Pesti Napló, 1862. október (13. évfolyam, 3791-3817. szám)

1862-10-26 / 3813. szám

247 -3813 13 ik évi folyam. Vasárnap, oct. 26.1862. Szerkesztési Iroda : T 5 ISSS Sir 3 4"7 Kiadó-hivatal: Elfiteeté.1 föltételek : Ferencsiek terén 7-dik BK&m földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva . Ferenciáik tere 7-ik .tóm . 1-s8 emelet. Bírmentetlen levelek csak lémért kecektel £o- A Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli félévre ! • ■ • • l® £ *® *®* “• *■ gadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 6 írt 26 kr. a. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Magánvita 6 hasábos petit-sor 25 njkr. Előfizethetni „PESTI NAPLÓ“ november - decemberi 2 havi folyamára 3 forint 50 krral , úgy aziita november—januári évnegyedre 5 forint 25 krajczárral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, October 25 1862. Válasz az October 20-diki levélre. II. Tisztelt barátom! Úgy hiszem, leveled magva, melynek többi eszméid csak ke­cses involuciumát alkotják, a következő tétel : „Az egyezkedés megszakadt fonalának szálait senki más föl nem foghatja, mint az, kinek ehhez joga és hatalma van, tehát mai körülményeink között csak az uralkodó. Csak ő oldhatja meg az országgyű­lésen a kiegyenlítés nagy feladatát, még­pe­dig sikerrel, ha jó szándékú legmagasabb bizal­mával egyenesen ő maga fordul a nemzethez.“ Tökéletesen osztom nézetedet, s áthat­­­va vagyok ama meggyőződéstől, hogy ilyes út vezethet a siker felé. Te azonban az országgyűlés megnyi­tása előtt a végső differenciákt constatk­o­­zására, a kiegyenlítés módjainak előkészí­tésére, és a kölcsönös helyzetek teljes föl­ismerésére egy igen fontos indítványt ter­jesztesz elő, melyről szintén kötelességem igénytelen nézetemet elmondani. De előbb idézem a sorokat, melyekre czéloztam. „Én legalább azon erős meggyőződésben élek, ha Felséges urunk egyenes érintkezésbe tenné magát a nemzet választottéival, ha p. o. lejönne Budára, környezve magyar statuaférfiaktól, s ezek által tudatná ittlétének czélját, hogy meg­ismerni kívánja a nemzetnek választottéit, s ezek által aggodalmait és óhajtásait, viszont­­, ural­kodói állásának feltételeit, és a birodalom viszo­nyaiból eredő nehézségeit zárhatná ki ezek előtt, és így kölcsönös jó­akarat és igaz szándék erőt vehetne a kölcsönös gyanúskodás és féltékeny­­ség felett. Mondom, azon erős meggyőződésben élek, hogy ily után­i móddal nemcsak előzé­kenységre és készségre találna Felséges urunk a nemzet minden osztályaiban, pártkülönbség nélkül, hanem minden mesterséges demonsta­­tiók mellőzésével — hamarább szövődnék a nemzet és örökös királya között azon hűséges viszony, mely a kölcsönös jogok tiszteletén és a kölcsönös kötelességek lelkiismeretes elfogadá­sán alapszik.“ Ha átlapozzuk Magyarország történe­tének azon küzdelmes szakait, melyekben nevezetes eltérések fordultak elő a nem­zet jogos viszonyai és a tényleges állapot közt; ha azon, szintén critikus évekre vetünk tekintetet , midőn­­ a külháborúk által fenyegetett uralkodó a nemzettől vagy rendkívüli vér- és pénzáldozatot kö­vetelt, vagy a trónörökösödési jog szabá­lyozását és kiterjesztését akarta elintézni, szóval, közéletünk minden nagyobb moz­zanatainál, vonatkoztak legyen bár azok jogaink visszahelyzésére, vagy a korona kívonatainak teljesítésére; úgy találjuk, hogy a differenciás ügyek rendezésére, az óhajtott megállapodásra, jelentékeny er­kölcsi befolyást gyakorolt az