Pesti Napló, 1862. július (13. évfolyam, 3715-3741. szám)
1862-07-24 / 3735. szám
169-3735 13-0s évi folyam. Csütörtök, júl. 24, 1862« Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám , 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény K 1 » d 6 ■ h 1 V 8 t 8 1 ! Előfizetési föltételek , a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli féléTM . . . . 10 frt 50 kr. a. é. gadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 5 fi* 25 kr. a. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 6 hasábos petit-sor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : július—decemberi % évre 10 frt 50 kr* julius—septemberi V* évre 5 frt 25 kr* Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadóhivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, Julius 23. 1862. //• Nem tudnánk az utolsó tiz év európai jelentőségű eseményei közül akár csak egyet is említeni, melynek menetére Poroszország, nem mondjuk döntő, hanem akár csak valamivel nagyobb befolyást gyakorolt volna. A keleti ügy, miként az olaszországi háború teljes passivitásban látta őt, és Manteuffel úr csak amúgy Isten kegyelméből hivatott meg az 1856-os párisi congressusra. 1854-ben sem Oroszországgal, sem a nyugati hatalmakkal, 1859-ben sem Ausztriával, sem Francziaországgal, Németországban pedig sem a nemzettel, sem a Bundestaggal nem akarván összeveszni, Poroszország tulajdonképen már csak név szerint volt nagyhatalom, voltaképen pedig nem utolsó nagyhatalomnak, hanem csak első kishatalomnak lehetett őt nevezni. Az új olasz királyság megalakulása óta Poroszországnak nagyhatalmi állása még inkább van fenyegetve, mert minden arra mutat, hogy Olaszország legrövidebb idő múlva mind népesség, mind európai fontosságra nézve túl fogja szárnyalni a porosz államot, és ezt a nagyhatalmak sorából vagy egészen ki, vagy pedig hatodik rangra alászorítani. Poroszország tekintélyének ezen hanyatlását európai fontosságú eseménynek tartjuk, nem közvetlen jelentőségéért, hanem azért, mert e hanyatlás érzete Berlinben reactiót fog szülni, sőt részben már szült is, és a berlini kabinetet elvesztett befolyásának visszafoglalására fogja ösztönözni. Azt mondjuk „sőt részben már szült is,“ mert a legújabb tüneményeket, Poroszországnak Francziaország felé közeledését, az olasz királyság elismerését stb. már is ama reactió első jelenségeinek tartjuk. Poroszország érzi, hogy eddigi inerziájából ki kell bontakoznia; ez érzelmet élénkíti azon ellenséges magatartás, melyet Ausztria a német szomszéd irányában mutat; a berlini kabinet pedig látván, hogy eddig ugyancsak Francziaország az, mely a legtetemesb aktív befolyást gyakorolja az európai ügyekre, mindinkább azon törekvést árulja el, miszerint Francziaországgal az eddiginél intimebb viszonyra lépjen. E törekvést, miként mondtuk, segíti Ausztria magatartása is. Ez utóbbit gáncsolnunk nem szabad , tehát csak azt mondjuk, hogy előttünk érthetetlen. Nézzük röviden a helyzetet! Franczia és Oroszország közt folytonos közeledést vehetni észre, melyről kiki tudja, hogy az aligha jót jelent Ausztriára nézve. Anglia egyre habozik, és még semmit sem tett, sőt még nem is ígért semmit, ami azon hitre jogosítana , miszerint e hatalom Ausztriával szövetkezni kész. Ily körülmények közt merül fel a porosz-franczia kereskedelmi szerződés, melyről a berlini kabinet kijelenti, hogy ő azt minden áron létre fogja hozni. És most Ausztria valódi vakbuzgósággal működik az ellen, hogy a vámegylet e