Pesti Napló, 1862. október (13. évfolyam, 3791-3817. szám)

1862-10-08 / 3797. szám

r­e Lévfni lóversenyt rendez. jinanyuk az első lónak 20, a másodiknak 6, a harmadiknak 4 darab arany adatik. E versenyre a barsmegyei mezei gazdák figyelmeztetnek, a hazai gazda­társ egyletek s a t. közönség tisztelettel meghivatnak. A választmányi gyűlés megbízásából Pólya József. * Tölgyesi Károly pestvárosi tanácsnok legfelsőbb helyen városunk főbirájává nevezte­tett ki. * Újabb időben nemcsak a tüzes bakatorbor, hanem a bakator szőlő is nevezetességre emelke­dett, így Rössler nyáradi kereskedő Hamburgba, sőt Oroszországba is kapott megrendeléseket. A bakatorszőlő elszállítása oly szerencsésen sikerült, hogy a szemeken a hamu is rajta maradt. * Megjelent és beküldetett a „Szent Ist­ván társulat naptára“ 1863-ra. Má­sodik évi folyam. Szerkesztő Garay Alajos. Egerben, nyom az érseki lyceum nyomdájában. Ára 30 kr. — Telegrafi tudósítás a bécsi börzéről oct. 7. 5% metalliques 72.10. Nemzeti kölcsön 83.45. Bankrészvény 799. — Hitelintézet 22. 20. Ezüst 123.50. Londoni váltók 124. Arany 5.94. NEMZETI SZÍNHÁZ. Oct. 7 -re van kitűzve. „Romeo és Julia.“ Szomorujáték 5 felv. BUDAI NÉPSZÍNHÁZ. Oct. 7-re van kitűzve. „Liliomfi.“ Népszínmű 3 felv. A „P. Napló“ magántársürgönye. Belgrád, oct. 7. Tegnap a ferman vétele után a fejedelem proclamatiót bo­csátott ki, tudatván, hogy az értekezleti határozatokat elfogadta, minthogy azok ha nem is minden, de né­hány szerb jogok­nak a óhajtásoknak megfelelnek, s elfo­gadta azért, hogy a jelen állapotoknak véget vessen. Politikai események. ANGOLORSZÁG, London, oct. 3. A „M. Post“ nem nagy reményeket köt a német egységi törekvésekhez. Egyebek közt a következő meg­jegyzést teszi : A weimari német képviselők gyű­lésének véghatározata, világosan mutatja, mily rendkívül gyakorlatiatlanok a németek politikai kérdések tárgyalásában. A népképviselők elválá­sukkor egyszerűen kinyilatkoztatják, hogy Né­metországnak államok szövetségéből szövetséges állammá kell alakulnia, de azt nem méltóztatnak megmondani, hogy mikép kell végrehajtani e roppant változást. Nem hisszük, hogy igazta­lanok lennék az ő éleslátásuk iránt, midőn kétsé­günket fejezzük ki, hogy nektek egy oly hét­köznapi csekélység, a­milyen amodus ope­randi, eszékbe jutott volna. — A lord mayort 1000 Cytibeli polgár fel­szólította, hogy elnököljön a Guildhallban tartan­dó Garibaldime­etingen. FRANCZIAORSZÁG. A franczia lapok írják f. hó - ről, hogy a császár elutazása Biarritz­­ból, néhány nappal elhalasztatott. A korábbi terv szerint f. hó 4-én Saint- Cloudban kellett­ volna lenni a császárnak, a „La France“ s az „Ind. belge“ öszhangzó tudósításai szerint azonban f. hó 9 ke előtt aligha megérkezik Saint Cloud­­ba. Fontos a császár ezen utazási terve, mert, mint a belga lap levelezői legújabban is írják, s a­mint azt már hetek óta a franczia lapok is szüntelen emlegetik, a császár visszatérése után rögtön elő fog vétetni a római kérdés. Ez ideig azonban a császár hallani sem akar az olasz ügy­ről. Bizonyítja ezen tényt azon körülmény, hogy a császár felkérette Lavalettet, soha sem fáradjon Biarritzba, hanem majd csak Saint- Cloudban jelenjék meg. A „La France“ megem­líti, hogy Lavalette semminemű levelet vagy megbízást sem nyert a pápától a császárnak leendő átadás vagy kijelentés végett, a­mint azt az „Opin. Nat.“ írta. A fő motto tehát, ezen hó második fele, mert abban nemcsak a római kér­désre nézve fog a császári politika határozottan nyilatkozni, de, mint a belga lap egyik levelező­je írja, a római kérdés után a keleti, éjszakameri­kai s mexicói kérdések is sorrendben követen­é m­ost J­uinow, — — —------­Turinban annyival inkább szilárdulnak a remé­nyek, mivel Rattazzi is, mint az „Opin. Nat.