uralkodó személyes jelenléte. Sőt a magyar nemcsak arra vágyott, hogy királya a pr­egnánsabb esetek alkal­mával a nemzet közi legyen, de sokszor megújított kéréseiben, sőt írott törvényei­ben is világos szavakat adott azon óhaj­tásának, hogy Szent István koronájának örökösei az évnek legalább egy részét hazánkban töltsék. Tehát nemcsak a válságos, de a rendes időkben is kétségkívül élénk viszhangra talál nálunk, ha az uralkodó, környezve magyar státusférfiaktól, Budát szerencsél­teti magas jelenlétével, s kihallgatja a nemzet választókainak a fönnforgó ügyek iránti nézeteit. Ez oly természetes, oly önként érthető dolog, hogy épen semmi dissenziens véle­ményre nem találhat. Az is kétségtelen, ho­gy minden időben, s különösen most, a helyzet földerítésére, az irányok kijelölésére nagy fényt vetne és kitűnő befolyást gyakorolna, ha Ő Felsége „uralkodói állásának föltételeit és a birodalom viszonyaiból eredő nehézségeit föltárhatná“, s viszont több tekintélyes magyar egyé­niség alázatos véleményét meghallgatni kegyeskednék. Ennnyiben tehát, tisztelt barátom, ve­led teljes szívből egyetértek. De most már következnek némely kér­déseim, melyeket föl nem hozni, lejalitás és őszinteség hiányának tekintenék. Hiszed-e azt, hogy ha államférfiaink ily üdvös érintkezés által bizonyos főeszmék­ben — mert többről nem lehet szó — összetalálkoznának, ez által teljes kezes­séget nyújthatnának az országgyűlés ered­ményei felől? Én csak annyit merek állítani, hogy kisebb vagy nagyobb lendületet adhatná­nak a közvéleménynek. S legfeljebb még azzal pótolhatom állításomat, hogy miután ezen államférfiak nem tíz évi némaság után vélekednek az ország kívánalmairól, mint az octoberi alkalomkor történt, en­nél fogva me­állapodásaik a siker szeren­csésebb esélyeivel találkozhatnának, mint az octoberi férfiakét. Valóban, én önámitásnak tartanám ezen ténytől többet reményleni. Te, tisztelt barátom, jól tudod, hogy a régibb nagy alkalmak alatt is voltak elis­mert befolyású államférfiaink és szóno­kaink, kik, hogy közügyeink veszélyek közt hányatott hajóját a sülyedéstől meg­mentsék, értekezleteket tartva, nézeteiket közvetítve a másokéval, s alkalmazva a viszonyok és kilátásokhoz, bizonyos meg­állapodásra jutottak, s annak keresztül­vitelére egyesültek. Akkor a körülmények nem voltak oly sok oldalúak, mint most, a láthatár puszta szemmel is végig volt tekinthető, a tényezőket, melyeknek segé­lyére vagy ellenhatására számíthattak, könnyebben szemle alá vehették, mert az ország tisztán aristocraticus szervezetű lévén, aránylag csekély számú egyén folyt be a közügyekre; aztán akkor még relchszatb sem volt, a birodalmi közös kérdések — melyek először a 48-ki tör­vényekben említtetnek — nem szerepel­tek, s ha a magyar király valami kedve­zőt akart, hogy teljesíthesse, legfeljebb csak némely nem-magyar tanácsosainak aggodalmait kellett legyőzni vagy mel­lőzni, és mégis, törvényhozásilag ritkán fogadtatott el éppen az, a­mire státusfér­­fiaink előre egyesültek, hanem valami más, attól elütő, de szintén kielégítő és megnyugtató. Gyakran megesett, hogy a­mire ők fő súlyt helyeztek, elnapolta­tok vagy átalakíttatok. Elég példa van rá, hogy a­kik valamit az országgyűlés megnyitása előtt egész meggyőződésből sürgettek, attól elállottak, s azt segítet­ték keresztül vinni, a­mit egykor nem hittek létesíthetőnek vagy tanácsosnak. És ez nem versatilitásból történt, de a helyzetek dislocatiója, és az uralkodó