szerződést elfogadja ; mi lehet ennek következménye ? Véleményünk szerint csak kettő közül egy : a vámegylet vagy ennek daczára is elfogadja a szerződést, és ez Ausztriára nézve roppant erkölcsi vereség volna, vagy nem fogadja el, és akkor Poroszország a hozzá csatlakozó német államokkal egyetemben saját rovására kötvén ama szerződést, annál jobban hajtatik Francziaország karjai közé. Ismételjük, e politika finomsága túljár a mi felfogási képességünkön. Tény az, hogy Ausztriának már ezen törekvései is — egészen elnézve a sikertől — Poroszországot arra bírták, hogy Franczia- és Oroszország felé közeledjék, és Olaszországot elismerje. Ez utóbbi ténynek Poroszország szempontjából elláthatlan következményei vannak. Tudva levő dolog, hogy sokan,igen sokan vannak, kik azt tanácsolják Poroszországnak, legyen ő német Piemont, és kísértse meg a német egységet ugyanoly módon helyreállítani, miként Victor Emanuel az olasz egységgel tette. A porosz kormány nem tagadta soha, hogy ő az eredményt kívánná ugyan, de idegenkedik az ajánlott eszköztől, mint amely a porosz udvar legitimitási elveivel ellentétben áll. A legújabb fordulat következtében azonban a legitimitási elvek kútba vettettek, és Poroszországnak most innen onnan azt fogják mondani: az „annectálás“ t elismerted, midőn más követte el, miért ne volna az jogosult, midőn saját érdekedben történnék ?!.. Úgy hiszszük, ezen egyetlen ujjmutatás elegendő arra figyelmeztetni, hogy milyen útra tért különösen Poroszország az olasz királyság elismerésével, főleg oly percben, midőn mindinkább szükségét érzi annak, hogy ezentúl aktív politikát kövessen, és az európai nagyhatalmak közti nagyon fenyegetett állását újra megszilárdítsa. Az első lépés e pályán, miként látjuk, Ausztria ellenségeként lépteti fel Poroszországot, de miután Ausztria nem a politika, hanem Németország területére teszi át a küzdelem színhelyét, a porosz kabinet kénytelen, a küzdelmet ott is elfogadni. Minő sikerrel, arra nézve egyelőre minden ítélettől tartózkodunk. Csak egy körülményre legyen szabad figyelmeztetni. Poroszország eddigelé legalább külsőleg nagy respectust mutatott a frankfurti szövetségi gyűlés irányában , és ezzel legalább nyíltan szembe nem állt. E gyűlés azonban egyfelől Ausztriához inkább szól, mint Poroszországhoz, másfelől pedig Olaszországot nem ismerte el, és nem is fogja elismerni. Poroszország tehát — nagy hatalom létére — bizonyos mértékig alá van rendelve oly testületnek, mely a legfontosabb ügyekben az övével homlokegyenest ellenkező politikát követ. Kérdés : meddig fog majd Poroszország ily testület tagja lehetni, meddig fogja annak tekintélyét elismerhetni , és mi történik majd, ha Poroszország a szövetségből kilép, ez eddigi német szövetség lételét feláldozván a maga nagyhatalmi állásának ?! Látni való, hogy Poroszország nagyhatalmi tekintélyének hanyatlása , és az annak fölfrisítésére irányzott törekvés, egész Európára nézve nagyon fontos változások forrásává válhatnék. Poroszország bizonyos tekintetben Olaszország vetélytársát képezi most, fog-e Olaszország sikerével is dicsekedhetni ? Ennek lehetősége főleg egy feltételtől függ, és ez az, hogy a porosz kormány az állam belsejében oly élénk rokonszenvet tudjon kelteni, minekkel az olasz kormány találkozik. Képes-e erre, ezt a berlini kamarák legközelebbi tárgyalásaiból, és a minisztérium majdani magatartásából fogjuk megítélhetni. Bécsi dolgok. Mi újság Bécsben ? Hát a magas államtanács (Staatsrath) szokása