“ írja,October második felében Párisban meg fog jelenni, s hihetőleg C­­­a­­­d­i­n­i tábornok V­a­c­c­a senator is vele jönnek. Rattazzi utazását már előre is kommentálják. Turinban leginkább az „Ind. beige“ által kifejezett azon verzióhoz húznak, hogy a franczia kormány már­is elhatározta csapatainak visszavonulását, s az ezen visszavonulás által feltételezett kikötéseket fogja Rattazzinak tudtára adni. Mint tudjuk, a belga lap szerint a pápa magára fog hagyatni, szemben alattvalóival, s az olasz kormány csak annyira kötelezi magát, hogy megvédi a pápai területet minden önkénytes expeditiótól s semmi ügynököt sem küldene az egyházi államokba, vagyis a római nép akaratnyilvánulásának sza­bad tért hagy. Hogy mitévő leend ezen helyzet­ben a római udvar, a belga lapnak egy római levele sejtetni engedi. „Annyi bizonyos, szól le­velező, hogy Lavalette IX. Piussal tartott utolsó találkozásában meggyőződött arról, hogy a szent­szék, bárminő események következzenek is be, szenvedőleges állást fog elfoglalni. A pápa, a szent collegiummal a Vatikánba bezárkózva, a római népség tényével szemben, ugyanazon ál­lásban „maradna, melyet két év óta elfoglalva tart. Ő szentsége protestálna ugyan, de nem hagyná el Rómát.“ — Az „Ind. beige“ két hírlapi kacsát említ meg, melyeket a párisi börze bocsátott ki a nagy világba. Az egyik nem egyéb , mint azon hír, hogy Victor Emanuel s a pápa kibékültek. „Bár­milyen tréfa legyen is az egész, jegyzi meg a belga lap , mégis áremelkedést idézett elő a párisi börzén.“ A másik hír szerint Ausztria kijelentet­te volna a franczia kormánynak, hogy azon eset­re, ha Róma kiüríttetik, Bécsből jegyzéket fog­nak Tarinba küldeni, melyben kivinni fogja az osztrák kormány, hogy Victor Emanuel kormá­nya határozottan befavourrozzon minden, az olasz parlament által Rómára és Velenczére nézve for­mált igényt, s ha ezt nem teendi, az osztrák kor­mány feljogosítva hiszi magát a háború megkez­désére.­­ Ugyancsak a „belga lap“ írja, hogy a dél­amerikai ügynökök, Mason és Slidell, Páriz é­s Londonban egy végkísérletet fognak tenni, hogy Anglia s Francziaország által elis­mertessék a déli államokat. Ha ezen utolsó kí­sérlet sem fog sikerülni, ekkor a richmondi kül­döttek, küldetések czélját befejezve látván, tá­vozni fognának jelen állomásaikról. — A „Moniteur“ ben nemsokára hivatalosan fog jelentetni, hogy a 4­2 % államkötelezvé­­nyeknek 3%-re leendő kicserélése, mint kény­szer-rendszabály, fog alkalmazásba vétetni. — A „Patrie“ írja, hogy B i­s­m­a­r­k-S­chön­­hausen f. hó 20 ka táján érkezik Párisba, hogy bemutassa a császárnál visszahivatási le­veleit. Kisseleff gróf pedig, kinek az orosz császár egy sajátkezű levélben köszönte meg az orosz uralkodó háznak, mint szintén Oroszor­szágnak tett szolgálatait, felmentetvén őt egy­szersmind a kor tekintetei miatt terhessé vált kö­veti állomástól, szintén a császár megérkezése után teendi végtisztelkedését, előmutatandó ural­kodójának s­zen levelét, mely küldetésétől őt felmenti. Budberg grófot, Kisseleff utód­­ját, a „La France“ s­zerint azonnal fogadni fog­ja Napoleon császár, mint az új orosz nagykö­vetet. — Napoleon herczeg s neje, mint a „Patrie“ írja, megérkeztek Ajaccioba. A herczeg mindenütt a legszigorúbb incognitóban utazik. — A t­o­u­r­s i érsek, ki nem vett részt a­­ püspökök római congressusában, az „Ind. beige“­­ szerint szintén feliratot küldött a pápához. Az érsek meg nem jelenését ugyancsak kárpótolja feliratának túlhajtott ultramontán hangja. Fel­iratában feltételezi a pápának Rómából távozá­sát, hogy utánna tehesse, hogy „most a gonosz­ság szelleme uralkodik a világon.