európa némely kabinet­­jeinél van némi rokonszenv a bukott uralkodók szerencsétlensége iránt, de ily tényeket látva, senki sem gondolhat arra, hogy helyreállítson oly állapotot, melynek visszatértét szembetűnő jelek által lehetetlennek mutatta ki. Meg kell hallgatni az anyagi érdekeket is. Ha tekintetbe vesszük az iparban és kereskedelem­ben tett haladást, mely az egyesítési kormány­zat e rövid időszakában létetett, képesek va­n) Kivonatban már meg voltak a „P. Napló“ múlt keddi számában.­gyünk előrelátni azon nemzetgazdasági fontos­ságot, melyre hazánk rövid idő alatt jutni fog. Innen czélszerű (convenable) alkudozásokba ereszkedni más államokkal, hogy szerződé­seket köthessünk, melyek a közgyarapodás for­rásait megnyithatják. E szempontból egyenlő érdekében áll minden nemzeteknek, hogy kö­vetvén a két nyugati hatalom példáját, a többi hatalmasság is elismerje az olasz király­ságot. Az elismerés következménye az lesz, hogy a lelkek meg lesznek nyugtatva egy restauratio fenyegetései ellenében, mely azon állásban, mely­be ma a viszonyok jutottak, csak külföldi fegyve­rek interventiója és terrorismus által volna ki­vihető. Olaszországban fenn nem tartható és meg nem szilárdítható a szabadság mellett a rend, csak alkotmányos monarchiai forma és a dicső­séges savoyai dynastia alatt, mely a történelmi legitimitáshoz a nemzeti akarat legitimitását csa­tolja, s ho­zzá még azon legitimitást is, melyet azon ténylegesség ad meg, hogy Olaszország különböző részei az ő nevében élnek együtt bé­kében és rendes polgári állapotban. A római kérdés is a legnagyobb mértékben foglalkoztatja a korona miniszteri tanácsát. A király a nemzettől és parlamenttől azon megbí­zást (mandat) kapta, hogy hajtsa végre a nem­zeti integritást, s tegye át a kormányzás szék­helyét az örök városba, mely egyedül van föl­jogosítva a már általa viselt czimre, Olaszország fővárosa czimére. E megbízást nem lehet vissza­­utasítni. E kérdés megoldása össze van kötve az Olaszországban az utolsó háború folytán vég­hezvitt mű fenntarthatásával. Szövetségeseinknek, kik oly sokat tőnek e mű előmozdítására, érde­kükben áll, hogy Olaszország betöltse rendelte­tését e tekintetben. A kormány nem titkolja,hogy a katholikusok némely része ellenzi szándékait. Közülök némelyek úgy vélekednek, hogy Rómá­ban a két hatalomnak összevegyítése (confusion) fölöltétele elszigeteltségüknek a katholikus világ többi részétől. Nem látják be, hogy azon nagy jótétemény, mely a két hatalom különválasztásá­ban áll, a történet bizonysága szer­it, meglett azon korban, midőn a szent­szék árnyékával sem birt a világi hatalomnak. Azon pápák, kik leghatalmasabb előmozdítói valának a papok függetlensége megalapításának, valamint hitek szerzője is, mint a köztök leghíresebb mondá, gyakran még követ sem találtak, melyre fejeket lehajtsák. Az egyház függetlensége csak akkor jön két­ségessé, a főpapnak a hatalomhoz való viszonya csak akkor szolgált alkalmul helyrehozhatlan egyházi szakadásokra, midőn a világi hatalom kiebb terjeszkedett, s kevésbé vitattatott. Több mint háromszáz éve a világ hatalomban áll az egyház legnagyobb veszedelme, az egyházé, me­lyet vallásos intézménynek kell tekinteni. A kö­zépkorban minden nagy szabadság egy részben a területi souverainitásban lelte támaszát , igy jutott az egyház is a magáéhoz. A középkor eltűntével a souverainitás vissza­tér eredeti forrásához, s a szabadág minden ne­me a közjogban kérése azon garantiát, melyet hajdan a területi kiváltságoktól kölcsönözött. Ki állíthat­ja, hogy az egyházi választófejedelmek s a souverain püspökök a birodalomban s más ál­lamokban vallásos tárgyakra nézve szabadabbak lettek volna, mint a mai főpapok, az ő utódjaik? Épen az ellenkező tűnik szembe. A protectio csak egyik formája a szolgaságnak. Azon védelem , melyre a szent­szék rá volt szorulva világi bir­tokai érdekében, kisebbité szabadságát a népek véleménye szerint, a védő hatalmasságok irá­nyában. A souverain-főpap függetlenségének, miután megszabadul a világi uralom terhétől, meggyen­­githetlen garantiája lesz azon tényben, hogy sza­badsága örökös és állandó szükségesség minden katholikus nemzetre, s az őket képviselő és kor­mányzó uralkodókra nézve. Egy másik, szintély biztosított kezesség Olaszország abbeli érdeke, hogy megtartsa kebelében ezen magasztos hata­lom székhelyét, melyben egyik dicsősége és egyik ereje áll. Választási alkotmányunk bőven részeltetvén a befolyásban a nép azon osztályait, melyekre a vallásos tekintély legnagyobb hatás­sal van, mindig meg fogja gátolni, hogy ez el ne veszítse függetlenségét. Van még a szent­széknek egy hathatós, habár negatív biztosítéka, az intézményeink alapját tevő elvben, melynél fogva a kormány teljesen incompetens a vallásos ügyek tárgyában. Róma ellenkezése, melylyel Olaszország jogos igényei iránt viseltetik oly érdek nevében, mely se megsértve, se fenyegetve nincs, bármi legyen is ezen ellenkezés okozóinak czélja, nyilván nem annyira azt fogja eredményezni, hogy a lelkiismereteket vigyázatra hívja fel a képzelt veszélyek iránt, mint a vallástól merőben idegen pártok érdekeit támogatja, melyek ugyanazon udvarban, s a rendelkezése alatt álló befolyások­ban keresik a támaszt, melyet politikai téren nem találnak. Ez egy okkal több, hogy a kérdés az általunk említett módon oldassák meg. A kormány elkövet mindent, hogy e fontos czél­­hez jusson, azon nagy szövetségessel egyetértve, kinek fegyverei a szent atya személyét oltalmaz­zák , hajlandó biztosítani az ebben érdekelt ha­talmakkal közösen, a legnagyobb mértékű sza­badságot úgy az egyházi hatalom gyakorlá­sára, valamint a szent­széknek a katholikus kor­mányokkal és nemzetekkel való összekötteté­seire. Ugyanazon közreműködéssel, s azon garanti­­ák mellett örökös érvénynyel oly dotatio hatá­­roztatnék meg, mely megfelelne mind a főpap, mind a szent collegium méltóságának, valamint azon tisztek és intézmények fenntartásának, me­lyek az egyház beligazgatását és kormányzatát képezik. Ha a szent­szék rá szánja magát, hogy Olasz­ország megalakulása és a béke érdekében föl­áldozza világi souverainitását, könnyű lesz belátnia , hogy a pápa a magas hivatására nél­­külözhetten szabadságot a maga teljében csak a katholiczismus fővárosában s azon kormány aegise alatt élvezheti, mely képesebb, mint akár­mely más, sértetlenül fenntartani e szabaságot. Így hajtatik végre egy nagy nemzet megala­kulásával egyszerre az egyház emancipatiója, a

Next