ellenére nagy sietve, két hét alatt bevégző „referat“-ját a vajdaság kérdésében. A Lloyd levelezője, akitől ez újságot tudjuk, épen abból a nagy sietségből következteti, hogy az államtanács nem akarja, hogy az államminiszter szándékai továbbá halasztást szenvedjenek. Azt mondják, most még egyszer a miniszteri tanács elé kerül e tárgy, a magyar udvari kancellária iránti különös engedményből. Azt is mondják, hogy ekkor majd a horvát kanczellár lép föl közvetítő javaslatával, mely a magyar országgyűlés előleges megkérdezését nem tartja szükségesnek, s e pontban az államminiszterrel tart, de a szervezés részleteire nézve a magyar udvari kancellária kivonataihoz csatlakozik. Megjegyzi a Lloyd levelezője — de ha nem mondaná is, képzelhetnők — hogy azon körökben, melyek a magyar kérdés megoldását őszintén óhajtják, nagyon kellemetlen hatással van az a körülmény, hogy a vajdaság kérdését most előrántják. Az „Oesterreichische Ztung“ meg az erdélyi ügyeket bolygatja. Tudjuk, hogy e tárgyat a „Donau Ztung“ hozó szőnyegre, — Erdélyt jelölvén ki oly csatatérül, ahol az összalkotmány érdekében mindenek előtt diadalt kell nyerni, hogy a dualizmus pártolói Magyarországon „zersetzoltassanak“. Az Oesterreichischen szerint a kilenczes bizottság július 22-kén volt felhívandó az államminisztert, hogy felvilágosítást adjon, miként állanak az alkotmány (természetesen az összalkotmány) ügyei Erdélyben. E fölvilágosításra valóban szükség van. Az alkotmányos „Oesterreichische“ ugyanis azon nézetben van, hogy Erdély az egyedüli ország túl a Lajthán, ahol a lakosok többsége az összalkotmány mellett nyilatkozik. Azt hinné az ember, hogy ebből azt következteti az „Oesterreichische“, hogy tehát mielőbb hívják egybe az országgyűlést! Nem! „Az idő előtti kísérlet — úgy mond — balul üthetne ki !“ — De ha a többség biztos, sőt már nyilatkozott! ? — íme, minő ellenmondások közt hánykódik a szegény „Österreichische“ elméje ! A többség már az ő értelmében nyilatkozott, és mégis fél, hogy balul üt ki a kísérlet. Az a baj, hogy az „előzmény“, melyre épít, merőben alaptalan. Hol nyilatkozott még Erdély többsége ? Tudtunkra csak a fehérvári értekezleten volt megkérdezve. Ugy de az „Österreichische“ ez értekezlet eredményét még szomorítóbbnak mondja, mint az esztergomi értekezleté volt. Szerinte, mint látszik, csak azért, mivel szintén püspöki elnöklet alatt tartatott. Egyéb okot nem is képzelhet. Ne higyjük, hogy az „Österreichische magát ámítja! Tudja ő, mit beszél. Mielőbb országgyűlést akar ő Erdélyben, de nem oly alapokon, mint Herr von Kerenyi (így nevezi az erdélyi volt kanczellárt, kinek nevét és czímét egy évig nem tudta megtanulni) tervezte, aki az erdélyi közjog szempontjából indult ki. Ö, a „par excellence“ „Constitutionelle“ octrogáltatni akar választási törvényt, m oly törvényt, mely minden érdeket kielégítő legyen, természetesen azon érdeket is, amelyet az „Österreichische Zig“ képvisel. Kár, hogy az erdélyi üdv. kanczellária a collegát nem kéri föl, hogy ilyen, minden érdeket kiegyenlítő octroghoz javaslatot adjon. De hagyjuk a bölcs „Österreichischet.