“ A belga lap azt hiszi, hogy a franczia clerus azon része, mely az ily fajta feliratokkal adós maradt, már csak azért is felír, hogy hátrálni ne látszassák, s az alakiságnak elég legyen téve. OLASZORSZÁG. Turinból October 2 dikáról Írják : A minisztérium,­, jónak látta az amnestiát nem kötni Pia herczegnő egybekelési ünne­pélyéhez — azt akarta, hogy e lépés t­i­s­ztán politikai jellemet viseljen. Beszélték, hogy be akarja várni a császár vá­derében alaptalan állítás. Napo­lon bg Corsicába utazott, a nem Párisba ment. A franczia kormány az a­m­­nestiát ajánlotta, még mielőtt Napóleon­ig Turinba érkezett volna. Az olasz kormánynak csak egy czélja volt a halogatással. Meg akarta mutatni, hogy nem az utczai közvé­lemény nyomásának enged, hanem, ha akarja, megindítja a keresetet az aspromontei foglyok ellen. Rattazzi ideiglen átveszi az igazság­ügyi tárczát, hogy maga írhassa alá az amnestiá­­ról szóló rendeletet, s az ezt megelőző miniszteri előteljesítést. Azonban az amnestia, mint várni lehetett, ko­rántsem fegyverzi le a tett pártot. Az folyton működik alattomban, s új csínyt tervez, de a kormány őrködik, s ezután alkalmasint szigo­rúbban fog eljárni. Minden azon hitre jogosít, írja továbbá a jól értesült levelező, kitől a fentebbi adatokat vesz­­szük, hogy teljes politikai csend korszakába léptünk, habár ez aligha tartós lesz. Mihelyt a római ügyre vonatkozó alkudozások bármi ered­ményre jutnak,remélhetőleg e hónap végén, azon­nal világosabbá lesz a helyzet s a pártok állást foglalnak.­­ Ezen nyugalmas időben, úgy lát­szik, a közhitel mind jobban meg fog szilárdulni. Az állampapírok keresettek s a kölcsön nem kö­vetkezik be egyhamar. Az állambirtokok eladása elkezdődött, s sikerrel foly. — A Havas-féle (párisi) távirati hivatalnak írják Turinból .A protestáns propa­ganda kettőzött erővel foly s pártfogókra ta­lál a főbb hivatalnokok körében. Egyébiránt alig hihető, hogy az oly katholikus Olaszországban nagy hódításokat tegyen. — Rómából írják, hogy ott P­­­a­rgne egybe­­kelési ünnepe napján demonstrátiók történtek. Az­nap reggel három nagyszerű virágbokrétát vittek a portugáliai követséghez, egyet a nem­zeti bizottmány, egyet a római nép, s egyet a tanuló ifjúság nevében. Hozzá volt csatolva egy arany betűkkel nyomott adresse, melyet egy­szersmind számos példányban a falakra is kira­gasztottak. Ugyanazon nap az „Argentina“ szín­házban az első felvonás végével a karzatról so­­netteket vetettek a földszintre, melyekben Olasz­ország és Pia­­gne egybekelése volt megéne­kelve. A nézőség rendkívül lelkesedett zajgása alatt a zsandármok dühösen srohantak a hullott nyomtatványokra s az olvasók kezéből kikap­kodták; de nem sokra mehettek, mert a sonet­­teket roppant számban szórták le s a ház tömve volt nézőkkel.­­ Garibaldi sebére nézve írják: Pala­c­i­a­n­o tanár jelentése szerint G­a­r­i­b­a­l­­d­i sebében még mindig benn van a golyó. A sebből többször jött ki ruha- és csontdarab kö­zelebbről is. Palasciano azt javasolta, hogy most, midőn a seb még elég kedvező symptomákat mutat, meg kellene kisérteni a golyó kivételét, de az orvosok nem tudván megegyezni, a javas­latnak nem jön következése. Turin, oct. 6. Garibaldinak rosz éjszakája volt. A mai hivatalos lap hozza az amnestia-ren­­deletet. — London, oct. 6. Tegnap, vasárnap, való­ságos csata volt a garibaldiánusok és a katholi­­kus írek közt, a Hyde-parkban. Sokan sebesül­tek meg. Sok elfogatás történt. A rendőrség köz­­relépése vetett véget a zavaroknak. — Turin, oct. 5. (Este.) A király az am­­­nestia-rendeletet minden, az újabb események­­ben résztvettekre vonatkozólag aláírta, kivéve a h hadseregbeli szökevényeket, a­kik ki vannak zárva. — Milano, oct. 6. A mai „Perseveranza“ szerint Depretis és Sella miniszte­rek vissza fognák venni a lemondási folyamod­ványaikat, miután Garibaldinak kegyelem ada­tott . P­e­p­o­­­i mind az