Pesti Napló, 1862. október (13. évfolyam, 3791-3817. szám)
1862-10-26 / 3813. szám
247 -3813 13 ik évi folyam. Vasárnap, oct. 26.1862. Szerkesztési Iroda : T 5 ISSS Sir 3 4"7 Kiadó-hivatal: Elfiteeté.1 föltételek : Ferencsiek terén 7-dik BK&m földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva . Ferenciáik tere 7-ik .tóm . 1-s8 emelet. Bírmentetlen levelek csak lémért kecektel £o- A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli félévre ! • ■ • • l® £ *® *®* “• *■ gadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 6 írt 26 kr. a. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Magánvita 6 hasábos petit-sor 25 njkr. Előfizethetni „PESTI NAPLÓ“ november - decemberi 2 havi folyamára 3 forint 50 krral , úgy aziita november—januári évnegyedre 5 forint 25 krajczárral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, October 25 1862. Válasz az October 20-diki levélre. II. Tisztelt barátom! Úgy hiszem, leveled magva, melynek többi eszméid csak kecses involuciumát alkotják, a következő tétel : „Az egyezkedés megszakadt fonalának szálait senki más föl nem foghatja, mint az, kinek ehhez joga és hatalma van, tehát mai körülményeink között csak az uralkodó. Csak ő oldhatja meg az országgyűlésen a kiegyenlítés nagy feladatát, mégpedig sikerrel, ha jó szándékú legmagasabb bizalmával egyenesen ő maga fordul a nemzethez.“ Tökéletesen osztom nézetedet, s áthatva vagyok ama meggyőződéstől, hogy ilyes út vezethet a siker felé. Te azonban az országgyűlés megnyitása előtt a végső differenciákt constatkozására, a kiegyenlítés módjainak előkészítésére, és a kölcsönös helyzetek teljes fölismerésére egy igen fontos indítványt terjesztesz elő, melyről szintén kötelességem igénytelen nézetemet elmondani. De előbb idézem a sorokat, melyekre czéloztam. „Én legalább azon erős meggyőződésben élek, ha Felséges urunk egyenes érintkezésbe tenné magát a nemzet választottéival, ha p. o. lejönne Budára, környezve magyar statuaférfiaktól, s ezek által tudatná ittlétének czélját, hogy megismerni kívánja a nemzetnek választottéit, s ezek által aggodalmait és óhajtásait, viszont, uralkodói állásának feltételeit, és a birodalom viszonyaiból eredő nehézségeit zárhatná ki ezek előtt, és így kölcsönös jóakarat és igaz szándék erőt vehetne a kölcsönös gyanúskodás és féltékenység felett. Mondom, azon erős meggyőződésben élek, hogy ily utáni móddal nemcsak előzékenységre és készségre találna Felséges urunk a nemzet minden osztályaiban, pártkülönbség nélkül, hanem minden mesterséges demonstatiók mellőzésével — hamarább szövődnék a nemzet és örökös királya között azon hűséges viszony, mely a kölcsönös jogok tiszteletén és a kölcsönös kötelességek lelkiismeretes elfogadásán alapszik.“ Ha átlapozzuk Magyarország történetének azon küzdelmes szakait, melyekben nevezetes eltérések fordultak elő a nemzet jogos viszonyai és a tényleges állapot közt; ha azon, szintén critikus évekre vetünk tekintetet , midőn a külháborúk által fenyegetett uralkodó a nemzettől vagy rendkívüli vér- és pénzáldozatot követelt, vagy a trónörökösödési jog szabályozását és kiterjesztését akarta elintézni, szóval, közéletünk minden nagyobb mozzanatainál, vonatkoztak legyen bár azok jogaink visszahelyzésére, vagy a korona kívonatainak teljesítésére; úgy találjuk, hogy a differenciás ügyek rendezésére, az óhajtott megállapodásra, jelentékeny erkölcsi befolyást