“ Szóljunk komolyan. Úgy látszik a lapok összevágó tudósításaiból, csakugyan készül valami Erdélyre nézve. E tárgygyal kapcsolatba hozzák Crenneville ő excjának Bécsben lételét is. Hát a kilenczes választmány mit csinál? Négyen, u. m. Grocholski, Grünwald, Taschek és Kaiserfeld urak a 63-as budget tárgyalása ellen voltak, négyen meg — u. m. Herbst, Hopfen, Giskra, Mühlfeld — mellette. Hasner elnök döntött, csatlakozván a miniszteriális párthoz, az utóbbi négy taghoz. Schmerling úr kijelenté, hogy a tárgyalás visszautasítását bizalmatlansági nyilatkozatnak venné a miniszterek ellen. Herbst azon okból szavazott a miniszteri párttal, nehogy — úgymond — épen e kellemetlen budget, s a haditörvény és adóemelés octrogáltassék. Nehogy a kormány octrogáljon , inkább a reichsrath menjen túl jogkörén. Ide megy ki Herbst úr okoskodása. Azonban ő nagy reményeket köt a tárgyaláshoz, különösen az adóemelést és banktörvényt illetőleg! Teljesülnek-e reményei ! Alig hiszszük. Jól jegyzi meg a „Presse“,hogy Schmerling úr fenyegetése, hogy le fog lépni, soha sem tévesztette el hatását a reichsrath többségénél. Csak azt nem értjük, hogyan írhatta a „Presse“ azon czikk fölé, melyben ezeket mondja, a következő czimet : „Eine parlamentarische Krise.“ Se nem ,krisen, se nem parlamentarische“, mondhatnék Voltai veres. De tekintsünk szét a parliamenten kívül is. Az „Österreichische“ collega mondja, hogy a budget előterjesztése nem kellemes hatást idézett elő, s a pénzügyminister beszéde nem olyan volt, hogy a közönséget jobb kedvre hangolhatta volna. Egy szaklap, a „Volkswirth,“ s ebben különösen Carl v. Mayer,az „Őst.“ szerint e téren tekintély, különösen keményen bírálja a pénzügyminisztert. Azt mondá a miniszter, hogy a tapasztalás a legjobb mester a financzmesterségben. — „Hogy használták föl e mester tanításait — úgymond Mayer úr — Ausztriában, mutatja a pénzügy állapota. Az 1812-ki dátumot szintúgy fölébe írhatnák a budgetnek,mint 1862-őt. A gyakorlat tehát, Plenerur szerint a legjobb mester, már ötven év előtt kimondá utolsó szavát az osztrák pénzügyi rendszerre, mert az adókat felemelni, adósságokat csinálni, a valutát helyreállítani akarni: ez volt az osztrák pénzügyérek hite, reménye, már a nemzeti bank alapítása előtt is. De amit akkor primitív eszközökkel tehettek, ma már bonyolultabb história, s ha Plener úrnak lenne fenntartva, alapelvei jóságát „Ausztria“ patiensén még tovább is próbálgatni, végre tapasztalásból maga is rájöhet arra, amit az elméletből most is tudhatna: hogy vége Ausztriában a fiskálisi rendszernek, s hogy csak népgazdasági elveken alapuló, a nép jóléte szempontjából kiinduló pénzügyi rendszer segíti ki politikailag és anyagilag bonyodalmaiból a birodalmat!“És a belügyi kérdések szerencsés megoldása! — mondhatnék kiegészítésül. E nélkül hasztalan Mayer úrnak minden nemzetgazdasági tudománya. Igaz! Szinte elfeledtük megemlíteni, hogy a Kikeriki — a mi Kakas Mártonunk sógora — a vádlottak padján ül. Szegénynek hosszú bűnrovást készítettek, mint egyik bécsi lapban olvassuk. Olaszország elismerésére vonatkozó diplomatiai okmányok. *) 1-ső sz. Ratazzi lovagi excjának a külföldön levő királyi követségekhez intézett körlevele. (Kelt máj. 20-ikán, 1862.) Uram, a választott kamra e hó 7-kén tartott ülésében kifejtett programmból értesülhetett ön, minő irányt akar követni az uj kormány mind a bel-, mind a külügyekre nézve. Mindamellett azon helyzetbe akarván tenni önt, hogy amenynyiben öntől függ, képes legyen azon nézetek létesítésére közremunkálni, alkalomszerűnek vélem tudósítni önt a kormány gondolkodásáról némely fő kérdésekre nézve, melyek megoldása a legnagyobb mértékben érdekli a király dicsőségét, a haza jövőjét és a világbékét. Olaszország, amint jelenleg constituálva s bevégzett fénykép el van ismerve a nagyhatalmak néhányától, elég