által nem akarja le­mondását visszavenni. A kamara nov. 15-én meg fogna nyittatni. — Belgrád, oct. 6. Ma reggel óta szét­szedik a torlaszokat. A nép hangulata izgatott. A fermánt délután hirdetendik ki. A múlt éjjel ment el egy gőzösön Viddinbe a várból a szám­űzött törökök első szállítmánya, körülbelül 600 egyén. — Boroszló, oct. 6. A sziléziai lap hi­teles forrásból értesül, hogy az orosz czár Z­a­­mojszki grófot a császári birodalom hatá­rain kívüli számkivetésre ítélte. — Berlin, oct. 6. A képviselőház mai ülésében Reichensperger (Geldern), Vincke, Osterrath és Simson a bizottmányi javaslat el­len, Waldeck, Gneist, Lüning és Hennig pedig mellette szólottak. A minisztérium hallgatott. Az ülés végén Bismarck elnapolást in­dítványoz. A kormány hosszabb jelentést akar tenni. Holnap folytatás. NÉMETORSZÁG. A porosz miniszteri vál­ságról ekként ír a badeni hírlap . A­ legközelebbi jövőben egyszerűen csak az a kérdés , hogy a minisztérium egy budgettelen keresztes hírlap­­féle minisztérium-e, melynek nincs más vágya mint az alkotmány romjain a junker győzelem rövid örömnapjait megünnepelni, vagy a kor­mány terveivel oda c­éloz, hogy Poroszország a Napóleonéhoz hasonló csillámló külpolitikát ját­szik az alkotmányos élet rovására ? Mindkettő képtelenség, épen azért tarthatatlan az ily minisz­térium is. Most még inkább érezzük, mint bármi­kor, hogy Poroszország ereje alkotmányában fekszik. Alkotmányos jogaival együtt veszíti rokonszenvünket, és a­mi az előtt puszta phrasis volt, ma tagadhatatlan tény, hogy Poroszország Németországon csak erkölcsi hódításokat tehet, vagy megbukik. Az alapos és komoly német szellem képtelen egy kényuralmi romanizmus külcsillámain lelkesülni. — Az adressehez, melyet a porosz népegylet az urak házához benyújtani szándékozik, az alá­írásokat igen jellemző módon gyűjtik. így irja a „Volkszeitung“, hogy egyik pomerániai falu­ban egy felsőházi tag fia cselédeit s tiszteit a kö­vetkező felszóllítással íratja alá , hogy „ez azokért a disznó képviselőkért történik.“ Sok helyen meg azt hiszik az aláírók, hogy az aláírás után néhány pfennigért valami hírlapot vagy naptárt fognak kapni. i£­z­t 1 póttá Pest, october 7. A „Süddeutsche Zig“-nak írják Bécsből, hogy Reehberg grófnak, valamint a párisi osztrák nagykövetnek, Metternich herczegnek ál­lása a Bismark úr által Páriában kivívott si­ker által veszélyezve van. Reehberg úr — jegyei meg egy bécsi lap — az utóbbi időben sokkal nagyobb buzgalommal, habár kevesebb szeren­csével is dolgozott a német kérdésben, s Metter­nich herczeg sokkal nagyobb méltósággal képvi­seli Ausztriát a párisi diszlakomákon, sem hogy mi külügyeink s a Napóleon császár udvarával fenntartott diplomatic viszonyaink vezetésében válság lehetőségében hihetnénk. Másrészről azon­ban mégis lehetséges, hogy azon esélyek követ­keztében, melyeket Bismark ar Párisban jöven­dő tervei számára nyerni látszik, pereznyi hi­degség állott be, s ha ezen lehetőség feltételez­­tetik, az említett tudósítás nyer fontosságban, a­miért is annak legfőbb részét ezennel közöljük. A tudósító irja : „Reehberg netaláni utóda B­­­o­m­e gróf lenne, Bud­-Schauenstein gróf, tehát hivatali elődének veje, mint ki a diplomatiai lovag sar­kantyúkat érdemelte ki, midőn Hamburgból a délnémetországi udvarokkal azon hadjáratra in­dult ki, mely az azonos jegyzékekkel végződött. Blome gróf, névlegesen még mindig hamburgi ügyvivő , azon siker után rögtön Bécsbe hi­vatott s azóta az állam kanczelláriában van al­kalmazásban. Blome gróf fia a holsteini neme­sek közül az egyik leggazdagabbnak, s gyerme­ke — anyai részről — Ausztria egyik leggazda­gabb nőjének, áttért a katholikus hitre s mint át­tért, a leghőbb buzgalommal viseltetik az egy­ház iránt; kellemes modora s