vé­lemények fölvilágosító vagy visszadöb­bentő hatásánál fogva. Arra is, tisztelt barátom, jól emlékezhetel, hogy uj ténye­zők állottak elő és szok­ták positióikból ki a régieket, s a befolyás minden koczkáz­­tatása, sőt a későbbi siker elzárása is a makacsságtól függött s a nézeteknek kor­szerű megváltoztatása azonos volt a nézet megmenthetésével. Könnyű a doctrinák merev embereinek a következetesség cul­­tusát prédikálni, de a tapasztalt állam­­férfiú tudni fogja,­­hogy lehetnek idők, mi­dőn épen a következetlenségben fekszik a kitűzött czél iránti magasabb követke­zetesség. De ha régen, midőn az általam említett okoknál fogva sokkal könnyebb volt a befolyásos férfiaknak kezességet nyújtani arra hogy megállapított nézeteiket az or­szággyűlésen foganatosítják, s azonban mégis többnyire egészben v­agy részben csalódtak, mennyivel nehezebb az most, a democratikus elemek felvételével, midőn annyi új tényező lépett a küzdhomokra; mennyivel nehezebb most, midőn annyi csatornán foly, terjed szét, ágazik el, s annyi phasisokon mehet át a köz­vélemény ; mennyivel nehezebb most, mi­dőn nem is elég azt tudnunk, hogy mi elégítné ki országunkat, hanem arra is figyelnünk kell, hogy mi találhatna ellenál­­latlan akadályokra oly tartományokban, melyekben tőlünk függetlenül, sőt flag­­ráns érdekeinkkel összeütközésben fejlőd­hetnek ki irányok, alakulhat közvélemény, és szegülhet törekvéseink ellenébe oly hatványokkal is, melyeket ma, midőn va­lamiről kezeskednénk, tán nem is sejdí­­tünk, s melyeknek kedélyt ingerlő beha­tásától holnap vagy holnap után tarta­nunk kellene. Emlékezhetel rá, miként October 20-ára hamar következett február 2­6-ka, s tanú­ja voltál annak, hogy az oktoberi férfiak e változást bizony nem tekintették néze­teik kivitelét elősegéllőnek. A­mit eddig mondottam, csak annak bebizonyításául akart szolgálni , hogy én a te indítványodat igen helyes­lem, s azt a kiegyezkedés egyik úttörő­jének tekinteném; de van egy más stá­dium, midőn aztán a korona és az or­szág bizodalmát bíró államférfiak össze­működése a sikerre csaknem teljes kezes­séget nyújthat, a­mennyiben az t. i. Ma­gyarországtól függ. S miután a módszert illetőleg theore­­tizálásba elegyedtünk, engedd meg, hogy közelebbi levelemben fejthessem ki erre vonatkozó nézeteimet. KEMÉNY ZSIGMOND. Bécsi doig£ek. Habár a banktörvény tárgyalása volt October 24-kére kitűzve a retekszab­ban, csak igen kevesen jelentek meg a karza­tokon. Roppant hatást okozott az ülés kezdetén egy interpellare. „Zyblikiewicz és társai — úgymond a Waterland — fölleplezék a c­rzanowi (Krakó mellett) vizsgáló bíróság csaknem hallatlan bar­­bár eljárásait. Nagyon feltűnő volt — foly­tatja az idéztük lap — Lasser miniszter úr válasza, hogy előbb el kell várnia az általa elrendelt vizsgálat eredményét, mi­dőn a kérdésre válaszolva, megmondhat­ná, igazak-e az interpellatioban érintett barbár tettek. A­mint ugyanis hitelesen halljuk, miniszter úr már júniusban érte­sült azon vizsgálati bíró önkényeskedé­seiről, s azt kell­ hinni, hogy nagyon sietve kell vala végeztetni a nyomozást az oly hajmeresztő dolgok fölött. Méltán csodálhatni tehát hogy miniszter úr egy négy hónappal ez­előtt elrendelt vizsgá­lat eredményét, oly kérdésben, a­hol ,pe­­riculum in mora, még most sem ismeri. Kétségkívül e vizsgálat hoszas folyama bírta rá az interpellálókat, hogy nyilvá­nosságra hozzanak oly tényeket, melyek Ausztria határain túl is szomorú hatást keltenek, s nem olyasok, hogy a „szabad­elvű“ Ausztria dicsőségét emelhetnék.