gyakorolt az uralkodó személyes jelenléte. Sőt a magyar nemcsak arra vágyott, hogy királya a pregnánsabb esetek alkalmával a nemzet közi legyen, de sokszor megújított kéréseiben, sőt írott törvényeiben is világos szavakat adott azon óhajtásának, hogy Szent István koronájának örökösei az évnek legalább egy részét hazánkban töltsék. Tehát nemcsak a válságos, de a rendes időkben is kétségkívül élénk viszhangra talál nálunk, ha az uralkodó, környezve magyar státusférfiaktól, Budát szerencsélteti magas jelenlétével, s kihallgatja a nemzet választókainak a fönnforgó ügyek iránti nézeteit. Ez oly természetes, oly önként érthető dolog, hogy épen semmi dissenziens véleményre nem találhat. Az is kétségtelen, hogy minden időben, s különösen most, a helyzet földerítésére, az irányok kijelölésére nagy fényt vetne és kitűnő befolyást gyakorolna, ha Ő Felsége „uralkodói állásának föltételeit és a birodalom viszonyaiból eredő nehézségeit föltárhatná“, s viszont több tekintélyes magyar egyéniség alázatos véleményét meghallgatni kegyeskednék. Ennnyiben tehát, tisztelt barátom, veled teljes szívből egyetértek. De most már következnek némely kérdéseim, melyeket föl nem hozni, lejalitás és őszinteség hiányának tekintenék. Hiszed-e azt, hogy ha államférfiaink ily üdvös érintkezés által bizonyos főeszmékben — mert többről nem lehet szó — összetalálkoznának, ez által teljes kezességet nyújthatnának az országgyűlés eredményei felől? Én csak annyit merek állítani, hogy kisebb vagy nagyobb lendületet adhatnának a közvéleménynek. S legfeljebb még azzal pótolhatom állításomat, hogy miután ezen államférfiak nem tíz évi némaság után vélekednek az ország kívánalmairól, mint az octoberi alkalomkor történt, ennél fogva meállapodásaik a siker szerencsésebb esélyeivel találkozhatnának, mint az octoberi férfiakét. Valóban, én önámitásnak tartanám ezen ténytől többet reményleni. Te, tisztelt barátom, jól tudod, hogy a régibb nagy alkalmak alatt is voltak elismert befolyású államférfiaink és szónokaink, kik, hogy közügyeink veszélyek közt hányatott hajóját a sülyedéstől megmentsék, értekezleteket tartva, nézeteiket közvetítve a másokéval, s alkalmazva a viszonyok és kilátásokhoz, bizonyos megállapodásra jutottak, s annak keresztülvitelére egyesültek. Akkor a körülmények nem voltak oly sok oldalúak, mint most, a láthatár puszta szemmel is végig volt tekinthető, a tényezőket, melyeknek segélyére vagy ellenhatására számíthattak, könnyebben szemle alá vehették, mert az ország tisztán aristocraticus szervezetű lévén, aránylag csekély számú egyén folyt be a közügyekre; aztán akkor még relchszatb sem volt, a birodalmi közös kérdések — melyek először a 48-ki törvényekben említtetnek — nem szerepeltek, s ha a magyar király valami kedvezőt akart, hogy teljesíthesse, legfeljebb csak némely nem-magyar tanácsosainak aggodalmait kellett legyőzni vagy mellőzni, és mégis, törvényhozásilag ritkán fogadtatott el éppen az, amire státusférfiaink előre egyesültek, hanem valami más, attól elütő, de szintén kielégítő és megnyugtató. Gyakran megesett, hogy amire ők fő súlyt helyeztek, elnapoltatok vagy átalakíttatok. Elég példa van rá, hogy akik valamit az országgyűlés megnyitása előtt egész meggyőződésből sürgettek, attól elállottak, s azt segítették keresztül vinni, amit egykor nem hittek létesíthetőnek vagy tanácsosnak. És ez nem versatilitásból történt, de a helyzetek