alakja mellé alapos miveltséget s kitűnő tehetséget kap­csol ; a magas aristocratia s a magas klerus rendkívül kegyelik. Ezen embernek lesz j­ö­­v­­­j­e, s úgy látszik, hogy épen az után van e jövő felé. A lapokban nem rég volt róla szó, hogy Párisban tartózkodik . A közönséges városi pletykák közt nemrég e száraz tudósítást lehetett olvasni: „Blome gróf Párisba utazott,m­ennyi volt az egész. Hanem ezen utazásnak lehetett háttere is. Metternich herczeg, a párisi követ, köztudomásilag egy idő óta szabadságon van,­ ha más részről nem is tudnék,már csak azért is, mert cseh jószágain tartózkodik, s Bécsben nem mutatja magát — gyanításokra tér nyílik. Hogy röviden szóljunk, Metternich her­czeg meglehetősen kiesett a kegyből. Társadal­mi tehetségének uralkodó befolyásával annyira tele voltak, hogy egyszerre csak nagy meglepe­tt Párisban a legrövidebb idő alatt ép annyi tért bírt magának nyerni, mint a mennyit e rész­ről elvesztettek ; a herczeg ismételten utasítá­sokat kapott, melyek mindannyiszor szemrehá­nyásoknak is beillettek ; a vége az egésznek az lett, hogy Metternich most Csehországban van szabadságon, s hogy Blome ezen idő alatt utazott Párisba, honnan egyhamar aligha vissza fog térni. Még ez ideig Blome gróf nem oszta­tott be az ottani követségbe, a követség azonban utasítást kapott, hogy tanácsát vegye igénybe ; a többi azután magától megy. Az egyszerű hamburgi ügyvivőt nem fogják rögtön párisi nagykövetté kinevezni a diplomatiai hierarchia szabályainak átugrásával, de ha abba be­osztják , úgy bizonyára az ügyek élén áll, mert rangfokozata nagyobb, mint a legidő­sebb követségi tanácsosnak. *— Az pedig nem fekszik a diplomatiai illem határain kívül, hogy egy oly követségi ügyvivő , ki hosszabb ideig vezeti az ügyeket Párisban, onnan egye­nesen a bécsi állam­kanczellárisba tartsa bevo­nulását.“ A „Süddeutsche Zeitung“ levelezőjére hagyja a felelősséget e közleményért. — A „Neueste Nachrichten“ írja, hogy Bis­­mark urat nem igen látszik zavarba hozni a po­rosz képviselők ellenszenve a nagyhatalmi poli­tika ellen. Ha igaz ugyanis, a­mit egy német lap ír,Poroszország csatlakozott Orosz­ország tiltakozásához a Montene­gróban tervezett katonai utak épí­tése ellen. — Garibaldi levele, a szeretet, melyet Angolország iránt mutat, meghatják, lelkese­désre ragadják az „Advertiser“t. „Ha lehetséges­­ az „Advertiser“ — az ünnepelt olasz katonát és hazafit még magasabbra he­­vezni az angol nép tiszteletében, és iránta lel­kesedést ébreszteni, melyhez hasonlót még egy idegen se ébresztett nála, az bizonyosan sikerül­ne ezen megható levél által. Nincs elég szavunk kifejezni bámulásunkat, melyet bennünk ez irat támaszt Garibaldi jelleme iránt.“ Gari­baldi kívánságát és javaslatait egészen mellőzi az Advertiser.“ A „Daily Telegraph“ csóválja fejét e vágyak és javaslatok felett, de elismeri, hogy olyanok ezek, melyeket Németországon jognak és elvitathatatlan igazságnak neveznek. „Ezen ember eszelőssége, mond a „D. Telegr.“, több figyelmet érdemel, mint az okosak bölcsessége.“ A „Globe“ szól Garibaldi leveléről, de nem oly komolyan, mint a „Times“, s nem is oly lel­kesülten, mint az „Advertiser.“ Ez követi és ki­­gúnyolja Garibaldi eszméjét a „jövő politikájá­ról“, és kételkedik emberismeretén. Garibaldi iránt, mint ember iránt, a legnagyobb tisztelettel viseltetik.­­ Az „Ind. beige“ párisi levelezője írja f. hó 4-ről, hogy a franczia irányadó körökben mind­inkább kezd erősödni azon meggyőződés, hogy a római kérdés igen közel­jövőben meg fog oldatni, és pedig a „Constitutionnel“ által közre­bocsátott czikk értelmében. — Emlékezetbe hozzuk, hogy ezen czikk szerint Rómát maga az olasz kormány biztosítaná minden invasio ellen, de a franczia csapatok visszavonatása által a pá­pa alattvalóival szemben hagyatnék.