jogosultságot szerzett magának, hogy a többiek részéről is elismertessék, s ennélfogva Európában elfoglalja azon szerepet, mely megilleti a politikai egyensúly, az erkölcsi és nemzetgazdasági haladás érdekében, mint az újkori civilisatio anyanemzete. Azon mód, melylyel a villafrancai békeelőzmények után saját akaratjokra bízott olasz népek a savoyai dynastia körében constituálták magukat, megmutatá az európai közvéleménynek, mily rész alapon állott Olaszországban az 1815-iki szerződések által épített mű, s az általa szenvedett rázkódások után visszaállítása mily lehetetlenné vált. Tekintve azon tényeket, melyek a nemzetiségi elv ösztönzése alatt a három közelebbi év alatt véghezmentek, hasztalanul keresnék a történtek okát azon kormányok minőségében, melyek hosszas ideig uralkodónak a félsziget különböző részei felett, s aztán megbuktak ; ha e kormányok felvilágosultabbak, s az Olaszországban birtokolt idegenek befolyásának kevésbé adták volna is alá magukat, nem lesz vala jobb sorsuk, azon egyszerű okból, mivel gátjai voltak egy nemzetiség emelkedésének, melynek megalakulását semminemű hagyomány, semminemű municipális előítélet meggátolni elég hatalmas nem volt. Egyedül az olasz nemzeti ösztön vezérle a félsziget minden népét. A zürichi bke tiszteletben tartván mind a nemzetiségi eszmét, mind a vélt municipális törekvéseket, kitűnő gondolkodók előtt úgy tűnt fel, mely Olaszország állapotához képest a legalkalmasabb megoldás, de a nemzet saját sorsa és az őt környező veszélyek tudatában, felhasználta a neki engedett mozgási tért (latitude), s ismételt ünnepélyes óvásokat tön azon forma ellen, melyet a nemzeti közérzület meg nem engedhetett többé. Ezen óvások azon kísérletek daczára is megtörténtek, melyeket barátságos formában azon hatalom tőn, kinek az olasz confoederatio eszméjét kell tulajdonitnunk, d e hatalom megkisérlé ez eszmét elfogadtatni a népekkel és fejedelmekkel. Semmi sem történt a mi e tekintetben a legkisebb kétséget támaszthatná az olasz nemzet akaratának állhatatossága iránt. Ezen állhatatosságnak s Olaszország azon szükségérzetének, hogy szerves és feloszthatlan egészet képezzen, új bizonyítékát találjuk azon tényben, hogy a közvélemény, megelőzvén a parlament tanácskozmányait, ösztönszerűleg utasított viszsza oly tervet, mely által, tekintve a tartományoknak igazgatásbeli különféleségét, nagy tekintélyű miniszterek inditványozák felosztani a félszigetet beligazgatásilag több régiókra, melyek határa össze látszott esni a régi államokénál. S midőn Olaszország megfosztatott azon nagy államférfitól, kinek elvesztését fájlalni meg nem szűnik, az ország és uralkodó egyértelmű akarattal hivá kormányra azon férfiút, ki a legnyiltabban ellenzi ama terv létesítését, s az utolsó kormány feje, számba nem véve a baljóslatokat, s csupán a nemzeti közérzületből merítvén sugallatot, bátran eltörlé a helytartóságokat, melyek a régi politikai központokkal fenntarták tényleg a régi államokat. Egy baljóslat sem teljesült, s a legfényesebb fővárosok belenyugodtak, szerény sorsukba, hogy csak tartományi kormányok székhelyei legyenek. Semmi sikere sem volt a bukott fejedelmek párthívei arra irányzott mindennemű törekvésének, hogy oly mozgalmakat idézzenek elő, melylyek azt voltak bizonyítandók, hogy egykori alattvalóik őket el nem feledték — sikeretlenek voltak a törekvések azon támogatás daczára, melyet egy hatalmasan szervezett befolyásban nyerének, s mely szerencsétlenségre