dislocatiója, és az uralkodó vélemények fölvilágosító vagy visszadöbbentő hatásánál fogva. Arra is, tisztelt barátom, jól emlékezhetel, hogy uj tényezők állottak elő és szokták positióikból ki a régieket, s a befolyás minden koczkáztatása, sőt a későbbi siker elzárása is a makacsságtól függött s a nézeteknek korszerű megváltoztatása azonos volt a nézet megmenthetésével. Könnyű a doctrinák merev embereinek a következetesség cultusát prédikálni, de a tapasztalt államférfiú tudni fogja,hogy lehetnek idők, midőn épen a következetlenségben fekszik a kitűzött czél iránti magasabb következetesség. De ha régen, midőn az általam említett okoknál fogva sokkal könnyebb volt a befolyásos férfiaknak kezességet nyújtani arra hogy megállapított nézeteiket az országgyűlésen foganatosítják, s azonban mégis többnyire egészben vagy részben csalódtak, mennyivel nehezebb az most, a democratikus elemek felvételével, midőn annyi új tényező lépett a küzdhomokra; mennyivel nehezebb most, midőn annyi csatornán foly, terjed szét, ágazik el, s annyi phasisokon mehet át a közvélemény ; mennyivel nehezebb most, midőn nem is elég azt tudnunk, hogy mi elégítné ki országunkat, hanem arra is figyelnünk kell, hogy mi találhatna ellenállatlan akadályokra oly tartományokban, melyekben tőlünk függetlenül, sőt flagráns érdekeinkkel összeütközésben fejlődhetnek ki irányok, alakulhat közvélemény, és szegülhet törekvéseink ellenébe oly hatványokkal is, melyeket ma, midőn valamiről kezeskednénk, tán nem is sejdítünk, s melyeknek kedélyt ingerlő behatásától holnap vagy holnap után tartanunk kellene. Emlékezhetel rá, miként October 20-ára hamar következett február 26-ka, s tanúja voltál annak, hogy az oktoberi férfiak e változást bizony nem tekintették nézeteik kivitelét elősegéllőnek. Amit eddig mondottam, csak annak bebizonyításául akart szolgálni , hogy én a te indítványodat igen helyeslem, s azt a kiegyezkedés egyik úttörőjének tekinteném; de van egy más stádium, midőn aztán a korona és az ország bizodalmát bíró államférfiak összeműködése a sikerre csaknem teljes kezességet nyújthat, amennyiben az t. i. Magyarországtól függ. S miután a módszert illetőleg theoretizálásba elegyedtünk, engedd meg, hogy közelebbi levelemben fejthessem ki erre vonatkozó nézeteimet. KEMÉNY ZSIGMOND. Bécsi doig£ek. Habár a banktörvény tárgyalása volt October 24-kére kitűzve a retekszabban, csak igen kevesen jelentek meg a karzatokon. Roppant hatást okozott az ülés kezdetén egy interpellare. „Zyblikiewicz és társai — úgymond a Waterland — fölleplezék a crzanowi (Krakó mellett) vizsgáló bíróság csaknem hallatlan barbár eljárásait. Nagyon feltűnő volt — folytatja az idéztük lap — Lasser miniszter úr válasza, hogy előbb el kell várnia az általa elrendelt vizsgálat eredményét, midőn a kérdésre válaszolva, megmondhatná, igazak-e az interpellatioban érintett barbár tettek. Amint ugyanis hitelesen halljuk, miniszter úr már júniusban értesült azon vizsgálati bíró önkényeskedéseiről, s azt kell hinni, hogy nagyon sietve kell vala végeztetni a nyomozást az oly hajmeresztő dolgok fölött. Méltán csodálhatni tehát hogy miniszter úr egy négy hónappal ezelőtt elrendelt vizsgálat eredményét, oly kérdésben, ahol ,periculum in mora, még most sem ismeri. Kétségkívül e vizsgálat hoszas folyama bírta rá az interpellálókat, hogy nyilvánosságra hozzanak oly tényeket, melyek Ausztria határain túl is szomorú hatást keltenek, s nem olyasok, hogy a „szabadelvű“ Ausztria dicsőségét emelhetnék.