— Párisban a felől is meg vannak győződve, hogy ezer­ eset­ben néhány nap eltelése alatt az egyesült római municipalitások Victor Emanuelt meg­hívni. Az „Ind. beige“ ezen mindinkább szilár­duló meggyőződés támogatására idézi a börzén mutatkozó roppant árszökkenést, „mint a biza­lom valódi kiöntését.“ — Az „Ind. beige“ a moniteuri okmányok közrebocsátásának genesisére vonatkozólag írja, hogy késő éjjel adatott parancs a császár által, hogy másnap az okmányok bárhogy is , a Mo­­niteurben napvilágot lássanak. A miniszterek közöl másnap többen meg voltak lepetve e fon­tos okmányok közrebocsáttatása által — oly váratlan volt az reájok nézve. — A diplomatiai okmányok harmadikénak — mely Lava­lette válaszát tartalmazza Thouvenel­­h­e­z — genesisére is igen érdekes fényt vet a belga lap azon tudósítása, hogy ezen sür­gönyt B­e 1t­u­n­o herczeg szerkesztette, mint a ki részt vett Lavalettének Antonelli bibornok­­kal tartott értekezésén. A követ sejtve, hogy ezen értekezlet igen komoly s fontos leend, czél­­szerűnek tartotta tanuul az első titkárt magával vinni a vaticánba. Midőn a találkozásnak vége volt, Belluno herczeg hevenyében állította, össze a sürgönyt, felhasználva mindazon kijelentése­ket, melyeket Antonelli bibornok előttök tett. Felelős szerkesztő s Báró Kemény Jaigmond ■- o­ sak, rész útra vezethetnek, s a legjobb esetben sem látunk benne annyit, mint magában az álta­luk lemásolt természetben. Ezért legelőször is egy kérdést kell előre bocsátnom : várjon a „D. Z.“ miből ismeri zenénket : a Bécsben megfor­dult czigány-bandák — jó­, roszul összetákolt csárdások — Doppler és Erkel operáiból itél-e? vagy tudományos szomja kielégítésére bebarangolta Magyarhon lapályait, Erdély he­gyeit és völgyeit ? Ez utóbbi pontokra bizton állítom, hogy a né­met zenebölcseket zenénk épen nem érdekli any­­nyira, hogy eme hosszas időbe­n fáradságba ke­rülő tapasztalatok gyűjtésére vállalkozzanak,­­ hogy saját szemükkel lássanak, füleikkel hallja­nak, e végett nyelvünket alaposan megtanulják stb. stb. — És ha a Duna lehoz is néha egy-egy ily magas ve­déget — kivált előadó művészt — a 2. Komló­­ban meghallgatja czigányainkat, sőt megajándékozza nemzetünket magyar mű­termékeivel , bizony ennek mind más oka van, oly oka, mely miatt ezen urak némelyike nem­csak csárdási­ásra adja magát, hanem kaliforniai veréb-tánczot is ir. Nemmel felelve tehát a kérdés második fe­lére, önként következik, hogy a „D. Z.“ csak a bécsi serházakból, egy, már általunk kiátkozott, a Bécsbe vándorolt csárdásból, s végre Doppler­­ Erkel dalműveiből mond ítéletet. Lássuk rendre mind a három forrást. A czigány — ki alkalmasint, csakhogy meg­­bámultassa magát, külföldön sokkal inkább ra­­konczátlankodik — igaz,hogy zenénk egy részét, a tánczot kezeli, de nagyon csalatkozik a D. Z., ha azt véli, hogy mi a czigány zenélési modorát, invenzióit mind helyeseljük,s a­ magyar zene minta­képének tartjuk. — Ellenkezőleg­ épen azon va­gyunk, hogy a czigány ízléstelen, művészietlen arabeszkjeit zenénk fejlesztésénél kiküszöböljük, vagy legalább háttérbe szorítsuk. És ez így lé­vén, vájjon lehet-e ebből zenénket alaposan is­­merni ? Vájjon ha valaki — s tegyük fel: a D. Z. is — béke-korban kedélyesen mulat Dop­­pel-Trippel, a rosz időkben pedig Dam­­bier­­­e mellett (mely utóbbiban régen a sze­gényebb zárdás atyák részesültek), és boszúságá­­ra úgy találja, hogy amaz üdítő nedvet a B­­­e­r­k­u­n s­­­krétával, hamuzsirral s más káros já­rulékkal meghamisította, vájjon, mondom, e kö­rülményből következik-e, hogy a komló, árpa, zab mind haszonvehetlenek ? Másik forrás a csárdások özöne, melyek, fáj­dalom ! nem maradnak honunk határai közt. Igaz, hogy e csárdások dallam­kötésében nem