mindeddig ellenséges volt Olaszország megalakulása iránt. A rablóság, a visszahozhatlanul elveszett pártok eme fegyvere, némely déli tartományt, ahol a terület minősége is elősegíti a pártosok merényleteit , lehetségesnek talált pusztítani, de soha sem volt képes bár pillanatilag is csak árnyékát is fölállítni akármely kormánynak a legkisebb területen, csak egy faluban sem. Egyetlen valamely rangú olasz tiszt, egyetlen valamire való hitelű egyén sem merte ezen bandita harcz felelősségét elvállalni, e harczot megtagadták azok is , kiknek nevében támasztatott. Lehet, hogy Európa némely kabinetjeinél van némi rokonszenv a bukott uralkodók szerencsétlensége iránt, de ily tényeket látva, senki sem gondolhat arra, hogy helyreállítson oly állapotot, melynek visszatértét szembetűnő jelek által lehetetlennek mutatta ki. Meg kell hallgatni az anyagi érdekeket is. Ha tekintetbe vesszük az iparban és kereskedelemben tett haladást, mely az egyesítési kormányzat e rövid időszakában létetett, képesek van) Kivonatban már meg voltak a „P. Napló“ múlt keddi számában.gyünk előrelátni azon nemzetgazdasági fontosságot, melyre hazánk rövid idő alatt jutni fog. Innen czélszerű (convenable) alkudozásokba ereszkedni más államokkal, hogy szerződéseket köthessünk, melyek a közgyarapodás forrásait megnyithatják. E szempontból egyenlő érdekében áll minden nemzeteknek, hogy követvén a két nyugati hatalom példáját, a többi hatalmasság is elismerje az olasz királyságot. Az elismerés következménye az lesz, hogy a lelkek meg lesznek nyugtatva egy restauratio fenyegetései ellenében, mely azon állásban, melybe ma a viszonyok jutottak, csak külföldi fegyverek interventiója és terrorismus által volna kivihető. Olaszországban fenn nem tartható és meg nem szilárdítható a szabadság mellett a rend, csak alkotmányos monarchiai forma és a dicsőséges savoyai dynastia alatt, mely a történelmi legitimitáshoz a nemzeti akarat legitimitását csatolja, s hozzá még azon legitimitást is, melyet azon ténylegesség ad meg, hogy Olaszország különböző részei az ő nevében élnek együtt békében és rendes polgári állapotban. A római kérdés is a legnagyobb mértékben foglalkoztatja a korona miniszteri tanácsát. A király a nemzettől és parlamenttől azon megbízást (mandat) kapta, hogy hajtsa végre a nemzeti integritást, s tegye át a kormányzás székhelyét az örök városba, mely egyedül van följogosítva a már általa viselt czimre, Olaszország fővárosa czimére. E megbízást nem lehet visszautasítni. E kérdés megoldása össze van kötve az Olaszországban az utolsó háború folytán véghezvitt mű fenntarthatásával. Szövetségeseinknek, kik oly sokat tőnek e mű előmozdítására, érdekükben áll, hogy Olaszország betöltse rendeltetését e tekintetben. A kormány nem titkolja,hogy a katholikusok némely része ellenzi szándékait. Közülök némelyek úgy vélekednek, hogy Rómában a két hatalomnak összevegyítése (confusion) fölöltétele elszigeteltségüknek a katholikus világ többi részétől. Nem látják be, hogy azon nagy jótétemény, mely a két hatalom különválasztásában áll, a történet bizonysága szerit, meglett azon korban, midőn a szentszék árnyékával sem birt a világi hatalomnak. Azon pápák, kik leghatalmasabb előmozdítói valának a papok függetlensége megalapításának, valamint hitek szerzője is, mint a köztök leghíresebb mondá, gyakran még követ sem találtak, melyre fejeket lehajtsák. Az egyház függetlensége csak akkor jön kétségessé, a főpapnak a hatalomhoz való viszonya csak akkor