“ Az interpellátióban érintett esetek valóban hajmeresztők. Egy paraszt súlyos lánccal a börtön falához lánczolva tartatik vizsgálati fogságban,másfél év óta, csak akkor látva embert, ha a kerületi főnöknek kedve támad, a szerencsétlent barátainak megmutatni. Továbbá a vizsgálati fogságban levőket, olyanokat is, akik ártatlanoknak ismertetnek el, botozzák, kenyéren és vizen tartják, tizet, tizenötöt összezsúfolva, férgekkel teli lyukakban. Egy pár, ki i. é. május 25-kén meghalt, halálos ágyán vallotta, Hogy a vizsgálati biró kegyetlen bánásmódjának áldozata. De nem folytatjuk. Ha csak tizedrésze történik ennek hazánkban, képzeljük, minő menydörgős, hét országra szóló czikket ír róla az „Oesterreichische Ztung“, talán a vizsgálati bíró visszaélése ellen? Nem, hanem a magyar törvénykezési rendszer ellen. Elvárjuk, mit mond a jelen esetben. A bank tárgyalását a pénzügyminiszter kezdte meg, indítványozván, hogy ne 10, hanem 15 évre hosszabbítsák meg a bank kiváltságát. Azon jó egyetértés daczára, mely a miniszter urak és a reichsrath többsége közt uralkodik, az alkotmányos élet túl a Lajtban nincs fellegek nélkül. Közelebb, a kereskedelmi törvény tárgyalásakor, gróf Thun Leó, a felsőházban is szóba hozá a szűkebb reichsrath illetéktelenségét.Tudjuk továbbá, hogy a római követ illetőségéből, nem a legudvariasabb indokolások mellett, lehúztak némi észletet. S most a tengerészeti budgettel van baj. Az e részben tett levonásokat az urak háza is helyben hagyta. A kormány mindazáltal a költségvetésben tettészleten túlterjeszkedett , utólag kérve a reichsrab jóváhagyását a megajánlott részleten felül tett kiadásra. A pénzügyi bizottság most oly határozatot indítványoz, amely nyilván kifejezett bizalmatlansági nyilatkozatot foglal magában a kormány ellen. „Ha a ház e nyilatkozatot elfogadja, úgymond a ,,N. Nadhr.“, alkotmányos elvek szerint a kormánynak le kellene köszönnie, vagy a házat feloszlatnia. A háznak pedig el kellene fogadnia e határozatot, ugyanazon okoknál fogva, melyekből kiindulva a római követség illetőségét leszállító. Nem annyira az ősziét nagyobb mennyisége miatt, mint inkább megőrzendő a követi ház jogát, mely szerint az adófizetők erszényének zsinórja az ő kezében van.“ A „N. Nachr.“, mint látjuk, az alkotmányosság elveit igen is szigorú következetességgel alkalmazza. Más nézetben van a februári alkotmányról a felsőház. Emlékszik talán egy két olvasónk gróf Kuefstein szavaira, melyekben azt mutogatta, hogy a reichsrath — bár mit mondjon az „Oesterreichische“ — nem angol parlament. Közelebb meg gróf Hartig úr, és pedig az urak gázának nagy tetszése kíséretében, azt az élve állitá föl, hogy ha valamely (habár a költségvetést illető) tárgyban is a két ház nem ért egyet, a kormánynak szabadságában áll, saját tetszése szerint járni el. Oly alkotmányos nézet, a minő mosanában Poroszországban van divatban. Mit mond hozzá a reichsrath alsóháza, majd meglássuk. „Az erdélyi ügyeket illetőleg, úgy hallja a „P. Lloyd“, egy lépés történt.