mindig találunk logikát ; sőt legtöbbnyire hiányosak mind­azok , miket a német A­b­­schnitt, Satz, Period stb. néven is­mer ; (hát még öszhangosításuk !) mert szer­zőik még eddig csak ábrándoznak, s nem ész­lelnek ; szintoly természet fiai, mint a czigány; s a Kirnberger óta mostanig világra jött elmé­leti tanokat a nevükről sem ismerik ; de vájjon következik-e ezekből, hogy ama szerzők, kik — bár­mit mondjon a D. Z. — szép tehetséggel van­nak megáldva, komoly zenei tanulmány után sem fogják magukat helyesen kifejezni ? — E pontra is ismételhetném a fentebbi Bier­­k­u n b t-ot, de változatosság kedvéért kérdem a­­D. Z.-ot : Vájjon a tudós zene bölcsőjében is nem elég haszontalan Walzer és Bipláda rontja-e a levegőt? s vájjon ebből lehetne-e azon szomorú gondolatra jönni , hogy a német zene örökös pangásra van kárhoztatva ? Egyébiránt abban is csalódik a D. Z., ha népzenénknek egyedül a csárdást véli. Ez, szoros értelemben, a nép leg­alsó rétegéből került, l a polgári társaságon kí­vül nomád életet élők dala és zenéje. Nem tagad­hatom ugyan, hogy mai időkben sokan visszaél­nek a csárdás kifejezéssel, s oda is írják, a­hová nem illlik, de erre megint ismételnem kell a Bierkunst­­ot, s a­mit ebből következtettem. A harmadik forrás már nagyobb figyelemre méltó , mert bíráló itt feldolgozott anyagra talál Doppler és Erkel műveiben. „Nem tudjuk — így iz a D. Z. — vár­jon a magyarok sikerültnek t­a­r­t­j­á­k-e nemzeti zenéjük szem­pontjából: Erkel Hunyadiját és Doppler Ilkáját?“ Tudja meg te­hát a D. Z., hogy mi — ámbár ez ellen is elég kifogásunk van — a kettő közül, nemzetiségi szempontból, legsikerültebbnek tartjuk M­o­s­o­­n­y­i „Szép Ilonkáját.“ min A D. Z. nak azon állítása, hogy E. és D. tette a legelső kísérletet a magyar dalmű teremtésére, nem tudom, milyen forrásból származik, s szintén zenénkben való járatlanságára mutat. — Ama dalművek feletti megelégedésünket illetőleg pedig kérdem : váj­jon mit tart a D. Z. az olaszok, s később néme­tek legelső operai kísérletéről ? vájjon mind­kettő a mai tökélylyel jött e a világra ? Nem ta­gadhatjuk, hogy a műformák, melyekben ne­künk is dolgozni kell , ma már készen ál­lanak , s ez előnyünk egy­felől épen a né­metek érdeme, de vájjon egy oly sajátsá­gos zene fejlesztése, mint a magyar, azon, ze­nénkre kellemetlen helyzet, mit ezúttal a D. Z. nak elősorolni nem akarok, nem kerül-e szint annyi küzdelembe, mint az első opera esz­méjének kivitele. Mi az említett zeneszerzők mű­veit csak áttörésnek tartjuk, s véleményünk szerint abból, hogy E. és D.-nek nem sikerült egy tökéletes, kész, sima, járható utat egyen­getni, nem következik, hogy idővel, kitartás, s a magyar ajkú ifjúság komoly tanul­mányozása után se fogjon senkinek sike­rülni. Ezen kútfőkből következteté a D. Z. a fenn elősorolt pontokat, melyeknek folytán rokon­­szenvénél fogva aggodalomba esik, s félni kezd, hogy a magyar nemzeti opera örök időkig egy szép álom lesz. Vessünk egy pillantást eme pontokra. A magyar zenének csak két különböző han­gulata van : lassú és gyors időben. Csak kettő ? S vájjon hány van a szoros értelemben vett né­metnek ? Egy : t. i . a Walzer hangulat, mely már ezért is szegényebb, mint a magyar, s mind a mellett mily nagyra emelkedett a német zene! Azonban, hogy a „Donau Zeitungénak ne le­gyen oka sokáig aggódni felettünk, tudatom, hogy a magyar zenének nem két, hanem há­rom, egymástól egészen különböző hangulata van : az Adagio, a Toborzó, mely alatt élénkebb Andantét lehet érteni, és az Allegro. Ennél is több , mert e három hangulat megtűr minden módosítást, minél fogva sok alhangulatai lehet­nek, melyek az emberi kedély minden árnyala­tát híven vissza tükrözik. — Hogy a D. Z. Adagionkban semmit sem látott, s legfeljebb a czigány