“ Az interpellátióban érintett esetek va­lóban hajmeresztők. Egy paraszt súlyos lánc­c­al a börtön falához lánczolva tar­­tatik vizsgálati fogságban,­másfél év óta, csak akkor látva embert, ha a kerü­leti főnöknek kedve támad, a szerencsét­lent barátainak megmutatni. Továbbá a vizsgálati fogságban levőket, olyanokat is, a­kik ártatlanoknak ismertetnek el, bo­­tozzák, kenyéren és­ vizen tartják, tizet, tizenötöt összezsúfolva, férgekkel teli lyu­kakban. Egy pár, ki i. é. május 25-kén meghalt, halálos ágyán vallotta, Hogy a vizsgálati biró kegyetlen bánásmódjának áldozata. De nem folytatjuk. Ha csak tizedrésze történik ennek hazánkban, képzeljük, minő menydörgős, hét országra szóló czikket ír róla az „Oesterreichische Ztung“, talán­­ a vizsgálati bíró visszaélése ellen? Nem, hanem a magyar törvénykezési rend­szer ellen. Elvárjuk, mit mond a jelen esetben. A bank tárgyalását a pénzügyminisz­ter kezdte meg, indítványozván, hogy ne 10, hanem 15 évre hosszabbítsák meg a bank kiváltságát. Azon jó egyetértés daczára, mely a mi­niszter urak és a reichsrath többsége közt uralkodik, az alkotmányos élet túl a Lajt­­ban nincs fellegek nélkül. Közelebb, a kereskedelmi törvény tárgyalásakor, gróf Thun Leó, a felsőházban is szóba hozá a szűkebb reichsrath ill­etéktelenségét.Tud­­juk továbbá, hogy a római követ illetősé­géből, nem a legudvariasabb indokolások mellett, lehúztak némi észletet. S most a tengerészeti budgettel van baj. Az e rész­ben tett levonásokat az urak háza is hely­ben hagyta. A kormány mindazáltal a költségvetésben tett­észleten túlterjeszke­dett , utólag kérve a reichsrab­ jó­váhagyását a megajánlott részleten fe­lül tett kiadásra.­­ A pénzügyi bi­zottság most oly határozatot indítvá­nyoz, a­mely nyilván kifejezett bizal­matlansági nyilatkozatot foglal magában a kormány ellen. „Ha a ház e nyilatko­zatot elfogadja, úgymond a ,,N. Nadhr.“, alkotmányos elvek szerint a kormánynak le kellene köszönnie, vagy a házat fel­oszlatnia. A háznak pedig el kellene fo­gadnia e határozatot, ugyanazon okoknál fogva, melyekből kiindulva a római kö­vetség illetőségét leszállító. Nem annyira az ősziét nagyobb mennyisége miatt, mint inkább megőrzendő a követi ház jogát, m­ely szerint az adófizetők erszényének zsinórja az ő kezében van.“ A „N. Nachr.“, mint látjuk, az alkot­mányosság elveit igen is szigorú követ­kezetességgel alkalma­zza. Más nézetben van a februári alkotmányról a felsőház. Emlékszik talán eg­y két olvasónk gróf Kuefstein szavaira, melyekben azt muto­gatta, hogy a reichs­rath — bár mit mond­jon az „Oesterreich­­ische“ — nem angol parlament. Közeleb­­b meg gróf Hartig úr, és pedig az urak gázának nagy tetszése kíséretében, azt az élve állitá föl, hogy ha valamely (habár a költségvetést illető) tárgyban is a két ház nem ért egyet, a kormánynak szabadságában áll, saját tet­szése szerint járni el. Oly alkotmányos nézet, a minő mos­a­­nában Poroszországban van divatban. Mit mond hozzá a reichsrath alsóháza, majd meglássuk. „Az erdélyi ügyeket illetőleg, úgy hall­ja a „P. Lloyd“, egy lépés történt.