“ A legfelsőbb válasz a szász nemzeti egyetem és oláhok fölterjesztésére, nem sokára ki fog adatni. A szászok, mint tudjuk, azon alapokat is fejtegették feliratukban, melyek szerint vélnék alakítandónak az erdélyi országgyűlést. A kolozsvári főkormányszék ebben azt látta, hogy a szász egyetem túlterjeszkedett illetőségén. A legfelsőbb válasz azonban, a „Presse“ szerint azt mondja, hogy a szászok javaslata, az országgyűlés szervezését illetőleg, az ügy tárgyalásakor kellőleg fel fog használtatni. Egyszersmind a legfelsőbb megelégedés is kifejeztetik a szászok minden időben tanusított hűségéért, s kivált azon legális elhatározásukért, melylyel a februári alkotmány terére állottak. Az „Opinion Nationale“ a „kiegyenlítés politikájáról“ a római kérdésben. Az „Opinion Nationale“ főszerkesztője, Guérou 11 úr, egy hosszú czikkben fejtegeti, hogy a franczia kormánynak a római kérdésben folytatott kiegyenlítő politikája semmi körülmények közt sem számolhat sikerre, mert az akadályok magának a szentszéknek lényegében feküsznek. Közöljük a czikket némi változtatással, amint következik: „Mielőtt diplomatáink ismét újabban szenvednének hajótörést Rómában — mondja az „Opin. Nat.“ — siessünk elmondani olvasóinknak, hogy kísérleteiknek miért nem lehet sikerök. „IX. Pius pártolói, mint ellenfelei közt, kevesen vannak, kik kellőleg számba vennék azon ügydöntő okokat, melyek a pápát oly helyzetbe kényszerítik, melyben semmi engedményt sem tehet. Ami pedig a jóhiszemű békítőket s alkudozókat illeti, kik azzal hízelegnek maguknak, hogy a pápát rábírják az ügy kiegyenlítésére, ezeknek illusiójuk csak egy dolgot bizonyít, azt tudniillik, hogy alapjában véve sem a katholicismus, sem a jelenkori szabadság fogalmával nincsenek tisztában; hogy nem ismerik fel azon két nagy rendszer végzetszerű igényeit, melyek függőben tartják a világot, s nem tudván tulajdonképen, hogy mi az elv és mi a meggyőződés, azon indokokról sincs fogalmuk, melyek elhatározásra bírják az elvekkel és meggyőződéssel biró embereket. „Próbáljuk meg felnyitni szemeiket. „Miért nem akar a pápa engedményeket adni alattvalóinak ? Most azt mondja, hogy azért nem, mert elvették tőleR omagnát. Hiszen 1859 előtt birtokában voltak a Romagnák, de azért engedmények tárgyában bőkezűbbnek épen nem mutatta magát. Az igazság , a szigorú igazság abban áll, hogy a pápa kormánya nem reformálhatja magát a nélkül, hogy el ne vesszen, sem engedményeket nem tehet öngyilkosság nélkül. Nem rész akarat, de tehetetlenség van itt. Hisz ő maga mondotta: non possumus — nem lehet. „E tehetetlenség látszólagos-e csupán ? Nem, lényeges az. A tőle kívánt politikai engedmények s vallásos meggyőződései közt a dogma tömörsége rejlik. Ha koronáját elveszik tőle, ez, meg lehet, politikai kényszerűség ; de mit tartson s gondoljon azokról, kiír, a nélkül,hogy őt vagy önmagukat is értenék, egyszerűen csak azt kívánják tőle, hogy e koronát önként tagadja meg. „Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Ez azon egyedüli válasz, mely lelke mélyén fakad. „Hasonlítsuk össze csak azon elveket, melyeken a jelenkori szabadság nyugszik, a czabolikus érzelmű megoldásokkal: oly különbséget fogunk támadni látni, mely az elvek légkörében szülemlve,a végső gyakorlati következetésekig fog tartani. „Például: „A vallásszabadság, melyet mi elfogadtunk,s 70 év óta Francziaországban gyakorolunk is, azt tételezteti fel, hogy minden vallásgyakorlat előnyös az emberi moralitás kifejlesztésére,hogy mindegyikben van az igazságnak egy bizonyos mennyiségű adaga, hogy azok elegendők azon egyetemes moral tanítására, amely nélkül társadalom nem képzelhető, s hogy erkölcsgyarapitó befolyásuk tekintetében köztük némi