arabeszkek kápráztatták szemeit, abból nem következik egyéb, mint hogy a mit hallott, nem elégítette ki követeléseit, s még ekkor is kérdés : váljon a D. Z. követelései mindig és mindenben összeférnek-e a művészi ízléssel ? magukon hordják-e a bírói csalhatlanság bélye­gét . Egy olyan népzene , melynek Adagió­jában annyi fájdalom, Toborzójában annyi humor, kedélyesség, s Allegrójában, hogy a D. Z. sza­vaival éljek, tombolás, dühöngés van, oly gazdag kincs-erekkel bir, minőkkel egy nép­zene sem, s csak legyenek avatott kezek, biztosítom Wanda bírálóját, semmi oka sem lehet sorsunk felett aggódni. Nem tűri meg zenénk a 3/1 méretes üteny­­nemet ? Ez egyben a D. Z.-nak nagy igaza van, s szintén abban is, hogy ha megtűrné, any­­nyival gazdagabb lenne. — De miért nem tűri meg a német páratlan ütenynekie a magyar párosát ? Ilyen kérdések vitatásába bocsátkozni nem akarok , mert ez épen any­­nyi, mintha azt fejtegetnők, hogy a magyar miért magyar, s a német miért német ? Fogadni merek a D. Z.-al, hogy egy második Beethoven a magyar páros üténynemben olyan elragadó Allegrokat fogna írni, milyeket irt az első a pá­ratlanokban. — Szeresse a D. Z. a Walzert; a magyar — biztosítom — szintoly rendületlenül, azaz­­ sokkal rendületlenebbül ragaszkodik ze­néjéhez. A bővített negyedre tett észrevétele alaptalan, de csalatkozik, ha azt hiszi, hogy a magyar ze­neszerző kötelezve van ezt minduntalan alkal­mazni , sőt akkor is tökéletes magyar zenét le­het írni, ha a bővített negyedeket egészen nélkü­lözzük. Ennélfogva a bővített negyed kezelésére viszont csak az áll, hogy azzal vissza­élnek,s mind­untalan alkalmazzák; de erre megint eszembe jut a Düm­bier és Bierkunst stb. stb. Miután pedig a D. Z. maga elismeri, hogy a bő­vített negyed, óvatosan használva, egy merész vonás, melynek jelentősége van, úgy vélem, akarata ellen mellettünk szólott. Két utolsó pontját, a sarkán kétszer is megforduló Záradékot és S­y­l­e o­p­é­t illetőleg, ezúttal csak azt jegy­zem meg — h­a D. Z. ne vegye rész néven — hogy ezen visszaéléseket leginkább azon néme­tek teszik, kik minden áron magyarul akarnak componálni, s a magyar életet, zenét nem ismer­ve, ama külsőségeket zsúfolják egymásra. Ha netalán a még fejletlen ízlésű czigányok és ma­gyar ajkúak is e bűnrovat alá esnek.............. engedjen meg a „D. Z.“, erre ismét eszembe jut a Bierkunst, melyből nem következik, hogy mivel sok megvesztegetett sor van, jó egyálta­lában ne lehessen. Általán véve a „D. Z.“ elmélkedéséből azt kö­vetkeztetjük, hogy szerinte a zene fejlesztése s opera körül meg kell tartani a népzene formáit, sajátságait, selejtességeit, sallangjait, gyengesé­geit. De ha csakugyan ő lenne a „D. Z.“ véle­ménye, s e vélemény helyes lenne, viszont és utoljára kérdem , hogy fejlődhetett ki akkor a német, olasz és franczia zene. Mi az ellenkezőt hisszük, mert a­hol művészi fejlesztésről van szó, ott a szoros népies for­máktól, modoroktól s több effélétől, el kell tá­vozni. Hogy fogjuk-e czélunkat elérni? Kérdi a D. Z. aggodalmasan. Igaz, hogy ennek kivitele sok nehézséggel jár, de azért épen nem kivihetlen. Nehézséggel, mon­dom, mert be kell várnunk azon időt, mikor ze­nénk fejlesztése körül csak avatott ma­gyar kezek foglalkoznak, ez pedig alapos zenei nevelés után remél­hető. Jelen körülmények közt, midőn a D. Z. egy­felől attó­lél, hogy a magyar nemzeti opera örök időkig egy szép álom jelez , mi más­felől szintén aggódunk, valahányszor halljuk, hogy egy idegen ajkú magyar dalműven dol­gozik, vagy kezét nyújtja zenénk fejleszté­sére. Egyébiránt őszintén tiszteljük szomszéd zene­tudorainkat; elismerjük , hogy tőlök sokat tanul­tunk ; ezután is örömest tanulunk — az egy magyar zene fejlesztése kivi­tel­é­v­el, Bartalus István.

Next