“ A legfelsőbb válasz a szász nemzeti egyetem és oláhok fölterjesztésére, nem sokára ki fog adatni. A szászok, mint tudjuk, azon alapokat is fejtegették feliratukban, me­lyek szerint vélnék alakítandónak az erdé­lyi országgyűlést. A kolozsvári főkormány­szék ebben azt látta, hogy a szász egyetem túlterjeszkedett illetőségén. A legfelsőbb válasz azonban, a „Presse“ szerint azt mondja, hogy a szászok javaslata, az or­szággyűlés szervezését illetőleg, az ügy tárgyalásakor kellőleg fel fog használtat­ni. Egyszersmind a legfelsőbb megelégedés is kifejeztetik a szászok minden időben tanusított hűségéért, s kivált azon legális elhatározásukért, melylyel a februári al­kotmány terére állottak. Az „Opinion Nationale“ a „kiegyen­lítés politikájáról“ a római kér­désben. Az „Opinion Nationale“ főszerkesztője, Gué­­r­o­u 11 úr, egy hosszú czikkben fejtegeti, hogy a franczia kormánynak a római kérdésben foly­tatott kiegyenlítő politikája semmi körülmények közt sem számolhat sikerre, mert az akadályok magának a szentszéknek lényegében feküsznek. Közöljük a czikket némi változtatással, a­mint következik: „Mielőtt diplomatáink ismét újabban szenved­nének hajótörést Rómában — mondja az „Opin. Nat.“ — siessünk elmondani olvasóinknak, hogy kísérleteiknek miért nem lehet sikerök. „IX. Pius pártolói, mint ellenfelei közt, keve­sen vannak, kik kellőleg számba vennék azon ügydöntő okokat, melyek a pápát oly helyzetbe kényszerítik, melyben semmi engedményt sem tehet. A­mi pedig a jóhiszemű békítőket s alku­­dozókat illeti, kik azzal hízelegnek maguknak, hogy a pápát rábírják az ügy kiegyenlítésére, ezeknek illusiójuk csak egy dolgot bizonyít, azt tudniillik, hogy alapjában véve sem a katholi­­cismus, sem a jelenkori szabadság fogalmával nincsenek tisztában; hogy nem ismerik fel azon két nagy rendszer végzetszerű igényeit, melyek függőben tartják a világot, s nem tudván tulaj­­donképen, hogy mi az elv és mi a meggyőződés, azon indokokról sincs fogalmuk, melyek elha­tározásra bírják az elvekkel és meggyőződéssel biró embereket. „Próbáljuk meg felnyitni szemeiket. „Miért nem akar a pápa engedményeket adni alattvalóinak ? Most azt mondja, hogy azért nem, mert elvették tőle­­R o­m­a­g­n­á­t. Hiszen 1859 előtt birtokában voltak a Romagnák, de azért engedmények tárgyában bőkezűbbnek épen nem mutatta magát. Az igazság , a szigorú igazság abban áll, hogy a pápa kormánya nem refor­málhatja magát a nélkül, hogy el ne vesszen, sem engedményeket nem tehet öngyilkosság nélkül. Nem rész akarat, de tehetetlenség van itt. Hisz ő maga mondotta: non possumus — nem lehet. „E tehetetlenség látszólagos-e csupán ? Nem, lényeges az. A tőle kívánt politikai engedmé­nyek s vallásos meggyőződései közt a dogma tö­mörsége rejlik. Ha koronáját elveszik tőle, ez, meg lehet, politikai kényszerűség ; de mit tartson s gondoljon azokról, kiír, a nélkül,­hogy őt vagy önmagukat is értenék, egyszerűen csak azt kí­vánják tőle, hogy e koronát önként tagadja meg. „Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Ez azon egyedüli válasz, mely lelke mélyén fakad. „Hasonlítsuk össze csak azon elveket, melye­ken a jelenkori szabadság nyugszik, a czab­oli­­kus érzelmű megoldásokkal: oly különbséget fo­gunk támadni látni, mely­ az elvek légkörében szülemlve,a végső gyakorlati következetésekig fog tartani. „Például: „A vallásszabadság, melyet mi elfogadtunk,s 70 év óta Francziaországban gya­korolunk is, azt tételezteti fel, hogy minden val­lásgyakorlat előnyös az emberi moralitás kifej­lesztésére,hogy mindegyikben van az igazságnak egy bizonyos mennyiségű adaga, hogy azok ele­gendők azon egyetemes moral tanítására, a­mely nélkül társadalom nem képzelhető, s hogy er­­kölcsgyarapitó befolyásuk tekintetében köztük