egyenlőség, bárha csak approximative is, létezik. „A r. katholicismus pedig azon tételt vallja, hogy ő rajta kivül nincsen üdv, s hogy minden nem hivő s eretnek el kárhozik. „így lévén, lehet-e IX. Piustól, mint a katholikus vallás fejétől, kívánni, hogy államaiban a vallásszabadságot megengedje, vagyis, hogy híveinek teljes jogot adjon az elkárhozásra. Ez reá nézve hitének megtagadása lenne. E feltevés nemcsak ábrándos, de sértő is. Hitétkövetve, igaza volt, hogy a fiatal Mortarát kitagadta szülői karjai közül; igaza van, hogy a zsidókat bezáratja a Ghettóba; igazsága van, midőn Rómában a protestáns egyházak építését eltiltja, s mi annál hibásabbak vagyunk, midőn tőle engedményeket kívánunk, mivel római katholitusoknak mondjuk magunkat, a mi különben nem igaz, mivel itthon a vallásszabadságot” gyakorolván, az igazságot s tévedést egyszerre tiszteljük. „A sajtószabadság, mely nélkül minden más szabadság illusorius, s melyet mi 1789. óta (szűkebben vagy terjedelmesebben) gyakorlunk, feltételezi, hogy a bíráló sró értelmes a kormányzókéi között, kik amannak ellenőrködési tárgyát képezik, legalább reménybeli egyenlőség, természeti azonosság létezik. „Mi előttünk a császár a nemzet feje, a közszavazat választottja, tisztelnünk kell jellemét a hivatalát; de nincs megtiltva, hogy cselekedetét bírálhassuk ; minden vakmerőség nélkül feltehetjük, hogy tévedett, hogy rosz tanácsra hallgatott, s törekedhetünk azon, hogy oly eszmékre térjen vissza,melyeket mi helyeseknek tartunk s tanácsolhatjuk például, hogy hagyja oda Rómát, vagy jöjjön vissza Mexicóból, ezzel még nem káromoljuk őt. „A császár valóban nem csalhatatlan; állandó csoda nincs, mely őt a tévedés lehetőségétől mentté tehetné; joga van tévedni; e jogát talán igénybe is veszi, s ha ezt az állásának s személyének köteles tisztelettel neki megmondjuk, sem szentségtörést, sem ildomtalanságot nem követünk el, s ha lelkiismerete elé az általános emberi értelemtől kölcsönözött érveinket terjesztjük, jogunkkal élünk,anélkül, hogy az övét félre ismernék. „A pápával nem így áll a dolog. A pápa csalhatatlan, s isteni sugallat alatt áll. Mi jól tudjuk, hogy e csalhatatlanság tulajdonképen csak hitbeli dolgokra terjed ki, s hogy más időkben az egyház közremunkálása is szükséges volt a hitet illető ügyekben. Ma már ez sem szükséges, mert IX. Pius, egyházi zsinat nélkül is, egymaga formulázta a szeplőtlen fogantatás dogmáját. Ha tehát a pápa csalhatatlan a hit tárgyában, hogyne hinné magát szintén csalhatatlannak az alárendelt minőségű politikában ? Hogy lehessen megkülönböztetni a határvonalat, mely a hit területét az ész területétől, a szellemit a világitól választja el. Van-e a politikai rendben oly valami, mi egyáltalában ne érdekelné az üdvösség kérdését ? A színház, a könyvek, oktatás, magánélet, társalgás s erkölcsök nem tartoznak-e mind a valláshoz? S ha a pápa e kérdések valamelyike felett nyilatkozik, hogyan is merészel egy nyomorult journalists ellene argumentálni — megengedvén magának azon ember tényeinek bírálatát, kinek legcsekélyebb szavára 200 millió ember, porba omolva vár s figyel. „A pápától, tehát se sajtószabadságot, se a szólási vitatkozási szabadságot, nem lehet követelni. Oly emberrel szemközt, ki majdnem emberfeletti tulajdonokkal van megáldva — a vitatkozásnak nincs értelme. Nevetséges lenne tőle, ha ezt megengedné, , s szentségtörés alattvalói