szolgált alkalmul helyrehozhatlan egyházi szakadásokra, midőn a világi hatalom kiebb terjeszkedett, s kevésbé vitattatott. Több mint háromszáz éve a világ hatalomban áll az egyház legnagyobb veszedelme, az egyházé, melyet vallásos intézménynek kell tekinteni. A középkorban minden nagy szabadság egy részben a területi souverainitásban lelte támaszát , igy jutott az egyház is a magáéhoz. A középkor eltűntével a souverainitás visszatér eredeti forrásához, s a szabadág minden neme a közjogban kérése azon garantiát, melyet hajdan a területi kiváltságoktól kölcsönözött. Ki állíthatja, hogy az egyházi választófejedelmek s a souverain püspökök a birodalomban s más államokban vallásos tárgyakra nézve szabadabbak lettek volna, mint a mai főpapok, az ő utódjaik? Épen az ellenkező tűnik szembe. A protectio csak egyik formája a szolgaságnak. Azon védelem , melyre a szentszék rá volt szorulva világi birtokai érdekében, kisebbité szabadságát a népek véleménye szerint, a védő hatalmasságok irányában. A souverain-főpap függetlenségének, miután megszabadul a világi uralom terhétől, meggyengithetlen garantiája lesz azon tényben, hogy szabadsága örökös és állandó szükségesség minden katholikus nemzetre, s az őket képviselő és kormányzó uralkodókra nézve. Egy másik, szintély biztosított kezesség Olaszország abbeli érdeke, hogy megtartsa kebelében ezen magasztos hatalom székhelyét, melyben egyik dicsősége és egyik ereje áll. Választási alkotmányunk bőven részeltetvén a befolyásban a nép azon osztályait, melyekre a vallásos tekintély legnagyobb hatással van, mindig meg fogja gátolni, hogy ez el ne veszítse függetlenségét. Van még a szentszéknek egy hathatós, habár negatív biztosítéka, az intézményeink alapját tevő elvben, melynél fogva a kormány teljesen incompetens a vallásos ügyek tárgyában. Róma ellenkezése, melylyel Olaszország jogos igényei iránt viseltetik oly érdek nevében, mely se megsértve, se fenyegetve nincs, bármi legyen is ezen ellenkezés okozóinak czélja, nyilván nem annyira azt fogja eredményezni, hogy a lelkiismereteket vigyázatra hívja fel a képzelt veszélyek iránt, mint a vallástól merőben idegen pártok érdekeit támogatja, melyek ugyanazon udvarban, s a rendelkezése alatt álló befolyásokban keresik a támaszt, melyet politikai téren nem találnak. Ez egy okkal több, hogy a kérdés az általunk említett módon oldassák meg. A kormány elkövet mindent, hogy e fontos czélhez jusson, azon nagy szövetségessel egyetértve, kinek fegyverei a szent atya személyét oltalmazzák , hajlandó biztosítani az ebben érdekelt hatalmakkal közösen, a legnagyobb mértékű szabadságot úgy az egyházi hatalom gyakorlására, valamint a szentszéknek a katholikus kormányokkal és nemzetekkel való összeköttetéseire. Ugyanazon közreműködéssel, s azon garantiák mellett örökös érvénynyel oly dotatio határoztatnék meg, mely megfelelne mind a főpap, mind a szent collegium méltóságának, valamint azon tisztek és intézmények fenntartásának, melyek az egyház beligazgatását és kormányzatát képezik. Ha a szentszék rá szánja magát, hogy Olaszország megalakulása és a béke érdekében föláldozza világi souverainitását, könnyű lesz belátnia , hogy a pápa a magas hivatására nélkülözhetten szabadságot a maga teljében csak a katholiczismus fővárosában s azon kormány aegise alatt élvezheti, mely képesebb, mint akármely más, sértetlenül fenntartani e szabaságot. Így hajtatik végre egy nagy nemzet megalakulásával egyszerre az egyház emancipatiója, a