némi egyenlőség, bárha csak approximative is, létezik. „A r. katholicismus pedig azon tételt vallja, hogy ő rajta kivül nincsen üdv, s hogy minden nem hivő s eretnek el kárhozik. „így lévén, lehet-e IX. Piustól, mint a katho­­likus vallás fejétől, kívánni, hogy államaiban a vallásszabadságot megengedje, vagyis, hogy hí­veinek teljes jogot adjon az elkárhozásra. Ez reá nézve hitének megtagadása lenne. E feltevés nemcsak ábrándos, de sértő is. Hitét­­követve, igaza volt, hogy a fiatal Mortarát kitagad­ta szülői karjai közül; igaza van, hogy a zsidó­kat bezáratj­a a Ghettóba; igazsága van, midőn Rómában a protestáns egyházak építését eltiltja, s mi annál hibásabbak vagyunk, midőn tőle en­gedményeket kívánunk, mivel római katholi­tu­soknak mondjuk magunkat, a mi különben nem igaz, mivel itthon a vallásszabadságot” gyakorol­ván, az igazságot s tévedést egyszerre tiszteljük. „A sajtószabadság, mely nélkül minden más szabadság illusorius, s melyet mi 1789. óta (szűkebben vagy terjedelmesebben) gyakorlunk, feltételezi, hogy a bíráló sró értel­me­s a kormányzókéi között, kik amannak el­lenőrködési tárgyát képezik, legalább remény­beli egyenlőség, természeti azonosság létezik. „Mi előttünk a császár a nemzet feje, a köz­szavazat választottja,­­ tisztelnünk kell jelle­mét a hivatalát; de nincs megtiltva, hogy csele­kedetét bírálhassuk ; minden vakmerőség nélkül feltehetjük, hogy tévedett, hogy rosz tanácsra hallgatott, s törekedhetünk azon, hogy oly esz­mékre térjen vissza,melyeket mi helyeseknek tar­­tunk s tanácsolhatjuk például, hogy hagyja oda Rómát, vagy jöjjön vissza Mexicóból, ezzel még nem káromoljuk őt. „A császár valóban nem csalhatatlan; állandó csoda nincs, mely őt a tévedés lehetőségétől mentté tehetné; joga van tévedni; e jogát talán igénybe is veszi, s ha ezt az állásának s szemé­lyének köteles tisztelettel neki megmondjuk, sem szentségtörést, sem ildomtalanságot nem kö­vetünk el, s ha lelkiismerete elé az általános emberi értelemtől kölcsönözött érveinket ter­jesztjük, jogunkkal élünk,a­nélkül, hogy az övét félre is­mernék. „A pápával nem így áll a dolog. A pápa csal­hatatlan, s isteni sugallat alatt áll. Mi jól tud­juk, hogy e csalhatatlanság tulajdonképen csak hitbeli dolgokra terjed ki, s hogy más időkben az egyház közremunkálása is szükséges volt a hitet illető ügyekben. Ma már ez sem szükséges, mert IX. Pius, egyházi zsinat nélkül is, egymaga formulázta a szeplőtlen fogantatás dogmáját. Ha tehát a pápa csalhatatlan a hit tárgyában, hogyne hinné magát szintén csalhatatlannak az alárendelt minőségű politikában ? Hogy lehes­sen megkülönböztetni a határvonalat, mely a hit területét az ész területétől, a szellemit a világitól választja el. Van-e a politikai rendben oly valami, mi egyáltalában ne érdekelné az üdvösség kér­dését ? A színház, a könyvek, oktatás, magán­élet, társalgás s erkölcsök nem tartoznak-e mind a valláshoz? S ha a pápa e kérdések valamelyike felett nyilatkozik, hogyan is merészel egy nyo­morult journalists ellene argumentálni — meg­engedvén magának azon ember tényeinek bírá­latát, kinek legcsekélyebb szavára 200 millió ember, porba omolva vár s figyel. „A pápától, tehát se sajtószabadságot, se a szólás­i vitatkozási szabadságot, nem lehet köve­telni. Oly emberrel szemközt, ki majdnem ember­­feletti tulajdonokkal van megáldva — a vitat­kozásnak nincs értelme. Nevetséges lenne tőle, ha ezt megengedné, , s szentségtörés alattvalói