részéről, ha e jogot igénybe vennék. Egy alkotmányos pápa képtelenség lenne, s múltjának méltósága tiltja, hogy ily modern ruhába öltözködjék. „A szavazás joga (legyen a köz, vagy nem), feltételezi, hogy minden e világra jövő emberben van a világosságnak egy viszfénye, mely felvilágosít , hogy mindegyiknél van egy adaga az igazságnak, hogy mindegyik tartozik a maga illetményével az előhaladás nagy művéhez járulni, melyet az emberiség épít, folyvást örökösen. „De a pápa jól tudja, hogy kívüle az emberiség a tévedésnek van kitéve, s hogy minden igazság csak ő nála van letéve. Nincs szüksége alattvalóit megkérdezni, tanácsaikat elfogadni szükségeikről tudakozódni. Egyedül ötét illeti a jog: tanítani, hogy melyik út vezet az üdvösségre, harczolni alattvalóinak vágyai ellen, megbüntetni romlott testeiket, megalázni gőgös értelmeiket, s órhelyre helyezni őket a sátán ellen, a mely orditó oroszlánként keresi a kit felfaljon. „S ezen jellemű embernek, e hit képviselőjének merészel-e már most egy oly diplomatia, mely se nem katholikus, se nem szabadelvű, a mely nem hisz másban az expedienseken kívül, s mely azt nem tudja, hogy mi az elv, engedményeket ajánlani, a melyek nem lennének egyebek, mint joglemondás ép azon ember részéről, kinek hivatása : tanítani a világot. „A római kérdés nagyságát pedig azon körülmény okozza, hogy két ellenséges, összeegyeztethetlen elv havettere az. A középkor és a modern társadalom csatáznak itt; a középkor tehetetlenül, haldoklóim, de állva, önmagához hűen, ▼isszautasitva minden kapitulatiót, s elhatározottan meghalni; a modern társadalom hatalmasan, ellenállhatlanul, ellenfelét a kimeríthetlen tenyészeterő által temetve el, de még sem bírva erejének teljes tudatával, összefüggés nélküli szavakat hebegve halvány képviselői njakon, szégyenkezve, mintha restellené győzedelmét. „Mi hiányzik még, hogy győzelme teljes legyen? „Oly tolmácsok, kik megértik azt, s tudnak majd nevében beszélni.“ E czikket jónak láttuk megismertetni, mivel a politikai helyzetre némi fényt vet, nevezetesen világosan mutatja azt, hogy a császári politika a római kérdésben Drouin de Lhuys kormányra lépte után is még mindig szabad folyást enged a „pro et contra“-nak. Pest-miskolczi vasfűt. IV. Végre szabadjon még e vonal trachrozását illetőleg helyi érdekből is egy pár szót szóltanom. Az 1847/8 ki XXX. t. sz. 3. §. világosan rendeli a vaspálya vonalak tervezésénél, hogy azok „különösen országos szempontból, figyelmesre a helyi körülményekre is“, terveztessenek,s a „magyar gazdasági egyesület emlékirata a magyarországi vasutak tárgyában“ e vasút kassa tarnowi kiegészítő darabjára úgy vélekedik, hogy: „a kínálkozó irányok közül, ugyanazon végpontok közt, hasonló kiállítási költségek és közgazdasági előnyök mellett, kétségkívül a rövidebb vonal érdemel elsőbbséget.“ Most tekintsük e vonalat úgy, ahogy tervezve van, s látjuk, hogy az a mostani terv szerint Árokszállást 12 ezer, Gyöngyöst 16 s Egert 21 ezer lakosával nem érintené, s mintha csak szántszándékkal akarná elkerülni, hogy jelentéktelen falukat s lakatlan pusztákat keressen föl. Nem szándékom itt nyugati Európa valutait hozni föl például, hol jelentéktelen városocskákért is mértföldnyi kanyarodást tesz a vasút, hanem azt hiszem, hogy a vasút egyik fő czélja, inkább az, hogy iparral és gazdasággal bíró, élni s haladni akaró népes városokat fölkeressen,mintsem,hogy