részéről, ha e jogot igénybe vennék. Egy alkot­mányos pápa képtelenség lenne, s múltjának méltósága tiltja, hogy ily modern ruhába öl­tözködjék. „A szavazás joga (legyen a­ köz, vagy nem), feltételezi, hogy minden e világra jövő emberben van a világosságnak egy viszfénye, mely felvi­lágosít , hogy mindegyiknél van egy adaga az igazságnak, hogy mindegyik tartozik a maga illetményével az előhaladás nagy művéhez járul­ni, melyet az emberiség épít, folyvást­ örökösen. „De a pápa jól tudja, hogy kívüle az emberi­ség a tévedésnek van kitéve, s hogy minden igazság csak ő nála van letéve. Nincs szüksége alattvalóit megkérdezni, tanácsaikat elfogadni szükségeikről tudakozódni. Egyedül ötét illeti a jog: tanítani, hogy melyik út vezet az üdvösség­re, harczolni alattvalóinak vágyai ellen, megbün­tetni romlott testeiket, megalázni gőgös értelme­i­ket, s órhelyre helyezni őket a sátán ellen, a mely orditó oroszlánként keresi a kit felfaljon. „S ezen jellemű embernek, e hit képviselőjé­nek merészel-e már most egy oly diplomatia, mely se nem katholikus, se nem szabadelvű, a mely nem hisz másban az expedienseken kívül, s mely azt nem tudja, hogy mi az elv, engedmé­nyeket ajánlani, a melyek nem lennének egye­bek, mint joglemondás ép azon ember részéről, kinek hivatása : tanítani a világot. „A római kérdés nagyságát pedig azon körül­­mény okozza, hogy két ellenséges, összeegyez­­tethetlen elv havettere az. A középkor és a mo­dern társadalom csatáznak itt; a középkor tehe­tetlenül, haldoklóim, de állva, önmagához hűen, ▼isszautasitva minden kapitulatiót, s elhatározot­­tan meghalni; a modern társadalom hatalmasan, ellenállhatlanul, ellenfelét a kimeríthetlen tenyé­­szeterő által temetve el, de még sem bírva ere­jének teljes tudatával, összefüggés nélküli sza­vakat hebegve halvány képviselői njakon, szé­gyenkezve, mintha restellené győzedelmét. „Mi hiányzik m­ég, hogy győzelme teljes le­gyen? „Oly tolmácsok, kik megértik azt, s tudnak majd nevében beszélni.“ E czikket jónak láttuk megismertetni, mi­vel a politikai helyzetre némi fényt vet, neveze­tesen világosan mutatja azt, hogy a császári po­litika a római kérdésben Drouin de Lhuys kor­mányra lépte után is még mindig szabad folyást enged a „pro et contra“-nak. Pest-miskolczi vasfűt. IV. Végre szabadjon még e vonal trachrozását ille­tőleg helyi érdekből is egy pár szót szóltanom. Az 1847/8 ki XXX. t. sz. 3. §. világosan ren­deli a vaspálya vonalak tervezésénél, hogy azok „különösen országos szempontból, figyel­mesre a helyi körülményekre i­s“, terveztessenek,s a „magyar gazdasági egye­sület emlékirata a magyarországi vasutak tár­gyában“ e vasút kassa tarnowi kiegészítő darab­jára úgy vélekedik, hogy: „a kínálkozó irányok közül, ugyanazon végpontok közt, hasonló kiál­lítási költségek és közgazdasági előnyök mellett, kétségkívül a rövidebb vonal érdemel elsőbb­séget.“ Most tekintsük e vonalat úgy, a­hogy tervezve van, s látjuk, hogy az a mostani terv szerint Árokszállást 12 ezer, Gyöngyöst 16 s Egert 21 ezer lakosával nem érintené, s mintha csak szántszándékkal akarná elkerülni, hogy jelenték­telen falukat s lakatlan pusztákat keressen föl. Nem szándékom itt nyugati Európa va­lutait hozni föl például, hol jelentéktelen városocskákért is mértföldnyi kanyarodást tesz a vasút, hanem azt hiszem, hogy a vasút egyik fő czélja, inkább az, hogy iparral és gazdasággal bíró, élni s haladni akaró népes városokat fölkeressen,mintsem,hogy

Next